Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
Ott ült, a pipája kia- ak ült, és a konyha a bámult. Pár perc :oktam a sötétséget, tár vizet. Apám csak maga elé. A szempil- zdült. Úgy éreztem, udomást rólam. Félemiért nem mégy nemsokára fiam, ne ;n már órák óta itt )ánt talán? Mire gonfiacskám, az égvilá- Csak pihenek, ennyi mit mondott, nem lát- zúsnak, se gondter- *mes, nyugodt han- nint máskor. De nem igérteni. Hogy lehet lényelmetlen széken ben, egyedül, késő ihet emögött? lehetőséget átgon- hiányról szó sem le- Diztos voltam. Nem gok, de pénzgondja- rtotta titokban. Talán : egészségével van Nem hiszem, ebből jlna titkot. A család- séges mindenki. Ha izünk, egészségünk- . Anyám azt monda- báld, fiam! - Mi lehet im, de nyugtalanít. ■ szülőfalujára, test- I vagy anyjára, apjá- nd meghaltak. Nem, lódott, sőt, még csak ilkozott. Túlságosan int ahhoz, hogy át valami vagy vala- et, hogy úgy van, ja. Talán valóban le nem, ezt sem hiszem el, és tovább aggódom miatta. Legalább tudnám, mire gondol! Vagy biztos lehetnék abban, hogy valóban csak gondolkozik. Nem tudok segíteni rajta, fölöslegesen aggódom. Miért ül itt a sötétben? Talán nemóriahiány? De hiszen csak ötvenhárom éves, és olyan éles- eszű, mint régen. Semmit sem változott. Még mindig szereti a céklalevest, még mindig elolvassa a Times-t, még mindig keménygallért visel és azt hiszi, hogy a demokraták megmenthetik az országot és hogy Roosewelt a pénzügyek lelke. Minden tekintetben olyan, amilyen azelőtt volt. Nem néz ki idősebbnek, mint öt évvel ezelőtt volt. Ezt mindenki észreveszi. - Jó kondícióban van - mondogatják. De ó csak ül pipázva a sötétben és maga elé bámul, késő éjszakáig. Ha úgy van, ahogy mondja, és csak pihen, akkor rendben van. De hátha van mégis valami, amit nem is sejtek! Hátha segítségre szorul! Miért nem beszél? Miért nem bosszankodik, miért nem sír, vagy nevet, miért nem csinál valamit, Miért ül, és csak ül? Végül is méregbe gurulok. Lehet, hogy csak a kielégítetlen kíváncsiságom bosszant?- Apa! Valami baj van? - kérdezem.- Semmi baj fiam, semmi. De most az egyszer nem hagyom magam lerázni. Most már haragszom.- Ha semmi baj, akkor miért ülsz itt gondolatokba merülve éjfélig?- Megnyugtat fiam, szeretek így üldögélni. Semmire sem jutottam. Holnap ugyanígy fog ülni, felkavarja a telkemet, aggódni fogok. Nem hagyom most abba, mert mérges vagyok.-Apám! Mire gondolsz? Miért ülsz itt mindig szótlanul? Mi bánt?- Semmi sem bánt, fiam. Csak úgy gondolkozom. Nincs semmi baj. Csak pihenek. Menj aludni. Haragom elszállt, de változatlanul aggódom. Úgy érzem, kell, hogy választ kapjak. Olyan lehetetlen ez a helyzet. Miért nem közli velem gondolatait? Különös érzés fog el. Úgy érzem, ha nem válaszol, megőrülök. Makacskodom.- De mégis, mire gondolsz, édesapám? Mivel foglalkozol gondolatban?- Semmivel fiam, csak úgy mindenfélével általában. Semmi különös. Csak sok minden jut az eszembe. Nem kapok választ. Későre jár. Az utca csendes, a ház sötétbe borult. Nesztelenül felmegyek a lépcsőn, minden lépésemre vigyázok. Kinyitom kulcsommal az ajtót és lábujjhegyen belépek a szobámba. Levetkőzöm, de hirtelen megint szomjúságot érzek. Mezítláb a konyha felé tartok. Mielőtt odaérek, már tudom, hogy ott van. Már látom a sötétben magába roskadt alakjának körvonalait. Ugyanabban a székben ül, mint mindig, a térdére könyökölve, kihűlt pipával a szájában, szeme meg sem rebben, úgy bámul ma- gaelé. Nem vett észre. Nem hallotta, ahogy bejöttem. Csendesen megállók az ajtóban, és figyelem öt. Látszólag minden csendes, és mégis tele van az éjszaka különféle hangokkal. Ahogy ott állok a sötétben, mindent hallok. Az ébresztőóra tiktakolását a jégszekrény tetején, egy automobil zúgását a távolból. Hallom, ahogy a szél megzörgeti az utcán heverő papírokat. Susogó, hol magasba szárnyaló, hol mélybe hulló hangokat hallatnak, mintha csendesen lé- legzenének. Különös módon, kellemes a fülnek. Torkom kiszáradt a szomjúságtól, és hirtelen, határozott mozdulattal belépek a konyhába.- Halló, apa!- Halló, fiam! - szólt apám csendesen, álmodozó hangon, meg sem mozdult, fel sem tekintett. Nem találtam meg a vízcsapot. Az utcai lámpák beáradó fénye még sötétebbé tették a konyhát. Felgyújtottam a villanyt. Apám (mint akit hirtelen ütés ér) megrándult, és kihúzta magát.- Mi a baj, apa? - kérdeztem.- Semmi - válaszolta -, csak nem szeretem a világosságot. Eloltottam a villanyt és csendesen iszogattam a vizet. „Nem szabad izgulnom“, mondogattam magamban. ,,A végére kell járnom a dolognak.“- Miért nem fekszel le? Miért ülsz itt késő éjszakáig a sötétben?- kérdeztem, már magam sem tudom hányadszor.- Kellemes így ülni - felelte apám. - Nem tudom megszokni a világosságot. Gyermekkoromban, amikor Európában éltünk, nem volt villanyunk. A szívem ugrándozik örömömben, és boldogan, visszafojtott lélegzettel figyelek. Megpróbálok gondolkodni és megérteni valamit végre. Jól emlékszem Ausztriában töltött gyermekkorának kis történeteire. Magam előtt látom a fényesen kivilágított kocsmát, nagyapámmal a pult mögött. Látom, ahogy a tűz kialszik, és már csak a parazsa világít. A helyiség már sötét, és egyre sötétebb lesz. Látok egy kisfiút, amint összekuporodva ül egy rözsecsomón a tűzhely mellett, és belebámul a már szunnyadó parázsba. A kisfiú az én apám. Emlékszem, milyen örömet éreztem, amíg az ajtóban álltam csendesen és figyeltem őt.- Gondolod, apám, hogy semmi baj, és csak azért ülsz itt, mert jólesik? Alig bírtam visszatartani magam, hogy örömömben boldogan fel ne kiáltsak.- így van, fiam. Világosságban nem tudok gondolkodni. Letettem a poharam, és visszamentem a szobámba. - Jó éjszakát, apám - csak ennyit mondtam.- Jó éjszakát, fiam. Emlékszem, ahogy hirtelen elhatározással visszafordultam és megkérdeztem: - Mire gondolsz, édesapám? Halk és nyugodt volt megint.- Semmire fiam - mondta.- Semmi különösre nem gondolok. PERTL ETELKA fordítása Stefan Strázay A lány hazafelé utazik a munkából, bepiszkította frissen mosott blúzát. Nagyobb a keze, mint az enyém, s míg én az elsuhanó, zöld tájakat bámulom, addig ö jóval több és gazdagabb tájról álmodik fáradtan: azt nem mondaná, hogy nem megy férjhez, nem mondja, hogy nem teszi meg, még alvás közben Is visszahúzódik oly könnyű a lélegzete, hogy nem párásodik be tőle az ablak, mosolya alig rezzen mély álmának felszínén. A megállóknál felnyitja szürke szemét. A gyorsulás tenyerén viszi öt haza. TÓTH LÁSZLÓ fordítása Susil Weerarathna felvétele P eme felejthetetlen pillanatait. Jó volt a világtudat egyik chipjének lennem; álltam izzadtan a parti torony közelében, de aggódni kezdtem, vajon meddig tarthat ez a harmónia, mikor pattan el a buborék? Elég, ha egy nagyot bődül a Moldván valamelyik hajókürt, és máris vége! De nem! Még nem! Mélyült, hullám-rajzokkal, a csend, az emberek sem tettek semmi rosszat, az em-be-rek sem tet-tek sem-mi rosz-szatl, sót, jött egy dudás, aki a híd korlátjához dőlt, és jajveszékel- ni kezdett. Körülálltuk: még mindig nem tört meg a varázs! A dudát hallva már-már közénk ebbent a várból a királykisasszony, amikor a futócipöm közelében megláttam egy roncsolt testű, haláltusában vergődő galambot: mint a gesztenye burka, úgy szétrepedeztek szépséges harmóniám falai, visszazuhantam a vér és arany bolygójára, s egy mélyet sóhajtva loholtam tovább. x Vajon mi újság otthon, ahol a konyhaablak - >an fokföldi ibolyák mérik a rajtunk átviharzó, Hjsztító időt? (Műszer ez is, lila kijelzővel, mint i laboratóriumokban.) Elhiggyem, hogy nem édesapám: a falióra cakukkja zihál? x Úrkomak nevezzük az emberi történelem izort szakaszát, amelyben a konyhai vízcsapok letekig csöpögnek, a cirkáló rakéták viszont innál pompásabban működnek - fullánkjaik izerkilométerekról is halálosan döfnek a kijelölt :élpont kellős közepébe! x ^Átszókkenek egy pallón. Az ösvény innen snyhén emelkedik, a lehullatott falevelek moz- lulatlanul fekszenek a földön - partra vetett laltetemek. Lassítanom kell, sőt meg kell állnom egy pillanatra, hogy kifújjam magam! Ilyen még nem volt! Leírhatatlan keserűség járja át egész lényemet, az elmúlás fuvallata ez - ha a gyertyán érez, ugyanezt élheti át szikkadó leveleit szám- bavéve. x Délelőtt, a rajzkiállítás képeit mustrálgatva megállított egy japán mű, egy színes tollrajz, bizonyos Mitsumasza úr alkotása: ,,És holnap is felkel a Nap?“ A grafika füzetlap méretű, a lenyugvó, narancssárga alkonyi napot mutatja, amint a tenger tintakékjébe merül éppen. E két szín mellett, a keretezéshez, sejtelmesen vékony feketét használt még a mester. Ennyi az egész: a Nap, a tenger és a megdöbbentő cím: Holnap is leszünk? Folytatódunk? Folytatódhatunk? Nem tépi le a fejünk felőli csillagunkat a világegyetem még ismeretlen ereje? És ha az nem: majd mi magunk célozzuk meg az atomparittyával? Láttam, ahogy a narancssárga gömb alábukik, hallottam a fülsiketítő sistergést, bele lehetett fulladni a mindent elözönlő gőzbe, mint gyermekkoromban, a vonaton, amikor egyik kocsiból a másikba merészkedtem, és majdnem megfojtott a forró pára. x A patak legszebb kanyarulatánál járok. Itt állt Télmanócska ezüstpalotája, innen ugrott - láttam! - egy fényes jéglapra februárban, hogy messzire hajózzon a fodros vizen. Februárban? Tegnap! Olyan gyorsan múlik el, ahogyan a csillagszóró veszíti sziporkáit! Itt a Halley-üstökös; amikor legutóbb felfénylett, még nem éltem, mire újból ideröpül, már csak a porhüvelyemet találja. x ... Kora reggel havazott, ez volt az első hó. Pár pihe hullott csak, s olvadásnak is indult nyomban, de a hegy csipkebokrai, akácfái alatt, az avaron még megláthattam őket, s megtaláltam a már vízzé vált, tündöklő pelyheket is a faleveleken. Az egyikben, akár egy vibráló plazmagöm- böcskében, megpillantottam gyermekkorom fényeit: a dinnyehéjzöldet meg a dinnyebélvöröst, a befagyott vizek gémszürkéjét, és egyetlen űrutazásom lángoló sárgáit - egyszer átszökkentem a rét pataija fölött, alattam a gólyahírekkel szikrázó Teiúttal. Ám váratlan dörrenés rázta meg a levegőt: a Kerc-Nagy fiúk rozsdás aknához nyúltak! Szétrobbant kezemben a falevél plazma- gyöngyöcskéje is - a gömbök sorsa ez? - s tehetetlenül reszketett mellettem a csipkebokor - csuromvéresen... x Amikor vonul a tél, itt, az ösvény szélén szinte vakítanak a hóvirágok. A hóvirágok?! A történelem háborúiban milliószám elhullt katonák és ártatlanok csontjai fehérlenek ki a földből, felpúpozódva a mélyből, nem férve mái a felszín alá. Koponyák meg térdkalácsok között lépkedsz, nem menekülhetsz, s ha jól fülelsz, még most is hallod a tatár lovak horkantását, a török nyilak halálos füttyét a levegőben, gyilkos töltetekkel megrakott bombázók morajlását az égből. x Még vagy két perc, s következik a forduló, a táv felezője, de előtte még a tisztás, ahová éppen ilyentájt tűz a nap, s ahol esetleg kígyók sütkéreznek. Hiába nyugtatom magam, hogy teljesen ártalmatlanok, iszonyodom tőlük. Most nem élvezem a futást, sem a fák zöld sugárzását, gyanús mindegyik görbülő fadarabka a talpam alatt, olyan óvatosan rakom a lábam, mintha aknamezőn járnék. Ezt az iszonyatot éreztem a Hadtörténeti Múzeumban is: mentem, föl a lépcsőn, a bordó szőnyegen, cséphadarókat, buzogányokat láttam, meg porladó csontszövetű, hajdan bezúzott koponyákat, talán még a vér is ott feketéllett rajtuk; nem bírtam tovább, visszafordultam: már megint a Halál! Már me-gint a Ha-lál! Én csillagokat akarok nézni, völgyeket róni, megbámulni, hogy pörög el a dáliák vörös kerekén az ősz! x Belefutok az estébe. A fönti úton már megint a véres kardot hordják körbe? (Stoplámpák vöröse szűrődik át a lombok fátyolén.) x Jobb lesz a világ? Annyi csak a remény, amennyi a patak mélyén felcsillanó halpikkelyen a fény? Molnár János felvétele
