Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-21 / 8. szám
A főpróbának vége.- Semmi különös nem lesz - gondolta a színház néhány alkalmazottja a nézőtér félhományában.- Csak túl lennénk már rajta - sóhajtottak azok, akik a színpadon a rendező utolsó utasításait hallgatták.- Lenne még min dolgozni - mondta az igazgatónak egy idősebb férfi. - A cselekmény meglehetősen kusza.- Á, ez csak egy afféle mai komédia - adott kitérő választ a színház igazgatója.- Éppen ebben a ,,csak“-ban láa lakásomban, hangosan olvasom a szerzőnek a darabiát és megállunk azoknál a helyeknél, ahol úgy vélem, hogy a szöveg az események logikus menete vagy a jellemek fejlődése szempontjából nem túlságosan meggyőző. Ez egy afféle sajátos szempontú „rendezői“ szövegolvasás. Nem játszom el a darabnak sem az egyik, sem a másik szerepét, nem élem át sem az egyik, sem a másik eseményét, egyszerűen csak igyekszem a jellemeket és eseményeket egyetlen központi gondolatnak alárendelni, s igyekszem fölfűzni ezeket egyetlen irányadó cselekményszálra.- És mit szól ehhez a szerző?- Eltöpreng... s ha az érveim erősebbeknek bizonyulnak az övéinél, igazít a szövegen, s részeket ír át benne. A próbák idején is. Mihail Afanaszjevics Bulgakov például a Moliére-röl írt színmüvének a társrendezője lett, csakhogy jobban át- érezhesse, mi történik a szövegével a színpadon... Igaz is, hol van a szerzőjük?- Holnapután jön a bemutatóra...- Ezt a darabot így akarják bemutatni? Hiszen ön nagyon jól tudja, hogy ez még nem az igazi, s mégis így hagyná?- Hát... tetszik tudni, a határidők... a tervek - vakarta meg a füle tövét az igazgató -, s egy-egy színmű különKét nappal bemutató előtt tom a hibát... A vígjátékot hasonlóképpen kell játszani, mint a legkomolyabb, s a szó legszorosabb értelmében vett drámát, s csak azután lehet nevetni rajta. A nézőt ott kell megnevettetni, ahol azt a színmű és a szerző megkívánja, s nem pedig ott, ahol a színész jónak tartja.- A színészi sablonokra céloz- gondolta az igazgató. - Nem tetszenek neki a nézők által oly kedvelt vígjátéki fogások. .Vagy talán nem látja, hogy egyedül csupán ezek menthetik meg ezt a gyengécske szöveget?- Hallja-e, ki maga és mit keres itt?- szólalt meg ezután hangosan. - Apropó! Ez még nem nyilvános főpróba, mit keresnek itt idegenek?!- Elnézést, elfelejtettem bemutat- .kozni. A nevem Sztanyiszlavszkij, de a színházban egyszerűen csak Konsztantyin Szergejevicsnek szólítanak. Az igazgatót kiverte a hideg verejték. Egy ilyen nagy személyiség, egy ilyen világhírű rendező, az orosz realista színjátszás megteremtője az ő színházában!- Ó, mester, legyen üdvözölve nálunk. Miért nem jelentette be magát előre? Kérem, igyon meg velem egy pohárkával az irodámban. Az ön rendszere valóban csodálatos.- Köszönöm. Maradjunk inkább a nézőtéren. Beszélgessünk az ön munkájáról. Erről a legutóbbi munkájáról.- Sajnálom, hogy nem volt itt a legutóbbi bemutatómon, s hogy nem lesz itt a következőn. Ennek a mostani szövegnek túl sok a hibája. Hiszen tudja, kortárs szerző. S mi több, kezdő. Korántsem klasszikus.- Furcsa. Itt ülünk a próbán. A darab hibáiról beszélgetünk, hisz ön is ismeri ezeket, s mégis megelégedett ezzel a legutolsó szövegváltozattal.- Én írjam meg a szerző helyett? ön ezt hogy csinálja?- Hol így, hol úgy. Néha egyszerűbben, néha összetettebben. Ülünk ben sem ér meg nálunk egy évadnál többet.- Nem jó, ha valaki csupán ilyen rövid életet szán a munkájának. A művésznek úgy kell dolgoznia, hogy alkotása évszázadokig fennmaradjon. Akarja, hogy ezt a színművet kétszázszor játsszák?-Természetesen, ha...- Hajlandó ennek érdekében a társulata áldozni is?- Hát persze, de... ön talán holnaputánig...- Addig nem, de a színészek mindegyikének megvan az alapja az általa megformált figurához. A társulat és a színmű szerzőjének hathatós segítsége mellett két hónap múlva már készek is lehetünk. A mű is, a színész is, és főleg pedig a néző is nyerne ezzel. Két hónap!... A rendező szeme előtt lebegni kezdtek a kiküldött meghívók százai, a piros betűs plakátok, valamint a tervteljesítés elmaradásának magyarázatából adódó legkülönfélébb kellemetlenségek... és mindennek tetejében még ez az újabb két hónap is, hát ilyen a mi színházunkban nem lesz. Miért éppen mi legyünk a legrosszabbak?! Két hónap, hiszen ez kétszer több az eddigi próbaidőszaknál! Igaz ugyan, hogy a rendező sebtiben végezte a munkáját, s a dramaturgnak sem volt ideje az elmélyedésre. .. de miért éppen mi kezdjük el?!- Akkor hát kezet rá - mondta a vendég és kinyújtotta a kezét.- Inkább majd legközelebb... most még ne... Két nappal a bemutató előtt...- De így mégse mutathatják be ezt a darabot! A művészet nevében felszólítom önt... Milyen szerencse, hogy hasonló látogatásra (két nappal a bemutató előtt) aligha kerülhet sor! Hiszen Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij 1938-ban meghalt... PETER VALÓ Világszínház • A moszkvai Gogol Színház, amely fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepli, Mihail Zoscsenko 1930-ban írt Tisztelt elvtárs című szatírájával kezdte meg az évadot. • Amszterdamban egy japán színi társulat nagy sikerrel mutatta be a Macbeth-et, amelyet Jukio Mi- nagava rendező japán környezetben és kosztümökkel képzelt el. • Sanghajban megalakult a Kínai Shakespeare Társaság; előadássorozatot, országos Shake- speare-fesztivált terveznek, és folytatják a nagy drámaíró műveinek kiadását. • ,, Huszonnyolc éves voltam, amikor először énekeltem Scarpia szerepét“ - vallja Tito Gobbi a Rus- coninál most megjelent önéletrajzi könyvében. A könyvet eredetileg angolul írta, olaszra felesége, Tilde fordította le. A század egyik legnagyobb operaénekes-egyénisége e könyvben föleleveníti, hogyan dolgozta ki leghíresebb operaszerepeit: a Scarpiát, a Rigolettót, a Don Giovannit, a Falstaffot, a Macbeth- et, a Wozzeket és a Figarót, mely utóbbiból egyébként filmopera is készült. Igények és vélemények Ami kell és ami van... Hazánkban a szocialista fejlődéssel növekednek a társadalmi igények, így természetszerű, hogy megnőtt a nézők színház iránti igénye(ssége) is. Tévesen az a nézet, miszerint a színház iránti igény megcsappant volna; „csupán“ arról van szó, hogy ami a színpadi láttatás szempontjából tizenöt-húsz-huszonöt évvel ezelőtt érdekesnek számított, az lehet színháztörténeti érték, de a ma nézője számára az effajta „megelevenítés“ érdektelen. Érdekes paradoxonok sorozata tapasztalható nemzetiségi színházkultúránk házatáján. Alkalmasint, ha egy-egy produkció esetében (komplex színházi szemmel nézve) perspektivikus érték is felcsillan, a kritika olykor a közönség is!) máris „érezhetően“ reagál. (Útmutatóan!) Reményekre jogosít fel a tény, hogy a korábbi évekből nem is egy példát említhetnénk. zönek is kell hagyni valamit), hogy miért történik az egész. Rosszindulatú az az ember, aki azt képzeli, hogy az ironizáló célzatosság íratja ezeket a sorokat. Csak a tapasztalat. A példálózás pedig általános, s arra utal csupán, hogy a drámai szövegben megtalálható írói üzeneteket a színházművészeti információközlés legkorszerűbb, egyúttal legvilágosabb módszereivel kell közvetíteni a néző számára. Azt gondolom, ez kellőképpen kielégíti a szocialista realista színházművészet kívánalmait, ami - mint tudjuk - semmiképpen sem téveszthető össze a kártékony sematizmussal. Ez az alapállás feltételezi mind a tartalom, mind pedig a forma (ezek világos egysége nélkül nincs színház) egymást segítő erejét. Mi van a nézőtéren? Miért fordul elő mégis sorozatosan az a keserű tény, hogy ezek a „mozdulás-kísérletek“ rendre elhalnak, és az invenciózus, egyéni sajátosságokat, színházi érdekességeket meg-megcsillantó rendező- és színészegyéniségek rendre megkopnak? A színház kollektív műfaj - mondjuk. Ez így igaz. Csakhogy: ez még nem igazolja - nem igazolhatja - a sar- jadzó új hajtás kitépését vagy elsorvasztását. Hiába reméljük, hogy a jó „növény“ gyökeret ereszt a szikes talajban... Társadalmunk, kultúrpolitikánk teret ad a korszerű, széles tömegeket vonzó-mozgató szocialista színházkultúra fejlődéséhez. Nekünk - függetlenül attól, hogy milyen körülmények között és milyen nyelven játsszuk előadásainkat - csakis ezeket a szempontokat szabad figyelembe vennünk. A felkészültség és „jóakarat" mellett a szín-' házcsinálás mindenkori elengedhetetlen követelménye az alkotói fantázia. A főiskola előadásain szakmai alapok szerezhetők ugyan, ám erre az élet, maga az életmű szegényessége alaposan rácáfol(hat), ahogyan ezt oly gyakran tapasztalhatjuk a különféle színházak előadásain. Kérdezem: ki kíváncsi manapság, teszem azt, egy olyan „előadásra“, amelyben adva vannak az egymást szemmel láthatóan „igno- ráló“ kulisszák, jelmezek és valamilyen semmihez sem kötődő szcenikai zene? Ebben a közegben aligha várhatunk mást, minthogy egy sereg színész szánalmas kiszolgáltatottságban felmondja (esetleg saját, személyes elképzelése szerint eljátssza) a „saját“ szerepét. Ezenközben kell kitalálni (utóvégre a NéTermészetes, hogy az „átlagnézőben“, akiért a színház működik, ezek az igények ilyen formában nem fogalmazód(hat)nak meg. A színházi emberek számára elégséges eligazító jelzés - feltéve, hogy figyelik egyáltalán - az egyes előadásokat kísérő „nézómoz- gás". Ennek jellemző példáit az utóbbi években eléggé meggyőző és szembeötlően tanulságos módon tapasztalhattuk. A legfontosabb tanulságokkal szolgáTó visz- szajelzés a „nézőtéri visszhang“. Van teltházas előadás székrecsegtetéstől és kö- hécselésektól mentes templomi csend. Vannak negyedházas előadásokon (a Néző ugyanis gyakran a darabért megy színházba) óraműként működő, felviharzó, majd egy pillanat múlva feszült várakozásba zuhanó haho- tázások. Tudjuk, hogy az ideális előadások rendszerint csak az alkotók fejében születnek meg. Sajnos, gyakori a halvaszületés. Ilyenkor vannak az együttérzést nélkülöző, unalomgyanús, fegyelmezett temetési csendek. Ez a „néma áhítat“ rendszerint nem tart olyan „sokáig“, mint maga a szertartás... Vannak órákig tartó színpadi ötpercek és vannak egy perchek tűnő színházi órák. Vannak színházi „pillanatok“, amelyekre évek múltán is emlékezünk, s vannak nézőtéren töltött órák, amelyeket egy pillanat múlva elfelejtünk. Ha lehet! Voltak és vannak színházat „értők“, színházat „alkotók“, akik tennék a dolgukat, ha tudnák. Vannak, akik tudnák, ha tehetnék. Vannak, akik tudják és teszik. A kérdés: miért nem tehetik, akik tudják és gyakran miért teszik, akik nem... „Színház az egész világ...“ — mondta a zseni. Bizonyára így kerek! A közelmúltban mutatta be a Matesz stúdiója Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című drámáját. A főszerepeket Németh Ica és Ropog József játszotta (felvételünkön). (Nagy László felvétele) Szikrák és sziporkák A tehetséges művész elégedett, amikor örül a másik sikerének. A tehetségtelen ugyanezen bosszankodik. A tehetséges segít másoknak, a tehetségtelen gátol. Ha teheti üldöz és irt. A tehetséges könnyen sebezhető, de gyorsan gyógyuló a sebe. A tehetségtelené gyógyíthatatlan. A tehetséges művész szerényen nyugtázza, befelé ünnepli a neki joggal kijáró sikert. A tehetségtelen büszke gőggel várja, hogy ünnepeljék, ami rendszerint elmarad. Ilyenkor valaki másban megtalálja a méltánytalanság okát. A „Bűnbakról“ önkezével szedi le a keresztvizet. Csak a magányát nem tudja megosztani senkivel. A tehetségtelen művész tehetséges taktikus. Sokkal taktikusabb a tehetségesnél. (Ä zsenik ilyen szempontból rendszerint teljesen ügyetlenek.) Szerencsés esetben e két tulajdonság is kialakulhat egyazon emberben. Viszont törvényszerű, hogy az utóbbi (t. i. á taktikázás) az előbbi (t. i. a művészi munka) rovására megy. Van színházi előadás, amelyik úgy „látszik“, mintha szólna valamiről. Van, amelyik szól is. A nagy színházi „dobás“ nem abban méretik meg, hogy milyen messzire hullott a startvonaltól, hanem abban, hogy milyen ívet jár be a röpte. Beletörik a bicskád - mondja az óvatos. A „lázasan“ élőnek elég, ha van bicskája... KISS PÉNTEK JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 1986. 11.21.
