Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-14 / 7. szám
BÁBA MIHÁLY- Hé, apafej - kiáltott Csordás fáj- ront! Zalai homlokáról feljebb tolta a papírcsákót, hajába túrt, aztán körüllesett a szobában. Egy óra alatt befejezhetnénk a munkát - gondolta. - Mi az ördögnek hagyjuk itt? Ha nem csináljuk meg, holnap ezzel tölthetjük el a délelőttöt. Ha pedig megcsináljuk, kezdhetünk új munkához.- Ahá - intett le Csordásnak a létráról. - Tudom. De, ne hagyjuk már itt!- Prémcsit akarsz?- Azt is. De ide hallgass, egy óra az egész. Összecsapjuk, és kész. Na mit szólsz hozzá?- Azt, hogy mára elég volt. Gyerünk.- Akkor holnap ellógjuk a napot. Gyere már, ne vacakolj, húzd a líniát, én meg körbeszaladok, és meghúzom a szalagot. Ezek is unják már a banánt - intett a másik szoba felé.- Alkudoztak veled?- Á - legyintett Zalai. - Csóró melósok ezek. Itt nem esik le semmi. De most nem erről van szó.- Pedig ha arról lenne, az mindjárt más.- Ha nincs nekik. Beszéltem a férjjel, alig keres valamit.- Mégis? - csettintgette ujját Csordás.- Háromezer. És itt a három srác. Pótlékokkal együtt négy. Csordás az ajtófélfához dőlt, cigarettára gyújtott. Fejét csóválta hitetlenkedve.- Hát ez nem sok - fújta ki a füstöt. Csordás megkereste a három-négyezret könnyen, a felesége is a hármat, s csak egy gyerekük van, mégsem ficánkolhatnak.- Nem ám! Hallgattak. A másik szobából lárma, gyermeksikongás, zene szűrődött ki. Be- hurcolkodtak abba a csepp szobába, hogy ók nyugodtan dolgozhassanak. Zalai leült a létra gerincére.- Na, akkor mi lesz? Leszálljak vagy te is felmászol? Csordás fejét csóválta, dühösen szívta a cigarettát, aztán dörmögve felszólt Zalainak.- Maradj. Megcsináljuk, de a szerszámot itt hagyjuk. Majd érte ugrunk reggel.- Rendben. Két létra lépegetett körbe a szobában, páros lábai csattantak a padlón, fent, mint a nyeregben, állt a két papírcsákós szobafestő segéd. Arcuk, szabadon hagyott karjuk festékes volt. Csordás még morgott, mert megígérte a feleségének, hogy ma korán hazamegy, s este elmennek valahová zenét hallgatni. Imádta a zenét, és most itt a nagymama, ki kell használni az alkalmat. Máskor úgysem mehetnek el, mert a gyereket nem hagyják egyedül este. Még csak az kellene! Hogy álmából felijedjen, megrettenjen, s kótyagos legyen a kislányuk, vagy tüzet csináljon. A fene egye meg, úgy látszik, ennek az estének is lőttek. Csapkodta a létra páros lábát, dühös volt magára, hogy megint engedett Zalainak. Zalai a festékbe mártotta vékony ecsetjét, a vonalzót a falhoz érintette, meghúzta a vonalat. Elvette a faltól a vonalzót, félrebillentette fejét, megnézte, egyenes-e a vonal, aztán továbblépett a létrával. Csakhogy amikor ismét a festékbe mártotta ecsetjét és megkavarta a vörös színű folyadékot a derekára kötött konzerves dobozban, összecsücsörítette száját, és éles hangon, mint hajnalban a kerti rigók, fütyülni kezdett. Cáor- dás abban a pillanatban megfeledkezett mindenről: dalolt ó is. Egy pillanatig csend lett, aztán Csordás fütyült és Zalai dalolt. Nem tudtak csendben dolgozni. Ha felléptek a létrára, már fütyörésztek, de ha leléptek, rögtön elhallgattak, mintha hangjukat fent felejtették volna. Zalainak mégsem volt igaza, mert jó két óra múlva végeztek.- Ecsetet a vízbe, papírcsákót le - dörzsölte össze a kezét Csordás. Csak úgy sebtiben mosakodtak. A házigazda, a szikár, hajlott hátú, szemüveges férfi ott lábatlankodott körülöttük. A két festő már az ajtóban állt, amikor ügyetlenkedve két darab ötvenforintost nyújtott feléjük.- Szakik, ha meg nem sértődnek. Csordás rápillantott a pénzre.- Nem sértődünk meg, de köszönjük. Na, jóccakát.- De hát, ne sértsenek már meg, öblítsék le - félszeg mozdulata megállt a levegőben. A hangja olyan volt, mint a megriasztott emberé. Csordás visszafordult, Zalaira lesett, aztán a házigazdára.- Igaz, le kell öblíteni, de arra elég egy ötvenes - mondta, és nevetve kihúzta a férfi kezéből az egyik papírpénzt - ... cakát. Reggel visszük a szerszámokat. Szótlanul lépkedtek. A sötét utcán alig volt járókelő.- Beugrunk abba a kis csehóba? - intett előre Csordás. - Tudod, a lejtő mellett.- Ronda hely.- Sebaj. Üveges rumot veszünk. Ebből kitelik - emelte ki zsebéből az ötvenest, és meglobogtatta Zalai előtt.- Az igaz. Rendes fickó, mi?- Úgy látszik. Jó, hogy olyan mókásan csináltad, így nem haragszik meg. Amikor jobbra letértek a mellékutcába, a kis utca közepén, a sötét árnyékban dulakodást hallottak, aztán egy megmegszakadó női kiáltást.- Hallod? - böki oldalba Csordás Zalait. - Biztosan befogták a száját. A sikításféle megismétlődött. Csordás elszökkent Zalai mellől.- Kerítsük be őket, a rabló anyjukat- rikkantott olyan hangosan, hogy bele- rezdült az utca. A sötét árnyék is megmozdult, a két hosszú lábú alak, mint a nyúl, úgy futott az ellenkező irányba. Menekültek.- Kapják el! Fogják el! - kiáltotta Zalai rohanva. De az utcán csak a két eszeveszetten száguldó, menekülő alak látszott.- Hagyd, már nem érjük őket utol - fújt Csordás mérgesen. - Gyere, inkább nézzük meg azt, akit itt hagytak.- Kapjuk el őket! Az anyjuk istenit! Utánuk!- Hagyd! Minek köpnéd ki miattuk a tüdődet, amikor már árkon-bokron túl vannak. Zalai lassította lépteit. Az árnyékba mentek. Egy fiúfrizurás lány éppen a földről tápászkodott fel. Táskáját keresgélte. Zalai találta meg az utca közepén. A lány leverte ruhájáról a port, majd arcát töröl- gette. Kerek, pufók arca fehérlett az árnyékban. Csordás szétvetett lábakkal állt meg a lány előtt. Karját csípőjére dobta.- Hát te meg mit szipogsz, ha idejöttél velük? Kik voltak azok a jómadarak?- Nem tudom - nyögte sírva a lány.-Nagy isten! Nem tudja, hogy kikkel akart henteregni! Hallod ezt, komám- villant a tekintete Zalaira. - Az ész megáll és toporogni kezd! Nem tudja, hogy kikkel akart itt az utca legsötétebb zugában etyelézni-petyelézni.- Én nem akartam.- Hát akkor mit kerestél itt?- Leszólítottak. Olyan viccesek voltak.- Elég viccesek, az igaz! - morgott Csordás. - Aztán, tovább?- Meghívtak egy feketére, de konyakot ittunk.- Rögtön konyakot. Pedig a tej még meg sem száradt a szád csücskében, A lány hallgatott, szemét, arcát töröl- gette.-Tovább! - türelmetlenkedett Csordás.- Aztán azt mondták, hogy ők tudnak egy jobb helyet. Azt mondtam, hogy jó. És eljöttünk. Itt az árnyékban megálltak. Mondtam, hogy menjünk tovább, ők azt mondták, hogy majd csak azután. El akartam szaladni, de ók megfogtak, be akarták tömni a számat... A lány szipogott.- No hallod, ha megittad a konyakjukat. Csak nem gondoltad, hogy egy paJULO POLÁK rajza sas rögtön konyakot fizet a szép szemedért. Tovább! - ripakodott a lányra Csordás. Dühös voit, hogy itt kell vesztegetnie az idejét, amikor otthon várja az asszony. - Tovább! A lány megrebbent, de váratlanul kihúzta a derekát.- Nincs tovább!...- Hogyhogy nincs?- Jöttek maguk, és... nincs tovább. Csordás gúnyosan felnevetett.- Nincs tovább?! Szerencséd, hogy nincs tovább. Zalai döbbenten, szótlanul állt. Csak nézte a lányt, mintha ismerős lenne.- Na, gyerünk, spurizz haza. Messze laksz? - förmedt rá Csordás.- Itt balra, a második utca.- Gyerünk. A kapuig kísérték a lányt, szótlanul, s csak aztán mentek a csehó felé.- Bemenjünk? - kérdezte Csordás.- Be. Kiszáradt a torkom. A füst sűrű gomolyokban kerengett a mennyezet alatt. Kaszinórumot kértek. Nem ízlett nekik. Kedvükszegetten bámultak szét a füstös helyiségben. Részeg, tántorgó alakok úsztak a pult és a vécé között. A fal mellett felvihogott egy lány, majd egy mély hangú férfi röhögött.- Egészen fiatal volt - dünnyögte maga elé Zalai. Forgatta ujjai között a poharat; játszott vele.- Ki? Ja, a lány. Kis taknyos még. Jó, ha tizenhét, tizennyolc éves. A rum erős volt, torkukat marta, de öntötték magukba. Cigarettára gyújtottak. A füst beburkolta arcukat. Valaki kinyitotta az ajtót, és a füstlepedöt mintha egy láthatatlan kéz húzta volna kifelé. De hirtelen elvágták. Az ajtót becsapták. Zalai az asztal lapját bámulta.- Kár, hogy nem kaptuk el őket. Az egyiket, legalább az egyiket utolérhettük volna. Csordás legyintett. Felemelte poharát:- Na, isten-isten, igyuk meg, aztán gyerünk. Nem tudom, mit szól majd az asszony - mondta sóhajtva. És ekkor összerándult a szemöldöke. A kislánya jutott eszébe. Most értette meg Zalait is, hogy miért akarta elkapni a menekülőket. Neki is van egy lánya. Szép, magas. Már mellesedik. De az övék még kicsi. Kitántorogtak a kisvendéglőnek nevezett piszkos, füstös csehóból. Szájukban megkeseredett a rum íze, szívták a cigarettát, fújták a füstöt, de már egy szavuk sem volt egymáshoz. Vasalt sarkú cipőjük hangosan kopogott a csendes éjszakában. Mindketten a futó, menekülő léptek dobogását hallották. Mindketten azon tépelódtek, hogy miért is nem vették üldözőbe a lányra támadókat. Fejük lekó- kadt. Ej, a mi lányunk okosabb lesz, gondolták, s mégis úgy vonszolták magukat, mint két megfáradt ember. AS van a rer utalt öss; a postabr számra \ álmatlan i nem egy gyűjtőnek udvarra a vonatok két arra, sonlat h« tam az ü kis ablak repülnek I táviratok, a „válasj mények - iratomat, a megszi lyet nem hanem a| déke, áh hozzáfog« hoz és a hoz, hogy Ahogy talmával, és színt v -Ne t Valami trí- Nem! tás? Égés én nyoma Erre a a lehető k en csinálr ganőjét, e jolt a blc szövege í „Novor utca, ez n veleket a 2017 emb nek leszl mindig és nyibe kéri gotok.“ Aztán c Ismerjé egy sci-fi dódhetett azt mondi revehetó laszfalon az asztalh fekete kői átfutották kíváncsiai kintgettek- Nem tot - mon- Milye- Hát r közönség- Akkoi Az idős 1 /asárnap délelőtt volt. V A lakásában üldögélt, a harmadik emeleten. Piroska erdeje helyett a betonerdő közepén. Újságot olvasott, már harmadszor nézte át, mikor ismerős tangó dallama ütötte meg a fülét. ,,A szomszédok tették fel ezt a régi lemezt. Emlékeket idéznek“ - gondolta. Ismerte őket. Kölcsönösen ismerték egymást. Mindenkivel, kik összeszorultak ebben a kis betonerdőben. Nemcsak köszönő viszonyban voltak, ismerték egymás gondját, baját, tulajdonságait. Hirtelen ő is emlékezni kezdett. Sikerekre és kudarcokra, izzó, feszítő, marcangoló múltra. Ellágyult és emlékezett az öreg szív. Mikor még élt a felesége! A tangó, a tangó mindent jelentett. Nagyon boldogok voltak. Ritkán látogatták barátaikat és a rokonokat. Nem keresett sokat; és ritkán veszekedtek. Olyankor is csak rövid ideig, mert a veszekedést mindig betakarták életük monoton egyhangúságában az apró örömök. „Igen, a tangó... Kitűnően táncolták. Érzéssel, nem úgy mint mások. “ „Estére elmegyek“, határozta el. Bár a másik énje lázadt:,,Hatvan múltál, kérlek, hova akarsz még menni?!“ De mégis az első énje győzött. A makacs ellenállásnak valami hajthatatlan ereje érlelődött meg benne a magány következtében. Hirtelen úgy érezte, csele kednie kell valamit, valami nagyot, emlékezeteset. Egy kávéházban ült, ahol zene szólt és néhány fiatal pár táncolt. De más GYÖRGY ELEK volt a zene, nem olyan, mint amilyenre ó vágyott. Úgy vélte, fiatal korában a zene szívhez szól óbb, halkabb és lágyabb volt. De jólesett látni mások jókedvét, vidámságát. És egyszerre - miután a zenészek hosszabb szünet után visszajöttek és ^ maguk elé terítették kottái- ^ kát - tangót kezdtek játszani.
