Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-21 / 8. szám
gyárban - mond- el vétel. a fáradozásodat. í, egy szép kaoénzed. De megnálatok ebédegy órára. Úgyis izeiben... nár mennem kell. ze. Légy szorgal- mesteredre, ne okosabb vagy egy órakor... ércig állt a kapu- majd elment, és találtam. Szemei ajkai repedezet- hogy nincs mun- allotta be. büfébe, vettem izadzit és coca- ettet ettem, limo- id közben beval- dolgozik, pedig i a pénz, hogy iszonyát. Minden hogy a szülők- a lobobát. ty a sógoromnál élet az? Mindig >gy naplopó va- ikarok dolgozni, engem, Mark! t sort. ék nálad, amig 'Jekem nem sok nyi, hogy a feje- i valahová. Te larátom, te meg- valamikor még ed. , zúgott a fejem, és bizonytalan- mondtam vére. Egyszer még lolgozni, ő még iogy ott fog ülni munkaidő végé- yek érte és nem I... rVÁN fordítása CSONTOS VILMOS Naplemente Hogy ilyen szép vagy, sohase hittem. Nem kívül ragyogsz - lelkemben itt benn. Fénylő sugarad csak én láthatom: Visszatükrözi mögöttem a nyom. Otthonom naponta újraéleszt, Szívemre csordít nagy büszkeséget: Ami körülvesz, mindenben látom, Érdemes helyre vert kalapácsom. Gyümölcsfák között járok a kertben, Rám bólintanak: szépen neveltem. A méhek is ott zümmögnek - nyáron... Kezeim nyoma minden kaptáron. Hízott kocánknak, ha enni adtam, Bezárom ólját - azt is én raktam. Baromfi-otthon, nyúlak fészere, S a sok galambház - tetteim jele. Naplemente, a szépséged talán Csak a káprázat az álom ablakán... Ha így volna is - sorsom add nekem, Az élet végig ilyen szép legyen! N em is tudom már, miről beszélgettünk kezdetben. Az Újvidék Áruházban ültünk az üvegfal előtt, előttünk az asztalon hatalmas poharakban habzó sör, körülöttünk hangos, jókedvű, jól öltözött fiatalok, alattunk a járdán tarka emberforgatag. Az új posta előtt csoportokba verődve álltak az emberek a márciusi napfényben. A babaarcú pincérnó mosolyogva futkosott az asztalok között. öten ültünk az asztal körül. Két egyetemista lány, két festő és én. A lányok frissen mosott hajában napsugarak játszadoztak, hajválasztékuk tiszta vályújában a hajszálak árnyékának finom rácsszerkezetét bámultam. Keskeny, roppant tiszta kezüket, az ideges fehér újjakon a csillogó körmöket. A két festő ugyanezt tette, s közben beszélgettünk, versekről, festményekről, az egyik festő küszöbönálló utazásáról, italokról, gyümölcsökről, filmekről. A sör, a szavak, a konyhából kiáramló ínycsiklandó ételszagok, a sok jól táplált tiszta emberi test valósággal elkábítottak, hátradőltem székemben a lányok hajára szegezve tekintetem, és teljesen átadtam magam a szerencsés pillanatnak, melyből valami csoda révén kiszorult (akár a kényes gyomorból a súlyos, zsíros étel) a hétköznapok minden kacatja - annak a pillanatnak, amikor az emlékezet csuk- lani kezd, s azt sem tudja kimondani, hogy bocsánat, amikor a múlt lerázott DOMONKOS ISTVÁN súlyos bilincsei zajtalanul süllyednek el a nők hajának sötét mélységeiben, a valóság felszínén képződött könnyű sörhabban, a vér zabláival, a képzelet hajszálrácsaival egyetemben, amikor a szavak hímpora nem ragad az idő bütykös ujjaira, s a betűk pókjai nedvüket nem szívják ki, amikor az asztal fölött kinyújtott női karon a póruskráterekből kinőtt szőr- piherengetegben, mint az öserdei vad ugrásra készen, lapít egy kardőr-agyaras fekete szemölcs, önmagát látva-lesve egy izzadságcsepp enyhén áttetsző hústükrében. Jó ideje ülhettem már így, zeppelin nagyságúra dagad narancsszínű fejjel, egyik kezemmel a söröspohárba, a másikkal egy cigarettába fogódzkodva, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik lány mesél. Kezdetben csak egyes szavakra figyeltem föl. Korpa, mondta száját csücsörítve a kis mademoiselle, és finom, selymes párizsi cuccokba bugyolált apró mellét az asztal pereméhez nyomta. „Korpa, kooperál, koncentrál, disznóól, kismalacok.” Botütésekként zuhogtak szavai a homlokomon. Kiről beszél ez, kinek és miért?! Dühösen összeráncolt homlokkal néztem rá. Méghogy korpa! És disznóól! Még csak ez hiányzott. Hát elment ennek az esze? Minek néz ez engem? S kétségbeesetten egy magánosán ülő idősebb nő hosszú nyakát kezdtem el bámulni, de nagyon intenzíven, mint az öngyilkosok a hídláb- ra tekeredő vizet. „Megdöglöttek a malacai. Egymás után hullottak el a malacok. Két tenyéren vitte be őket a konyhába a feleségének, megmutatni az élettelen testeket. Egyenként földelte el őket és sírt, és ötvenhat éves volt, papucsban lépkedett a disznóólban, a bokáig érő búzös latyakban, és amikor a konyhába megállt, a felesége rákiáltott, te Józsi, hát elment az eszed, disznóólát akarsz csinálni a házból, de 6 mintha süket lett volna, bement úgy latyakosan a tisztaszobába, és íróasztalára tette a döglött malacot. Egész éjszaka számolt, a felesége meg ott állt a háta mögött, és kezét tördelte, aztán megparancsolta az asszonynak, hogy feküdjön le, kiment az udvarra, és az eperfára felakasztotta magát.” Sörhabban Borzi László felvétele st - Engem emberek terveztek és ók is építet- 'tt tek - hangzott a válasz. !e - Nahát! - kiáltott fel meglepetten a sárii kány. - Az emberek olyan kicsik, te meg !S milyen óriás vagy! Repülsz, az emberek pedig még azt se tudnak!- Az emberek mindenre képesek - felelte ä“ a repülőgép. - Na de ne forgolódj az ablakaim 5‘ előtt, meg találod ijeszteni az embert, aki irányít engem. Nem úszód meg kellemetlensé3• gek nélkül! ul SZERGEJ MAKEJEV Azzal a repülőgép eltűnt a felhők között. Ptero Daktil újra gondolataiba merült. Eszé- * be jutottak a nagy városok, amelyeket az st emberek építettek. Maga előtt látta az autókat és vonatokat, amelyek az embert szolgálják. in „Lehet, hogy az idegen igazat beszél. Az emberek okosak és ügyesek lettek - gondolta a. magában -, ilyen tulajdonságokkal pedig cso- iit dát lehet művelni.“ iy Á sárkány ezentúl már türelmetlenül várta a- a repülőgép újabb érkezését. A vele való megismerkedés számára az utóbbi ezer év > legizgalmasabb eseménye volt. til - Mondd csak, hová repülsz tulajdonkép- t- pen? - kérdezte Ptero Daktil a repülőgép v legközelebbi érkezésekor! iy - Az egyik városból a másikba. Embereket )- szállítok, leveleket meg csomagokat. Ha az emberek gyalog mennének, az út hónapokig is eltartana. Én ezt a távolságot megteszem egy óra alatt. Sok időt megtakarítok az embereknek, akik ezalatt esetleg megterveznek valamilyen nagyszerű gépet. Vagy felépítenek valami fontos intézményt.- Mondd, nem repülhetnék én is melletted? - kérdezte kedvesen Ptero Daktil. - Ne félj, nem foglak zavarni!- Rendben van — egyezett bele a repülőgép. így hát együtt repültek: egyszer, kétszer, háromszor. A repülőgép sokat mesélt a sárkánynak arról, hogyan él együtt a többi repülőgéppel egy nagy házban, a repülőtéren, a hangárban, és hogyan gondoskodnak róluk az emberek, például hogyan olajozzák őket. „Ó, bárcsak rólam is gondoskodna valaki! - gondolta magában Ptero Daktil -, hiszen nem vagyok már fiatal... Ó, ez a sárkányélet ... A város szélén elváltak útjaik. A repülőgép nem tanácsolta, hogy a sárkány az emberek előtt mutatkozzon. Később Ptero Daktil is mesélni kezdett barátjának. Elmondott mindenféle rémtörténeteket a sárkányok nagy tetteiről. De rövidesen abba kellett hagynia, mert a repülőgép remegni kezdett felháborodásában. Nem birta hallgatni, hogy a_ sárkányok mennyit bántották az embereket. Ő ugyanis nagyon ragaszkodott hozzájuk és szerette őket. „És én? Érdekes. Én rám kinek van szüksége?“ - töprengett a sárkány. Az efféle gondolatok mindig elszomorították szegényt, mert rájött, hogy ö senkinek se kell. Egyik reggel, amikor kimászott a kráterből, szinte semmit sem látott... Olyan súrú volt a köd, hogy a gejzírhez el sem mert indulni, félt, hogy eltéved. „A repülőgép ma biztosan nem jön“ - gondolta magában, és gyorsan behúzódott rejte- kébe. Egyszer csak, nagy meglepetésére, felhangzott a jól ismert motorzúgás. A hang gyenge volt, távoli. „Biztosan eltévedt.“ - kapott észbe Ptero Daktil, és menten széttárta szárnyait. Sokáig keresgélt a ködben, amíg szembe nem találkozott a repülőgéppel.- Ez a szörnyű idő útközben ért bennünket- kiabálta a kimerült repülőgép. - A pilóta, aki irányít engem, úgy döntött, hogy leszállunk. De hogyan találunk leszállóhelyet? Minden pillanatban nekiütközhetünk egy sziklának, és akkor... mindannyiunknak vége.- Én majd mutatom az utat a pilótának.- kiáltott fel Ptero Daktil. Erőteljes szárnycsapásokkal repült a gép előtt. Amikor a hegyoldalhoz közeledett, a magasba emelkedett, a repülőgép meg engedelmesen követte. S hogy a pilóta nehogy szem elől tévessze őt, egész idő alatt lángot fújt. A lángoktól a köd fokozatosan lecsapódott, esővé vált. A fehér ködfátyolban így átlátható nyílások keletkeztek. Az egyik nyílásban Ptero Daktil meglátott egy nagy tisztást. Leszálláshoz irányította a gépet. A veszély elmúltával, nagyot sóhajtott a repülőgép és így szólt:- Köszönöm, barátom. Sosem felejtem el...- Semmiség az egész - mondta szerényen Ptero Daktil. El sem csodálkozott azon, hogy tisztavérú sárkány létére az ember szolgálatába állt. Úgy látszik, ilyen fura időket élünk. Ekkor kinyílt az egyik kisajtó a repülőgép oldalán, s leugrott a fűre a pilóta. Az ember figyelmesen megnézte a sárkányt tetőtől talpig.- íme, aki megmentette az életünket! Bátor lény! Hogyan hálálhatnánk meg neked? Ptero Daktil meghatottságában füstöt eregetett az orrából, majd suttogva így szólt:- Nagyon szeretnék egy kicsi kis sárkányt ...- Hm. Nem lesz könnyű feladat - jegyezte meg a pilóta -, de megpróbálom teljesíteni a kívánságod! ... Eltelt néhány hónap. Beköszöntött átél. Ptero Daktil csak nagyritkán tette ki a lábát otthonából. Amikor az égbolton felbukkant barátja, a repülőgép, Ptero Daktil fényjelekkel üdvözölte - lángot lövellt a torkából. A repülőgép pedig oldalra fordult, úgy intett a szárnyaival. Egyszer, amikor meghallotta barátja hangját, Ptero Daktil kidugta fejét a kráterből, és látta, hogy a gép tfestéböl levált egy fehér ejtőernyő. Pár perc múlva földet ért vele egy faládikó. A sárkány lefejtette róla az ejtőernyő zsinórjait, és a ládikót bevitte a barlangjába. Az egyébként közönséges faládikó tetejére valami rá volt írva. Ha Pteri Daktil olvasni tudott volna, ezt olvashatta volna rajta: SÁRKÁNYKA (gyermek) - KOMODO SZIGET SÁRKÁNYÁNAK Törékeny! Csakhogy Ptero Daktil nem tudott olvasni. A fogával egyszerűen kiszedte a szögeket a ládikóból, és kinyitotta... Kedves, aprócska sárkány volt benne. Felébredt a nappali fénytől és felsírt, mint egy kisbaba: „Oá, oá, oá!“ Ptero Daktil ujjongott a boldogságtól. Karjára vette a kissárkányt, és ringatni kezdte. Föl és alá járkált vele a kráterszobában, és egy ősrégi sárkány-altatódalt énekelgetett neki: „Szunnyadj, kicsi sárkány, aludj szépen...“ CZIBULA ILDIKÓ fordítása
