Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
-e benhogyan s vagy lói van, sz, meg leztető- lek műéi lettem adászat is. Kell a vadzágban ki-kijártergerendás mennyezete felé. Pedig tudta, láttam rajta, hogy tudta: öcsém is, én is örülünk ezeknek a perceknek, amelyek mindig ünnepélyesebbé varázsolták a társaságában töltött estéket. Hallottam, amint édesanyám a konyhában odasúgja édesapámnak:- Nincs jó kedvében az öcskös. Úgy látszik, valami nem stimmel közte meg Juliska között. Juliska nénénk ki nem állhatta nagybácsink puskáit, kitömött trófeáit. Még az általa elejtett vadat is másnak kellett elkészítenie. Sok Ha a legkisebb neszt hallottam, ijedten húzódtam meg az ajtó mögött. Végre, úgy félórás lázas munka után remegő inakkal, agyonfagyva, de nesztelenül, mint a macska, visszasurrantam szobánkba az öcsém mellé. Sándor bátyám egy pillanatra abbahagyta nagyfűrészünk hangjára emlékeztető horkolását, mire azonban bebújtam a dunyha alá, kétszeres hangerővel zendített új nótára. Nemsokára elaludtam. Arra ébredtem, hogy jégvirágos ablakunk alatt nagy dobogással veri valaki a havat a csizmájáról. Ahogy a torkát köszörülte, krákogba, de mehet- a pus- n. Most >s sze- n. Hát rast... fcSánisterlö- :t ássál. íban. i lakott ii ese- k láto- sre és ű szeszikár se, akit öcsém nő va- i - állí- vésból tt egy idt rá átyánk eg töl- i réttel, vadra ; közül k két- zerenódtunk bácsikeze tt, Jozon- ikedve tnyánk levese deríte- lenne. bodor ; mesborsot tört mesterlövész bátyónk orra alá. Édesapám, aki ekkoriban falunk vadászgazdája volt, csendesem mosolygott.- No, akkor holnap nem sok esélyük lesz a szomszédoknak. Akár ki se jöjjenek. Megütköztem. Édesapám még vacsora előtt megegyezett Sándor bácsival, hogy másnap öcsémmel kettőjük között leszünk, így jobban szem előtt tarthatnak bennünket. Arra gondoltam elkedvetlenedve, hogy Sándor bácsi kitűnő tizenhatosával mindent eloroz előlünk. Szégyent vallunk szemünk fényével, a kis húszassal... Különösen akkor szontyolodtam el végképp, amikor Sándor bácsi lefekvéskor megjegyzéseket tett puskánkra, madárijesztó durrogatónak titulálta. Nem tudtam elaludni, nyugtalanul forgolódtam a meleg dunyha alatt. Az ablakon át ködösen szü- remlett be szobánkba a téli éjszaka fehérsége. Már éjfél is elmúlhatott, amikor kiosontam öcsém mellől, a jó meleg ágyból. A kis kamrában gyertyát gyújtottam. Az ajtóval szemközti falon ott sorakoztak a puskák; az asztalon a tölténytöltő szerkezet, a fiókban meg a már megtöltött hüvelyek. Tudtam, hogy van még édesapámnak vagy harminc-negyven üres hüvelye is. Ez a helyiség egyébként mindig gondosan kulcsra volt zárva, de aznap este, tekintettel a másnapi vadászatra, nyitva maradt. Sokáig pepecseltem az asztalra erősített töltővel. va, abból mindjárt ráismertem, hogy ez csak a fácános Miska bácsi lehet, akinek szájában talán még álmában is ott lógott rövidszárú szörcsögö pipája. A fácános név úgy ragadt rá az öreg édesanyjával lakó bohém agglegényre, hogy mindig fácánkakast akart lőni, ami nemigen sikerült neki. Az istálló felől édesapám vidám fü- työrészését hallottam. A szomszéd ágyra pillantottam. Ores volt már az is. Mire kirángattam öcsém az ágyból, Sándor bátyánk már a melegedő konyhában szürcsölgette édesanyám csupa- zamat, csupaillat, mézzel édesített teáját. Boszorkányos gyorsasággal tüntette el a tányérról a tepertős pogácsákat. Jókedvűen rámhunyorított.- No pajti, kialudtad magad?- kérdezte két nyelés közben. A bakancsom fűzőjén találtam igazítanivalót. Nem mertem a szemébe nézni.- Mhm..., ki, köszönöm.- Fontos. Nagyon fontos. Mert tudod, a jó és sikeres vadászat legfontosabb feltétele a tiszta, pihent fej. Tudod... Édesapám lépett a párás konyhába. Ruháján éreztem a fagy, a füst meg az istálló szagának kellemes keverékét.- Sietnünk kell a reggelivel- mondta. - A vadászok már mind együtt vannak a diófa alatt. Nagybátyám elfelejtette, mit akart még mondani, én pedig örültem, hogy a téma másra terelődött.- Merre indulunk? - kérdezte édesapámat.- Sólymos felé...- Kört csinálunk? Édesapám elgondolkodott.- Nem. Ott jobban beválik a hajtás. Tizenkét puskánk lesz.- Rámnézett, majd elnevette magát. - Bocsáss meg, tizenhárom... Ott lesznek a fiúk is a húszassal ... Leállunk a lapos menti fűzfák közelében. A hajtők meg a major felől indulnak...-Jó lesz? - kételkedett apám döntésében Sándor bácsi. - És ha...- Sándor, annyi ott a nyúl a zsombékokban meg az őszi szántások hantjai alatt, hogy tüzesre lövöd a puskacsöved. Van elég töltényed? Szeretett nagybátyám válaszát már nem hallottam. Jobbnak láttam észrevétlenül kisomfordálni az udvaron toporgó emberek közé az öcsémhez, aki pirosló füllel, izgatott tekintettel hallgatta fácános Miska bácsi ezerszer hallott régi vadászélményeit. Gyönyörű idő volt a vadászatra. Az éjszakai köd ráfagyott a bokrok meg a fák ágaira, és a sólymosi lapos öreg fűzfái alatt lépegetve- apám és Sándor bácsi mögött- szinte hallani véltem a fagyos csengettyűkkel díszített zsombék ezüstös csilingelősét. A nap keményre fagyott tájon szikráztatta hideg sugarait. Tőlem és öcsémtől mintegy negyven méterre állította le Sándor bátyánkat édesapám..Ó maga jobbra került egy vastag törzsű fűzfa mögé. Láttam, hogy megnézi a zsebóráját. A hajtők vezérével, a bicegő, de gyorsjárású harango- zóval fél kilencre beszélte meg a hajtás kezdetét. A harangozó pontos volt, mint mindig. A mintegy ötven hektárnyi terület másik végén egyszerre éktelen hangzavar tört ki. A be nem avatott városi ember azt hihette volna, hogy háborúzó indiánok földjén jár. Az erdő felől már hallatszottak az első lövések. Sándor bátyámra pillantottam. Megfeszült minden idegszálam. Nagybátyánk szétvetett lábakkal, puskája csövével félkört írva célzott egy felénk tartó nyúlra. Nem láthattam, hogy húzza meg a ravaszt, csak a dörrenést hallottam. Azt viszont már láttam, amint puskáját fegyelmezetten leereszti, majd újra felkapja, újra céloz, de már nem ló. A nyúl már közelebb volt hozzánk, át kellett engednie nekünk. Öcsém izgalmában majd kiugrott a bőréből.- Nem találta el. Lőj már... Hallod? Lőj már! Alig volt időm célozni. Szegény nyuszi magasra ugorva fejezte be földi pályafutását. Tőlünk úgy húsz-huszonöt méterre terült ki a fagyos, zuzmarás szántáson. Akkorra már minden oldalon folyt a lövöldözés. Bűnösnek érezve magamat, de szívemben boldog kárörömmel pislogtam Sándor bátyánk felé, akinek „gyilkos“ fegyverét mintha megbabonázták volna, egy nyulat sem talált el, s a puskájának dörrenésétől egészen megzavarodott tapsifülesek rendre az én puskám elé kerültek, és nem szaladtak tovább. A mesterlövész a fejét csóválva, hitetlenkedve nézett ránk. Otthagyta a leshelyét is és féltérdre ereszkedve próbált célba venni egy újabb nyulat. Megint eredménytelenül.- Add, add már ide nekem is - könyörgött kisöcsém. Nagyobbat ugrott, mint az én első elejtett -zsákmányom, mikor látta, hogy második lövésével leterítette a tapsifülest. Kisvártatva elhangzott édesapám füttyjele, mire csend lett a lapos menti fűzfák környékén. Láttam, amint két-két felnőtt hosz- szú rudakra akasztva hozta a jobb sorsra érdemes nyulakat.- Nos, mennyit lőttél? - fogadta nagybátyánkat szívélyes mosoly- lyal fácános Miska bácsi. Nem mertem bátyónk arcába nézni.- Hm... ehm... - jött nyöszörögve a hang a mesterlövész lógó bajusza alól. Egyet, egyet se... Miska bácsi jót nevetett. Nem akart hinni a saját fülének. Édesapám sógora arcát kémlelte. Hitetlenkedve nézett rá.- Egyet se?- Nem, a mindenségit! Az egyik fiatal vadász, szintén vendég, ránk nézett.- Hát ti? Lőttetek valamit? öcsém ragyogott az örömtől.- Ötöt - mondta - ötöt.- Ezek a srácok kilőtték az öreg elöl az összes nyulat! - bökött felénk puskájával. Édesapám a fejét csóválta és gyanakodva pillogott sógorára. Bizonyára azért nem talált, hogy nekünk „teret adjon".- Bosszorkányság... Mintha nem is az én puskám lenne - dör- mögte komor arccal maga elé.- Pedig a töltényeket is magam töltöttem, mind... A délutáni körben - ez már a dobori erdő meg a kanális közötti nagykiterjedésű területen volt- puskát cserélt édesapámmal. Most öt kerülte el a vadászszerencse. Csak én tudtam, miért. Két év múlva már városi diák voltam, és magam is csak vendégként vettem részt egy-egy vadászaton, amelyről persze nem hiányozhatott a mesterlövész nagybátyám, és édesapám sem. Sándor bácsi elemében volt. Mindent „vitt“, ami lövőtávolságba ért.- Ma legalább behoztam, amit két évvel ezelőtt kilőttél előlem, öcskös - mondta. Szégyenkezve néztem másfelé.- Sose szégyelld, pajti... régen volt. Én még aznap este rájöttem a csalafintaságra.- Nem mondta, Sándor bácsi, hogy tudta.,.- Nem. Minek mondtam volna? igyon rossz bőr- dött. Egyáltalán r túl lenne „raj- : érzésem, hogy hat rá, mint az növel együtt. ezetö gyalogjáig a park fái alól, k. amelyet gyúlö- pek, fürgék és nyakba a gallér le, ottmaradnak ieppek hullottak dszánta magát, Most, amikor dnek a sebek, i itt a szanatórii anyám sem, ■íferw folynak le, és dermeszcatában 14 koronás narancsot látok, de nem megyek be, mert minek. Hiszen én banánt hoztam apámnak, egészen otthonról. Bár ö banánt egyáltalán nem eszik (azt tartja: száraz, szikkadt), de anyám mégis ezt küldött neki, mert a betegnek banánt vagy más drága gyümölcsöt illik vinni. Ernyőm nincs, hát miért is lenne? (ugyan kérlek, anya, már miért cipelném?) Most aztán úgy kell nekem! Az antiloppcsizmám orrán lépésről lépésre nő a folt. Ahogy ránézek, a tengert és a partját juttatja eszembe. (Felmerül bennem a kérdés: vajon apámnak két évvel ezelőtt Jugoszláviában átázott-e már a lelke, vagy akkor még nem csurgott bele semmi? Nem tudom.) Azt hiszem, nagyon szomorú lehet olyan kisvárosban lakni, ahol szanatórium van. Egyálatalán kisvárosban élni - ahová rövid időre utaznak az emberek, aztán újból elmennek - szomorú lehet. Mint mondjuk a tengernél vagy a hegyekben. Talán jobb elmenni, mint maradni. Tudom, hogy apám ugyanezt gondolja. Éppen azért nem tud „ebből“ kikeveredni, mert ő marad, én meg elmegyek... Már alaposan besötétedett. Talán ez az oka, hogy senki sem áll az ablaknál, ahol egy asszony (három koronáért) virslit árul kifliben. Amikor a kezembe fogom, már látom, hogy félresikerült, túl nagy virsli áll ki a kifliből, s mustár csak kívül van rajta. Mire a kiflihez érek, a virsli már elfogy. A száraz kiflit a zsíros papírral együtt dobom el. Egyszer a rádióban ezt a nevetséges élelmiszert humorosan ,,bedugó“-nak akarták elnevezni. De ez bizony nem mondható pontos megnevezésnek. (Bosszakodom.) Hiszen az én kiflimbe majdnem semmit sem dugtak be. A nagy része kilógott. Inkább „kilógó“- nak kellett nevezni. (Na, ez is ostoba, kétértelmű badarság.) A kis Prior még nyitva van. Esőben hamar ráun az ember a járkálásra, belépek hát a jó vásárlást ígérő tető alá... De egyszerre nem tudok mit kezdeni ebben a lehetetlen áruházban. Nézegetem a szilonzoknikat, felpróbálok három barettsapkát és kétféle papucsot. Kint még szemlátomást esik, így hát a fazekak mellett maradok; keresem a legnagyobbat és a legkisebbet (Ezt is unom, a fenébe is!) Egy mama a lányával melltartót vesz. Egy házaspár hintát nézeget, két fiú meg kalitkát a kanárijának... Apám azt mondta, hogy nem is olyan rossz ott, s lehet, hogy egy hét múlva a föorvosnö már kiengedi a városba. Állítólag az a legrosszabb, hogy délután aludnia kell, még akkor is, ha nem álmos. Ahogy erről beszélt, eszembe jgtott az óvoda, ahol minket is lefektettek ebéd után az óvónők. A nagyobbak az udvaron ugyan azt mondták, hogy az iskolában már nem kell aludni, ott meg az a kellemetlen, hogy tanulni kell. De én még így is örültem az iskolának. Megpróbálom kiszámítani a papírosztály eladónóinek átlagéletkorát (talán huszonöt). Egy életen át toalettpapírt és vonalzót árulnak. A Priorban, mint mindig, az utolsó csepp jókedvem is elillan, Inkább kimegyek az esőre. Már majdnem sötét van. Három esököpenyes gyerek fut át a pocsolyákon az önkiszolgáló előtt; a szemközti megállóban a várakozóknak legalább a felét lefröcsköli az autóbusz. Dühös emberek tülekednek, ütköznek egymásnak. A csizmám orrán nő a partszegély. (Apám talán már megette a vacsoráját.) Megígértem, hogy pár percre még visszamegyek (a fóorvosnő szintén megengedte, állítólag jót tesz apámnak). Hisz van időm, mehetek a fél kilences személlyel is. Úgy szerettem volna szárazra törölni a lelkét, de nem lehetett. Úgy látszik, túl sok csurgott bele. Anyám ide nem is akar hozzá bejönni. (Ilyen gyalázat! Szégyen az egész családra!) Engem meg apám a leikéhez nem akar közel engedni, mert hisz én voltam az 6 csöp- pecskéje. De éreznie kell, hogy valójában csak én tudom, hogy a beszivárgott cseppek lassan felszáradnak. Elindulok a park felé. Sejtem, hogy újból a hall kopott foteljaiba ülünk, elmondja, mit kaptak vacsorára, a lel- kemre köti, hogy tanuljak, aztán hallgatunk egy kicsit. Végül megsimogat, és kimérten üdvözletét küldi anyámnak. És amikor elindulok az állomásra - miután rjiegígérem, hogy a jövő szombaton is eljövök -, a csizmámban éppen annyi latyak lesz, mint az ö lelkében. LELKES ESZTER fordítása ANA BLANDIANA Nélküled Nélküled fázom. Sohasem értettem, Hogy érzi meg a levegő, Hogy elmégy. A világmindenség kisebb lesz, Mint egy kipukkadt labda, S én hideg rongyokban maradok. A fekete kutya Hasával a havat érve lassan Föláll s elindul, Merőn néz engem, S nem árulja el nevét. Szállingózni kezd a hó. Sajog a bőröm, Ahonnan elszakadtál. És fázom, Amikor érzem, hogy hull puhán, A hóval együtt, Senkinek nem szóló imám. BÁN PÉTER fordítása / Gyökeres György felvétele
