Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
II Meglehetősen váratlanul ért, amikor IVI egy évvel ezelőtt ajánlatot kaptam az egyesült államokbeli útra, és bevallom, hogy 52 első pillanatokban nem igen lelkesedtem, öt hónapos amörÜCS! tanulmányutamra az SZSZK Oktatási Minisztériuma és amerikai részről az IBEX (International Research and Exchanges Board) közötti megállapodás alapján került volna sor. ÚJ SZÚ 15 86. IV. 25. Sokan talán úgy vélik, hogy minden ilyen kínálkozó alkalmat gondolkodás nélkül ki kell használni. Jómagam is számításba vettem valamennyi, az utazás mellett és ellen szóló érvet. Úgy gondoltam, hogy ez esetben nem könnyű a választás, mivel nem utazási iroda által szervezett külföldi kirándulásról van szó, amikor mindent elintéznek és megszerveznek helyettünk. A tanulmányi utak jellege olyan, hogy az ember nem kikapcsolódni megy külföldre, s eközben magára van utalva. Ezen kívül azt is mérlegeltem, hogy az utazás során nyert tapasztalataimat, ismereteimet a későbbiekben mennyire hasznosíthatom itteni munkámban, valamint azt, mennyire tudom megszokni az új környezetet, az ottani életritmust stb. Az sem mellékes, hogy milyen az ember egészségi állapota. Az egészségügyi ellátást Nyugaton másként szervezték meg, mint nálunk. Ott nem érvényes a „mindenkinek szükségletei szerint“ elv. Az egészségügyi szolgáltatások minősége attól függ, hogy az illető mennyit fizet érte. Hosszabb latolgatás után végül is úgy döntöttem, hogy mint közgazdász-pedagógus - több mint 25 éve s Bratislavai Közgazdasági Főiskola politikai gazdaságtan tanszékén tanítok - nem szalaszthatom el ezt az alkalmat. Ez alatt az idő alatt jártam ugyan több nyugati országban, de mindig is izgatott az, hogy egyszer ellátogathassak az imperializmus legfőbb központjába, az Egyesült Államokba. S most itt volt a kínálkozó lehetőség arra, hogy a helyszínen vessem egybe a szakirodalom tanulmányozása során nyert ismereteimet a valósággal. Eljött az utazás napja. Délután 14 órakor már a prágai Ruzynéi repülőtéren az IL 62 M gépen ültem és hamarosan felszálltunk. A légikisasszonyok a szokásos rövid eligazításkor közölték velünk azt is, hogy miként kell felöltenünk a védőmellényt abban az esetben, ha a tengeren hajtunk végre kényszerleszállást. Ezek az eligazítások feltétlen szükségesek, de az utazás elején meglehetősen lehangolják az embert, hiszen önkéntelenül az utóbbi időszak legnagyobb légikatasztrófáira gondol. S ezekből 1985-ben is volt épp elég, hiszen a polgári repülés történetének eddigi legtöbb balesetet hozó éveként tartják nyilván. Utastársaim és jómagam, hogy minderről eltereljük gondolatainkat, az alattunk egymás után feltűnő városokat figyeltük: Amszterdamot, Londont, Glas- gow-t, Newcastle-t... Szárazföld, öblök, szigetek... Szinte négy órán át folyton az Atlanti-óceán ezüstös hullámait láttuk magunk alatt, olykor feltűnt egy-egy hajó, majd pedig Grönland behavazott hegycsúcsai. Amikor a láthatáron felbukkantak a kanadai partok, már közel jártunk uticélunkhoz és 9 órás non-stop légi- utunk a végéhez közeledett. Közép-európai idő szerint 23 óra volt, amikor repülőgépünk landolt a New York-i Kennedy- repülötéren. A ragyogó napsütésben órámra pillantottam, amely már az itteni idő szerint 17 órát mutatott. Óriási itt a forgalom, s ezért nem csoda, hogy alaposan megvárakoztattak bennünket. Fél órát vártunk a repülőgép fedélzetén, amíg átszállhattunk a bennünket a fogadócsarnokba szállitó repülőtéri autóbuszba. Rövid időn belül már az útlevél kezelésére várók sorát gyara- pítottam. Egyáltalán nem az volt a benyomásom, hogy a vámtisztek egymással versenyeznek abban, ki ellenőrzi át gyorsabban az utasok iratait. Egy óra telt el így. Gondosan átnézték okmányainkat, buzgón lapoztak a náluk lévő terjedelmes jegyzékekben, talán az Interpol listáján szereplő körözött személyek fényképével vetették egybe a miénket. Egyébként nyugodt, rágógumizó, körültekintő személyeknek látszottak, akiknek van humorérzékük. Amikor feltették a kötelező kérdést: „Kém?", teljesen mindegy volt, hogy igennel vagy nemmel felelek. Az érkezők általában „vették a lapot“, hamiskás mosollyal az arcukon válaszoltak ugyanúgy, mint ahogy a vámtisztek feltették a kérdést. Pár apró formalitás után a repülőtér óriási épületéből kilépve, valóban amerikai földre léphettem. A „Lámpás hölgy“ árnyékában New York volt tehát az Egyesült Államokkal való ismerkedésem első állomása. Az, aki némi bepillantást nyer a világ egyik leghatalmasabb városának életébe, korántsem mondhatja el, hogy már megismerte az USA-t, ezt a földrajzi és időjárási viszonyokat, a történelmi múltat, a gazdasági fejlettség fokát, a lakosok szokásait, életvitelét, gazdasági-politikai, szociális, nemzetiségi, faji és egyéb problémákat tekintve egymástól gyökeresen eltérő ötven szövetségi államból álló óriási országot. ,,Amerika egy külön világ, különféle nemzetek, fajok közössége. Iparilag fejlett városok, kiterjedt mezőgazdasági területek és csaknem lakatlan országrészek tarka összessége. Az, aki a keleti parton lép először a kontinensre - és európaiak esetében általában ez így van —, egészen másként vélekedik az USA-ról, mint az, aki az Amerikával való ismerkedést a délebbre fekvő Kaliforniával, a könnyed, lüktető életritmusú San Franciscóban kezdi. Ha átfogó képet akarunk nyerni, meg kell kérdezni, hogy milyen Amerikáról van is szó: Thomas Jefferson Amerikájáról, vagy a Watergate-botrány Amerikájáról, a Wall Street vagy a spirituálékat éneklő négerek Amerikájáról, a multimilliomosok Amerikájáról, vagy pedig a hajléktalanok Amerikájáról?" (Wolfgang Wagner, The Europeans ’Image of America.) Az általánosítás azonban olykor kockázatot rejt magában. Egy 9,369 millió négyzetkilométer területű és 234 millió lakosú ország esetében, az adott társadalmi rendszer körülményei között a sokszínűség érthető. A statisztikai adatok alapján ‘a nyugati országok közül az Egyesült Államokban a legmagasabb az egy lakosra eső bruttó nemzeti termék, s ha a Közös Piac jelenlegi szintjét százas indexszel jelöljük, akkor Japán esetében ez a mutató 117, az USA vonatkozásában pedig 152. De az átlag mögött sok minden rejtőzhet. Azokban az országokban, ahol a termelőeszközök magán- tulajdonban vannak, az átlagos adatok mögött általában a jövedelmek, a vagyon nagy fokú differenciálódása húzódik meg. Ami az Egyesült Államokat illeti, azt mondanám, hogy ezek a különbségek jóval élesebbek, mint az európai tőkés országokban. Kétségtelenül azért, mert- a termelés és a tőke koncentrációjának és centralizációjának foka a tőkés világban itt érte el a legmagasabb szintet. Ezekkel a folyamatokkal törvényszerűen kéz a kézben halad egyfelől a gazdagság, másfelől pedig a szegénység polarizációja. Ezt támasztja alá New York és más amerikai városok képe is. A gazdaság és a luxus tószomszédságában lépten-nyo- mon találkozhatunk az elmaradottsággal, a létminimum alatt élő emberekkel. Hogy erről személyesen is meggyőződhessünk, nem kell a periférián lévő nyomor- negyedeket felkeresnünk, ami biztonsági okokból sem ajánlatos a New Yorkba látogatóknak, akad erre a városközpontban is példa. New York - nem csupán az East River és a Hudson folyók között elterülő, egek- De nyúló felhőkarcolóiról jól ismert Manhattan, amely egyúttal a legnagyobb tőkés országok bankközpontjainak centruma is. New York nem csupán a világhírű Wall Street, az amerikai pénztőke központja. Be kell vallanom egyébként, hogy meglehetősen csalódtam, hiszen ez az utca kevésbé szembeötlő, régi, s mintha bepréselték volna a közelében levő toronyépületek közé. Azt mondják,van ebben valami jelképes is. A legnagyobb, legtöbb nyereséget hozó, s olykor nem veszélytelen pénzügyi akciókat általában nem övezi nagy reklám és cécó. A legsikeresebbek többnyire éppen a kulisszák mögött zajló titkos pénzügyietek. „Csendélet“ a tőzsdén A Wall Street közvetlen közelében található a hírhedt New York-i börze, a New York Stock Exchange. Az, aki közgazdasági kérdésekkel foglalkozik, rögtön enged a csábításnak, és belép ide. Á nézelődóket azonban természetesen nem engedik közvetlenül a nagyterembe, ahol a pénzügyieteket lebonyolítják. Felvonóval viszik a kíváncsiskodókat az első emeletre, ahonnan üvegfalon keresztül figyelhetik a földszinten zajló „csendéletet“. Közben az idegenvezető tájékoztat a tőzsde működésének lényegéről, sót, aki arra is kíváncsi, hogy miről tárgyalnak odalent az üzletfelek, repro- duktorok segítségével „belehallgathat“ a börzén uralkodó hangzavarba. A látszólagos káosz egy célt szolgál, azt, hogy az alkuszok a lehető legnagyobb nyereséggel adjanak el vagy vegyenek részvényeket. A már szükségtelen értékpapírokat az ingerült ügynökök magukat nem zavartatva a földre dobják és este záráskor valóságos papiralom fedi a börze padlóját. Egyszóval: pontosan olyan itt minden, mint ahogy filmeken olykor láthatjuk. Ha már az amerikai metropolisnak ebben a részében járunk, kár lenne, ha nem tennénk néhány lépést déli irányba. A kikötőből ugyanis látható a Liberty Island (Szabadság-sziget). Itt áll a világhírű, immár 100 éves Szabadság-szobor. „Hölgy lámpással“ - az amerikaiak a köznyelvben így nevezik ezt a szobrot. Ott állították fel, ahova a múltban a bevándorlók első ízben amerikai földre léptek, hogy itt keressenek jobb jövőt családjaik számára. Ez a hely az új remények jelképe lett, s mint később beigazolódott, gyakran a be nem teljesült reményeké. És most? A Szabadság-szobrot jelenleg restaurálják, az idő foga ezt sem kímélte. Magas állványzat veszi körül. Felújításához, helyreállításához azonban jelentős pénzösszegekre van szükség. Ezt a pénzt elő kell teremteni, de honnan? Az államtól? Az államnak jelenleg más gondjai vannak. A katonai-ipari komplexum évről évre nagyobb összegekre tart igényt, de teljesen más célokra. Ezeknek a szabadsághoz semmi közük. Az oktatásra, az egészségügyre, a kulturális célokra fordított közkiadások korlátozása az Egyesült Államok néhai jelképét is sújtotta. Nem marad más hátra, minthogy a lakosok közadományaiból finanszírozzák a szobor helyreállítási munkáit. New York ugyan hatalmas kiterjedésű város, mégis meglehetősen könnyen eligazodik benne az ide látogató, legalábbis a város központi részében. Az utcák egy rácshoz hasonlóan keresztezik egymást. Az egyik irányban emelkedő számsorrendben vannak, megszámozva az utcák, a „streetek“, ezekre merőlegesek az „avenues-ek". Elegendő, ha az idegen megjegyzi szálláshelyét, esetemben a Doral Innt, a 49. utca és a Lexington Avenue kereszteződésénél. Ha valaki rossz irányba indul el, hamarosan rájön erre. On például a 23. utcában lakik és szálláshelyét keresi? Meglehet, hogy kezdetben balra indul el, de hamarosan elérkezik a 22. utcához, vagyis rögtön rájön arra, hogy nem a helyes irányt választotta. Vissza kell térni és ellenkező irányba kell elindulni. Ha megleli a keresett ,,23-ast“, a „saját“ avenue-ját hasonlóképpen keresheti meg. A séták a legalkalmasabbak arra, hogy az ember közelebbről megismerje egy idegen város életét és megtanuljon benne tájékozódni. New York ilyen szempontból azonban eléggé fárasztó: a nap minden órájában rengeteg az utcákon az ember, óriási a zaj, a többsávos utakon gépkocsik áradata hömpölyög, a levegő szennyezett és az utcák tisztasága is kívánnivalót hagy maga után. A világ „nyolcadik csodája“ Ha tőlem függne, ajánlanám mindenkinek, hogy látogassa meg a világ „nyolcadik csodáját": az Empire State Buildin- got, a város legmagasabb, 448-méteres épületét, amely sokáig a világ legmagasabb épülete is volt. Három dollárért 70 másodperc alatt lifttel feljuthatunk a 80. emeletre. Ezután egy másik lift további 6 emelettel feljebb repít bennünket. 86 emeletnyi magasságból letekinthetünk a városra. Ez a magasság ugyan még nem jelenti a toronyépület legtetejét, hiszen együttvéve 102-emeletes. A város zaja ilyen magasságban csak valamiféle visszhangként jut el hozzánk. Ha szép az idő, nagyon messzire ellátni. Általában mindenki elhatározza, hogy ellátogat az Egyesült Nemzetek Szervezetének az East River partján lévő épületéhez, amely az országok közötti békés egymás mellett élés szükségességét jelképezi. Az épület alagsorában elhelyezett kiállító- csarnokokban mindenki a saját szemével győződhet meg arról, hogy mi is a fasizmus, a háború. A kiállítás mementó. Kár, hogy az Egyesült Államokban nem mindenki figyel fel erre. New York nemcsak nappal érdekes, hanem éjszaka is. A magányos barangolások ugyan nem ajánlottak, hiszen az éjszakai séta meglehetősen kockázatos. Jobb, ha többedmagával indul útnak az ember. Már messziről észrevenni a New York-i operaház, a Metropolitan kivilágított épületét. Talán sokakat meglep, de ez a világhírű kulturális intézmény súlyos pénzügyi gondokkal küzd. Tevékenysége jelentős mértékben a lakosok önkéntes adományaitól függ. Az opera igazgatósága az önkéntes adakozókat nagyszabású sorsolási akcióval próbálta tovább lelkesíteni. A január derekán lezajlott sorsoláson külföldi utakat és egyéb ajándéktárgyakat nyerhettek, s ez az akció jelentős mértékben hozzájárult az anyagi gondok némi átmeneti enyhítéséhez. Az éjszakai Broadway Aki éjszakai sétára indul, feltétlenül keresse meg a legmozgalmasabb utcát, a Broadwayt. Épp olyan, mint ahogy filmjelenetekből ismerjük: szédületes ütemben váltják egymást az ötletes fényreklámok, a kirakatok szinte csalogatják a vásárlókat, az üzletek késő éjszakáig nyitvatartanak, sót, esetenként folyamatosan, 24 órán keresztül lehet bennük vásárolni. Azok, akik nyilvános szereplésre vágynak, felléphetnek a sétálókból összeverbuválódott közönség előtt. Nagy a valószínűsége annak, hogy a szemlélő- dőnek valamilyen felekezetet propagáló, esetleg az amerikai kormány lépéseit bíráló röpiratot nyomnak a kezébe, vagy valamilyen amatőr „boldogítja“ öt művészinek éppenséggel nem mondható énekével A papírokat, röpiratokat a legtöbben habozás nélkül a járdára dobják. Reggelente a környék olyan, hogy bármely szemétdomb „megirigyelhetné“ az itteni tarka „választékot.“ Nem csoda, ha egy ilyen séta után pihenésre vágyik az ember, és elindul szállodája felé. Útban hazafelé ezt gondolja magában: mindezt megszemlélni igen érdekes... De hogy valaki hosszabb ideig ilyen bábeli zűrzavarban éljen? DRAHOS SÍBL Tőzsdei pillanatkép Az Atlanti-óceán túlsó partján 1.
