Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
J VASÁRNAP 1986. május 11. A NAP kel - Kelet-Szlová- kia: 05.05, nyugszik 20.03 Közép-Szlovákia: 05.12, nyugszik 20.10 Nyugat-Szlovákia: 05.18, nyugszik 20.16 órakor A HOLD kel - Kelet-Szio- vákia: 06.02, nyugszik 23.09 Közép-Szlovákia: 06.09, nyugszik 23.16 Nyugat-Szlovákia: 06.15, nyugszik 23.22 órakor Névnapjukon szeretettel kösz öntjük ÁRMIN, FERENC - BLA2ENA nevű kedves olvasóinkat • 1906-ban született Vera Kazimirovna KETLINSZKA- JA szovjet-orosz írón* (+ 1976) • 1911-ben született Jozef CHOVAN szlovák festő és grafikus • 1916-ban született Camilo Jósé CELA spanyol író, költó. AZ ÚJ SZÓ JÖVŐ HETI VASÁRNAPI SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL „AZ ESZMÉT ÉS A ZÁSZLÓT MEGŐRIZTÜK“ Fecsó Pál riportja SDI: AZ ÉVSZÁZAD BLÖFFJE Kanyó András cikke VÍZERŐMŰVEK AVÁGÓN Gejza Olas docens Írása KINEK A KÁRA? Lalo Károly cikke TÍZNAPOS VIRÁGPARÁDÉ Pétert! Szonya riportja EGY OLVASZTÁR A SOK KÖZÜL Hacsi Attila Írása DERŰLÁTÓAN JÁRULNAK AZ URNÁK ELÉ Komlósi Lajos írása EMBERI JÁTÉK Frantiéek évantner novellája Öástkovce, a nem egész ezer lelket számláló község a Trenöini járás legdinamikusabban fejlődő falvai közé tartozik. A hnb, a képviselők és a lakosság szoros együttműködése eredményeként az utóbbi években épült fel az új óvoda, a péküzem, egy gyümölcsfelvásárló és aszaló részleg, valamint a Chirana üzemegysége, ahol többek között művesékhez gyártanak alkatrészeket. Még az idén elkészül az új üzlet és az egészségügyi központ is. Felvételeinken Olga Hran- kovát, a Chirana üzemrészleg dolgozóját, az új óvodát élvező apróságok hancúrozását, valamint az egészségügyi központ építésén társadalmi munkát végző asszonyokat örökítettük meg. Kép és szöveg: O. V. IDŐSZERŰ GONDOLATOK Csehszlovákia tekintélye és befolyása a világban társadalmunk sikeres és sokoldalú fejlődéséből, államunknak a szocialista közösségben elfoglalt szilárd helyzetéből ered. Országunk gazdasági és szellemi potenciáljának fejlesztése növeli hozzájárulásunkat a békéért vívott harchoz, a jelenkor alapvető feladata - az atomháborús veszély elhárítása, a nemzetközi biztonság és a leszerelés elérése megoldásához. A jelenlegi világpolitikában a háború és béke kérdésével kapcsolatos két ellentétes irányvonal és hozzáállás ütközik. E tény következményeként, az imperializmus agresszív, militarista politikájának hibájából a nemzetközi helyzet feszült, veszélyeztetve van az emberiség léte. Az imperialista körök - mindenekelőtt az Egyesült Államok - abbeli igyekezetükben, hogy gyengítsék a szocializmust, katonai-stratégiai fölényt érjenek el, s kísérletet tesznek a társadalmi revánsra is, fokozzák a lázas fegyverkezést, beleértve a világűr militarizálására kifejtett törekvéseket is. Az erő pozíciójából szeretnék rákényszeríteni saját akaratukat más államokra és népekre, hátráltatni szeretnék a világ haladó fejlődését. E kalandorpolitikával szemben áll a Szovjetunió és más szocialista országok következetes békepolitikája, amely a nemzetközi kapcsolatok stabilizálására, az enyhüléspolitika folytatására, a lázas fegyverkezés megállítására és a leszerelésre törekszik. „A szocializmus - amint a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresszusán Mihail Gorbacsov elvtárs hangsúlyozta - határozottan elutasítja a háborút, mint az államok közötti politikai, gazdasági és ideológiai ellentétek megoldásának eszközét. A mi ideálunk a fegyverek és erőszak nélküli világ, amelyben minden nép szabadon választja meg fejlődésének útját és életmódját.“ E tagadhatatlan igazságból indult ki az SZKP XXVII. kongresszusán elfogadott békeprogram. Konkrét, átfogó program ez, melynek célja mentesíteni a világot a nukleáris és vegyi fegyverektől, valamint más tömegpusztító eszközöktől, megteremteni a népek és a különböző társadalmi rendszerű országok közötti tartós, békés együttműködést, s kiépíteni a nemzetközi biztonság átfogó rendszerének alapját. Realisztikus, érthető és mélyen humánus program ez, amelyben megnyilvánul az emberi civilizáció további sorsa iránt érzett legnagyobb fokú felelősségtudat. A békeszerető és haladó emberek az egész világon szimpátiával és támogatással fogadják e programot. (Gustáv Husák elvtársnak a CSKP XVII. kongresszusán mondott előadói beszédéből) M eglátni és megszeretni - ilyenek a munkái. Mintha lelke lenne valamennyinek. Ici-pici lelke a desszertes doboznak, nagyobb a kenyértartónak, még nagyobb a dióskosárnak. Fonott lámpaernyője olyan finoman töri a fényt, akár egy drága kelme. Hordó formájú kosara mutatós ágyne- mútartó. Kétszemélyes ülőkéje hosszú nyári esték kényelme. Használati tárgyak, amelyektől kedvesebb lesz a konyha, meghittebb a szoba, hangulatos az udvar. Alojz Chury vesszőből font világa.- Igen, pontosan úgy van, ahogy mondja: apám, nagyapám, de még a dédapám is kosárfonó volt. Mert vagyon helyett nálunk a kosárfonás számított családi örökségnek. Persze apámék nem csináltak ilyesmiket, mint én, csak jó nagy kosarakat. De ha közeledett a komlószüret vagy a kukoricaszedés ideje, akkor aztán nem volt megállás; éjjelnappal ment a fonás. Apám kemény, szigorú ember, aki nem ismer lehetetlent, de bölcs is, mert idejében rájött, hogy erőnek erejével senkivel sem lehet megszerettettni ezt a munkát. Még a fiaival sem. Nem is nógatott, nem is papolta egyszer sem, hogy ülj le mellém és figyeld a két kezem. Az is elég volt neki, ha kijártam vele vesszőt szedni. Persze, ha dolgozott, azért ott sündörögtem körülette. Nem fontam, csak figyeltem őt. Tízéves koKétszer örülök minden munkámnak (Marián Kardos felvétele) romban aztán én is nekifogtam. Kellett a pénz, hegedűt akartam, zeneiskolába járni. Anyám azt mondta: én nem bánom, csak legyen miből fizetni. Hát így kezdődött... Szakajtókkal, öblös, nagy szájú kosarakkal. A hegedűről pedig szép lassan lemondtam. Mert gyakorlás közben olyan erősen izzadtak az ujjaim, hogy nem bírtam kézben tartani a vonót. Hát igen, van egykét furcsa fejezet az életemben. ból. Itthon szinte minden este arról meséltem a feleségemnek, mire képesek a munkatársaim. Hát akkor találj magadnak te is valamit, biztatott. És akkor vettem kezembe újra a vesszőt, s nem volt olyan nap, hogy ne fontam volna egy kosarat. Egyszer kicsit, máskor nagyobbat. Amikor belejöttem, új dolgokon kezdtem el törni a fejem. Szép vonalú használati tárgyakon. Hát így lett aztán belőlem - papíron is - kosárfonó. Most már ki merem mondani: magamra találtam. Értelme van minden egyes napomnak. Tudja, én kétszer örülök minden munkámnak. Először akkor, amikor befejezem, s úgy sikerült, ahogy akartam, másodszor pedig akkor, amikor látom, hogy tetszik az embereknek. Mert van egy kis üzletünk itt, Bratislavában, a Nálepka utca végén. Ilyenkor, tavasszal hetente többször is kint vagyok a Vágnál. Vesszőt gyűjtök, közben élvezem a természetet. Aztán este nekiülök fonni. Most a Szlovák Nemzet Színháznak készítek egy hosszú, füles gyümölcstartót, állítólag kellék lesz a legújabb operaelőadásban. Hogy ki a legjobb kritikusom? A feleségem. Néha meg sem merem már mutatni neki, hogy mit csináltam, mert olyan a szeme, hogy na! Ha csak egy apró hibát talál, az biztos, hogy szétszedem az egészet. Én csak tökéletes munkát akarok kiadni a kezemből. Aztán itt az öcsém: hét évvel fiatalabb nálam, ő is kosárfonó, de olyan eredeti ötletei vannak, hogy én csak nézek, honnan szedi őket. A fiaim? Ök még csak a vesszógyújtésben segítenek, de ha kell, még télen is. Ha látna bennüket, amikor térdig érő hóban járjuk az erdőt, majd lefagy a kezünk, de csak vágjuk, szedjük a vesszőt. A többi, a fonás már sokkal könnyebb. Abba sosem fáradok bele. SZABÓ G. LÁSZLÓ A kosárfonó A Strauss-szonáták után a kosarakat is félretettem. Csak a tanulás maradt, meg a sport. Ez érdekelt. Aztán érettségi után hivatalnok lett belőlem. Irodában ültem, asztal mellett szenvedtem. Már főnök úrnak szólítottak, amikor rádöbbentem: nem ezt akartam. Fogtam magamat és beiratkoztam a jogi egyetemre. A hét öt napján dolgoztam, a hatodikon pedig előadásokra jártam. A gerendát mindig át- ugortam, de a szalmaszálban folyton megbotlottam. A legkönnyebb vizsgákkal volt a legtöbb elakadásom. Három év után beleuntam és feladtam a harcot. De akkor már üveggyári munkásként dolgoztam és nem győztem csodálni az üvegfúvókat. Állandóan azt lestem, kinek mire futja az erejéből és mire a fantáziájá
