Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
GENNAGYIJ ZSAVORONYKOV- Durr! - az ablaküveg egy pillanat alatt ezernyi apró szilánkká változott és a tenyeremből ömlött a vér.- Jaj! - kiáltott ijedten Kukuskina és kirohant az osztályból. Zsebkendőmet rászorítottam a tenyeremre és beültem a padba. „Na - gondoltam elégedetten most meg fogod ismerni Kolja Dokukint!“ Még nem csengettek be, én ültem a padomban és azon kezdtem gondolkozni, miért szeretem Kukuskinát? Természetesen, az osztályunkban ö a legszebb, de egy kicsit butuska és amellett pletykafészek. És ami a legfőbb: rám se hederít, hanem Misa Polonszki a barátja, aki köztudottan mindenkinél divatosabban öltözködik és mindenkinél gyávább. Megszólalt a csengő és a gyerekek zúdultak be az osztályba. Én csak ültem és gondolkoztam: miért szeretem mégis Kukuskinát? Természetesen, mindenki azonnal észrevette a betört ablakot. A padszomszédom is, Ljaljka Savrova, aki rögtön megkérdezte:- Te tetted...? Nem feleltem. Ugyan, ki más tehette volna, rajtam kívül?- Kukuskina miatt? Ez a Savrova szeret fölösleges kérdéseket feltenni!- Kár... - mondta. - Ha lenne valami értelme...- Nem kérdeztelek! - mordultam rá.- Add inkább ide a geometriát! Ljaljka elővette a füzetét, de már bele se nézhettem, bent volt az osztályban a tanár. Egyből az ablakra nézett és máris feltette a kérdést. . - Ki tette? Mindenki hallgatott. Előbb én is. De aztán felálltam és Kukuskinára pillantva, nevetve bevallottam, hogy én voltam a tettes. És boldog voltam, hogy magamra terelhettem az osztály és Kukuskina figyelmét. A tanár nem szólt semmit. Mintha nehéz feladatot adtam volna fel neki. Csak később szólalt meg:- Gyere csak ki... menj be az igazgatóhoz és mondd el neki, mit tettél. Felálltam és elindultam. De Ljaljka utánam nyúlt és visszahúzott, majd felállt és így szólt:- Ne tessék ót beküldeni az igazgatóhoz Alekszej Fedorovics. Ő nem hibás. Egyébként is elég neki a fájdalom... A tanár kissé meglepődött és megkérdezte:- Mit értesz ezalatt, Savrova?- Nos, a fájdalom... - kezdte Ljaljka- a szellemi adottságok koefficiense... előbb cselekedett, aztán gondolkozott... „Az ördögbe is! Ez a Ljaljka kitűnő tanuló, és milyen megértő! Igazán rendes kislány!“ De a tanár másként döntött.- Menjetek mindketten az igazgatóhoz! Ljaljka tovább beszélt.- Ez nem igazságos, Alekszej Fedorovics. Hiszen ő maga jelentkezett... „Ó, milyen buta! - gondoltam. - Mintha ezzel meggyőzné a tanárunkat!“ És mindketten elindultunk kifelé. Közben ismét Kukuskinára pillantottam. De ó - jóllehet érte tettem az egészet - most is Misa Polonszkival locsogott. Misa elégedetten ült a helyén és nevetett. Amint mentünk a folyosón, Ljaljka a fülembe súgta:- Fölösleges volt, amit tettél. Nem érdemli meg! Szomorúan mondta, hogy magam is elszomorodtam. A folyosón Jurka Kulacskov jött velünk szembe, a napi újságokat hozta a tanároknak. Amint megtudta, mi történt, máris mondta: ' -Ne menj az igazgatóhoz... majd mi beüvegezzük az ablakot. Ne félj semmit! „Ez a Jurka mindig talál valami megoldást - gondoltam. Máskor bizonyára elfogadtam volna az ajánlatát. Máskor. Ezúttal azonban más a helyzet. Kukuskináról van szó!“- Ne csináljatok semmit! Büszke vagyok arra, amit tettem... - mondtam.- Csak ne legyél olyan büszke! - szólt rám Ljaljka. - A végén még öngyilkos lesz az ő Kukuskinájáért! Nem akartam öngyilkos lenni Kukuski- y na miatt! Valóban megsértődtem Ljaljká- ra. Amikor az igazgatóhoz bekopogtunk, Vaszil Vaszfljevics éppen irt valamit. Arra gondoltam, csak írjon, mi várunk, amíg nem szól. De Tatjána Ljudvigovna, aki ugyancsak ott ült a tanári szobában, rám szólt:- Miért jöttél, Dokukin?- Semmi, semmi, Tatjána Ljudvigovna... nem önhöz, hanem Vaszil Vaszilje- vicshez jöttünk... Valósággal felhördült. OZSVALD ÁRPÁD Ének A Tavaszi szél vizet áraszt népdal- és népzenei verseny résztvevőinek. Mert mindig az ének, az égre csendülő, az örök összetartó, a közös sorsot hordozó... Mert csak az ének menthet meg minket a közönytől, az elmúlástól, ez fogja össze dadogó, törékeny szavainkat, rekedt torkunkat erősíti, Bábel tornyánál szilárdabb, de Jerikó falait is ledönti. Csak az ének, a mindig ránktaláló, görcsöket oldó, eleven emlék, anyánk dúdolta szerény biztató, gerincet bizsergető, poharat emeltető, magasságba felrepítő, madarak szárnyán utazó, keréktalp alól is felrikoltó. Mert csak a közös ének menthet meg minket, hogy ne legyünk gyökere- vesztett szőlőtő, marokból szóródó könnyű homok, emberi hangunk értelmet kapjon minden időben!- Hogyan beszélsz velem? De hiszen a tanárunk engem nem hozzá, hanem Vaszil Vasziljevicshez küldött. Ekkorra azonban az igazgató is befejezte az írást.- Nos, Kolja, beszélj! Mindig a nevemen szólított! Ez nagyon tetszik nekem. Elmondtam mindent az ablaküvegről. Elmondtam azt is, hogy egyáltalán most bocsánatot kellene kérnem ... de nem jutottam szóhoz.- Mindent szépen el fogunk dönteni, Tatjána Ljudvigovna... - fordult a tanárnőhöz. - És te, Ljaljka? Mit állsz itt? Eredj vissza az órára... Ljaljka makacskodott.- De Vaszil Vasziljevics kérem, én szeretném hallani... szeretnék itt maradni ...- Milyen alapon, Savrova? - Ezt már ismét Ljudvigovna kérdezte. - Mi vagy te neki, a nővére, vagy az anyja?- A menyasszonya! - mondta határozottan Ljaljka - Érte mindent megteszek és szeretnék itt maradni... így nyelvelt Ljaljka, amiért én nagyon tisztelem. Később mindkettőnket kiküldtek, hogy várjuk meg ott a döntést. Leültünk a lépcsőre és vártunk sokáig. Alig szóltunk egymáshoz. Egyszerre csak Sztyepan Makarovics, az irodalomtanárunk tűnt fel a folyosón. Odajött hozzánk. Rámszólt:- Eljátszottad a becsületed, Kolja...? Nem bántóan mondta, inkább szomorúan. Nem válaszoltam. Jól tudtam, mit kellene mondanom. Hallgattunk, majd mondta, hogy menjünk vele, és elindultunk hármasban a folyosón.- Beszéltem Vaszil Vasziljeviccsel... - kezdte. - Elviszünk téged egy másik iskolába, ahol én osztályfőnök leszek. Eljössz velem? Micsoda rendes ember az a Sztyepan Makarovics! - gondoltam. Ljaljka mellettünk lépdelt, komoran, épp csak, hogy el nem sirta magát. De Sztyepan Makarovics látszólag nem mondott még el mindent.- Veled kapcsolatban is beszéltem az igazgatóval... - fordult Ljaljkához. - Eljössz-e te is? Ljaljka bólintott, és leszegte a fejét, alig tudta visszatartani a sírását. Én azonban megkérdeztem:-Vaszil Vasziljevics... az igazgató döntött így? Nem kaptam választ. Akkor újra megszólaltam!- És Jurka Kulacskov is eljöhet velünk?-Talán majd később Kulacskov is... Egész halkan, hogy Ljaljk^ ne hallja, megkérdeztem még:- És Kukuskina...? Sztyepan Makarovics arra megrándult, mintha megszúrták volna.- Nem! - felelte határozottan. - Kukuskina nem jöhetl'Na, eredj, öltözz fel és ne fecsegj annyit! ... Később, amint lépdeltünk az utcán, arra gondoltam: milyen rendes ember ez a Sztepan Makarovics. És arra gondoltam: milyen rendes kislány ez a Ljaljka. Jó barát és okos, mint a matematika tanárnőnk... És arra gondoltam, hogy mind milyen rendes emberek! De különösen Ljaljka! De akkor... miért Kukuskinát szeretem?! ANTALFY ISTVÁN fordítása DUSÁN DUSEK Ha valaki hivatalnok és Vőeliőká- nak hívják, nem feltétlenül kell sér- tődékenynek és rossz embernek lennie, még ha sokan szeretnék is, mivel akkor könnyebb szívvel szidhatnák ót. (gy azonban nem tudják. Egy ilyen ember, még jószívű is lehet és a háza mögött lehet egy kertje is. Vőeliőka úr nem hord a nyakában Vigyázat, rossz ember! vagy Köszönöm, hogy senki nem segít feliratú táblát. De ha valaki hivatalnok és kertje van, attól még lehet egy rossz, ún. gazfickó fia is, aki semmitől se riad vissza, akinek minden mindegy és aki semmit nem tisztel. Vőeliőka úr jól megvan a fia tisztelete nélkül, de szeretné, ha a fia nem vágná ki az almafát a kert sarkában, ahová garázst akar építeni óriási motorkerékpárja számára. A motorkerékpárok ugyanis, ezt minden japán tudja, újra divatba jönnek. Vőeliőka úr az egyik fülére süket. Több ilyen ember van: az egyik süketségét a félelem okozza, a másikét egy szög (p a fülét - és hii benne!), a harms zó, miként VőeliC a háza mögött va egy gazfickó fia ELINTÉZVE felii oka. Ebből is Iá Vőeliőka úr, melyi a legjobban, s ho bereknek. És et akadályozhatja ól egészségének fél De vajon ki sec Ez a kérdés ke hóval és a sz együtt Vőeliőka ú a délutáni szürk tart a hivatalábó nincs: öreg tes a parkon át veze fáradt félhomály szinte már szón ettől, még a gyalc dik előtte a fák ki Csakis a csőd i^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSJ CSICSAY ALAJOS A terebélyes vén fa alatt Igazán jól sikerült találkozás volt a miénk. Már évek óta nem láttuk egymást, s végre összehozott bennünket a szép szomorú őszi nap, mikor a temetők megteltek fényességgel, és édes krizantém illat szállt az ég felé. Ég felé? Ugyan! Csak fel a levegőbe, ahol az illóolajak molekulái oxigén és nitrogén gömböcskékbe ütköznek, s úgy röpdécselnek ide-oda, mint gyermekkorunk képzeletszülte angyallelkei, hogy aztán végképp eltűnjenek a sűrű forgatagban, amire bölcsen azt mondjuk: semmi. Hajaj! A régi szokások, bolond babonák és vak hiedelmek rég szertefoszlottak. Itt az ősök nyugvóhelyén nem szokás már az ájtatos suttogás. Negyven, ötven, száz szál gyertyát gyújtunk halottaink felett, hadd lássa a hiú világ, nem vagyunk smucigok. Beszélgettünk. Sőt, kacarásztunff is. A nevetés akkor tört fel belőlünk igazán, amikor fiad, kit úgy szólítasz, Adam- ko, ekképpen kiáltott fel:- Nézd apa, mennyi siska van a fán!- Siska? - csodálkoztunk.-Talán pampuska, vagy inkább farsangi fánk. A gyerek bután bámult ránk, látszott rajta, nem érti miről van szó.- Emlékszel a csodálatosan puha, habkönnyű tésztára, mely illatos disznózsírban sült?- Hát persze, siska - nevettél. - Igen, igen. Ezzel szokták elbúcsúztatni öregeink a téli vígságot. Néha degeszre tömtük vele a hasunkat.- És most a fiad minden teketória nélkül, felparancsolja őket a fára.- Milyen fára?- Arra ni! - mutattam. Rötyögtünk, hogy már a hasunk fájt belé. Nagyon jó! Siska a fán! Jó, hogy nem sült galamb!- Ugyan, te gyerek! - bökted oldalba a bambán pislogó fiadat, mert mégiscsak tudtára kellett adni, hogy amit mond, tévedés. - Ezt az iromba fát úgy hívják fekete fenyő, nem árt, ha a latin nevét is megjegyzed nodra válik: nak mondás Aztán a t tattad:- Jól nézr nagyanyád konodét, kik Hirtelen e ted az arcor Láthattad, Szép, nagyc ajkadat. Ha a re Makucsk; évi szabad: fészkében. Egyébkéi tollforgató. I le szabadú: A jól értesül ne kelljen fizetéséből biskolt át, s közben ta Bölcs m€ melyekből i rült, hegyei ^ssssssssssssfsssssssssM'sssssMmssssssJ'ssssssssssssssssj'ssssssssssssssfssssssMrMrsssfSMrs/imsszrssfSfsssssssssssszrsssssssm. / Lörincz Gyula: Ketten (Tóthpál Gyula fotoreprodukciója]
