Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
A mióta kimúlt a kutya, mind gyakrabban előfordult, hogy az öreg telenként beköltözött a közeli városba. A kisebbik lánya is ott élt, sofőr volt a férje, akit az öreg valahogy nem sziveit, oda csak tirkán ment. Többnyire az idősebb lányánál lakott, ót évekkel ezelőtt elhagyta a férje, s azóta három gyermekével élt. Nem volt sok hely a lakásban, tudta ezt az öreg is, igyekezett hát legalább hasznossá tenni magát. Kora tavasszal a többi lakóval a játszóteret csinosította, homokozókat szögeitek. Bent a gyerekszobát akarta kifesteni, virító sárgára, az előszobát meg szürkére, de a lánya mérgesen leintette, ki látott télen mázolni. Az öreg zavartan odébbállt, újabb foglalatosság után nézett. örült minden munkának, hiszen azért is költözött ide. Télen az elhagyatott erdöszéli házában nem volt mit csinálnia. Már ősszel néhány évre elegendő fát hordott össze a fészerbe, akkorra már mindent rendbe rakott a házban is, aztán leesett az első hó, s kint nem volt munka. Beköltözött a városba, pedig nem szerette ezeket a lakásokat, ahol nem kellett sem fát vágni, sem begyújtani. Járt-kelt a fényes bútorok között, minduntalan beleütközött valamibe, „ide egészen más embernek kell születnie“, mondogatta, s félszegen téblábolt egészen addig, amíg nem kezdte el műsorát a televízió. Aztán idénymunkát vállalt. Kora reggel ébredt, s amikor kilépett a házból, arcába csapott a metsző, hideg szél és a hó. Dideregve szaporázta lépteit a megálló felé. Egy busz közeledett, de nem állt meg. A kivilágított járműben fiatal arcok suhantak el előtte. Rövidesen másik jármű közeledett, fékezett. Az öreg alig fért föl, csodálkozott is, honnan jön ilyen korán ennyi ember, miközben az újabb megállókban egyre beljebb sodorták. Riadtan keresgélte a jegyét, végre megtalálta és kilyukasztotta az automatában. Egy fiatal, hangoskodó társasághoz sodródott. A fiúk nagyokat nevettek, majd az egyikük észrevette az öreget, s hellyel kínálta. Elfogadta, de ülve is szorongott, nyomasztó volt az egész. Nézte a sötét tájat, az elsuhanó fényeket, s az erdei házikóra gondolt, ahonnan gyalog járt munkába, ha nagyon sietős volt a dolga, akkor kerékpárral. Közel lakott a finomítóhoz, legfeljebb háromszáz métert gyalogolt vagy kerekezett az erdei ösvényen, s már kint is volt az országúton. A busz végre elhagyta a házakat, döcögve araszolt tovább a betonlapokon, kavicshegyek, betonkeverők és daruk között, melyeknek körvonalai lassanként kirajzolódtak a reggeli derengésben. Aztán észrevette a piros sugárnyalábot, majd a zöldet és a sárgát is. A jármű élesen kanyarodott, aztán megállt. Kiszállt, fázósan feltúrté gallérját, miközben megcsapták őt a már ismert szagok. Felnézett a faliórára, húsz perce volt még a műszak kezdetéig. Mindig ilyen korán érkezett. Komótosan bandukolt munkahelye felé. Ilyenkor gondolataiba mé- lyedt, sok mincfenen eltűnődött, nem zavarta a gözfelhő, az orrfacsaró szag, a fénycsóvákat okádó sok kémény. Ment, és örült, mert a finomító szélén újra láthatta az erdőt, azt a sávot, amelyet az építők meghagytak. Jól emlékezett, nem is olyan régen több fa volt itt. A sűrűben sok volt a gomba meg a szamóca, ott balkéz felől, ahonnan most sárgás füst árad, bükkös hajladozott és néhány juharfa, tavasszal szellőrózsák virágoztak az avaron. Egyszer, talán májusban, mókust is látott, amint egy vékony hársfa tövéről letépte a háncsot, s aztán felszökkent a szomszédos bükkfára. Az ágak sokáig lengedeztek utána. Valahol ott állt az égerfa is, amelyikbe a harkály apró lyukat fúrt, vöröses forgácsokat szórva a fa körül. A világos fény hirtelen elvakította. A csarnok elé érkezett. Bent barátságos meleg fogadta. A ve- zérlöasztalra nézett, ahol sárga, piros meg zöld lámpák villogtak. A levegő teli volt pipadohány és kávé illatával. Kezet fogott a diszpécserrel, néhány kurta mondatot váltott az előző műszak felügyelőivel. Átöltözött, majd átvette az előző ügyeletestől a füzetet, s belelapozott. A hármas szakaszon ezúttal sem történt semmi különös, mindössze néhány csavart kellett behúzni, mint máskor. Leakasztotta a kulcsot és elindult a tartályok felé. Amióta meghalt a felesége, mind gyakrabban jut eszébe az ifjúsága, amelyet sivárnak érzett. Mostanában különösen úgy érezte, valójában akkor kezdődött el az élete, amikor meglátta későbbi feleségét. Magdeburgban aludt az óvóhelyen, s amikor reggel felébredt, egy lányon akadt meg a szeme. Egészen bizonyosan éjjel érkezett ide, különben már tegnap biztosan észrevette volna ót. Tizennyolcnál biztosan nem volt idősebb. Először a haja tűnt fel. Dús volt, nagyon illett a kék szeméhez meg a pirospozsgás arcához. Rajta nem látszott, hogy odafenn fegyverek kaszabolnak és vér folyik. A lány ránevetett, s ő feledve mindent, visszanevetett. Két napja ért ide öt társával az olasz frontról. Sejtelmük sem volt, merre van Németország, csak annyit tudtak, hogy valahol észak felé, a hegyek mögött. Csak mentek, mindig csak északnak, haza Németországba. A hegyen túl, az erdőben fényt pillantott meg. Már napok óta nem ettek, elindultak hát a világosság felé. Benéztek az ablakon. Két asszony ült a helyiségben, az egyik katonai zokniból gyermekpulóvert kötött. A sarokban ládák tornyosultak, tetejükön széna, amelyen két gyermek aludt. Óvatosan kopogtak. Az asszonyok találtak némi harapnivalót, aztán megmutatták, melyik úton kerülhetik ki az amerikai őröket Münchentől szenesvagonban bújtak meg, átcsúsztak az angol ellenőrző ponton is, végül Magde- burgban, az óvóhelyen tértek nyugovóra. Mosolygott a lányra. „Ketten könnyebb“ - mondta másnap hajnalban, már a lány takarója alatt. Amikor hozzábújt, s magához húzta, ö is ölelésre nyújtotta a karját. Oly jó volt érezni a női test melegét, illatát. Amíg az egyik tartálytól a másikig bandukolt, gyakran föltette magában a kérdést, vajon tehet-e a haláláról. Még negyvenötben összeházasodtak. Egy év múlva született az első gyermekük, majd három esztendővel később a második. A második szüléskor az asszony megbetegedett. Ekkor már az erdei házban laktak, az egykori tulajdonosok beköltöztek gyermekükhöz a városba. A házikó zsupfedele nagyon megrongálódott, ha esett, víz csöpögött a szobában. De ö boldog volt, dolgozott keményen, fát vágott, tyúkot, libát adtak el, nemsokára jutott cseréptetőre is. Kifestette a lakást, minden helyiséget hófehérre mázolt. Új bútort vettek, s fölsóhajtott: „A nehezén már túlvagyunk.“ Ekkor halt meg a felesége. A második szülés után nem kelt föl többé az ágyból. Az erdőben dolgozott, fát vágott. A közeli tanyáról járt ide egy asszony, ő gondoskodott a gyermekekről, de amikor a kisebbik lánya is iskolás lett, egyre ritkábban jött, majd egészen elmaradt. Nem akart megnősülni, bár még szép szál férfinak mondták, nem volt kedve új asszony után nézni. Gyermekei fölcseperedtek, s ó egyre inkább az erdőnek élt. Bizalmasa lett, társa, örült, ha tavaszi eső locsolta végig a fákat, szinte szenvedett, amikor nyáron a nap perzselt, vagy ha a szélvész fákat döntött ki. Egyre inkább hitte, hogy a fa nem élettelen, érzi, mi zajlik körülötte. Vasárnap kitárta a ház ablakait, kiült a lépcsőre, magába szívta az erdő édeskés illatát, hallgatta a madárcsivitelést, a vadméhek döngicsélését. Úgy érezte, ó is az erdőhöz tartozik, akár a fák, a virágok és a madarak. Amikor elkezdték a köolajfino- mító építését, egy ideig nem nyugtalankodott. Akkor sajdult meg a szíve, amikor a fiatal ültetvényeket is kivágták. Az erdő napról napra zsugorodott. Rövidesen megérkeztek az építők, nagy gépeket hoztak, pokoli zajt csaptak, minden szürke lett és poros. Esténként bűz csapta meg az orrát, nekikeseredve hallgatta a szél sü- vítését. Mindössze egy keskeny erdö- sávot hagytak meg, favágóra már nem volt szükség. Mereven nézte a füstölgő kéményt, munka meg lakás után kell néznie, mondogatta, de sokáig nem tudta magát rászánni, hogy elmenjen innen. Hosszasan nézegette a hajlongó, megszürkült fákat. Télre az idősebbik lányához költözött. A város nem volt mesz- sze; a másik lánya is itt dolgozott az új finomítóban. Az öregnek is itt talált munkát. Kezdetben piszkos munkát végzett, de egyszer megcsúszott a síkos úton, eltört a kulcscsontja. Miután meggyógyult, könnyebb munkára osztották be. Műszakonként megvizsgálta, jók-e a tömítések, nem lazultak-e meg a csavarok, milyenek a tartályok. Könnyű munka volt, sokat lehetett egyedül. Mire odaért az olajtartályhoz, teljesen kivilágosodott. Sárgás füst lebegett fölötte, a vágányok felöl vörös port kavart a szél. A fú- tőtornyok felől kékes pára szállt tova. Ammónia szagot érzett, s hirtelen a lovak jutottak az eszébe. A meleg istálló, a kancához simuló kiscsikó. Gyermekkorában órákig bámulta a délceg lovakat. A tartály felé indult, amikor közeli zajra lett figyelmes. Megtorpant. Három barna fogoly futkosott a zöld csövek között, mintha sejtették volna, hogy ami ott bent folyik, az réges-régen szintén erdő volt, ősi erdő. Hirtelen megneszel- ték az embert, és elfutottak az erdősáv irányába. Az öreg bámulta a mögöttük hajladozó szürkésbarna füvet, s hosszan nézte a megmaradt keskeny erdőt. Közben vattakabátjában matatott, keresett valamit, amivel megtörölheti a szemét. SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása ' ^ Dudor István: APÁM MAXIVAL JEROME WEIDMAN CSENDESEI Apámnak különös szokása van. a ke Szívesen üldögél a sötétben ludt, egyedül. Gyakran előfordul, hogy egyi későn jövök haza. A ház ilyenkor múh sötét. Igyekszem nesztelenül be- ittan menni, nem akarom anyámat za- ült, i várni, mert tudom, hogy rossz al- Iája vó. Lábujjhegyen megyek a szó- nen bámba, és sötétben vetkőzöm le. lem Azután mezítláb, zaj nélkül kioso- _ nők a konyhába, hogy igyák egy a|uc pohár vizet. Ahogy belépek, majd- _ nem feldöntöm apámat, aki egy varj konyhaszéken ül pizsamában, és a pipáját szívja. ülsz- Halló, apa! do|s- Halló, fiam. _- Miért nem fekszel le? g0n- Majd később. az e Nem mozdul. Még álmomban is g biztos vagyok benne, hogy ott ül, SZO| és a pipáját szívja. helti Gyakran előfordul, hogy olva- gon sok a szobámban, és hallom, tudt; ahogy anyám megágyaz, kisöcsé- pihe im lefekszenek, nővérem belép ülve a szobába, különféle korsókat ra- éjsz kosgat, majd ő is lefekszik. Kis idő a múlva hallom, ahogy anyám jó éjt do|t; kíván apámnak. ^et. Folytatom az olvasást, de nem- volti sokára szomjas leszek (elég sok jt so vizet iszgm). Bemegyek a konyhá- csal ba egy pohár vízért. Sokszor meg- vala rémülök, mert megfeledkezem ró- sem la, és majd felborítom. És ö csak ban ül, pipázik, és gondolkozik. keví- Miért nem alszol, apám? kel i- Már megyek, kisfiam. ná: De nem megy. Csak ül, pipázik ez? és gondolkozik. Nyugtalanít, mert nem tudom megérteni, hogy vajon Vgr6 min gondolkozik? ra [ Egyszer meg is kérdeztem. apai- Mire gondolsz, édesapám? nem- Semmire. béke Előfordult az is, hogy miután emé otthagytam apámat és lefeküd- ki r tem, órákkal később felébredtem. ahoi Kínzott a szomjúság, kimentem csal BATTA GYÖRGY I Olyan most ez a hegyoldal, mint egy szer. Lépkedek lefelé az ösvényen, s láthi billentyűkön játszom akaratlanul - hol itt, szólal meg a fűben egy tücsök, aszerint, tapos a lábam. A billentyűknek itt fordított repük: cipőm megriasztja a közelében : tücsköt, amely így elhallgat, de nem m tőle, a talpamtól biztonságban, máris c: egy másik muzsikája. Kis őszi zene e; zsamos. x Futás előtt bemelegítek a fenyő alatt. Hasizom gyakorlatokat végzek, átmoz a kar és a váll izmait, függeszkedem, s k tanulmányozom, mit művel a hegyoldallal tember? A bokrokról kanárimód rikoltoznak a p meg a sárgák, de a szerencsétlen gyertya felsóhajtva a fuvallatokban, pusztul már. L között egyre több a fonnyadó, működésre len levél, úgy haladva el, olyan fokozatos megállíthatatlanul, mint porlepte tüdőnk ! nek finomművű csillói. Ezt a pagonyt sem kímélik a gyárak - meg arzén szállong a levegőben. A tücsköt sem vetnek rá, á fénytől mámorosán, ujj fújják. x Két napja még Prágában, a Károlyfutottam, lámpagyújtás idején. A leeres est halványkék ejtőernyője sejtelmesen gott, hallottam, ahogy selyme a híd kö' simul. Lenyűgözött a látvány - megálltam. A túlsó partról - a Nemzeti Színhá - gömbfények sárgái szálltak felém, aká^j fa szöszei. Már én is egy gömbből, a sz burkából néztem a világot; biztonságban 1 magam, miközben lázasan rögzítettem MARGARETE NEUMANN
