Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
Cukornádat aratnak a Nílus partján ilus. A világ leghosszabb és leghatalmasabb folyója, évezredeken át az élet és a pusztítás szimbóluma. Tizenöt éve már csak az életé. Az 1971. január 15-én ünnepélyesen átadott asz- szuáni gát véget vetett a júliustól októberig minden évben megismétlődő áradásoknak, amelyek áldás és átok voltak egyszerre. A hat, vagy még ennél is több méterrel megemelkedett vízszint óriási területeket öntött el, elsöpört mindent, ami az útjába került. Ám a visszavonuló ár után a földeken maradt a termékeny iszap, ott maradt a nedvesség, gyorsan nőtt, érett a vetés. Kilenc ország területén folyik át a Nílus, igazából mégis egyiptomi folyó. Az egymillió négyzetkilométer területű országban csak a Nílus mentén folyik mezőgazdasági munka, az összterület kb. 4 százalékán, s itt él a közel 50 milliónyi lakosság döntő része is: csak Kairóban 14 millió, a Nílus deltájában pedig az egész lakosság fele. KIS GÁTAK ÉS A NAGY „Egyiptom a Nílus ajándéka“ - idézik joggal sokszor még ma is Hérodotoszt, a görög történetírót. Nincs a földnek még egy országa, amely annyira összeforrt volna egy folyóval, mint Egyiptom a Nílussal, mely Afrika középső részein ered, s Khartumnál, Szudán fővárosánál a Fehér-Nílus és a Kék-Nílus egyesülése után, esők és mellékfolyók támogatása nélkül átfolyik a Szaharán, hogy 6240 kilométeres útját megtéve, 24 ezer négyzetkilométeres deltát képezve a Földközitengerbe ontsa vizét. Az emberek már évezredekkel ezelőtt megpróbálták felfogni, összegyűjteni vizét, hogy necsak az áradások idején. hanem egész évben éltesse a földet. Jó négyezer évvel ezelőtt, a középbirodalom idején II. Amenemhat fáraó Fayum térségében építtetett egy több kilométeres falat, s hozott létre egy tavat, amelyben megmaradt a víz a következő áradásig. így a'fáraóban akár Asszuán építőinek elődjét is tisztelhetjük. A Nílus vizének felfogása vissza-visz- szatérő elképzelés volt. Napóleon Bonaparte kevélyen kijelentette: „Ha Egyiptom ura lennék, egyetlen csepp víz sem veszne el a Földközi-tengerben." Asszuánban az első, „alacsony" gátat 1899 és 1902 között építették fel. A létrehozott mesterséges tó 980 millió köbméter vizet tárolt. Tíz évvel később befejeződött a fal megemelése, s a tartalékolt víz mennyisége 2,4 milliárd köbméterre növekedett. 1929-1934-ben a falat megerősítették és további tíz méterrel megemelték, miáltal a tó kapacitása 5,5 milliárd köbméter lett. Ám ez sem volt elég, a mezőgazdaságban még több vízre, a kiépülő iparnak villanyáramra volt szüksége. 1952-ben Gamal Abdel Nasszer ezredes vezetésével Egyiptomban győzött a forradalom. A gyorsuló gazdaságfejlesztés igényeinek kielégítését szem előtt tartva döntés született az asszuáni magas gát megépítéséről - hat kilométerre az alacsony gát felett. 1960. január 9-én Nasszer elnök meggyújtotta az első dina- mittöltetet a parti gránitsziklában, megkezdődött a gigantikus mű építése. De amíg eljött ez a nap. Egyiptomnak számos súlyos akadályt kellett leküzdenie. HITEL - FELTÉTELEKKEL 1974 elején Henry Kissinger, az akkori amerikai külügyminiszter az egyiptomi -izraeli csapatszétválasztási egyezkedés keretében Kairóba látogatott. Szadat elnök számára akkor már csak „drága Henry“ volt. Kissinger kérte, mutassák meg neki Asszuánt. Amikor a gáton is átvezető úton kiszállt a kocsiból, s 110 Az asszuáni nagygát méter magasból letekintett a Nasszer-tó beláthatatlan vizeire, felkiáltott: „Grandiózus! PáratlanI" S a ravasz Henry magában bizonyára nem illette dicsérő szavakkal elődjét, Dullest, aki „elintézte“, hogy az USA kimaradjon a csodálatos mű építéséből. Amikor meghozták a döntést az új gát felépítéséről, Egyiptom a nyugati országokhoz fordult kölcsönért. Az USA ígért is 55 millió dollárt, Nagy-Britannia 15 milliót, a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank 200 milliót. A többit Egyiptomnak kellett előteremtenie. Az USA azonban az említett bank által olyan feltételekhez kötötte a hitelt, amelyek teljesítése lehetővé tette volna számára az ország egész gazdaságának és külpolitikájának ellenőrzését. A legfőbb politikai követelések közé tartozott a Bagdadi Paktumhoz való csatlakozás és a kereskedelmi kapcsolatok beszüntetése a szocialista országokkal. Egyiptom ezt elutasította, s Dulles „büntetésként" 1956. július 19-én nyilvánosan bejelentette - Egyiptom előzetes tájékoztatását mellőzve -. hogy az Egyesült Államok nem nyújt hitelt a gát építéséhez. Két nappal később csatlakozott hozzá London is, majd a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank. A zsarolás nem sikerült. Nasszer július 26-án a Szuezi-csatoma államosításáról szóló dekrétummal válaszolt rá, melynek értelmében az évi 100 millió egyiptomi fontot kitevő, a csatorna használatából származó jövedelmet a gát építésére fordították volna. A nyugati reagálás sem váratott sokáig magára: 1956. október 29-én Nagy-Britannia és Franciaország Izrael segítségével fegyveres agressziót hajtott végre Egyiptom ellen, amelyet csak a Szovjetunió november 4-i határozott fellépése állított meg. A kudarc teljes volt. Tetézte, hogy közvetlenül az agresszió megindítása után a kairói kormány államosított minden brit és francia tulajdont, majd 1957. januárjában az összes külföldi bankot, biztosítót, továbbá kereskedelmi, ipari és közlekedési vállalatot. SZOVJET SEGÍTSÉG A nyugati hitelezők álnoksága, visszalépése sem tántorította el Egyiptomot az óriási beruházás megvalósításától. Kairó és Moszkva 1958. decemberében és 1960. augusztusában ír alá megállapodást a gát két szakászban történő felépítéséről. A nyugati ajánlatoktól eltérően a tetemes szovjet hitelt nem kötötték politikai feltételekhez és nagyon előnyös volt (kb 113 millió egyiptomi font 12 évre, 2,5 százalékos kamattal). A megállapodások aláírásától fogva a szovjet és az egyiptomi szakemberek szorosan együttműködtek a terv végleges kidolgozásán. A szovjet javaslat még 12 millió fonttal olcsóbb is lett, mint a nyugati cégek eredeti tervei. S mindvégig egymás mellett dolgozott 30 ezer egyiptomi és kétezer szovjet szakember. Mire felépült a gát - amelyben 17 Kheops-piramisnyi anyagot építettek be - az egyiptomi-szovjet barátság szimbóluma lett. Asszuánban létesítettek egy kiképzőközpontot is, ahol 5,5 ezer egyiptomi munkás szerzett műszaki képzettséget a szovjet szakemberektől. A hatvanas éveket Egyiptom és a szocialista országok erősödő együttműködése jellemezte. Ennek alapja Nasszer haladó antiimperialista politikája volt. Anvar Szadat, aki Nasszer halála után, 1970-ben került az ország élére, s hitet tett elődje politikájának folytatása mellett, 1971. május 27-én tizenöt évre szóló barátsági és együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval, amelyet azonban már öt évvel később egyoldalúan felmondott. Szadat egyértelműen elkötelezte magát az Egyesült Államok mellett, s ez az út Camp Davidbe vezetett, az Izraellel kötött különszerződéshez. Ez a politika azonban nemcsak Egyiptom és a szocialista országok, hanem Egyiptom és a többi arab állam viszonyának megromlását is előidézte. 1981. október 6-án Szadatot meggyilkolták, Hoszni Mubarak lett Egyiptom elnöke. Immár ötödik éve áll az ország élén, de politikai profilja még mindig tisztázatlan - A kíváncsi - és sokszor értet- len - újságíróknak az ország ide-oda táncolására vonatkozó kérdéseire rendszerint azt válaszolja: „Egyiptom: az Egyiptom." Ez ugyan teljesen világos, de hogyan kell érteni? Tény, hogy Mubarak kezdettől fogva mindent megtesz az arab államok közösségébe visszavezető út egy enget éséért. Megszűnt az arab világ és a szocialista országok ellen uszító beszédek és újságcikkek áradata. A Libanon elleni agresz- szió után Egyiptom a minimumra korlátozta kapcsolatait Izraellel és nem felhőtlen a viszonya Washingtonnal sem. Igaz, változatlanul az amerikai katonai segély- politika második számú kedvezményezettje - közvetlenül Izrael után. Washingtonnak azonban nem nagyon tetszik, hogy Egyiptom az utóbbi időben többször állást foglalt a palesztin kérdés méltányos rendezése mellett, amit viszont értékelt a Szovjetunió. Moszkvában emellett azt is tudatosítják: Egyiptomra erős külső (főleg amerikai) nyomás nehezedik, hogy megakadályozzák a további lépéseket ebben az irányban. LASSÚ FELMELEGEDÉS Mindezt figyelembe véve lassú felmelegedés tapasztalható a szovjet-egyiptomi viszonyban. A kairói kormány élére szeptemberben Ali Lutfi került, aki országának a két nagyhatalomhoz való viszonyáról szólva leszögezte, hogy az „a kölcsönös megbecsülésen alapul". Elődje, Kamat Hasszán Ali még „egyenlő távolságtartásról" beszélt, de azt valójában csak keleti irányban tartották be. Most viszont beindult - igaz, csak alacsonyabb szinten - Moszkva és kairó érintkezése. A kapcsolatfelvétel kereskedelmi téren a legszembetűnőbb, meg abban, hogy Egyiptom ismét igényt tart a szovjet szakemberek segítségére. Érdemes itt idézni Ibrahim Nafehnek, Mubarak bizalmasának, az Al-Ahram főszerkesztőjének „panaszlistáját“, amelyet a közelmúltban lapjában tett közzé azt követően, hogy az elnök ismét nem járt sikerrel, amikor szinte már követelte Reagantól, hogy tárgyaljon végre a palesztinokkal. „Carter 1979-ben megígérte Egyiptomnak az Izraellel való azonos elbánást; nem tette meg. Amerika fejleszti az izraeli fegyvergyártást, de nem teszi ezt az egyiptomival. Nem ad az USA annyi fegyvert Kairónak, amennyi kellene neki (állítólag Líbia ellen). Egyiptomban itt ülnek, s önnön kormánysegélyükből magukra költenek az amerikai adományok őrei, Izrael meg azt csinál a pénzzel, amit akar. Továbbá a Szovjetunió adott Egyiptomnak egy gigantikus nemzeti beruházást, az asszuáni nagygátat; és hol van Amerika?" Kétségtelen, a listának ez az utolsó tétele igazán figyelemre méltó. Kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt. A Szadat-éra alatt ugyanis sokszor megpróbálták kétségbe vonni a gát felépítésének gazdasági, s egyben politikai jelentőségét. PRO ÉS KONTRA A gátnak köszönhetően elmaradtak a pusztító áradások, 800 ezer hektárral bővült az öntözött földek területe, 50 százalékkal növekedett a mezőgazdasági termelés. Az erőmű megháromszorozta a villamos energia termelését, lehetővé tette új ipari létesítmények felépítését. Az 500 km hosszú Nasszer-tó 169 milliárd köbméter vizének köszönhetően- számos afrikai oiszággal ellentétben- Egyiptom nem ismeri, mi az az évekig tartó súlyos aszály. A környező országokat immár hat éve sújtó szárazságot Egyiptom gondok nélkül vészeli át, bár a Nílus vize most példátlanul alacsony, s a víztároló tartalékai 70 milliárd köbméterre apadtak. Mégis évente háromszor aratnak, az ország megfelelő mennyiségű élelmiszerhez jut. Tehát nem bizonyultak valósnak a vádak, hogy a gát talajerróziót idéz elő, veszélyezteti a nép egészségét, a műemlékek állagát, a Földközi-tenger keleti részének ökológiai egyensúlyát. Igaz, az áradások hozta termékeny iszap helyett műtrágyákkal kell javítani a talajt, de ez még mindig a kisebb gond. Egy évvel ezelőtt, a nagy építkezés megkezdésének negyedszázados évfordulóján - amit megünnepeltek, s ez szintén figyelmet érdemel - mondta Hoszni Mubarak elnök: „Az asszuáni gát az eltelt időszakban bebizonyította hasznosságát, betöltötte szerepét, megvédte Egyiptomot a szárazságtól." A gátat, ezt a piramisokhoz hasonlítható csodás létesítményt másfél évtizedes fennállása után ezek szerint nem túlzás Egyiptom legnagyobb modem vívmányának nevezni. GÖRFÖL ZSUZSA
