Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
-5 Tavaly jelent meg Kijevben az Értékek keresése (Posuk zapovitnoho) című könyv, melynek szerzője Leonyid Nau- movics Bolsakov, aki Lenin és Sevcsen- ko örökségének jeles orosz kutatói közé tartozik; negyven éve végez kutatómunkát hazai és külföldi archívumokban is, eddigi munkásságát negyven könyv fémjelzi. Az Értékek keresésében a szerző tények és összefüggések sorakoztatásával mutatja meg azokat a forrásokat, melyek V. I. Lenin érdeklődését az ukrán nemzet sorsára, történelmére, kultúrájára és nagy költőjének, Tarasz Sevcsenkónak az életére irányították. Mindjárt az elején megjegyzi, hogy e két szellemóriás sohasem találkozhatott egymással személyesen. Közéjük állt ama végzetes nap, melyen a cárizmus által üldözött-megkín- zott költő, Ukrajna nagy fia meghalt. De ezen a napon hangzott fel először egy dal is Oroszország proletariátusának ajkán, a szibériai számüzöttek dala, mely az elesett harcosok rekviemjévé és forradalmi himnuszává vált. Az a mély tisztelet azonban, melyet Lenin érzett Sevcsenko iránt, nem csupán abból eredt, hogy Lenint érdekelte Ukrajna, valamint leigá- zott, de térdre nem kényszerített népének sorsa, hanem mindenekelőtt az oroszországi felszabadító mozgalom forradalmidemokratikus szakasza jelentőségének a felismeréséből, azon szakaszéról, amely megelőzte a Lenin által képviselt és győzelemre vitt proletár törekvéseket. Lenin úgy értékelte az ukrán költőt, „mint a forradalmi demokratizmus jelentős képviselőjét“, aki egész életével és munkásságával a cárizmus és annak reakciós ideológiája ellen küzdött. Sevcsenko műveit — írja Bolsakov - már Lenin édesapja ismerte, aki élt és dolgozott azokon a helyeken,- ahová a költőt száműzték, és ahonnan tízéves katonáskodás után, megromlott egészséggel tért vissza Pétervárra. Gyermekkoruktól fogva tiszteletet és szeretetet éreztek iránta, mint a cári rémuralom áldozata iránt, Lenin fivérei és nővérei is. Az ukrán költő élete túlságosan izgalmas volt ahhoz, hogy ne ismerték volna öt Oroszország leghaladóbb emberei. Mint mártír, Sevcsenko szimbólum is volt, szimbóluma a szolgasorban élők töretlen akaratának: harcolni a cárizmus ellen, széttépni a rabság láncait és létrehozni a szabad, egyenjogú és boldog nemzetek családját. Lenin megérezte, hogy itt a marxizmus előtti időszak élharcosáról van szó. Hogy Lenin szülei és rokonai ismerték Sevcsenkót, műveit, arra igaz tanú - mint Bolsakov írja - Vlagyimir lljics keresztapja, név szerint Belokriszenko (eredetileg Bilokrilenko), aki véletlenül maga is ukrán, a harkovi egyetemen végzett (amely akkoriban az újjászületés centruma volt Ukrajnában) és személyesen ismerte Sevcsenkót. Az ukrán költő életművének ismerői és tisztelői voltak az Uljanov család közeli barátai: Nazarjev, az író és publicista, Ulibisev, a család háziorvosa, Korinfszkij, a költő és mások. Sevcsenkó- ról szerzett ismereteit Lenin számos hazai és külföldi kiadvány nyomán is, valamint az Oroszország-szerte kéziratos formában terjesztett Sevcsenko-versgyújte- ményekből gyarapította. A költő nagyon népszerű volt a cári börtönökben és Szibériában sínylődő politikai foglyok körében, akik maguk is osztoztak a költő sorsában. Valamennyiüknek erőt adott a Végrendelet című verse (Keljetek fel, harcban törjétek szét a bilincset). Számos bizonyíték van erre. Lepesinszkij- nek, a hivatásos forradalmárnak az emlékirataiból tudjuk^ hogy a száműzetésben Lenin is szívesen énekelte például a Végrendeletet. Lenin bizonyára ismerte Sevcsenko műveinek sok orosz kiadását, Plescsajev, Kurocskin, Lepko, Belouszov és mások forditásában. Nem kerülhette el figyelmét Plehanov híres recenziója sem, amely az Oroszországban betiltott Sevcsenko-versek genfi kiadásáról készült. Marxista kritikában először kapott hangsúlyt Sevcsenko költészetének né- pisége. Plehanov nagyra értékelte az ukrán költőt, és az egész orosz felszabadító mozgalom cselekvő részvevőiéként emelte ki öt. Sevcsenko népszerűségét, Lenin tudtával, hasznosították az oroszországi szociáldemokrata agitátorok az 1905-ös forradalmi évben, röplapok, brosúrák szerkesztésekor. Például a pétervári forradalmi bizottság által kiadott röpirat szövegébe beleépítették a Kaukázus című politikai poéma egy szakaszát. Különösen nagy sikere volt a Húsz Jánost, Jan 2izkát és a huszitákat megéneklö Eretnek első versszakának. A két utolsó versszakot gyakran aktualizálták, ezzel még tovább erősítették a röplap vagy az illegálisan terjesztett brosúra forradalmi töltetét. Lenin számára, aki irányította a forradalmi propagandát, ismerős volt a cenzúra önkénye, amely betiltotta vagy kizsigerelte Sevcsenko Kobzosát és más műveit, valamint a költőről szóló munkákat. Bolsakov könyvében meggyőző bizonyítékok vannak erről. A Sevcsenkóért folytatott küzdelem főként 1914-ben bontakozott ki, amikor Oroszország haladó erői a költő születése 100. évfordulójának a megünneplésére készültek. A bolsevik újság, a Pravda, szerkesztőségi cikkben- Az elnyomók és Sevcsenko - kelt a költő védelmére. Nem lehetséges, hogy minderről Lenin ne tudott volna - állapítja meg a szerző. A bolsevik vezető szemében, a történelem logikája szerint is, Sevcsenko a Forradalom összekötőjévé vált. A jubileumi Sevcsenko-évben, 1914- ben, világosan vetődött fel a kérdés Ki kivel van? Az ukrán költő évfordulója rendkívüli politikai eseménnyé vált egész Oroszországban. Az ünnepségek betiltása vihart idézett elő, munkássztrájkokat, nyugtalanságot falun, diáktüntetéseket- megrázta egész Oroszországot. Sevcsenko védelmére maga Lenin is felemelte a hangját: „A Sevcsenko-ünnep- ségek betiltása olyan remek, csodálatos, rendkívül szerencsés és sikerült lépés volt a kormányellenes agitáció szempontjából, hogy jobb agitációt el sem tudok képzelni. Úgy gondolom, hogy a mi szociáldemokrata, feudalizmusellenes agitátoraink együtt sem értek volna el ilyen rövid idő alatt ilyen szédületes sikereket, amilyent, kormányellenes értelemben, ez az intézkedés hozott. Ez után az intézkedés után >•kispolgárok« milliói váltak öntudatos polgárokká és meggyőződtek annak az állításnak a helyességéről, miszerint Oroszország a nemzetek börtöne. “ Ezzel csúcsosodott ki a bolsevik párt cárellenes agitációja, a párt pontosan fején találta a szöget, ha másképp nem ment, így használta ki az évfordulót a haladás és a forradalom javára. Ezután Bolsakov részletesen beszél arról, miként vett részt Lenin a krakkói Sevcsen- ko-ünnepségeken 1914-ben. Tudjuk, hogy Lenin az idő tájt Krakkóban élt illegalitásban, onnan irányította az orosz- országi pártéletet. Március 14-én N. K. Krupszkajával együtt jelen volt az ukrán Proszvita kulturális-művelődési egylet által rendezett Sevcsenko-esten. Elhangzott itt egy beszéd azoknak a kijevi elvtársaknak a tiszteletére, akiket börtönbe zártak, mert protestáltak a Sevcsenko- évforduló megünneplésének betiltása miatt. Bolsakov szerint, Lenin volt az előadó. Az utolsó tények egyike, melyek arról tanúskodnak, hogy Lenin közvetlenül is részt vett az ukrán költő népszerűsítésében, a szovjet hatalom kezdeti időszakából való. 1918-ban Lenin dekrétumot írt alá arról, hogy emlékművet állítanak a kultúra és a művészet legjelesebb képviselőinek. Köztük szerepelt Sevcsenko neve is. Ez Leninnek az ismert monumentális propagandaterve volt. Elsőként a Sevcsenko-emlékmúvet leplezték le, 1918-ban. A központi bizottság nevében- tehát Lenin nevében is - A. M. Kolonta- jova, a későbbi neves szovjet diplomata beszélt a jelenlévőkhöz. Az alkotás egyike volt az első Sevcsenko-emlékmúvek- nek a Szovjetunióban. A másikat még ugyanebben az évben Pétervárott állították föl. Ott Lunacsarszkij, az első oktatási népbiztos, Lenin legközelebbi harcostársa mondott beszédet. A Lenin-Sevcsenko összefüggések mellett több tény tanúskodik arról, hogy az ukrán költő jelen volt a nemzetközi forradalmi mozgalomban. A londoni Ko- lokolo nekrológot közölt halála alkalmából, Lunacsarszkij Párizsban tartott róla előadást 1911-ben, 1927-ben Moszkvában egy Sevcsenko-esten, amelyen külföldiek is részt vettek, ezenkívül többször irt a költőről. Szó volt róla 1910-ben Capri szigetén, ahol Gorkij, Lenin és Kuciu- binszkij találkozott egymással. Plehanov és a baloldali „világjáró“, Kravcsinszkij levelezésében ugyancsak szó esik a Kobzos szerzőjéről. Lenin előtt - genfi, párizsi, krakkói és poroninói emigrációja idején is - teljes nagyságban állt Sevcsenko. És mindezek csupán a korábbi időszakból való mozzanatok. A nagy októberi szocialista forradalom után a világ irodalmának egyik kiváló képviselőjévé lesz a költő. Emlékművek idézik őt Párizs, Torontó, Palermo Winnipeg, Washington, Buenos Aires, Bukarest és más városok terein. Bolsakov könyve a Levél az olvasóhoz fejezettel zárul. „Sevcsenko sorsa fölött — kezdi a szerző - Marx is elgondolkodott. Olvasva annak az előadásnak a szövegét, amelyet Drahomanov írt az ukrán irodalomról a párizsi irodalmi tanácskozásra és amelyet francia nyelven 1878-ban Genf ben nyomtattak ki, megjelölte az Ukrajna forradalmár költőjére vonatkozó szakaszokat.“ Az orosz kutató nagyon érdekes, dokumentumokkal alátámasztott könyve nemcsak azt hozza közelebb számunkra, milyen volt Lenin kapcsolata Sevcsenkó- hoz, hanem Oroszország és Ukrajna forradalmi mozgalmának egész fejlődését a 19. század második felében és a 20. század elején. Ennek a mozgalomnak a fókuszában ott voltak mindketten, az orosz és az ukrán nemzet legnagyobb fiai. A könyv tanulságos, történelmileg igaz, sok újat, eddig ismeretlen mozzanatot tartalmaz. Ezért jó lenne, ha magyar nyelven is napvilágot látna. MIKULÁS NEVRLY TANULSÁGOS KORDOKUMENTUM Kacsó Sándor emlékiratai új szú 1986. IV. 25. Dokumentum értékű, tanulságos és izgalmas olvasmány Kacsó Sándor nemrégiben megjelent háromkötetes önéletrajzi műve. Dokumentum, mert egy néptöredék társadalmi és szellemi fejlődéséről olyan ember vall, aki az élvonalban, s következetesen a baloldalon, maga is aktívan kivette részét a nehéz és felelősségteljes munkából. Tanulságos, mert a népek gyümölcsözőbb együttműködéséhez és őszinte testvériségéhez vezető utat fényeivel és árnyaival együtt az mutatja be, aki maga is keményen dolgozott e nagy mű építésén. Izgalmas, mert a társadalmi haladásért folytatott harcról az számol be, aki maga is ott volt a csatatéren és nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese, alakítója volt ennek a küzdelemnek. Ki volt tehát Kacsó Sándor? Sokgyermekes székely szülők egyik, 1901-ben született fia. A húszas években előbb marosvásárhelyi, majd kolozsvári újságíró. Kolozsvárott egyetemi hallgató, tanárnak készül, és 1923-ban belép az irodalomba. A romániai magyar írók első jelentősebb csoportjával, a Tizenegyekkel indulva ö is a „székely írók" közt, Benedek Elek apó „fiaként“ keresi helyét az erdélyi szellemi életben. Közírói munkássága a Brassói Lapoknál teljesedik ki, melyeknek 1927-töl előbb vezető publicistája, riportere, majd a háborús években a laptulajdonossal való megegyezés alapján, irányítója lett. Közben a kizsákmányolt székely dolgozók számára szövetkezetét szervezett, míg a nép kulturális felemelkedését az olcsó Hasznos Könyvtár sorozat megindításával remélte előmozdítani. Ugyancsak egyik fő szervezője az 1937-es vásárhelyi találkozónak, mely az adott kor követelményei szerint megfogalmazta a haladó és demokratikus erők népfrontos egységének feltételeit. Az 1940-es második bécsi döntést követően is Dél-Erdélyben maradt, s ott vívta meg a maga háborúját a fasizmussal. Erdély szovjet hadsereg általi felszabadítása után Kacsó Sándor ismét minden erejével segít építeni a népi demokráciát. Mint a kolozsvári Világosság szerkesztője, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke szorosan együttműködik a Petru Groza vezette román demokratákkal. Nagy szerepe van a kisebbségi magyar köz- és irodalmi élet megszervezésében az új körülmények között. A hatvanas évek második felétől kezdve emlékiratain dolgozik, melyek első két kötetét még a bukaresti Kriterion Könyvkiadó jelentette meg. önéletrajza harmadik kötetének kiadását és az egész, több mint kétezer oldalas mű, tervezett budapesti megjelentetését, sajnos már nem érte meg. Két éve, 1984 tavasza óta, a kolozsvári házsongárdi temető nagy halottai mellett pihen. Halálával az életműve iránti érdeklődés azonban nem szűnt meg, sót inkább fokozódott. önéletrajzának első kötete a Virág alatt, iszap fölött címet viseli. Kacsó ebben gyermek- és ifjúkori emlékeiről, az erdélyi magyarság század eleji hétköznapjairól ír ízes magyarsággal. Míg ez az első kötet fejlödésregény típusú, az ,,én“-re összpontosít, addig a második kötet, a Fogy a virág, gyűl az iszap, fokozatosan már a közéletre, a közügyekre helyezi a hangsúlyt, a szerző életpályája alakulásának megfelelően. Kacsó Brassóba érkezésével kezdődik, majd megismertet bennünket a Cenk alatti várossal és magával a Brassói Lapokkal, melynek fő olvasói bázisát a Székelyföld adta. Természetes ezért, hogy a lap bátor riporterének első harcai a székelyek politikai és szociális jogaiért, a székelyföldi tömegek nyomorúságának megszüntetéséért folynak. Ezek egyik eredménye az Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezet (ÁGISZ) megszervezése 1933-ban. Ez a szövetkezeti mozgalom 1940-ig állt fenn és nagyban elősegítette a falvak árutermelésének, többek közt a székely népművészetnek és háziiparnak a megszervezését. A szövetkezetben terjesztették a Hasznos Könyvtár című olcsó könyvsorozatot is, mely főleg ismeretterjesztő műveket tartalmazott. írásában Kacsó továbbá bőven foglalkozik az 1929 októberében a Vallani és vállalni cím alatt az Erdélyi Helikonban elindított ankéttal, mely mindmáig a romániai magyar szellemiség egyik legérdekesebb és legtanulságosabb vitájává kerekedett. A vita tárgya, az írói elkötelezettség kérdése napjainkban is eleven, aktuális, s ezért Kántor Lajos, a kitűnő kolozsvári irodalomtörténész 1984-ben az egész anyagot monográfiában dolgozta fel és jelentette meg. A vásárhelyi találkozó a csehszlovákiai magyar ifjúság tavaszi parlamentje és a magyarországi Márciusi Front nyomán Romániában létrejött népfronti tömörülés volt. 1937. október 2.-4. közt rendezték meg Marosvásárhelyt, s nagyban hozzájárult az értelmiség és a tömegek összefogásához a népellenes erők ellen. Kacsó visszaemlékezéseinek ez a második része tele ven eredeti cikkekkel, s ez jelentősen megnövelte dokumentum értékét. Néhány vonatkozásban számunkra külön is érdekes ez a rész. így például Kacsó szól arról, hogy a Brassói Lapok többször is foglalkozott a csehszlovákiai Sarlóval, népszerűsítette annak tevékenységét, mely Erdélyben is élénk visszhangra talált. Ezzel kapcsolatban szerintem érdemes lenne azt is áttanulmányozni, hogy a román Gusfí professzor indította nagyszabású falukutató, szociográfiai mozgalom egyes tagjai ismerték-e vajon a Sarlót, melyről Erdélyben akkoriban nemegyszer cikkeztek, s ezekhez az Írásokhoz a mozgalom tagjai is hozzájutottak. Kacsó nagyra értékeli Balogh Edgár munkásságát a mozgalom élén, s megemlíti, hogy ezekről a témákról a Brassói Lapokban főleg Méliusz József írt, aki a harmincas években maga is járt a csehszlovákiai magyarok között. Kacsó által újra találkozunk a magyar irodalom olyan nagyjaival, mint Tamási Áron, Áprily Lajos, Kós Károly vagy Kunz Aladár, és megismerkedünk a Vakvágányok című híres regénye megjelentetésének körülményeivel. Az emlékezések harmadik kötete, a Nehéz szagú iszap fölött most került első ízben a nagyközönség elé. Ebben a nehéz háborús évek megpróbáltatásairól számol be. Bár az író tolla itt már fáradni látszik (Kacsó élete utolsó éveiben súlyos beteg volt), az „alulnézetből“ megrajzolt politikai freskó, a háborús tragédia alatti utca „kisemberének" a képe rendkívül érdekes és valósághű, nem ritkán a felfedezés erejével hat. A Tények és tanúk sorozatban most megjelent könyv hiteles dokumentuma egy termékeny, -eredményekben nagyon gazdag, de megpróbáltatásokban sem szűkölködő, emberi életnek. Kacsó Sándor életének, aki íróként, publicistaként, szövetkezetesítőként és politikusként is mindig tudta, hol a helye a nagy küzdelemben, s minden erejével mindig a társadalmi haladást szolgálta, függetlenül személyes érdekeitől. Figyelemreméltó az az őszinteség is, néha irónia, mellyel fiatalkori önmagát bemutatja, s a sikerek mellett a tévedéseit sem hallgatja el. Úgy ír, ahogy élt: egyszerűen, elvszerüen, elkötelezetten és kitartóan népe ügye iránt. KOKES JÁNOS INN IS MMO IHBBBHl
