Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
EDUARD PETIŐKA wsmm fános a m napot, mester... — szólalt meg A cipész visszaköszönt, de nem szépet csinál? - érdeklődött El sem mondhatom nektek, hogy mennyire kíváncsi ember volt ez a János. Mindenbe beleütötte az orrát, mindent tudni és látni akart. Egy napon hallgatta az embereket, amint a Halálról beszélnek, hogy a Halál igen rossz és kellemetlen lény, azonban ennek ellenére olyan igazságos, hogy senki sem mérhető hozzá. Ahogy ezt János meghallotta, elgon-' dolkozott. - Ó, mily örömmel látnám a Halált, biztosan valamiféle különös őslény. Érdemes lenne megnézni. Hazasietett a vándorbotért, a háromszögletű kalapjáért és elindult. Szép utat tett meg, amíg a városba ért. A cipészmühely ajtajában lábbelik között ült a cipészmester, aki rendületlenül varrt.-Jó János, állt fel.- Mi János.- Amint látja, cipőket, cipőket, cipőket... - felelte a mester, és kihúzott egy szöget a lábbeliből.- Miért nem elég ez a sok cipő, ami körülveszi? - kérdezte János. - Miért készít folyton újabb és újabb cipőket?- Hogy eladjam őket, uram, hogy eladjam, és hogy eltarthassam az asszonyt meg a gyermekeimet...- És ha ezeket a lábbeliket mind megfoltozta, akkor mi lesz? - kérdezősködött tovább János, mire a cipész Így válaszolt:- Akkor, akkor a másik oldalamra fordulok, és várom, hogy értem jöjjön a Halál és magával vigyen...- A Halál? - rikoltott megdöbbenve János. Ó, kedves mester, legyen olyan jó, és árulja el nekem, hogy hol találom ót. Nem tetszett látni valahol?-Nem, nem... - nevetett a mester. - Az igazat megvallva, nem vagyok rá kiváncsi...- Hol találhatnám meg mégis? - kérdezte János. - Csak menjen mindig egyenesen az orra után, majd biztosan megtalálja. János megköszönte a cipész jótanácsát és álló nap, álló éjjel, s a rákövetkező napon is vígan ballagott, míg déltájt egy parasztemberbe botlott. A paraszt fát vágott az erdőben. A szekere már telve volt, de a munkáját nem hagyta abba.- Mondja csak, sógor - kezdte János nyomban a köszönés után -, vajon mihez kezd ezzel a töméntelen fával?- Halomba gyűjtöm — válaszolt a paraszt -, telente ezzel fűtök, s ami feleslegesnek bizonyul, azt eladom, a pénzecskén kenyeret és vajat veszek, és így éldegélek majd egészen a Halálomig...- A... - ötlött fel Jánosban a Haláláig... Nem tudja, hogy hol lakik a Halál, vagy merre jár? Bizony szívesen látnám már.- Ebben, édes fiam, nem segíthetek - szólott a paraszt, de hogyha mindig egyenesen lépdelsz, a saját orrod után, lehet, hogy belebotlasz. János udvariasan megköszönte a tanácsot, s továbbindult. Tovább: az orra után, mígnem egy másik városba ért. Amint az utcán haladt, bekukkantott egy ablakon. Az asztalnál szabó ült. Varrt. Körülötte kész ruhák függtek. Annyi, hogy egy légy sem fért volna el.- Milyen sors vár e sok ruhára? - tűnődött János.- Eladom... - felelt a szabó. - A gyapjúból készített ruhákat télen adom el. A szőtt ruhákat nyáron. A szövetruhákat pedig tavasszal és ősszel.- És ha ezt a sok ruhát eladta? - kérdezte János.-Ha már mindet eladtam... - düny- nyögte a szabó -, hát újjabbakat varrók, és megint eladok, és ismét varrók, és ismét eladok, míg nem jön értem a Halál.- Komolyan mondja, mesterem, hogyha a Halál eljön... — nem hagyta nyugton a szabót a kiváncsi János. A szabó azt tanácsolta, hogy nyugodjon meg, mert ő nem barátkozik a Halállal, viszont az sok megrendelőjét elragadja. Ez aztán a goromba ember, gondolta János, és ment tovább, tovább, mígnem egy erdőbe ért, mely úgy nézett ki, mintha sem széle, sem hossza nem lett volna. Az erdőben egy remetével találkozott, akinek kopasz feje és hosszú szakálla volt.-Tyű... - gondolta János. - Ha nem is ö a Halál, legalább megmondja nekem, hogy merre keressem. Köszönt az embernek s nyomban rákérdezte:- Mit csinál itt egyedül? Remetének lenni nem valami szép...- Megszöktem az emberek elöl, hogy jobban felkészülhessek a Halál eljövetelére ...- Éppen a Halálról akartam önt kérdezni... — vágott az ember szavába János. - Szívesen látnám a Halált, nem tudna felvilágosítani, hogy hol találom?- A Halált mindenki csak egyszer láthatja... - válaszolt a remete -, de ha maga látni akarja, hát menjen tovább, tovább, minden estével közelebb kerül hozzá... Eme beszéd nagyon megtetszett Jánosnak, szívből köszönetét mondott a remetének és dúdolgatva újra útra kelt.-Ez nagyon okos tanács, most már tudom, hogy közeledek a Halálhoz, és egyáltalán nem haladok rossz irányba... És János hegyeken-völgyeken, erdő- kön-réteken át ment. Egy este hatalmas kastélyt pillantott meg. A kastély bejáratában öregasszony ült. Olyan sovány volt, hogy látni lehetett a csontjait. A szemei pirosak voltak, mint a tűz, az arca beesett. Púpos hátán egy kosár volt, tele fiolákkal és kenőcsökkel. A kosár oldalán egy hatalmas kés lógott.- Ez már lehetne a Halál - mondta magában János. Megemelve kalapját, az öregasszonyhoz lépett.- Kedves öreganyám, nem kegyed a Halál véletlenül?- Nem fiacskám, dehogy is... - felelte. - Én az Élet vagyok, és ezekkel a kenőcsökkel és orvosságokkal mindennemű fájdalmat, sebet és betegséget meggyógyítok.- Kár, mert már örültem, hogy maga a Halál. Régóta vándorlók, hegyeken- völgyeken, erdőkön-réteken át, hogy megleljem, de sehol sincs. Nem mutathatná meg, hol találom?-Megmutathatom... - felelte az anyóka.- Édeskedves öreganyám, mutassa meg nekem - kérte János. - Igen lekötelezne.. .- Szívesen, szívesen, fiam... - szólott az anyóka. - Csak térdelj le, és tedd az ölembe a fejed... János letérdelt, az öregasszony elővette a kést, és nyissz, levágta a fejét, majd megkente kenőccsel, és fordítva visszahelyezte a testére, amelyhez hozzá is nőtt nyomban. János felpattant, jajveszékelt.- Ó jaj, ó jaj, segítség, segítség! Mentsenek meg? Mi történik felem...? - kiabált, jajgatott. Eddig még soha ember így nem nézett ki. Hogy valaki Ijátul viselte volna az arcát? Minthogy elő ember így nem jár, Jánosnak eszébe ötlött, hogy ó már meghalt. Az öregasszony, mintha nem is hallotta volna Jánost, egyre csak ismételgette:- A Halált akartad látni, hát most láthatod ... Mikor János eleget óbégatott, jajveszékelt, az öregasszony újból levágta a fejét, de ezúttal már úgy helyezte a nyakára, ahogy annak lennie kell. Bekente a sebet kenőccsel, s a seb rögvest begyógyult.- Hát láttad a Halált? - kérdezte az öregasszony.- Szóra sem érdemes... - felelte János, majd nyakába szedte a lábait és futott, futott, egészen hazáig. ZSEMBERI ETELKA fordítása A korai ősz bearanyozta a leveleket, a fák koronái között a megtört napsugarak, mint megannyi csillogó csoda olvadnak bele a százéves park álmatag nyugalmába. Az egyik pádon egy asszony, előtte, kissé távolabb, két kisgyerek játszik. Itt nincs a szokásos otthoni idegesség, a bántó kicsinyességek, itt a dolgok átértékelődnek, más dimenziót kapnak. A pádon ülő asz- szonynak joga van erre a súlytalan állapotra, ebben a mámorító nyugalomban. Hangok érkeznek a fülébe, egyre közelednek. De nem emeli föl a fejét. Nem szükséges. A kavics csikorgásából tudja, ki közeledik.-És?- Minden rendben. És te? (gy köszöntik egymást mindennap, mikor alkalmuk van elhozni a gyerekeket. Ezekkel a félig kimondott szavakkal többet mondanak,, mint sokan egy egész ünnepi beszéddel. Érdekes némelyik élet, érdekes élmény. Akkor még be sem mutatkozott, már tudta, hogy fölébresztette benne az alvó nőt. Vele feküdt este, vele ébredt reggel: ö, és csakis ő. Biztos volt benne, hogy a férfi is hasonlóan érez. Valamit mesélt neki, és csakúgy véletlenül megfogta a kezét. Lehet, hogy akkor kezdődött minden. Először ellenállt a bolondos gondolatnak, mert azelőtt ehhez hasonlót sohasem i akárh a me pognj a sze Mttj nak U hinni, t Ü Hogy 5 hatatl a De rru vagy c mégis érzel, i llyei harags bád. I költés: futnod szeren- - ■ ' ISItl Orest Dubay: Bratislavai tavasz AGNYIJA BARTO Március-április Nem szúrt szemet a rengeteg: hóban lapulva, várt csak. Ám egyszer mindent felfedett egy tűnődő leánynak. S a lány - bejárta mindenütt. Ez már tavasszal történt: az erdő vízben tündökölt, és meztelennek tűnt még, mint nyírfa pőrének tűnik a tó tükrén, ha nap süti. A ragyogás a nyiresen úgy lobbant végig hirtelen, mint sokezernyi gyertyán. S a fenyők csúcsa, míg kileng, fény-csermelyektől reng tán. Kezében nedves kesztyűvel, áll egy tuskón a lány, s figyel. Csöndet nem szeg. Körülnéz, a messziségbe fürkész. Nem szúrt szemet a rengeteg. Csak a lánynak födte fel: él, s hogy a széllel a nyírfák indulnak már, tavasz felé; tócsákon át, mezítláb! RÓZSA ENDRE fordítása A rjCfrvurvPKíCjr E gyszerű szél fújt. Parasztruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik... A fecskék ilyenkor magasra szálltak, aztán eltűntek, és visszajöttek csillaggal a csőrükben. így lett a ragyogós est. Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlucsák Máriát, aki folyton nevetgélt. Körülötte két-három becsippentett ember volt a nászkíséret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át púpos mesterének: - Mivel csak egy lába van a fiúnak, gondoltam, jó lesz órásnak.. . Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert piros orrú mosónő. A nászkíséret tagjai egytől egyig ágy- rajárók voltak. Óbuda valamely alacsony házában, cipészek, kocsisok és kartongyári munkások között. Szóba került, hogy az ifjú pár töltse talán az egyik ilyen üres ágyban az éjjelt. De Barlangi Miskának nem volt ehhez kedve.- Még legénykoromban - mesélte -, ha ilyen szép idő volt, mindig fölmentem a tyúkokkal a hegyre. Panni néni is bevallotta, hogy ő is járt nyáridőben a puha fű között, míg a sánta órás felsóhajtott:- Fene egye, engem csak a nyakán vihetne oda a nőm, ha prücskölni akar.- Nos, Pannikám - döffent meg a kolbászos ember -, akkor majd elmegyünk mi a fiatalokkal. Övék lesz a vadrózsabokor, miénk meg a líceumfa.- Vihetném - vallota Barlangi Miska - hozzánk is, haza, a széles ágyba. Van azon fehér huzat is. De álljak oda magyarázni ... az nekem niksz... A fiatalasszony ura vállára lógatta kis, sápadt fejecskéjét. Alig érezte a bortól, hogy lép... aludni szeretett volna halkan. GELLÉRI ANDOR ENDRE A bokrok félrehajlott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is lát- szódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a jánosbogárkák lámpásai. mmm De most felfigyelt: - Volt nekem - mesélte az órás - egy bécsi barátom, aki sóher volt, mint ti ketten. Ez értett a lakatossághoz, ült is érte már valamit.. hát ez akkor kinyitotta az egyik szép bútorüzletet, aminek a kirakatában olyan díszágy volt. Elvégezte ott, amit kellett , az asszonya megvetette hajnalban csak úgy rendesre az ágyat, a barátom bezárta megint a rolót, s elment onnan. Talán még ma sem tudják. Mariska odabújt az urához: már egészen ólmosak voltak a lábai, a cipők, nehezek és nyűgösek. Legszívesebben mezítláb ment volna.- Én azt mondom - erősítgette a néhai hentes -, hogy jobb lesz a bokor! A mécsvirágok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek. Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat. Barlangi Miska el is mélázott: - Megmondom, gyerekek - újságolta -, hogy a Hármashatár-hegyen is voltam, a Kis- cell-hegyen is, meg még arra Hidegkút felé. S ha egyszer már megnősültem én, szeretnék valami mást.- Volt-e már, Panni néni, á Hűvös- völgyben? - kérdezte a mosónőt. Pannika megingatta a fejét. Soha. Sem az órás, sót a nagy múltú kolbászos se még. Messze van az innen, s ők
