Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
Pais Dezső centenáriuma Száz éwel ezelőtt született Pais Dezső, századunk magyar nyelvtudományának kimagasló egyénisége és évtizedeken át haláláig vezéralakja. Egyetemi tanulmányait az Eötvös- kollégium tagjaként a budapesti egyetemen végezte. Magyar—latin szakra szerzett képesítést, de mivel diplomájával a zsebében nem tudott tanári állást szerezni, kénytelen volt egy grófi családnál nevelósködni. Mikor 1911-ben sikerült elhelyezkednie, tizenhárom évig tanított gimnáziumban - eleinte Sopronban, majd Cegléden s végül Budapesten. 1924-ben a bölcsészettudományi karra került, 1933- tól az Eötvös-kollégium tanára; 1930- ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja, 1937- ben kinevezik egyetemi tanárrá és 1941-ben a Tudományos Akadémia rendes tagja lesz. Az Akadémia fel- szabadulás utáni újjászervezését követően akadémikus) minőségben vezetőségi tag és az Akadémia I. osztálya keretén belül a nyelv- és irodalom- tudományok kérdéseivel foglalkozó különféle bizottságok aktív tagja, néhánynak elnöke. A tudományos kutatás iránti vonzalma igen korán megnyilvánult. Még friss diplomásként elmélyedt a zalaegerszegi levéltár anyagában, s kutatásainak néhány eredményét már akkor közölte. Bár eredetileg inkább az irodalomtörténet vonzotta - több tanulmányban foglalkozott Kemény Zsigmondial, írt Janus Pannoniusról, Madáctwói s más irodalmi témáról -, a levéltári anyag felébresztette benne az érdeklődést a magyar hely- és személynevek, majd ezeken keresztül a magyar nyelvvel kapcsolatos minden történelmi és jelenkori kérdéskör iránt. Kutatási érdeklődésében azonban az irodalomtörténeti vonatkozások akkor sem szorultak teljesen háttérbe, amikor munkássága alapján Pais Dezső már egyértelműen nyelvésznek számított. Több, egyébként nyelvészeti jellegű tanulmánya az irodalomtörténészektől is számbaveen- dó munka lett. Elég talán, ha megemlítjük a magyar irodalmi nyelv kialakulásával és kibontakozásával foglalkozó — eredetileg nyelvészkongresszuson (1952-ben) előadott - alapvető tanulmányát, melyben kimutatja, hogy a magyar irodalmi nyelv milyen történelmi és társadalmi körülmények hatására jelentkező irodalmi szükségleteket kifejező eszközként jött létre. Munkájában bogozgatja a szövevényes összefüggéseket, elemzi a tényezők egymásra hatását és felvázolja a magyar irodalmi nyelv fejlődése századainak az arculatát. Tanulmányával a magyar irodalmi nyelv történetének számos oldalára rávilágított és szempontokat nyújtott a további vizsgálatokhoz. Ennek a tanulmánynak az ösztönző hatására íródott meg aztán pár évvel később a modem magyar irodalmi nyelv kifejlesztése szempontjából oly fontos reformkor nyelvének a vizsgálatát tartalmazó, több kutató munkája eredményeként napvilágot látott közel 700 oldalas tanulmánygyűjtemény, a Nyelvünk a reformkorban (1955). Pais Dezsőt azonban nemcsak a magyar irodalmi nyelv kutatójaként s további kutatása elinditójaként, hanem néhány más nyelvészeti diszciplína megalapozójaként és intenzív művelőiéként is számon tartja a tudomány. A történelmi Magyarország adminisztrációjának és kulturális életének hosszú évszázadokon át a latin volt a hivatalos és irodalmi nyelve. Ezen látott napvilágot minden írásbeli megnyilvánulás, lett légyen az jogi vonatkozású, mint a birtokadományozás, alapítólevél, jobbágyok és javak összeírása, határjárás, pereskedés vagy történelmi jellegű, mint az évkönyvek, krónikák stb. A magyar nyelv ebbe a latin nyelvű írásbeliségbe csak szórványosan, egyes elemeinek lefordíthatatlansága, illetve jogi vonatkozásai révén került be. A sok tízezerre rúgó oklevélben ilyenek voltak elsősorban a hely- és személynevek. Pais Dezső ezek vizsgálatával tisztázta a középkori magyar névadás motivációját, társadalmi kötődéseit és leszűrte jelentéstani tanulságait; a magyar nyelvtudományban ó dolgozta ki a diszciplína elméletét és rendszertanát. A kutatás a Pais Dezső teremtette alapokon folytatódik. A hely- és személynevek sokaságának a vizsgálata vitte rá Pais Dezsőt Béla király névtelen jegyzője művének, a Gesta Hungarorumnak a magyarra fordítására. A mű a magyarok eredetének, honfoglalásának és kalandozásainak regényes elbeszélése. Pats a Gesta fordítását ellátta bevezetéssel, magyarázatokkal és térképpel. (Magyar Anonymus címmel jelent meg 1926-ban.) 1929-ben Jakubovich Emil levéltári kutatóval összeállított egy szerény című kiadványt, az Ó-magyar olvasókönyvet. Ebben a szerzők reprezentatív válogatást nyújtanak a magyar nyelvtörténész érdeklődését messzemenően kielégítő, magyar nyelvi elemeket bőségesen tartalmazó oklevelek és egyéb írások betúhúen közölt eredeti latin szövegeiből, a latin-magyar szójegyzékekből és szintén betúhúen közük a latin nyelvű kódexekben talált négy Árpád-kori magyar nyelvű ún. vendégszöveget. A könyv a nyelvtörténész számára mindig forgatható, el nem avuló forrásmunka. Eddig ismertetett munkássága szerves folytatásaként Pais Dezső megvizsgálta a legrégibb hazai szerkesztésű magyar nyelvemléket, a veszprémvölgyi apácák számára 1002 előtt kiállított görög nyelvű adománylevelet. Tisztázta az oklevélben felsorolt személy- és helynevek etimológiáját és az egyes helységeknek, melyeknek egy hányada folytatólagosan mind a mar napig létezik, megállapította a földrajzi fekvését. Etimológiai vizsgálatokat nemcsak a hely- és személynevek, hanem a közszavak terén is végzett. Megállapította egész sor szónak, sőt nemegy kiterjedt szócsaládnak a származását. A rengeteg megvizsgált nyelvtörténeti anyagból leszűrte a magyar hangtani változásokkal kapcsolatos tanulságokat és közreadta az Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában című ta-- nulmányában (1950). Az Irányelvekért 1951-ben Kossuth-dijjal jutalmazták. A felsoroltakon kívül jelentős mértékben járult hozzá a magyar nyelvtudomány úgyszólván minden kérdéséhez. Tovább lehetne folytatni témáinak és megírt tanulmányainak a felsorolását, de elég lesz, ha csak utalunk rájuk. Foglalkozott még a szóalaktan kérdéseivel, a szóösszetétellel, helyesírási kérdésekkel, az Árpád- és Anjou-kori mulattatókkal, az őstörténettel és az ösvallással. Pais Dezső ezernél több szakközleményt publikált. De nemcsak nagyon termékeny és aktív tudósként tűnt ki, hanem évtizedeken át a Magyar Nyelv című nyelvészeti folyóirat s más nyelvészeti kiadványok magas tudományos színvonalat megkívánó és biztosító szerkesztőjeként, s nem utolsósorban odaadó egyetemi oktatóként is jeleskedett. Hetvenhárom éves korában vonult nyugdíjba, de kapcsolatát az egyetemmel tovább is fenntartotta, egészen haláláig. A hét minden keddjén tartotta meg előadását, utána átballagott a néhány utcával tovább levő Erzsébet kávéházba a Kruzsok összejövetelére. A Kruzsok a múlt században alakult mint azoknak a finnugor nyelvészettel foglalkozó magyar tudósoknak a baráti köre, akik oroszul tanultak azzal a céllal, hogy könnyebben boldogulhassanak a nagy országban, ha valamelyiküknek sikerülne tanulmányutat tennie az ott élő nyelvrokon néphez. A Kruzsok azóta a nyelvészek baráti összejöveteleinek a helyévé állandósult. A fel- szabadulás utáni évtizedekben a patriarchális kort megért törékeny testalkatú, de élénk és friss szellemű Pais Dezső, a mintegy élő tudománytörténet, éltetője volt a Kruzsoknak, a Kruzsok - a kollégái, barátai, tanítványai meghitt köre - pedig Pais Dezsőnek. Szokásos kedd délutáni egyetemi előadása után az örökké szolgálatban levő aktatáskáját a melléhez szorítva igyekezett az Erzsébetbe; az egyik feltúrt utcán érte a baleset, melynek sérüléseibe 1973. április 6-án, nyolcvanhét éves korában belehalt. SIMA FERENC N éhány héttel ezelőtt, ugyanezeken a hasábokon egy olyan könyvet ismertettem, amely a viszonylag új irodalmi műfajt, a krimit, a detektívtörténetet választotta vizsgálata tárgyául. írásomban hosszan idéztem a probléma kitűnő ismerőjét, Keszthelyi Tibort, aki úgy vélekedett, hogy a bűnügyi történet voltaképpen ,,a varázsmese sajátosan új formája: urbánus mese", s mint ilyen, a népi művészet helyébe lépő városi tömegkultúra sajátságos terméke: „A város elnyeli a falut, átalakítja az emberi viszonyokat. A népi művészet helyet ad a tömegkultúrának. A csodákkal és meglepetésekkel gyönyörködtető varázsmese ezúttal önmagát bűvöli el, átalakul detektivtörténetté (a XX. század második felére ismét mutál: sci-fi is lesz belőle)." Ezzel el is érkeztem mostani jegyzetem tárgyához, a science fictionhoz, azaz a sci-fihez. Keszthelyi Tibort ugyanis ezúttal csupán a mondata végére illesztett rövid, zárójeles rész miatt idéztem. Tettem ezt elsősorban azért, mert miként a krimi esetében, most is teljes mértékben egyetértek vele. Persze, be kell vallanom, nem vagyok a tudományos-fantasztikus irodalom szakértője, s még a gondolata is távol átt tőlem, hogy annak pózában tetszelegjek. A tudományos fantasztikumhoz csupán néhány szüksége azokra az új művi horizontokra, amelyekkel a science fiction dolgozik". Ennek az időszaknak azonban mégis van néhány olyan kiemelkedő teljesítménye - s itt a szerző elsősorban Karel Capek, Jirí Hausmann és Jan Weiss munkáira gondol -, amelyek mindig is példaként állnak majd a cseh sci-fi írók előtt. Persze, az is eltartott egy ideig, mig az írók és az olvasók egyaránt megtanulták a sci-fi nyelvét. Ez a tulajdonképpeni úttörő munka Neff megítélése szerint a harmincas évek vége felé fejeződött be, s ekkorra vált nyilvánvalóvá az is, hogy a science fictiont mindenekelőtt az különbözteti meg a fantasztikus irodalomtól, hogy ,,a sci-finek a felfedezés lesz a lényeges eleme". S minekutána a civilizációnak a fejlődése sem annyira extenzívnek, mint inkább intenzívnek mondható, vagyis „önmaga felé irányul, az egyes elemei egyre átgondoltabbák, összetettebbek, komplexebbek“, hasonlóképpen vertikális irányú a science fiction fejlődése is. ,,Az irodalmi fantasztikum területe ma már olyan kiterjedt - állapítja meg egy helyütt Ondrej Neff - hogy a műfaj teoretikusai (hiábavaló), igyekezetük túlnyomó részét annak szentelik, hogy kijelöljék ennek belső határait. A ■■science fiction« vagy a »tudományos fantasztikus iroda- hol mélyebb, hol felszínesebb - olvasmányélményem fűz. A sor elején természetesen nálam is Verne áll, a végén pedig - egyelőre - Lem, Asimov, de ugyanúgy nem felejthetem Jókait, Karinthyt, sót Capeket sem. A fantasztikus mindig is egyik fontos, esetenként alapvető része volt az irodalomnak - példaként elég csupán a népmeséket megemlíteni s ugyanilyen magától értetődőnek tartom, ha ez a fantasztikum mára tudományos fantasztikumként, a legfrissebb tudományos eredmények vagy fantazmagóriák álarcában-jelmezében jelenik meg benne. Az álom, az utópia mindig is anyaga volt az írónak, az irodalomnak, s ez most sincs és a jövőben sem lesz másként. Közeledésem a sci-fihez tehát kizárólag az olvasó közeledése, és azé az íróé, akik megértéssel, s némiképp talán irigykedve is figyeli a tudományos-fantasztikus irodalmat (is) művelő társainak erőfeszítéseit, sikereit, s kudarcaik iránt sem teljesen érzéketlen. Ugyanebből az alapállásból közeledtem a kortárs cseh tudományos-fantasztikus irodalom egyik jó tollú képviselőjének, igényes teoretikusának, Ondrej Nettnek füzetnyi terjedelmű könyvecskéjéhez, amelyet Tri eseje o ceské sci-fi (Három esszé a cseh sci-firöl) címmel adott ki a közelmúltban az egyik prágai kiadó. S noha valóban nem tartom magam illetékesnek arra, hogy kritikát írjak e könyvecskéről, megjelenését mégis jó alkalomnak vélem arra, hogy a magyar olvasó is pillantást vessen a cseh tudományos-fantasztikus irodalomra, ezáltal talán tágabb összefüggéseket is befogva látókörébe. Az első cseh tudományos-fantasztikus történet 1881-ből származik Karel Pleskac tollából, s a 2ivot na Mésici (Élet a Holdon) címet viseli. Ám az első cseh sci-fi író, aki rendszeresen foglalkozik a műfajjal, az 1907 és 1926 között hét tudományos-fantasztikus könyvet megjelenítő, „cseh Vernének“ is nevezett Karét Hlou- cha. Az ö példája ellenére is azonban az a jellemző, hogy a legtöbb szerző csupán egy mű erejéig kalandozik el a tudományos-fantasztikum birodalmába. Érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet Ondrej Neff a századelő páratlan tudományostechnikai forradalmával kapcsolatban. Hiszen az ember joggal várhatná, hogy az ember életét addig soha nem tapasztalt mértékben megváltoztató évszázadunk első felében mifelénk is rohamos fejlődésnek indul a sci-fi irodalom, miként az az Egyesült Államokban is történt. A cseh tudományos-fantasztikus irodalom fejlődését - s Karinthyról és még néhány kivételtől eltekintve tudomásom szerint a magyarét sem- azonban nem nagyon ösztönözték ezek a változások, aminek Neff abban látja magyarázatát, hogy „a tulajdonképpeni műszaki haladás any- nyira kitöltötte az ember látókörét, hogy nem volt lom« elnevezéseket ma már csupán kegyeletből használjuk, részben amiatt, hogy ezt az áttekinthetetlen konglomerátumot valahogyan egy kalap alatt tartsuk, s ha már együtt szórakozunk általa, legalább sejtelmünk legyen arról, miről is van szó." A világon napjainkban, Neff adatai szerint, kétezer sci-fi író tevékenykedik. Ennek több mint a fele az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban, s igen sokan művelik a tudományos-fantasztikus irodalmat a latin-amerikai országokban, Indiában, az aráb és az afrikai államokban, s az utóbbi időben Kínában is. S noha számos problémával kell szembenéznie, egyre nagyobb teret kap napjainkban a cseh tudományos-fantasztikus irodalom is. E tekintetben elmondható, hogy ami valamennyi cseh sci- fiben közös, az nem más, mint hogy íróink a fantasztikumot kivétel nélkül eszköznek, s nem pedig célnak tekintik. S ha a ki- és felmutatható eredmények ellenére Ondrej Neff mégis elégedetlen ezekkel, akkor ennek elsősorban az az oka, hogy ezek a müvek nem nagyon különböznek egymástól, mintha egy kaptafára készültek volna, s „az ötödik, tizedik, huszadik ilyen munka elolvasása után az embernek az az érzése támad, hogy állandóan egy és ugyanazt a könyvet olvassa...". Igencsak tanulságos és sokatmondó, ahogyan Neff összegezi észrevételeit: ,,A kortárs cseh sci-fi nincs híján az ötletességnek, szerencsére. Sajnos, a műveltség hiányos. “ Munkájának függelékeként Neff közli az eddig kiadott cseh fantasztikus és tudományosfantasztikus irodalom bibliográfiáját. Kutatásai alapján 180 szerző 327 művét nevezi meg ebben a felsorolásban, amelyből ha el is vesz- szük a nem kimondottan tudományos-fantasztikus műveket, akkor is 231 mű alkotja a cseh science fiction eddigi termését. A magyar olvasó néhány cím és néhány tartalomismertetés alapján úgy gondolja, hogy joggal volna kíváncsi a cseh sci-fi irodalom egyik-másik, számára mindezidáig ismeretlen, illetve hozzá nem férhető alkotására. De bízik abban, hogy a magyar kiadók és a science fiction magyar szakemberei a közeljövőben a cseh sci-fire is jobban odafigyelnek majd. „... előre csak az jut, aki pontosan tudja, hol tart most“ - ezzel a mondattal zárja három esszéjének egyikét Ondrej Neff. S rövid jegyzetünket nyugodtan zárhatjuk mi is ennek a mondatnak a tanulságával. A cseh sci-fi önszemléletével nem lehetnek különösebb bajok, ha olyan felkészült és józan gondolkodású vigyázói vannak, mint a most ismertetett tanulmány szerzője. Ami már önmagában is egyik fontos feltétele lehet a közeljövő — capeki mértékű — cseh tudományos-fantasztikus müvek születésének. TÓTH LÁSZLÓ Pillantás a cseh soi-fire AZ NAPOZD
