Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
Két évvel ezelőtt történt, amikor meg- ?;?; érkeztek Moncho Ramirez maradványai, aki elesett Koreában. Nos... ez a „Moncho Ramirez maradványai" üres szó, >8? mert az igazság az, hogy soha senki sem tudta meg, mi is volt abban a felnyithatat- lan ólomkoporsóban. Igen, ólomból volt, és felnyithatatlan; ebbe bolondult majd- nem bele Mila asszony, Moncho anyja, mert látni akarta a fiát, mielőtt eltemetni-:? nék. De jobb, ha elmesélem az egészet elölről. Hat hónappal azután, hogy Moncho Ramírezt elvitték Koreába, Milla asszony levelet kapott a kormánytól, amiben az állt, hogy Moncho a harcban eltűntek listájára került. A levelet Milla asszony ?•? odaadta egy szomszédnak elolvasás vé- ??■ gett, mivelhogy az Egyesült Államokból :??: jött, és angolul írták. Amikor Milla aszszony, értesült arról, hogy mi áll a levélben, bezárkózott a két szobájába, és :?? három napig sírt. A telepen sok szó esett Moncho Ramirez eltűnéséről. Néhányan arra gondol- li?? tunk eleinte, hogy Moncho biztosan elté:?: vedt valahol a hegyekben, és egy szép ?? napon előkerül. Mások úgy vélték, hogy talán a koreaiak fogságába esett, és ;?•:•: a háború után hazaengedik. Két hónappal az első levél után egy másik érkezett. Ebben a második levél- >:?:■ ben, amelyet ugyanaz a szomszéd olvasott el Milla asszonynak, minthogy ango- :?i? lul írták, akárcsak az elsőt, az állt, hogy Moncho Ramirez megkerült. Jobban mondva az, ami megmaradt Moncho Ra- mírezböl. A sikoltozásból szereztünk tudomást erről, amibe Milla asszony kezdett, mihelyt megtudta, mi áll a levélben. Aznap délután az egész telep begyúlt Milla asszony két szobájába. Nem is :?:? tudom, hogyan fértünk el, de mind ott voltunk. Milla asszonyt még beesteledés :?:$ előtt le kellett fektetniük az asszonyok- ??: nak, mert annyit jajgatott, miközben Moncho katonaruhás képét nézte, hogy való- ' sággal belegárgyult. Három hónappal később megérkezett ?:?; a felnyithatatlan ólomkoporsó. Előzetes bejelentés nélkül hozta egy délután kato- :?:? nai teherautón négy karabélyos, fehér kesztyűs tábori rendőr. A négy katonát egy hadnagy vezette. Elsőnek ó szállt le a teherautóról. Megállt az utca közepén, és úgy nézte a telep homlokzatát, ahogy ??: egyik férfi néz a másikra, amikor felelősségre vonja valamilyen sértésért. Azután :?? hátrafordította fejét, és odaszólt a tehera- ?:¥: utón levőknek:- Igen, helyben vagyunk. Szánjanak le A négy katona lemászott, kettő közü- lük a koporsót cipelte, amely nem volt igazi koporsó nagyságú, hanem annál kisebb, és amerikai zászló borította. A hadnagynak kérdezősködnie kellett a járdán ácsorgó szomszédok csoportjától, hogy melyik özvegy Ramírezné szobája. (Tudják, milyenek ezek a telepek: tizenöt-húsz ajtó, mind egy-egy lakásba nyílnak, s legtöbbjükön se szám, se semmi, ami jelezné, ki lakik ott.) A szomszédok nemcsak útbaigazították a hadnagyot, hogy Milla asszony ajtaja bemenet a negyedik balra, hanem be is kísérték az öt katonát a telepre, s közben le nem vették a szemüket az amerikai zászlóval letakart koporsóról. A hadnagy, akinek szemlátomást terhére volt ez a kíséret, bekopogtatott. Milla asszony nyitott ajtót, és a tiszt megkérdezte: , - özvegy Emilia Ramirez asszony? Milla asszony nem válaszolt azonnal. Sorra végigmérte a hadnagyot, a négy katonát, a szomszédokat, a koporsót.- Hm? - mondta, mintha nem hallotta volna a tiszt kérdését.- Asszonyom, ön özvegy Emilia Ramirez? Milla asszony újra a zászlóval borított koporsóra pillantott. Fölemelte kezét, odamutatott, vékonyka hangon kérdezte:- Mi ez itt? A hadnagy türelmetlenül megismételte: . - Asszonyom, ön...- Mi ez itt? - kérdezte másodszor is Milla asszony. - Mondja meg! Mi ez? A hadnagy hátrafordította fejét, a szomszédokra nézett. Mindegyikük szeméből ugyanezt a kérdést olvasta ki. Újra az asszony felé fordult, és végül megszólalt:- Asszonyom... Az Egyesült Államok hadserege... Elakadt, mint aki hirtelen elfelejtett valamit, amit emlékezetből szokott felmondani.- Asszonyom... - kezdte újra. - A fia, Ramón Ramirez káplár... Még egyebet is mondott, amit már nem hallott senki, mert Milla asszony sikoltozni kezdett, olyan iszonyúan sikoltozott, hogy majd kiszakadt a torka. Ami ezután következett, túlságosan zavaros volt ahhoz, hogy én, aki a katonák háta mögött álltam a szomszédokkal, tisztán emlékezhetnék rá. Valaki nagy erővel meglódított, és néhány pillanat múlva mindnyájan bent voltunk Milla asz- szony szobájában. Egyik asszony vizet kért, miközben igyekezett megakadáSzilva József: Minden nap a gyermekekért (fametszet) lyozni Milla asszonyt abban, hogy körmeit az arcába vájja. „Nyugalom! Nyugalom!“ mondogatta a hadnagy, de senki sem hederített rá. Újabb és újabb szomszédok sereglettek oda a lármára, amíg egy lépést sem lehetett már tenni a szobában. Végül néhány asszonynak sikerült átvinnie Milla asszonyt a másik szobába. Vizet itattak vele, és ágyba fektették. Az első szobában csak mi, férfiak maradtunk. Ekkor a hadnagy erőltetett mosollyal hozzánk fordult:-Nos, fiúk... Maguk Ramirez káplár barátai voltak, igaz? Senki sem felelt. A hadnagy folytatta:- Nos, fiúk... Most, hogy a nők lecsillapodtak, segítségemre lesznek, ugye? Állítsák azt a kis asztalt a szoba közepére. Tegyük rá a koporsót, hogy álljunk őrséget mellette. Most először szólalt meg valaki közülünk. Az öreg Sotero Valle, aki munkástársa volt a néhai Artemio Ramíreznek, Milla asszony férjének és Moncho apjának. Az amerikai zászlóval letakart koporsóra mutatott, és megkérdezte a hadnagytól:- Itt... itt...?- Igen, uram - mondta a hadnagy -, ebben a koporsóban Ramirez káplár maradványai vannak, ön ismerte Ramirez káplárt?- Keresztfiam volt - felelte Sotero Valle.- Ramirez káplár kötelésségének teljesítése közben halt meg - mondta a hadnagy, és most már senki sem szólt többet. Ez délután öt óra tájban történt. Este nem fértek az emberek a szobában: az egész környékről odajöttek a szomszédok, megtöltötték az udvart, még a járdára is kiszorultak közülük. Más lakásokból székeket hoztak át, de többnyire lábon álltunk: így kevesebb helyet foglaltunk el. Az asszonyok még mindig a másik szobába voltak bezárkózva Milla asszonynyal. A négy katona vállra vetett fegyverrel őrt állt, kettő-kettő az asztalka mindkét oldalán, amelyen a zászlóval borított koporsó pihent. A hadnagy az asztalka előtt állt, háttal ennek és négy emberének. Az öreg Sotero Valle az asztalkával szemben ült, és egész idő alatt hallgatott. És egész idő alatt le nem vette a tekintetét a koporsóról. Nagyon különös volt a tekintete: mintha csak nézne, de nem látna. Hirtelen felállt székéről, és a hadnagyhoz lépett.- Hallja-e - szólította meg, de nem nézett rá, szemét változatlanul a koporsóra szögezte -, azt mondja, hogy ebben a koporsóban az én Ramón Ramirez keresztfiam fekszik?- Azt, uram - válaszolta a tiszt.- De ilyen kicsi koporsóban? A hadnagy kissé kényszeredetten magyarázta:- Hát... nézze... itt csak Ramirez káplár maradványai vannak.- Úgy érti, hogy... hogy az, amit megtaláltak belőle?- Csak a maradványai, úgy van. Megesik ez háborúban. Az öreg nem szólt többet. Egy ideig még állva nézte a koporsót; aztán visszament a székéhez. Néhány perccel később kinyílt a másik szoba ajtaja, és belépett Milla asszony két nő karjára támaszkodva. Sápadt és fésületlen volt. Lassan lépkedett, és állandóan a másik két asszonyra támaszkodott. A hadnagyhoz érve megszólította:- Uram... legyen szíves... mondja meg, hogyan kell felnyitni a koporsót. A hadnagy csodálkozva pillantott rá.- Asszonyom, a koporsót nem lehet felnyitni. Le van pecsételve. Az asszony lassan csóválta a fejét: ■ - De én látni akarom a fiamat. Látni akarom a fiamat, ért engem? Nem akarom, hogy eltemessék, mielőtt utoljára látnám. A hadnagy ránk nézett; pillantása nyilván megértést keresett, de senki sem szólt egy szót sem. Milla asszony egy lépést tett a koporsó felé, és megfogta, félrehúzva a zászlót.- Uram - szólt a tiszthez, anélkül, hogy ránézett volna -, ez a koporsó nem fából van. Miből van ez a koporsó, uram?- Ólomból, asszonyom. így készülnek, hogy jobban bírják a tengeri utat Koreától.- Ólomból? - mormolta Milla asszony, el nem fordítva tekintetét a koporsóról. - És nem lehet felnyitni?- így készülnek, hogy jobban bírják a tengeri... De nem fejezhette be; Milla asszony rettentő sikoltozása nem engedte:- Moncho! Moncho, fiam, senki sem temet el téged, mielőtt láttalak volna! Senki, fiam, senki! Milla asszony sikoltozása nagy zűrzavart keltett. A két nő, aki karjánál fogva tartotta, igyekezett elhúzni a koporsótól. Én leültem. Leültem, és a szörnyű zűrzavar közepette,, ami körülvett, Mon- chóra gondoltam, ahogy soha életemben nem gondoltam rá. Milla asszony torka- szakadtából jajgatott, én pedig Monchóra gondoltam. Monchóra, aki ugyanazon a telepen született, ahol magam is születtem, Monchóra, aki egyedül nem sírt, amikor iskolába vittek minket. Monchóra, aki mindenki másnál messzebb úszott, amikor kimentünk a tengerpartra, Monchóra, aki mindig vezérjátékos volt, valahányszor a Nagy Szigeten pelotáztunk, mielőtt még légi támaszpontot létesítettek volna ott. Milla asszony tovább sikoltozott, hogy senki sem temetheti el a fiát anélkül, hogy ö utoljára látta volna. De a koporsó ólomból volt, és nem lehetett felnyitni. Másnap eltemettük Moncho Ramírezt. Egy katonai osztag sortüzet adott, amikor Moncho maradványai - vagy ami abban a koporsóban volt - leereszkedtek nedves és mély sírgödrébe. Milla asszony a földön térdelte végig az egész ceremóniát. Két éve már ennek. Sohasem meséltem róla mostanig. Valószínűleg megkérdezi valaki: miért? Azt felelem erre,-hogy ma reggel kint járt a telepen a postás. Nem kellett senkit megkérnem, hogy elolvassa azt, amit hozott, mert én tudok angolul olvasni. Katonai behívó volt. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása A zokban az években, amelyekről az alábbiakban szó lesz, még rengeteg vad élt és szaporodott a Csallóköz végeláthatatlan mezőin, ártéri erdeiben. Amikor a szokottnál keményebb tél köszöntött ránk, a sok apróvad, az őszi avar illatos melegét cserregve kereső fácán, a pamutgombolyagként mozgó fogolysereg, no meg a nyulak csapatostul húzódtak a faluvégi házak és a távolabb eső tanyák közelébe. Jól emlékszem arra a télre, már csak azért is, mert abban az esztendőben szokatlanul korán esett le az első hó, amely később vastag takaróvá duzzadt a földeken. Aztán akkortájt töltöttem be életem tizenhatodik évét. Kamaszkorom büszkeségei közé tartozott édesapám három duplacsövű vadászpuskája. A mi szemünkben szinte ágyúnak tetsző nagy tizenkettes mordály, a valamivel szelí- debb, de pontosabb tizenhatos, végül a kis huszas puska, amelyet én is, az öcsém is a legjobban szerettünk, jóllehet a felnőttek csak amolyan madárijesztőnek tartották. Karcsú és könnyű kis jószág volt a mi kis húszasunk, vadászszenvedéllyel fűtött szívünket csak az bántotta, hogy nem mindig lehetett bele töltényt kapni, így aztán a nagy téli kör- meg hajtóvadászatok előtt magunk töltöttük újra meg újra a már kilőtt és bizony kicsit elnyűtt hüvelyeket. Egyik este sötétben üldögéltem „legényszobánk" kis klubkályhája mellett, elmélázva gyönyörködtem a fel-felizzó parázs fényében, a kéményben fütyürésző hideg északi szél hangjában, amikor valaki váltamra teszi a kezét.-Te a sötét szobában üldögélsz? - hallottam magam mögött édesapám hangját. Csodálkozott, mert megszokta, hogy amikor benyitott, mindig olvastunk: öcsém is, én is szenvedélyes olvasók voltunk.- Füstöl a kanóc. .. v Elfújtam a lámpát - mondtam.- Meg aztán jó így üldögélni, igaz? - kérdezte, és széket húzott a kályha elé, maga is leült. Legénykoromban is nagyon szerettem apám közelségét. Szeretem meleg baritonját, amelynek hallatán megnyugodtam. Komoly, megfontolt ember volt, de mi tudtuk róla, hogy kedveli a játékot is, a mókázást.- Holnapután lesz a körvadászat - szólalt meg kis szünet után. - Nálunk?- Nálunk hát... Egészen felvillanyozódtam.- Mire megyünk - kérdeztem és közben arra gondoltam, lesz-e elég töltényünk a húszasba. Bár ki tudja, egyáltalán el nünket. A sötétben is jó: apám csendesen r- Megyünk? Di a dolgodban, hék persze, hogy velür a kisöcséd is, de - en felemelte rokka tatóujját -, de mi lesztek... Különbé lesz, de lőhettek 1 a taliánoknak kar hús. Narancsot ad A hetedik m éreztem magam, f IVANICS ISI tunk apámékkal többnyire csak h£ tünk velük. Néha kát, a tizenhatosat egyszeriben nagy mélynek éreztem hogyne!? Rámbíz;- Holnap este m dór bátyád is.- Sándor bácsi vész?! - szóltam r - És itt is alszik, n.- Veletek. A leg Sándor bácsi a és csak jelentősei ményekre szokott gatni. Búcsúra, c a téli körvadászat möldökű, huncut ember volt édesan egész családunk s meg én a rajongí dász volt. Már fiat. tólag - harminct harminchárom ny vadászaton. Akk a mesterlövész cír minden töltényét s tötte meg puska Mindig olyannal, éppen készült. Isr sokan ennek tula ségbevonhatatlan cséjét. Ezúttal azonb a család közkedve jában. Már amik« morcos volt, ross tos szemöldöke pislogott ránk. M füstölt oldalassal f sem tudta jobb ha ni. A szivarja is mi És nem eregetg füstfelhőket párás INGRID MAYEROVÁ A szanatóriumban pontosan fél hatkor vacsoráznak. Ezért kell apámra várnom vagy egy órát. Nem számít. Az utolsó negyedórában úgyis csak hallgattunk. Ültünk a rideg előcsarnokban. (A többi beteg ide nem jöhetett, csak apámnak volt protekciója a főorvosnő- nél, mert ő más eset volt.) Gyűlölöm ezeket a barátságtalan előcsarnokokat, ahol a régi fotelek plüsséhez hozzátapad a ruha, s a mogorva portás tetteti, hogy éppen valami fontosat ír be. Itt természetesen nem portás van, hanem öreg, kövér nővér. De ő is éppúgy fontoskodik, hát inkább kimegyek. A park üres. A betegek vacsoráznak. A régi levelek a földön rothadnak, az újaknak még nem volt idejük kifejlődni. (Nem csoda, mert ezen az utálatos, hosszú télen nekem sem akaródzott kibújni a takaró alól.) Átvágok a csobogó patakhoz (a parkban talán mesterséges mederben folyik), s egy pillanatra ienézek a hídról. „ ... Kő, kő, vízbe dobott kő...“ Apám méc ben van. Sov nem olyan, r ta". Ellenkez itt a többi áp összes orvos Rátérek a róra. Csak ai veszem észr Pontosan lök. Apró s; pimaszok: b( alá, ám nem és dermeszti Talán úgy: apám leikért hogy fütyül a csuklóján mindenki azl urn ban segít (Miért ne hogy ezet*-í hanem feig tenek?!) A zöldséc
