Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
M zemmel bá- ilomra kiköl- mellesleg, k lettek vol- eeszélt jelre ba kezdtek, lobhártyája, ros értelméét. A gyere- rca, könyör- igható volt, a zsebébe idjon mindjárt, amikor ő fogadta a kérelmezőket. Nagyon ideges ember volt. Szörnyen méregbe gurult, amikor az egyik kérvényező a térdét kezdte ölelgetni.- Ki innen! - ordította magánkívül. — Kifelé! Hiszen ez több a soknál! Aztán egy fiatal, csinos kis özve- gyecske lépett a terembe.- Nem, egy szót sem akarok hallani! - üvöltötte a titkár. - Adja 'de a kérvényét, és kész! Megértette! A mennykőbe is, hát mi vagyok én, taknyos kölyök?! :atas nélkül a terembe. :ak. Ot gye- ű asszony, jgtön meg- 3 az előző rva özvegy ta. Közben jsolta: neked van KölcsönkéIsmét egybegyűltek a választmányi tagok, s nagy komolysággal beszéltek az egyesület jótékonysági küldetéséről. Az elnök kártérítést követelt az összetört esernyőért. Azt állította, hogy húsz korona jár neki az esernyőért és az előző napi nehéz ügyeletért. Szemére vetették, hogy zsarolni akarja az egyesületet, s hogy megrögzött alkoholista. A titkár azt kiabálta, hogy ha az elnök húsz koronát kap, akkor a választmány azon tagjainak is meg kell téríteni minden kiadást, akik az egyesület hivatalos óráiban szolgálatot teljesítettek. Tehát neki is jár két korona, mert a hivatalos órák alatt megevett egy bifszteket, s három pilsenit ivott rá. A vita egyre nagyobb méreteket öltött. Végül is egy dologban megegyeztek. Abban, hogy jobb lesz csak két rendes özvegyet -jutalmazni a megszavazott húsz-húsz koronával, mintsem hogy esetleg egy húszas méltatlan kezekbe kerüljön. Amikor a választmány tagjai elbúcsúztak egymástól, az egyesület vagyona egy kicsit ismét megcsappant. Karácsony napjára az egyesület pénztárában összesen hatvannyolc fillér maradt, s az asztalon háromszázhúsz özvegy kérvénye feküdt.- Uraim - mondta az elnök az előre nem látható körülmények úgy hozták, hogy az idén le kell mondanunk a karácsonyi adakozásról. Nem marad más hátra, el kell határozni, mit tegyünk a megmaradt hatvannyolc fillérrel. Azt javaslom, hogy ez az összeg legyen a jövő évi jótékonysági célokra felhasználandó vagyonunk alapja, amihez kiáltsunk háromszoros éljent. D. SIDÓ ÁGNES fordítása BORZI LÁSZLÓ felvétele yerekét, és i, te utolsó, elte a fejle- özvegy az ütlegelni az gyerekek is c hevében nyvszekréBőszülten ikodók kö- z álanyát, ; özvegyet, épülték az nyugalom, átélt izgal- jö hangon a előtt az isz konya- ántotta az <arácsonyi nyi tagok helyiségé- szobában nnyiuknak itt valami tott le. sek voltak rónát ittak z egyesü- >en nyolc- y özvegy- karóik négyen fiát. :olgálatos, Gumicsizma és mm Régen, egy csapadékos őszön, melyet rendkívül kemény tél követett, egy szerelő- műhelyben ’felejtettem magam. Szűk, kis műhely volt, a megfelelő szerszámokkal, ezenkívül telezsúfolva javításra váró kerékpárokkal, varrógépekkel és gumicsizmákkal. Bartha mesteré volt a műhely, hozzá szegődtem el részben kényszerből, részben saját ötletemtől vezérelve, merthogy abban az időben nagyon szerettem volna megtanulni kerékpárt és varrógépet javítani. Nem tanultam meg. Bartha mester ugyan megpróbálkozott velem, megmutatott minden meg- mutathatót, elnézte, ahogy babrálok az alkatrészekkel, aztán rezignáltan azt mondta:- Ragaszd inkápb a gumicsizmákat. Ő a fejébe csapta asztrakán sapkáját és elment valahová, én meg ragasztottam a gumicsizmákat. Egyébként is, ahogy múlott az ősz és közeledett a tél, megcsappant a kerékpárok és a varrógépek száma, ellenben rengeteg lyukas gumicsizmát hoztak az emberek. Foltokat vágtam és simára dörzsöltem őket, csiszolókövön tisztára csiszoltam a gumicsizmák sérült részeit, bekentem ragasztóval és a foltokat a lyukakra ragasztottam. Egyszerű munka volt, akárki beletanulhatott, csakhogy módfelett büdösek voltak ezek a használt gumicsizmák. Bűzlött tőlük az egész műhely, de főleg a kezem bűzlött rettenetesen. Kezdtem elnagyolni a munkát, már csak ímmel-ámmal csiszolgattam a gumicsizmákat. Így aztán a foltok gyorsan leváltak a lyukakról, az eső és a hóié befolyt a csizmákba, az emberek pedig dühösen reklamáltak. Bartha mester egyre szomorúbban pislogott rám és újévkor kirúgott. Pontosabban átadott egy géplakatos ismerősének, akinek nagy műhelye volt, ezenkívül egy traktora és cséplőgépe. Nem nagyon bántam a cserét, igaz, az új műhely sokkal messzebb volt, sokat kellett odáig gyalogolni a hideg téli reggeleken, útközben azonban az egyik szép régi házból mindig zene hallatszott ki, valaki rendszeresen zongorázott az ablakok mögött és én módfelett szerettem hallgatni a zongoraszót, talán azért, mert meglehetősen ritkán hallottam. Erről egyébként már többször írtam, több változatban, egyik meg nem jelent könyvemben azt írtam, hogy zongoraszó hallgatása közben megfagyott mind a két fülem. Ez enyhe túlzás, ennyire azért sohasem szerettem a zenét, tény azonban, hogy egy reggel valóban megfagytak a füleim, és ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy kissé elácsorog- tam ott a régi ház előtt a zongorázást hallgatva. Szóval fehérre fagytak a füleim, csontkemények lettek és csak a műhelyben puhultak meg, kipirosodtak és megdagadtak. Sokáig nagyon érzékenyek maradtak, még azután is, hogy ebből a műhelyből is messzire szöktem. Évekkel késób találkoztam Bartha mesterrel, talán karácsony vagy újév napján, mindenesetre egy olyan téli napon, amikor üresek az utcák, az emberek odahaza gyógyítják magukat. Mi ketten is elég morózusok és másnaposak voltunk, de azért boldog ünnepeket kívántunk egymásnak és akkor Bartha mester megjegyezte:- Úgy hallottam, hogy híres ember lett belőled.- Én nem hallottam.- Könyveid jelennek meg és irkálsz az újságban.- Előfordul.- Ki hitte volna! - sóhajtott. - Hiszen semmihez sem volt tehetséged. Egy vacak gumicsizmát sem tudtál megragasztani.- Ma már kevesen járnak gumicsizmában - mentegetőztem.-A kerékpárokhoz és a varrógépekhez sem értettél. Bezzeg én még ma is... Lehet, hogy nekem kellene könyveket írni.- Lehet - mondtam.- Te hogy csinálod?- Egyszer megfagytak a füleim az utcán. Sokáig álldogáltam egy ház előtt és a zongoraszót hallgattam.- Nekem jó meleg asztrakán kucsmám van.- Ha néha levenné... Bartha mester mélyen elgondolkodott, szomorúan nézett rám, mint amikor kirúgott a műhelyéből, végül dühösen legyintett.- Szeretem a szép, fekete asztrakán kucsmákat. És nem hagyom, hogy megfagyjanak a füleim. Legfeljebb továbbra sem írok könyveket. Különben is, ki a fenének kellenek manapság a könyvek. GION NÁNDOR JIRÍ WOLKER MIROGOJ A zágrábi temetőben, a már híres Mirogojban szemem felnyílt, hiszen addig azt hittem, hogy minden jól van. Az édeskés délvidéknek lekötött sok tarka bája, a zágrábi temetőben lehullt szemem szürke fátyla. Megláttam a sírkeresztek teméntelen sokaságát, egyformák voltak egy szálig, mint a szélben zúgó nyárfák, mint a harcban szívendöfött katonák komor halála, csak ezeket látta szemem: nyitva-csukva, nyitva-zárva. A halottak merev ökle elszakított innen engem, lerántott a síri mélybe: velük együtt meneteltem... a mésszel öntözött sírba, mely fölött nevek se voltak, az idő rég letörölte: ott tolongtak mind a holtak. Háborúban elesettek hideg teste közé estem, minden halott hozzám nyomult, önként szószólójuk lettem. És kórusban és könyörgőn azt kérdezte hideg szájuk: Mért haltunk meg, mondd meg élő? Magyarázd meg a halálunk! A gyökerek virágokon át szívják a napot mélyre, a halottnak csak élőhöz lehet némi menedéke; attól kérdi, mért esett elr a királyért miért harcolt. Csak egy eszme érdemli a hősi halált, síri hantot. Ó ti orosz, cseh és német, francia hősi halottak, tudom, rátok nem virrad már sem a jövő, sem a holnap, de én mégis elviszem az élőkhöz e súlyos kérdést, tenyeremben viszem vissza, igyekszem, hogy jól megértsék. Kenyérré és borrá válva ősidőm szét az embereknek, megtöröm vele a nyugodt, egyenletes földi csendet. Minden frontok katonái, kik hősként feküsztök itten, elmondom, hogy tépelödtök, s nincs egy hang, mely megsegítsen. Kérdésetek szakadatlan zúg már egész Mirogojban. Amikor még idejöttem, azt hittem, hogy minden jól van. De most görcsös hangotokat viszem, hallja minden élő, feleljünk hát, feleljetek, hisz e kérdés szívettépől URR IDA fordítása megkaptam az óhajtva óhajtott bicskát, apám elvitt Steszadlek bácsihoz, és kivá- ittam azt, amelyik nekem legjobban tet- Nem részletezem, hogy milyen szent !et tettem, hogy a bicskával nem fogok házi akat, pl.: a székeket, a szekrényeket, Hót stb. összefaragni, hogy vigyázok az ra és a ruhámra, hanem röviden megemlí- hogy az én gyöngyház nyelű, háromélú, c bicskámat hamarosan meguntam. Ugye, orú dolog, asszonyom? Mert hogy nem k élni holmi kiábrándulások nélkül. Dsztálytársaim között legjobb barátom volt Olyan Gyuri, amilyenek a Gyurik szoktak élénk, kövér és piros arcú fiú, akiket ennyien irigyelünk egy kicsit, mert olyan isan ügyes fiúk. Nem okosak, ez távol áll hanem élelmesek és ravaszok, anélkül, maguk is tudnának erről. Nyílt arccal ek hazudni, és sose csípi rajta őket senki, üyuri volt az én Gyurim is, amint mindjárt ki rülni. szőr Gyurinak mutattam meg a bicskámat, /ette a kezébe. Megnézte, megkérdezte, nennyibe került, és azt mondta, hogy azért rt szebbet is lehetett volna kapni! ' hétre rá megtörtént, hogy Gyuri ceruzájáegye óra közben eltört. dd ide csak, kérlek, a bicskádat - mondja í -, mindjárt visszaadom. ladtam. Amikor az óra végén visszakapöle, igy szólt: jó bicska, de kár, hogy en életlen. Becsületemre modom, asszonyom, hogy a bicska éles volt, de én abban a pillanatban már meg voltam- győződve, hogy a bicskám az élesség tekintetében az osztályban az utolsó bicskák között foglal helyet, és éppen ezért haladéktalanul meg kell élesíttetni.- Élesíttesd meg Tóni bácsinál - ajánlotta nekem Gyuri. Gondolkodás nélkül elfogadtam a nagylelkű ajánlatot, és elhatároztam, hogy a heti pénzemből, ama húsz krajcárokból, amelyeket vasárnap reggel szoktam kapni az édesapámtól, már hétfőn meg fogom fizetni az adósságomat Gyurinak. Az adósságomat - képzelheti - nem fizethettem meg. Gyurival ti. szombaton duplexpartit rendeztünk a gimnáziumudvarban, s én a pedellus ablakát szerencsésen bevertem. Negyven krajcárba került a csináltatás, és Gyuritól kellett az összeget felvennem, hogy a pedellus kárát megtéríthessem, nehogy hozzá még feljelentsen, és a nyakamba sózzanak egy „osztályfőnökit“, tekintve azon körülményt, hogy az intézeti udvarban egy igazgatói rendelet szerint „tornaórákon és óraközi szüneteken kívül tanulónak tartózkodni szigorúan tilos“. - Az „engedetlen“ tanulóifjak feljelentés esetén az osztályfőnöki megrovást nem egykönnyen kerülhették ki. És az osztályfőnöki megrovásról a szülőket bulletinben szokás értesíteni!... Világos, hogy nem riadtam vissza a legmesz- szebb menő áldozatoktól sem, és Gyurinak, mikor zálogba a bicskámat kérte, haladéktalanul átnyújtottam. Mit is tehettem volna: azzal a mozdulattal - ó, asszonyom, mennyire látom magam! amely a könnyelmű, az ostoba szegényembert jellemzi, odaadtam gyönyörű bicskámat. A bicska dolgáról senkinek sem szóltam, és a lelkiismeret csak este kínzott, amikor lefekvéskor kiszedtem a zsebemből a sok limlomot. Színes ceruzákat, órakereteket, ceruzatokokat, noteszeket, amelyek egy kisfiúnak annyi szép és felejthetetlen mulatságot szereznek, mint semmi más az életben. Nos, ilyenkor fájt a szívem: hiányzott a bicska. Egyszer sírtam is, annyira bántott a dolog. De reggelre megint nem sokat törődtem vele. Többször komolyan gondoltam rá, hogy a he- tipénzből összespórolom a horribilis summát, és Gyuritól kiváltom a bicskát. Szó sem volt róla. Amikor a kezemben volt a pénz, cukrot vettem, megosztottam Gyurival, de a bicskát nem mertem előhozni. Most már tudom, hogy attól féltem, hogy Gyuri ki fogja jelenteni, miszerint semmi közöm a bicskámhoz. Néhány hét múlva Gyuri hozta elő.- Te, Péter, a bicskaügyet rendbe kell hozni. Én adtam neked negyven krajcárt. Te már két hónapja tartozol vele. Ha vesszük, a bicska árának a felét neked már odaadtam, mert ez a bicska, ahogy itt van, semmi esetre sem ér többet nyolcvan krajcárnál. A köszörűsünktől kérdeztem meg. Azt mondta, hogy hat hatosért bármikor hoz nekem egy ilyen bicskát. Most hallgass ide: itt van, még adok neked tizennégy krajcárt, meg odaadom az én bicskámat, és kvitt. Ellentmondást nem túró, de természetes hangon mondta ezt Gyuri. Úgy mondta, hogy meg voltam győződve, hogy kitűnő üzletet csinálok. A bicskája szép volt. Ámbár talán kissé nagyon használt. Azután csütörtök volt, és ilyenkor tizennégy krajcár igen nagy pénz.- Add ide - mondtam neki. Este, amikor már csak három krajcárom maradt, csak este néztem meg a bicskát. És akkor láttam, hogy az egyik éle törött, továbbá a másik penge lötyög, és farágásra egyáltalán nem használható. Ekkor mód nélkül elkezdtem szo- morkodni. Először éreztem, hogy csúnyául becsaptak. így jártam én már azóta néhány, sok bicskával, amelyeket az élettől ajándékba kaptam, s amelyeket könnyelműen elherdáltam. Igy történt, asszonyom, hogy igen korán bele tudtam nyugodni, hogy vannak a világon Gyurkák és Péterek. És természetesnek találtam, hogy az élet küzdelem az efféle bicskák körül, amelyeket a Péterek elvesztegetnek, s a Gyurkák lassan, ügyesen megszereznek. De ugye, megbocsát ezért a közönséges történetért. Az ön kegyeit nem akarom elvesztegetni, mint a többi sok bicskát. Kezeit csókolja hú barátja, Péter- De nincs ám pénzem!- Nem baj, adok neked kölcsön. M
