Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
PETER ANDRUŐKA a am eméie p ÚJ szú 1986. III. 7. A szó jó eszköz. Andrej Plávka nemzeti művésznek ez a ma már klasszikusnak számító kijelentése mindinkább érvényre jut a konkrét irodalmi gyakorlatban. így is gondolta a költő, ebben az összefüggésben értelmezzük a szavait mi is, amikor a művészet hivatásáról tűnődünk, lehetőségeiről és céljairól az olyan irodalomnak, amely nem zárkózik be önmagába, a saját tulajdon világába, hanem éppen ellenkezőleg, nyitott napjaink valóságára és azokra a feladatokra, amelyek a mérhetetlen tudományos-műszaki változások korában állnak az ember előtt - a jobb élet felé vezető úton, az emberi nemhez méltó viszonyokért folytatott küzdelem során. Semmi okunk, hogy ne értsünk egyet azzal a nézettel, mely szerint minden kor, minden nemzedék új kérdésekkel érkezik, saját elképzelése van az életről, a művészeti alkotásról, arról, hogy mi jelenti a pozitív és progresszív értéket a művészetben, tehát az irodalomban is. E fölött a logikus fejlődési folyamat fölött azonban vannak általános érvényű elvek. A szocialista művészetteremtés alapelveire gondolok itt, arra, hogy ennek, az így irányított művészetnek az értelme nemcsak az élet realitásainak ábrázolásában rejlik, hanem azok megváltoztatásában, jobbításában is. Hogy a haladó művészek, írók részt vettek azoknak az elveknek az érvényre juttatásában, amelyek egy jobb világ felé, valamint az emberi kapcsolatok megváltozásához vezetnek, arra a húszas évektől találunk bizonyítékokat, vagyis azóta, hogy a kommunista párt hatást gyakorol a művészi alkotómunkára. Ebben más a szocialista művészet, ebben rejlik az értelme és célja a kommunista párt részvételének a kultúra, egyáltalán az alkotótevékenység alakításának a folyamatában. Nemegyszer találkozhattunk a múltban és itt-ott találkozunk még ma is azzal a nézettel, hogy a pártosság és népiség elve, mint marxista esztétikai kategóriák, túlhaladottak; hogy a művészetnek tulajdonképpen nincs lehetősége olyan mértékben beavatkozni a társadalmi tudat, ezzel együtt pedig a lét alakulásába, hogy befolyásolhatná a társadalmi mozgásokat - ilyenképpen a saját mikrovilágának keretein belül kell fejlődnie, gyarapodnia. Bizonyára nem szükséges különösebben emlékeztetni arra, hogy már maga az alkotás ténye ellentmond az efféle nézeteknek, hiszen - legyen bármennyire is befelé forduló típus - egyetlen művész sem alkot magának, számol az olvasóval, nézővel, hallgatóval, ezáltal pedig, akarva-akarat- lanul, aktív részvevőjévé válik a társadalmi életnek, hatást gyakorol rá, ha nem is döntő, de jelentős mértékben. Az említett kérdésekkel egyenesen összefügg a népszerűség problematikája, gondolva arra az erőre, mellyel az értékes mű képes megtalálni az olvasót és felkelteni az érdeklődését. Ezzel kapcsolatban szokták mondani, hogy egy-egy igényes művészeti (irodalmi) alkotás megelőzi olvasóját, illetve hiányos az olvasó felkészültsége a befogadásra. Nem akarok egyszerűsíteni, de körülbelül az az igazság, hogy e téren is elérhető az optimális állapot, megjegyezve azonban, hogy ehhez a kulcs többnyire a művész kezében van. Kiállni valamiért, vagy elutasítani valamit, tisztán látni és tudni, mi jó, mi nem az emberek számára -, nos, ebben is rejtőzhet a titok, amiért vonzó lehet a szerző alapállása, pártossága. A közömbös alapállás ugyan nem akadálya annak, hogy a szerző érdekes, sót vonzó művet alkosson, csak éppen ez a mű soha nem lesz eleven élet. Félre állni és úgy alkotni, ez valahogy nem illik össze, hiszen az alkotás már a lényegénél fogva részvétel, jelenlét. Ha hiányzik a kellő művészi átütő erő, ha óvatoskodó a megközelítése a társadalom és az egyén életében felmerülő égető kérdéseknek, akkor ez általában olyan véleményt alakít ki az olvasóban, hogy vannak úgymond tabunak számító témák. Akarva-aka- ratlanul a szerzők is hozzájárulhatnak e nézet kialakulásához. Ugyanakkor nem szükséges bizonygatni, hogy ha a művészi alkotás, a könyv becsületes állampolgári állás- foglalása kifejezője lesz, ha olyan szándékkal készül, hogy dialektikus folyamataiban és változásaiban ábrázolja az életet - a író mindenről írhat, ami ezzel az élettel összefügg, és mindenkiről, aki valamilyen módon hat rá. Csak ilyen alapállásból születhetnek magukkal ragadó művek szocialista jelenünkről, s bennük eleven emberek, legyenek akár pozitív, akár negatív figurák. „Napjainkban, amikor még nagyobb célok eléréséért, minden téren még jobb minőségért, s az emberek közötti kapcsolatok elmélyítéséért széliünk síkra, és amikor e harcban növekszik a szubjektum szerepe, a párt elvárja a művészektől, hogy alkotásaik az olvasónak, a hallgatónak vagy a nézőnek igaz képet rajzoljanak szocialista társadalmunkról, meggyőzően ábrázolják kortársaink sokrétű életét és belső világát“- olvashatjuk az SZLKP kongresszusának (1981) beszámolójában. A kongresszus határozatai pedig olyan gondolatokat tartalmaznak, hogy „a párt azokat az alkotókat fogja támogatni, akik tehetségüket a nép, a társadalmi haladás és a béke szolgálatába állítják“. A pártnak a művészetre, tehát az irodalomra is gyakorolt irányító hatása nyilvánul meg ezekben a szavakban, és megfogalmazódnak azok a feladatok, melyeket a párt tűzött és tűz ki a művészek elé. De ott a tér is, amely a aktív alkotómunkához a müvésztársadalom valamennyi tagjának a rendelkezésére áll, aki tudatosítja helyét társadalmunkban és képes eleget tenni a művészet előtt álló igényes feladatoknak. Az elmúlt évek irodalmi termésére tekintve - és ez, gondolom, a legjobb művek esetében a prózára és a költészetre egyaránt érvényes -, nem kell, hogy úgy érezzük: a szlovák irodalom nem használja ki ezt a teret, mégha nem is valamennyi alkotás marad meg az olvasóközönség tudatában, és ha nem is valamennyit fogadta egyforma elismeréssel a kritika. Talán több szó esett arról, hogy mi a rossz a művekben, kevesebb figyelmet kapott az, hogy mit hoztak, mennyire voltak hasznosak társadalmi funkciójuk szempontjából. Ha irodalmunk jelenlegi állására, a művek és írók gazdag spektrumára tekintünk - azt hiszem, annyi kézirat születik manapság, mint soha azelőtt -, azért kínálkozik ide az a megállapítás is, hogy eme örvendetes helyzet ellenére: irodalmilag nincs feltérképezve mai életünknek minden területe. A jó értelemben vett kísérletek ellenére még mindig hiányzik korunk emberének vérbő ábrázolása. Nem sokkal jobb például a napjaink falujáról alkotott kép sem; irodalmunk számára a vidék jelene mintha a szövetkezetesítés időszakával véget ért volna. A kortárs irodalom pártossága, ahogy már említettük, abban is megnyilvánul, hogy képes megnyerni az olvasót, formálni ízlését; sőt elmondható, hogy a pártosság egyik alapvető feltétele ennek a képességnek. Ha ehhez a kérdéshez az irodalom és a művészet társadalmi funkciói felől fogunk közelíteni, nem kerülhetjük meg azt, ami egyáltalán nem titok, és mégcsak nem is újkeletű felfedezés, vagyis azt, hogy az emberek tudatáért folytatott harc (és ebbe beletartozik az olvasó keresése is) része annak a küzdelemnek, amelyet két világ vív egymással, nemcsak gazdasági, hanem mindenekelőtt ideológiai síkon. E témakörben tűnődve, nem kell messzire mennünk. Elég arra gondolni, milyen „művészi termékek“ fogják meg főként a fiatalokat, akik egyelőre még nem képesek megkülönböztetni az igazi értékeket a hamistól; tisztában kell lennünk a bizonyos művekben, silány zenei termékekben stb. megnyilvánuló agresszivitással, amely produktumok ugyan szórakoztatnak, megfelelnek a fogyasztói kényelemnek, ezzel párhuzamosan azonban el is tompítják, devalválják az ember érzelmi életét. A szocialista művészet célja éppen ennek az ellenkezője. Persze nem könnyű meghúzni a választóvonalat például az egészséges érzelmesség vagy a funkcionális szórakoztatás és a silány szentimentalizmus között, de a művésznek tehetsége van arra, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal és hogy alkotóműhelyéből olyan művek kerüljenek ki, amelyek fejlesztik a szép iránti érzéket, és amelyek a társadalmat és az egyént gazdagító tettekre sarkallnak. Ha nem is akarjuk túlértékelni a művészet helyét ebben a világban, azért igaza volt Vojtech Mihálik nemzeti művésznek, amikor évekkel ezelőtt azt mondta a költészetről ( és ez általában érvényes a művészetre), hogy az a kor erkölcsi katalizátora. A költészetnek - a művészetnek - ezt a képességét kötelességünk következetesen kihasználni. A művészet érdekében, a jövője érdekében, az emberek érdekében, akikhez szól, akiknek szebbé és gazdagabbá kell tennie az életét. Íé ÁCS KJ* XVII KONGRESSZUSA O fven évvel ezelőtt, 1936. március 3-án jelent meg a Magyar Nap, a CSKP népfront szellemű napilapja. Ostravában szerkesztették mint „független politikai“ lapot, de szellemében, politikai cikkeiben világosan tükröződött a kommunista párt irányítása - éppúgy, mint szlovák nyelvű testvérlapjában, a Slovenské zvestiben. Állandó rovatainak - kül- és belpolitika, kultúra, sport stb. - haladó jellege, érdekessége, színessége révén rövid időn belül a dolgozók népszerű és olvasott napilapjává vált. S mivel a Magyar Nap a többi laphoz képest olcsóbb is volt, nem csoda, ha egy-egy rendkívüli száma húszezer példányban jelent meg (átlagos példányszáma elérte a hatezret). Főszerkesztője Kálmán Miklós (eredeti nevén Moskovics Kálmán) volt; húszéves kora óta szerkeszti a CSKP magyar (Munkás), majd később szlovák nyelvű lapját (Pravda) is. Mint a Magyar Nap főszerkesztője rendkívül áldozatkész és magas színvonalú publicisztikai tevékenységet fejt ki; a lap színvonaláról még ellenfelei (a burzsoá nacionalista pártok lapjainak szerkesztői) is elismeréssel nyilatkoznak. A vezércikkek és a lap politikai Barta Lajostól, Veres Pétertől, Féja Gézától is. A szlovákiai magyar írók közül Fábry Zoltán publikált a Magyar Napban a legtöbbet (többek közt olyan írásokat is, mint a Kölcsey, vagy a Szlovenszkói küldetés; 1938); körülbelül kétszázra tehető itt megjelent írásainak a száma. A Csehszlovákiából 1935-ben kiutasított Balogh Edgár romániai beszámolóit rendszeresen közli a lap, szintúgy Steiner Gábornak a CSKP KB tagjának számos politikai beszédét, valamint Major István vágtor- nóci (Trnovec), (1938. szeptember) felszólalását. Az első évben gyakran foglalkozott a Magyar Nap a Tavaszi Parlament elnevezésű szervezkedéssel, mely a csehszlovákiai magyar kulturális szervezetek közös tanácskozása volt. 1936. árpilisá- ban Érsekújváron (Nővé Zámky), decemberben pedig Komáromban (Komárno) jöttek össze. A Magyar Nap támogatta ezt az akciót, mert segítségével haladó, népfrontos jellegű összefogást szeretett volna létrehozni. Gyakran felvetődtek a lapban a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia) problémái is. A sárA népfrontpolitika szolgálatában Otven éve jelent meg a Magyar Nap------------------------------------------------------------ir ányvonalát meghatározó írások nagy részét ő írta. Az első szám vezércikkében így határozta meg a lap és az olvasóközönség közös feladatait; „Azok a viszonyok, amelyek kiütötték a szerszámot és a kenyeret a kézből, Olaszországban puskát nyomtak bele, Franciaországban, éppúgy, mint Japánban pisztolyt, Berlinben nyakazó bárdot vagy gyutacsot. És ezt a riasztó céllövöldözéssel, felháborító embervadászattal való foglalkoztatást akarja a fasizmus mindenütt természetes napi jelenséggé tenni. A magyar nép sem állhat oldalt, amikor a már fasiszta parancsuralomba igázott vagy az ellene arcvonalba álló milliók a gondolat és tudomány legjobb nevű művelőivel a haladás, a demokratikus jogok és a béke világseregét toborozzák. Akarjuk, hogy a csehszlovákiai magyarság is ezekben a sorokban meneteljen a vele egymásrautaltságban itt élő népekkel.“ (Fegyverbarátságot kötünk az olvasóval, 1936. 1. sz.) A Magyar Nap egyik legaktívabb szerkesztője Szekeres György volt (később a budapesti Európa Kiadó irodalmi vezetője, kiváló műfordító) - a külpolitikai rovatot szerkesztette. Egyike legjobb írásainak, melyet a lapban közölt (1936- ban), a Magyarország felfedezése című cikksorozat. Magyar revizionizmus című cikkében (1937. június 25-26.) pedig többek közt ezt olvashatjuk: „Az új világháború tragikus közelsége kikerülhetetlenül szükségessé teszi, hogy a spanyol szabadságharc egyre magasabbra csapó lángjainál megvizsgáljuk a magyar uralkodó osztály reménységeinek realitását és azokat a kilátásokat, melyek Magyarországra és a magyarságra várnak, ha a mai rezsim eddigi külpolitikájának konklúziójaként haderejét Németország vagy a német-olasz blokk, vagy más összetételű, de német vezetés alatt álló támadó hatalmi csoportosulás oldalán veti harcba. “ S az erőviszonyokat ismerve . Magyarország és a magyar az új világháborúban a fasiszta támadók oldalán csak veszthet. “ A belpolitikai rovatot Ferencz László, a lap felelős szerkesztője, a kulturálist pedig főképp Vass László (kezdetben Dókus Dénes néven) vezette magas színvonalon. A lap további munkatársai közül meg kell még említenünk Sellyéi Józsefet, az autodidakta írót és Berkó Sándor költőt, a Magyar Nap tudósítóját. A kommunista és haladó művészek, írók közül a Magyar Nap legaktívabb munkatársai voltak: Fábry Zoltán, Lőrincz Gyula, Forbáth Imre, llku Pál, Vadász Ferenc, Morvay Gyula, de számos írás jelent meg lósok már előbb is gyakran támadták a Társaság korrupt és gyönge kezű vezetőségét, e lapban pedig alapos, részletesen elemző cikksorozatok jelentek meg a vezetőség hibáiról, az Akadémia csődjéről A Sarló felbomlásának okairól és körülményeiről is gyakran vitáztak a Magyar Napban, s Ferencz László itt fejtette ki részletesebben a kommunistáknak a Sarlóval kapcsolatos nézeteit. A Magyar Újságnak dolgozó sarlósok vitába szálltak Ferencz László nézeteivel. Főként a párt bírálatában különültek el a Magyar Nap sarlósaitól. Szepessy László a Magyar Napban viszont joggal figyelmeztet, hogy a Sarló búcsúztatása ekkor nem volt aktuális, mert szelleme tovább élt mind a népfrontmozgalomban, mind az akkori aktivizálódó haladó diák- egyesületekben (Táncsics Kör, Petőfi Kör, Eötvös Kör). A Magyar Nap mozgósította és szervezte a haladó erőket a Csehszlovák Köztársaság védelmét célzó tüntetésekre |mint pl. a kassai (Kosice) és tornóci tüntetési, a spanyol szabadságharc támogatására, a különböző gazdasági és kulturális reformok követelésére. Míg a Kassai Munkást 1918 után a Magyarországról emigrált kommunisták élesztették újjá, a Magyar Napot már az új államban felnevelkedett kommunista és baloldali értelmiségiek szerkesztették. Persze az ostravai szerkesztőségen kívül volt a lapnak belső munkatársa a szlovákiai fővárosban is, s állandó munkatársként támogatta írásaival szinte valameny- nyi antifasiszta írónk és publicistánk. A Magyar Nap 1938. októberében, a fasizmus előretörése után megszűnt, szerkesztői nagyrészt emigrációba kényszerültek, de alig háromévi megjelenésével rendkívül fontos munkát végzett az antifasiszta népfront megerősítésében és a szlovákiai magyar kultúra szocialista örökségének kialakításában. Mint azt Varga Rózsa a lapot értékelő könyvében (Keressétek, ami összeköt; Madách, 1971) kifejti: „A Magyar Nap politikai napilap volt, jelentőségét felmérni elsősorban politikai szempontok alapján lehet. De minthogy politikai célkitűzéseinek középpontjában a népfrontpolitika propagálása, előfeltételeinek megteremtése volt, s ebben (...) az eddigi gyakorlatnál sokkal nagyobb mértékben támaszkodott a kulturális szervezetekre és írókra, így komoly érdemei voltak az egykorú egyetemes baloldali magyar irodalom kibontakoztatásában, társadalmi szerepének ki- terjesztésében. “ CSANDA SÁNDOR
