Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

ÚJ szú 17 1986.11.28. TUDOMÁNY wsmmmmmmmm TECHNIKA K orunk tudománya és a kuta­tómunka hatékonysága napjainkban olyan szintre jutott, amikor már a földtörténet emlékeit feltáró kérdésekben nem támasz­kodik és nem korlátozódik a csu­pán feltételezéseken, fantázián alapuló elméletekre. Ma már bizo­nyossággal állíthatjuk, hogy olyan tényezők, mint a szárazföldek és óceánok elhelyezkedése, a föld­felszín arculata, a tengeráramla­tok iránya, a légkör összetétele, a vulkanikus tevékenység, a koz­mikus hatások stb. óriási változá­sokon mentek keresztül az élet kialakulása során. E tényleges fo­lyamatok figyelembevétele után talán már nem is annyira meghök- kentöek azok az állítások, ame­lyek az éghajlat múltbeli, gyakran jelentős kilengéseiről szólnak. Bizonyára több olvasó érdeklő­désére tarthat számot ezen klíma­nemcsak az éghajlat, a felszín ar­culata, és az üledékképződés módja változott meg erősen, ha­nem az élővilág képe is. Az életfej- lödés legnagyobb ugrásaként az emberi faj is ekkor jelent meg a Földön. Kipusztultak a meleg- kedvelő állatfajok (ösló, maszto­don, kardfogú tigris), és megjelen­tek a hidegtürók (mamut, barlan­gi medve, gyapjas orrszarvú, kó­szán kecske, farkas, róka). A nö­vényzetből eltűntek a szubtrópusi jellegű pálmafélék és lombhulla- tók, s főként a fenyők és a fűfélék váltak uralkodóvá. A jégmentes időszakban ugyan ismét megje­lentek a növény- és állatvilág me- legkedvelőbb elemei, de többsé­gük már új, alkalmazkodóbb fajok­ból állt. . Körülbelül 20-35 ezer évvel ezelőtt következett be az utolsó, „Utazás“ a Föld körül változások feltérképezése, okma­gyarázata, akár több millió év táv­latából is. Múltbéli utazásunkat kezdjük most a Föld fejlődéstörté­netének utolsó és egyben legfel- derítettebb szakaszával, a negyed- időszakkal (pleisztocén), amely kb. másfél millió évvel ezelőtt kez­dődött. Számunkra azért is érde­kes ez a földtörténeti újkor, mert a jégkorszak „rejtélyes“ megjele­nésén kívül ekkor alakult ki a Kár­pát-medence felszínének mai ar­culata is. Milyen volt ez az idő­szak, s meddig uralkodott hazánk éghajlatában? Erre próbálunk meg most választ adni. Az Alpokban folytatott kutatás 4 főbb európai eljegesedést tárt föl (günz, mindéi, rissz, würm). Ezek voltak az ún. glaciális időszakok, melyek között interglaciális, azaz jégmentes, 70-200 ezer éves idő­szakok voltak. Az első lehűlés mintegy 800 ezer évvel ezelőtt következett be. A hőmérséklet átlagosan mintegy 5 Celsius-fokkal esett vissza, de míg az egyenlítő vidékén ez csu­pán 3-4 C foknyi csökkenést je­lentett, addig az északi területe­ken a lehűlés mértéke elérte a 8—12 Celsius-fökot. A világ ten­gereinek szintje 100-150 métert esett' Az európai eljegesedés köz­pontja Skandinávia volt. Onnan nyomult előre az egyre vastagodó (1-3 kilométernyi) jégtakaró Eurá­zsia belseje felé, egészen az északi szélesség 48-50 fokáig (Észak-Amerikában a 38-39 szé­lességi fokig). A folyamatosan mozgó és széleiken olvadozó jég­takarók a távoli területekről óriási tömegű és igen vegyes szemcséjű kőzettörmeléket szállítottak ma­gukkal, melyekből hatalmas moré­narendszereket építettek. A jégta­karók így mély völgyeket, tavakat, fjordokat és csipkézett partsze­gélyt alakítottak ki (Alpok, Skandi­návia, Anglia). A jégmentes időszakban 1-3 Celsius-fokkal volt melegebb, mint napjainkban, és a jég nagy meny- nyiségü olvadékvize ilyenkor a morénák egy részét elhordta, s távolabb szétteregette. A negyedidöszakra tehető a hegységképző mozgások mér­tékének jelentős felerősödése is. Az alpesi és kárpáti rendszerű lánchegységek az egész Földön gyors ütemben emelkedtek ki, s a közéjük zárt, és az őket szegé­lyező medencék besüllyedtek. De würmi eljegesedés, amely persze nem jelenti azt, hogy jégkorsza­kokkal többé nem kell számol­nunk, hiszen mint már említettük egy-egy eljegesedés közti időszak eltarthatott akár 70-200 ezer évig is. Mindenesetre ezután erőteljes felmelegedés következett, a jégta­karó visszahúzódott, s csak a ma­gas hegyekben maradt meg „hír­mondónak“ néhány gleccser. Hét­öt ezer évvel ezelőtt már 2-3 Cel­sius-fokkal volt melegebb a mai­nál. A felmelegedéssel egyidejű­leg a szubtrópusi övezet észak felé tolódott el, a trópusi öv pedig kétszer annyi területet foglalt ma­gába, mint jelenleg. így azon sem csodálkozhatunk, hogy akkoriban a Szahara is gazdag flórával ren- ' delkezett. Az elkövetkező időszakban az éghajlati viszonyok többször is változtak, de általánosságban las­sú lehülési folyamat kezdődött el. A középkor elején enyhébb idő­szak lehetett, hisz erdők nyomait találták Grönlandon. Ott és Izland szigetén a norvégok létesítettek településeket. Időszámításunk után egy kisebb méretű lehűlés következett be a XIII. és XVIII. század között, melyet kis jégkor­szaknak is nevezünk. Ez persze nem volt olyan látványos és erő­teljes, mint a korábbiak, de a he­gyekben és az északi vidékeken sok új gleccser keletkezett, a meg­lévők pedig jelentősen megna­gyobbodtak. 1880-tól 1940-ig az északi fél­tekén az átlagos hőmérséklet emelkedett, majd 1970-ig határo­zott csökkenés következett, 1970 óta pedig ismét melegedést ta­pasztalunk. Gondolatbeli utazásunk végé­hez érve tegyünk még említést néhány, a témához szorosan kap­csolódó kérdésről. Honnan tudjuk például, hogy mikor voltak ponto­san a jégkorszakok? Nos, általá­ban egy-egy hűvös időszak 100, 42, 23 ezer évig tartott. Az izotóp­analízis megállapította, hogy a jég mennyisége egy bizonyos idő­szakban arányos a tengervízben fellelhető 180/160 oxigénizotópok hányadosával. A megkövesedett mikroorganizmusok karbonátvá­zában ezen izotópok föllelhetőek. így elég egyszerű elvégezni e ma­radványok kormeghatározását, majd kiszámítani az oxigén­izotópok arányát. Számos mérés elvégzése után kiderült, hogy ezek értéke szintén 100, 42 és 23 ezer éves periódusokban változik. Te­hát ilyen és ehhez hasonló bizo­nyítékokon alapszik a kormegha­tározás pontossága. Következő kérdésünk: vajon mi okozhatta a hőmérséklet-vissza­eséseket? Az erre vonatkozó el­méleteket két csoportra lehetne osztani aszerint, hogy milyen szempontok alapján próbáljuk megközelíteni az eseményeket. Ezek ismertetése igen hosszadal­mas feladat lenne, ezért talán ta­nulságosabb lesz, ha a fő hang­súlyt most azokra a tényezőkre helyezzük, amelyek éghajlatunk további alakulását, s így vele együtt jövőnket is döntően befo­lyásolhatják. Gondoljunk csak a naptevékenység megváltoztatá­sára, a vulkánkitörések hatására, de elsősorban az emberi tevé­kenység következményeire (nagy­városi hőtermelés, erdöirtás, leve­gőszennyezés). Beláthatatlan következmények­kel járhat légkörünk széndioxid­tartalmának további növelése. So­kan meg is húzták a vészharan­got, és már az ezredfordulóra ka­tasztrofális méretű felmelegedést jósoltak, melynek következtében Földünkön az összes jégtömeg elolvadna. Az óceánok szintje így mintegy 30-35 méterrel emelked­ne, s a víz Európa nagy részét elöntené. Egyelőre a sarki jégtö­megek egyensúlyban vannak, a gyarapodás és a fogyás egyen­lő. Éghajlatunk általános fölmele­gedése folytán csak a kis gleccse­rek hatnak az óceánok szintjére. Mérések tanúsága szerint az el­múlt száz év alatt a tengerek szint­je 10-15 cm-rel emelkedett. Köz­vetlen katasztrófától tehát nem kell tartanunk, érvényesül ugyanis egy fékező hatás is, melynek lé­nyege a következő: mivel a mele­gebb levegő több párát képes ma-. gába fogadni, a felhők sűrűbbé válnak, víztartalmuk gyarapszik. Az ilyen és ehhhez hasonló elő­rejelzések sokak számára csupán egyfajta „játékot“ jelentnek a fizi­kai törvényszerűségekkel. Minden eddigi tapasztalat azonban arra késztet bennünket, hogy higgyünk az efféle prognózisok jelzéseiben, hiszen az evolúció és a klímavál­tozások az idők folyamán mindig szoros kölcsönhatásban álltak. Ezért sem lehet közömbös szá­munkra, hogy a továbbiakban mi­ként befolyásoljuk éghajlatunk alakulását, nehogy saját magunk tegyük elviselhetetlenné életünk színterét, a Földet. GÖMÖRY IMRE Ép kagylóban (sz)ép gyöngy A gyöngy A világ egyik legősibb - és tegyük hozzá - legdrágább, leg­szebb ékszerfélesége az igaz­gyöngy. A gyöngy értékét nagysá­ga, alakja, simasága, színe, csillo­gása mellett az adja meg, hogy igen nehezen hozzáférhető. A rendszerint gömb alakú képződ­mények ugyanis egyes úgyneve­zett gyöngykagylóknak a kagyló­héjon belül, körkörösen megszilár­dult, elsősorban mésztartalmú vá­ladékai. A gyöngyképződés oka lehet például a kagylók héja alá került idegen test: homok, apró állatka, melyet a kagyló elszigetel, s gyöngyházréteggel vont be. Főleg a tengeri gyöngykagyló (Meleagri- na margaritfera) és az édesvízi gyöngykagyló (Margaritana mar- garitifera) terméke. A kereskede­lembe kerülő igazgyöngyök majd­nem kivétel nélkül a tengeri gyöngykagylókból származnak. A gyöngy a kagyló testében bárhol képződhet. Ugyanabból az anyag­ból - főként kalciumkarbonátból - áll, mint a kagylóhéj. Többnyire színtelen, de irizáló, azaz a szivár­vány színeiben játszik. A legtöbb igazgyöngyöt a Perzsa-öbölben, Japán partjainál és az amerikai tengerekben gyűjtik. Az európai édesvízi igazgyöngyök, amelyeket elsősorban a Szovjetunióban, az NSZK-ban és Skóciában hoznak felszínre, ritkán érik el a borsó­nagyságot. Ma már mesterségesen is „te­nyésztik“, először Japánban kí­sérleteztek vele sikerrel. A héjától megfosztott kagyló köpenyének lefejtett hámjába apró gyöngyöt göngyölnek, és ezt átültetik az ép kagyló hám alatti kötőszövetébe, majd a kagylót „kalitkában“ a ten­gerbe süllyesztik. A „mestersé­ges" gyöngyök kifejlődéséhez mintegy hét év szükséges. A gyöngykagylók összegyűjté­se és felszínre hozatala a tenger mélyéről korábban igen nehéz, veszélyes munka volt. A gyöngy­halászok nehezéket kötöttek a lá­bukra, mintegy húsz-huszonöt méterre buktak a víz felszíne alá, s ott körülbelül ötven-nyolcvan másodpercig tartózkodtak. Fel­szerelésük mindössze egy kosár és egy kés volt, amellyel a kagyló- füzérekről az egyes darabokat le­választották. A kagylók halászatá­nak ideje márciustól kezdve öt-hat hónapig tart. Gazdag lelőhelyek vannak még a már említetteken kívül Ausztrália, Venezuela, Mexi­kó és Panama partjainál. Napja­inkban, a korszerű könnyűbúvár- felszerelések megjelenésével va­lamelyest könnyebb lett ez a mun­ka, de még most sem veszélyte­len, a legnagyobb tengeri ragado­zók, a cápák gyakran keltenek nagy riadalmat a gyöngyhalászok között. A gyöngy általában színtelen, illetve fehér, szürke vagy sárgás, de ritkán előfordul fekete is. Érté­kes ékszer, különösen szép nyak­láncokat, fülbevalókat készítenek belőle, de használják gyűrűk, nyakláncok, fejdíszek ékesítésére is. A gyöngyből először Ázsiában készítettek ékszert. Európában jó­val később kezdték csak felhasz­nálni különböző művészi alkotá­sok díszítésére. Elsősorban Fran­ciaországban és Itáliában for­dult e ritkaságok felé a művészek figyelme. Eleinte leginkább a gyöngyházat alkalmazták intar­ziákon, asztalkák berakásaihoz, később gótikus ruhadíszeket is készítettek belőle. A reneszánsz művészetben domborművű port­réképek díszítésére is felhasznál­ták, de mint inkrusztáló (beraká- sos díszítő) anyag is nagy becs­ben állt. A barokk művészet idején az ötvösök kagylók és csigák fel- használásával pompás hatású dísz­edényeket állítottak elő gyöngy­házból. Különösen a holland mes­terek jártak ebben élen. A XVIII. századtól kezdve a reliefszerü ap­róságok jöttek divatba; Bécsben Mária Terézia korától kezdve a gyöngyház a bizsuk kedvelt anyaga volt. Az empiere-stílus ide­jén a gyöngymüvesség még egy­szer fellendült, gyakran bútorok felületét rakták ki vele, ám a XIX. században elvesztette korábbi je­lentőségét az iparművészetben. Az ékszerkészítésben azonban változatlanul nagyon népszerű, s a gyöngyből készült fantasztikus szépségű ékszerek napjainkban is a legértékesebbek közé tartoz­nak. B. F. A Mississippi és Tennessee folyók gazdag tenyészetét rendszere­sen tisztítják az algáktól MIHASZNA CSODAAUTÓ Az esseni autóvásáron kiállí­tott 1600 modell közül a látoga­tók legnagyobb csodálatát egy 18 méter hosszú jármű váltotta ki, amely nagy bonyodalmakat okozhat a közlekedésben, ha egyszer - ne adj ég! - elkezdik sorozatgyártását. Jay Ohrberg kaliforniai tervező tíztonnás gépkocsija fürdőszobával, me­dencével, három színes televízió­készülékkel rendelkezik, két vezetőfülkéje van. Ugyan ki venné meg? A NAP OKOZZA AZ ÁRAPÁLYT Nem a Hold okozza az ár­apályjelenséget, ahogy ezt ed­dig feltételezték, hanem a Nap melege - ezzel a meglepő állí­tással rukkolt ki Hans Gatöttner bécsi mérnök. Kiszámolta, hogy a delelő Nap hatására egyedül a tenger hötágulása több mint három méterrel emeli meg a víz­tükröt. Az, hogy pontosan mennyit is emelkedik a vízszint, természetesen egy sor tényező­től függ. Többek között a szél, a hullámok, a tengeráramlatok, a különböző hőmérsékletek és partformák játszanak szerepet a teória megalkotója szerint.

Next

/
Oldalképek
Tartalom