Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
LADISLAV SZALAI* A lemezjátszó tűjének Soha nem töprengtem a sorson, s nem is jutott eszembe soha, hogy az, amit sorsnak neveznek, tulajdonképpen pontosan mérhető mozgás az időben, valami, aminek a „mozgó testhez“ viszonyítva (s ebben az esetben én voltam ez a „mozgó test“) most kell lejátszódnia, de magához az időhöz viszonyítva régen lejátszódott már. Amikor néhány perccel ezelőtt először tudatosítottam, hogy valami szerencsétlenség történhetett, olyannyira megrémültem, hogy egy-két pillanatig gondolkodni is képtelen voltam. Önök is megrémülnének, ha mindig pontosan ugyanannyi idő elteltével már harmadszor is ugyanazon a helyen találnák magukat, s ott mindig ugyanazzal az emberrel találkoznának, noha korábban már hosszú évek óta nem látták.- Megint te vagy az, Adam?! - torpantam meg elcsodálkozva és tágra meresztettem a szemem.- Hogyan lehetséges ez? Hiszen autóbuszra akartál szállni..- Elment - néz vissza rám Adam ugyanolyan csodálkozó tekintettel, mint én őrá, és kissé zavartan nyújtja felém a kezét. Aztán hirtelen hátrafordul, mivel néhány méterrel a háta mögött fülsiketítő lövés dördül. Erre aztán én is kővé dermedek. Már megint. Hiszen ez lehetetlen. Már harmadszor találkozom az osztálytársammal és mindannyiszor ugyanaz történik: valaki a háta mögött a tömegben lelő egy embert. Már harmadszor szaladok Adammal a tett színhelyére, ahol egy halott férfi fekszik összevér- zett arccal, akit egészen közelről ért a lövés. Minden kétséget kizáróan ugyanaz a férfi, akit előzőleg már kétszer láttam meghalni.- Menjenek innen! Ne bámészkodjanak itt! A tett színhelyén egyenruhás férfi buzgólkodik. Felismerem fiatal, simára borotvált, rémült arcát, jókora karvalyorrát.- Gyere, menjünk innen! - fogja meg a karomat Adam és már harmadszor is sikerül elvonszolnia ettől a véres színjátéktól. A kíváncsiskodók által egyik percről a másikra benépesített utca sarkán újból elbúcsúzunk egymástól.- Remélem, ma már nem találkozunk többször- nyújtom a kezem mosolyogva Adam felé. - Látogass meg valamikor — teszem még hozzá és ő ugyanúgy válaszol, mint már kétszer ezt megelőzően.- Megkereslek, meglátod. Annak rendje és módja szerint... Miután Adam eltűnik, sietve hazafelé veszem az irányt. Az utca végén, amikor már rohanok, rémülten megtorpanok: - Ne erre! - villan agyamba a figyelmeztető gondolat. Hiszen itt újból megismétlődhetne minden. Legjobb, ha balra fordulok. Ki kell törnöm ebből a bűvös körből, hogy ne kelljen ismét találkoznom az osztálytársammal és e rettenetes színjáték szemtanúja lennem. Befordulok balra. Az előttem levő utca kong az ürességtől. Sikerült! - csillan meg a szemem és újból futni kezdek. De váratlanul egy nagy fekete autó bukkan fel előttem. Hirtelen lefékez és három fekete szemüveges alak vágódik ki belőle.- Most elkaptunk, Egérke! - kiáltja az egyik és erős kezek ragadnak meg bőszen. S mielőtt föleszmélnék, már be is tuszkolnak az autóba. A tarkómon pisztolycső vasának hidegét érzem, amelyből valószínűleg számlálatlan sokszor elöcsapott már a láng.- Előlünk senki nem lép meg, Egérke! - hallatszik mögöttem gúnyosan. - Bennünk mindenki megbízhat. Tudod-e, milyen messze van ide a tőzegtelep?- Ez valami tévedés lesz, uraim! Én nem vagyok semmiféle Egérke! - sikerült kipréselnem a fogaim között, miközben egy kendőt gyömöszölnek a számba.- Ö tehát nem Egérke! - röhög fel valaki a hátam mögött és a három gengszter egyike erősen megrázza a fejem.- Várj, Garry - lép rá hirtelen a fékre az autó vezetője és a járda szélénél megállítja a járművet.- Ennek a fickónak valahogy tényleg furcsa ábrázata van... Hülyék - fordul a társaihoz -, kit kaptatok el?! Hiszen ez valóban nem Egérke!- A szentségit, ilyen munkát! - káromkodik a hátam mögött ülő férfi. - Na jól van, tévedtünk! Egy erős kéz kitépi számból a-kendőt.- Kopj le! - ragadnak meg további kezek, s mire észhez térek, már az autó mellett fekszem a járdán.- Nehogy eszedbe jusson elmesélni valakinek, te tökfilkó, hogy egy kicsit megkocsikáztattunk - hallom valamelyikük rekedt hangú figyelmeztetését, még mielőtt a négy fekete szemüveges férfi eltűnt ‘volna. - Szaladj haza gyorsan az anyukádhoz, s kérd meg, tegyen szebtapaszt a pofikádra. Ugyan bizonyárából érezted magad velünk, de... Az utolsó szavakat elnyelte a villámgyorsan távolodó autó búgása. Nagy nehezen feltápászkodom és teszek néhány bizonytalan lépést. Ami ebben az elmúlt néhány percben történt, az már sok volt számomra. Az ég szerelmére, miért éppen nekem kell megélnem ilyen szörnyűséget? Legalább volna valami logikája a történteknek... Bágyadtan felemelem a fejem és döbbenten nézek szét magam körül. Már megint... Előttem az osztálytársam, Adam áll, s úgy néz rám, mint áki nem akar hinni a szemének.- Megint te vagy az, Adam? - kérőében, tőle, s ezen magam is meglepődöm. - Hogyan lehetséges ez? Hiszen ma már negyedszer találkozunk. És mindig ugyanazon a helyen...-Nem tudom... Talán az idővel történt valami- dadogja felindultan Adam és gépiesen kezet nyújt. Ebben a pillanatban mindketten kővé dermedünk. Valahol a háta mögött a tömegben fülsiketítő lövés dörren. Valami furcsa erő arra kényszerít bennünket, hogy a tett színhelyére rohanjunk. Ott egy halott férfi fekszik előttem a véres járdán. Közvetlen közelről érte öt a lövés. És ismét ó az, ugyanaz az ember, aki korábban volt. De hiszen mégse lehetséges, hogy valakit végtelenül sokszor megöljenek!- Menjenek innen! Ne bámészkodjanak itt! A tett színhelyén egyenruhás rendőr buzgólkodik. Idegesen csapkod maga előtt a kezével, így akarja szétkergetni a kíváncsiskodókat, akik úgy körülvették a halottat, mint a darazsak a rothadó almát, idegesen forog saját tengelye körül, simára borotvált arcán a rémület lett úrrá. Jókora karvalyorrának remegése belső feszültségről árulkodik.- Gyere, menjünk innen! - ragadja meg a karomat Adam, hogy már negyedszer vonszoljon el és kíméljen meg ettől a véres színjátéktól, de ezúttal kudarcot vall.- Mi történik itt? - furakodok közelebb a halotthoz.- Hová tolakodik?! - formed rám keményen, de tekintetében némi bizonytalansággal a rendőr.- Maga orvos?- Nem - nézek rá elszántan és megállók.- Látta, hogyan történt?- Nem - mondom az igazat.- Akkor tűnjön el innen - mondja, aztán a földön fekvő test fölé hajol.- Gyere - karol belém Adam és félrevonszol. Kis ideig még az utcasarkon álldogálunk és igyekszünk megfejteni ezeknek a furcsa eseményeknek a titkát, amelyekbe belekeveredtünk, de miután ez egyikünknek sem sikerül, a mai napon már negyedszer búcsúzunk el egymástól.- Remélem, ma már valóban nem találkozom veled többször - mosolygok rá fáradtan és reszketve nyújtom feléje a kezem. - Látogass meg valamikor - teszem hozzá mellékesen, s 6 eltöprengve bólint. Miután eltűnik a sarok mögött, épp az ellenkező irányban indulok el lassan, mint amerre lakom. Igyekszem nem gondolni rá, hogyan is kerülhetek mindig ugyanoda, ahol Adammal találkozom, de nem megy. Minden gondolatom e kérdés körül forog. Már az utca közepe táján járhatok, amikor egy halálra rémült öregember rohan velem szembe.- Tigris! Tigris! - kiabálja zavarodottan és elrohan mellettem, mint aki megtébolyodott.- Tigris! Tigris! - üvölti a rákövetkező pillanatban egy sokhangú kórus és az utca megtelik menekülő emberekkel. Mindenki az ellenkező irányból rohan és kis híján engem is magukkal sodornak. Nem, már nem mehetek többé vissza, mert újból megismétlődhetne minden... Nem, nem engedhetem elsodorni magamat... Ekkor azonban hirtelen én is megpillantottam a villamossínek között felém rohanó csíkos vadállatot... önfenntartási ösztönömtől vezettetve egész testemet remegés rázza meg, majd azon kapom magam, hogy akaratom ellenére visszafelé rohanok én is. Amikor futás közben hátra pillantok, a tigris már csak néhány méterre van tőlem. Ám az utolsó pillanatban lövés dörren és az állat holtan rogy az utcakőre. Erre aztán én is megállók és szótlanul bámulom, miként színezi át a tigris bundáját a vér.- Az állatkertből szökött meg - szólal meg valaki mellettem, de olyan mérhetetlen messziről hallom ezt a hangot, hogy meg se fordulok. Gépies léptekkel indulok arrafelé, ahol Adam áll.- Megint te vagy az, Adam? - állok meg mellette a meglepetés legkisebb jele nélkül. - Tehát megint te. S többé már nem is szabadulunk ettől...- Hanglemez - szólal meg ekkor Adam élettelen, félőrült hangon. - Már rájöttem. A sors: hanglemez. És mi váratlanul mindketten ugyanabba a barázdába kerültünk. Érted? És a tű valahányszor átugrik ebbe a barázdába. A kör bezárult. A mi időnk a hanglemez egyetlen fordulatába sűrűsödött össze. És ez most már a végtelenségig ismétlődni fog, de mindannyiszor csekély eltérésekkel (mivelhogy a barázda egyre mélyebb lesz), míg csaknem valamilyen csoda nem történik... Nem tehetünk semmit...- Nem tehetünk semmit - nézek rá merev, rémült tekintettel, amikor hirtelen átvillan az agyamon valami. A kezem ösztönös mozdulattal a zakóm zsebéhez közeledik, majd villámgyorsan előkapom a pisztolyomat, kibiztositom és Adam krétafehér arcának szegezem. Eldörren a lövés. Adam elzuhan és hanyatt vágódva, ég felé fordított arccal fekszik a földön. Azután hosszú, elnyújtott, mély csönd zuhan a világra, míg végül valahonnan megszólal egy hang:- Menjenek innen! Ne bámészkodjanak itt! Azután azt is hallom, milyen riasztó, fáradt recsegéssel ugrál a lemezjátszó tűje a sors lemezén. Végre-valahára azonban a tű mégiscsak átugrik egy másik barázdába. TÓTH LÁSZLÓ fordítása * A fiatal cseh sci-fi-író nemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. IXj maga? Ki tette ide? Azoní\l nal álljon félre! Be akarok menni! - rikácsoltál. Érezted, hogy vörös az arcod, és tehetetlen vagy. Az meg lecövekelt előtted, nem mozdult, válaszra sem méltatott, s te leforrázottan elkullogtál. Most állsz a kagyló előtt, kezedben a súrolóporos rongy. Bámulsz ki az ablakon, az agyad üres. Nézed a tömbházak között játszó gyermekeket. Nem a szemeddel, csak az ösztöneiddel egy barna nadrágos, kék tréningfelsős, fekete hajú kissrácot keresel közöttük. Meglátod. Jól van. Megérzed kezedben a rongyot, a frissen vágott seben a súrolóport, a bal kezedben a tányért. Rácsodálkozol mindezekre. Folytatod a mosogatást. A tányérról a meleg víz a kötényedre preckel. Nem zárod el, vékonyabbra csavarod a vízsugarat. Megint kinézel az ablakon, igyekszel odafigyelni a látványra: a főúton egy autó kapaszkodik, az út túloldalán egy tömbház, az innensőn pont veled szemben kicsi térség, jobbra egy tömb, balra, nem egészen egymás háta mögött, kettő. Közöttük, bár nem láthatod, ott a kuka. Nem érted, miért játszanak pont ott. Igaz, ott sem mocskosabb, mint máshol. Nem szép és nem csúnya hely. Megszokott. Szabványos. Olyan igazi futrinka-szélű tavaszi estefele van. A kisebb papírok a harmadikig is felcsapódnak. Süt a nap még, fehér felhőket látsz időnként. El akarnál menni. Arcoddal, kigombolt kabátoddal akarnád felfogni a szelet, rügyeket akarnál keresni a bokrokon, de aztán elmegy a kedved. Eszedbe jut az ünnep, amire mégiscsak készülnöd kell. Nem akartál vásárolni, csak kérdezni valamit, mégsem engedett be. Azt hihette, hazudsz. Gondolatban végigfutod a menüt: húsleves, rántott szelet, krumpli, tészta. Fáj a lábad. Megmozgatod a bokádat a papucsban. Nyúlnál a törlőért, de a kagyló melletti rács, ahova az edényeket leborítod, üres. Végeztél, és nem vetted észre. Megnézed az evőeszközöket. Tényleg eltöröltél mindent. Nem gondoltál semmi különösre, és mégsem tudod, hogyan lett kész. Szeretnél emlékezni a mozdulataidra, a csörömpölésre. Nem megy. Tíz-tizenöt perc kiesett az emlékezetedből. Megvonnád a vállad, hogy: na és?, de hirtelen meglátod magad kivülről, mintha idegen volnál. Állsz a mosogató előtt, jobb kezedben a rongy, bal kezedben a tányér, félig az ablak fele fordulsz, szemed óriásira nőve meBÍRÓ Nem csapi val. ArcárcU. másfelé néz, rád.- Addig mé a labdát. Maji- Vigyed, c Még egy rohan, dübörc Elönt a I Miért nem hac először szég; Reggel kutatv- Nyöszörö - mondja.- Biztos a álmodtam - n az erődből.- Sírtál. Lá A tekintete ÉVA red kifele, de nem látsz. Ha valaki elhúzná a tenyérét az arcod előtt, pillád se rezdülne. A szemedbe hulló ősz tincs sem zavar. Szád sarkában mély ráncok. Pecsétes a pongyolád, a papucsod félretaposott. Megrémülsz a képtől, pedig régóta látod reggelente a napközben tovább mélyülö-sötétedö árkot a szemed alatt, viaszosán sápadt arcszínedet. Valahogy el- siklottál fölötte eddig, öreg és csúnya vagyok, nem csoda, ha így bántak és bánnak velem, gondolod. Főzni kell, mondod hangosan, hogy magadhoz térj. Csapódik az előszoba ajtaja: a fiad.- Vehetek egy almát? - piros az arca, csillog a szeme.- Most ne, kincsem. Mindjárt vacsorázunk. gyón mély. Ne- Ki hallott hogy megnézti úrfi, vége az i alvásnak! Mi anyád mellett?- Jól van, a bálj. - Csend szél, mindent fogunk aludni, hallani, és felki Azonnal fogj lanát, viszi át í hát te nem 0* Az órára pillan- Úristen, m attad! - Hada - Kenyeret, tej rendet. Menj vásárolj neki is kor légy itthon. Egész nap hónapokig fog 1 Szemjon le ebédelni ült az sége hallevest jón Ignatyevic megsózta, bele lát, és... Az udvarról í éles kiáltás han- Papaaa... Szemjon lg merte fiának, K Felugrott és az- Hová futsz - kiáltott utána- Verik a fián Valóban, az páholta a fiát.- Mit csinálto áltott rájuk. A logika elit ugrottak szét, h Kolka mellett, az apa szemét gatartás... Ignatyevics. Mf F ura egy dolog: a jámbor görögök és rómaiak sosem látták Cerberust, az alvilág bejáratát őrző szörnyet, mégis hittek a létezésében. Én természetesen nem hiszek, már hogy is hihetnék, mégis gyakran találkozom vele. Persze, manapság nem visel sárkányfarkat, három feje sincs, de azért létezik. Hogy milyen? Egészen emberformája van. Hol női, hol férfi alakban jelenik meg, különösebb ismertetőjele nincs, hacsak nem az, hogy mindig őriz valamit. Hogy mit, azt talán ö sem tudja. De őrzi foggal-körömmel, azért Cerberus. Első történetem egy zsúfolt esti villamoson kezdődött. Az ablakon. át az utcákat bámultam, amikor egy rettenetes hangra lettem figyelmes. A szaggatott, félelmetes üvöltést követő dermedt csendben egy energikus férfihang szólalt meg: „Epilepszia. Gyorsan adjanak valami kemény tárgyat, amit a fogai közé tehetnék!“ Egy műanyag doboz kerek, lapos fedelét próbáltuk együtt a görcsösen vergődő fiatal lány fogai közé szorítani, sikertelenül. A következő állomáson a férfi leszállt, most már egy idősebb asszonnyal támogattuk a magatehetetlen teremtést. Hosszas kérdezősködésünkre megtudtuk tőle, hogy Krasnanyban, egy diákszálláson lakik. Már nekem is, az idősebb nőnek is rég le kellett volna szállnunk, de nem mertük magára hagyni öt, attól tartva, hogy az úton ismét rosszul lesz. így hát elkísértük a diákszállásra. A portán gömbölyded, középkorú nő fogadott. Elmagyaráztuk neki, mi történt, s megkértük, hadd kísérje fel valamelyikünk a beteget. — Maguk nem mehetnek fel vele.- Csak néhány percről van szó. Épp hogy csak felkísérnénk.- Nem, erről szó sem lehet.- De kérem, értse meg, idáig támogattuk ezt a lányt. Még most sem érzi jól magát, nézzen csak rá.- Akkor sem mehetnek fel vele, ez elöirásellenes. Majd felmegy szépen egyedül a lifttel, csak a második emeletig kell mennie.- És ha éppen a liftben lesz megint rosszul? Legalább hívjon ide valakit, aki felkíséri. Hisz beteg!- Tudjuk, ismerjük, ez nem az első esete. Már nem lesz semmi baja, felmegy ő egyedül is. Különben sincs itt senki, akit idehívhatnék.- Rendben van, ha mi nem mehetünk fel, kisérje fel maga, mi addig itt vigyázunk a portán.- Hova gönc sem lehetI Hosszú per felváltva a rém nőt, hiába. A m padi lány ve a meddő szócs dúlt fel a másoc aztán épségbe tudom, nem tovább várakozz félálomban, mir gató krimifilmbi lépcsőről zuhan A párnázott kec biztosan nem v mai. Boldog em Ennek a tört a címet is adhat hetetlen pacallei csétes konyha ■ Dúdor István: OTTHONI TÁJ
