Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
ÚJ szú 9 1986. 1.31. Egy erdész és egy „városlakó“ találkozása A fennsíkra tévedt idegenek közül sokan visszajárnak. Jól ismerek egy Duna mellől elszármazott értelmiségit, aki szerelmese ennek a tájnak. Ideális hely a nagyváros zsúfolt autóbuszait hullámvasútnak is beillő villamosait és a zajt, a betont esztendőkig eltűrő ember önmagára találására. Viszonylagos közelségben falvak vannak, nem messzire esik egy turistaközpont, ahol egyszer egy évben népművelési évadot búcsúztatnak a csehszlovákiai magyarok. Autóbusszal félórányira fekszik a járási székhely, egyórányira nyújtva a buszozást elérhető egy múzeummá alakított vadászkastély, vagy ellenkező irányban egy megszépült vár... A Szilicei fennsík, Szilice (Silica), Gombaszög (Gombasek), Rozsnyó (Roznava), Betlér (Betliar), Kraszna- horka (Krásna Hőrka) - nem turista- kalauz ez a felsorolás, hanem a fennsíkot nem látogatók emlékezetének a felfrissítése: mik mellett mentek már el. Talán jobb ez így, hiszen mi is lenne ezzel a néhány száz négyzetkilométernyi erdős, lápos, szakadékos karsztos területtel, ha mindazok megrohamoznák, akik az említett helyeken egyetlen esztendőben megfordulnak? Az erdésztől ezt nem merem megkérdezni. Nem volt meglepő számomra, hogy nem egy szakállas, vaddisz- nósörtés-kalapos mesebeli vadásszal találkoztam. Gyermekkoromban még voltak ilyenek, mint ahogy Piroskák, nagymamák és farkasok. Gyermekeimnek ugyanúgy vannak vadászbácsijai, nagymamái és farkasai, mint nekem voltak Legalábbis remélem. Judt Tibor kézszorításában mégis megérzek valamit ebből a mesebeli erőből. A hozzá hasonló sorsú emberek titkát nem könnyű megfejteni: „csak" az erdőt kell megismernie az arra vállalkozónak. Az erdőt, amely neki az arca ráncaiban ugyanúgy rejtezik, mint lelke barlangmélyében.- Huszonöt éve élek a Szilicei fennsíkon. Gyakornokként ezt megelőzően Gulyapallagon dolgoztam, majd Rudnára kerültem. 1963-ban egy olyan erdészházban kezdtem a munkát, amelyben se villany, se víz nem volt. Élni, dolgozni kellett. Gyarapodott a család is, fiam és lányom innen járt iskolába, de nekik nem tetszhetett az életmódunk, mert mind a ketten elköltöztek a városba. Feleségem talán megszokta, bár mostanában már egyre csak sürget, menjünk le a völgybe. Épül a házunk a városban, de igencsak lassan. Nem kell elsietni a dolgokat. Milyen lenne egy városi erdész?... A fiatalabb kollégák már úgy dolgoznak, hogy reggel jönnek és délután mennek, dehát az erdő nem ülhet fel az autóbuszra, nekem meg mindenről tudom kell, ami itt történik. Judt Tibor aligha csak az erdő fáinak növését, a madarak röptét és a vadcsapásokat figyeli. A fennsík nemcsak természeti szépség, néhány tájvédelmi körzettel tarkítva, hanem gazdasági érték is. Új erdőtelepítések, csemetekertek, irtványosok és újabban beteg fák...- Néhány éve felfedeztük, hogy a fák ismeretlen okokból kiszáradnak. Küldtünk mintákat a kutatóintézetbe, s megállapították, hogy gombák támadták meg a fáinkat. Nem fenyeget nagyobb veszély, de résen kell lenni. Meg kell védeni azt is, amit már mi telepítettünk. A körzetemet járva bizony látok olyan erdőrészeket, amelyeket huszonöt éve telepítettünk. Ezeket már ritkítjuk, gondozzuk. Most látszik meg csak igazán, mennyit ér az akkor elvégzett munka. Egy fa életét nem lehet az emberéhez hasonlítani. Elültettük, de néhányan már nem élték meg, hogy erdő nőjön a telepített csemeték helyén. A gombaszögi körzet, amely a pel- sőci (Plesivec) 06-os erdőgazdaság második számú körzete, évek óta kiváló eredményeket ér el. Elsősorban szilicei asszonyok dolgoznak itt, s néhány férfi, traktorosok, erdőmunkások, favágók.- Nem állítom, hogy könnyű munka, aki itt kitart, annak nyomós okai vannak rá. Pelsőcön van az irodánk, hetente lejárok oda. Havonta egy hetet igényel az adminisztráció, hiszen mi elsősorban gazdasági tevékenységet folytatunk. A természetvédelem és a vadgazdálkodás csak részben a mi feladatunk. A fennsíkon három vadásztársaság gondozza a vadállományt. A változásokat, a vadállomány gyarapodását, a nagyvadak mozgását észlelem én is. Félreértésként él a köztudatban, hogy az erdész az vadgazda is. Ha ad magára és a vadásztársaság is örül neki, akkor belép közéjük. Persze nem ünnepi vadásznak, mert azokból sok van. Meg aztán, milyen lenne az erdőt kerülő erdész puska nélkül. Lőni most már nemigen szoktam, régebben, fiatalemberként örömem tellett benne. Azt hiszem, akkor még volt varázsa meg becsülete is a vadászatnak. Most már divat és kivételezettek szenvedélye. A rend, viszont rend itt is. Jó, ha van valaki, aki mindent megfigyelhet, észrevesz. A fennsíkon állandó tartózkodási helye csak az őznek van, öt-hat kilométeres körzetben mozog. A szarvasok olykor huszonöt-harminc kilométert is megtesznek, ezért változik az állomány, nehezebb is a vadászatuk. A régi nagy vadászatokhoz hasonlóak már nincsenek. Szilveszterkor is családi körben ünnepel mindenki. Érdekesség, kaland azért ma is akad. Tavaly például a nagy hideg ide is elűzte a farkasokat. Úgy látszik, hogy a Rakottyásban meg is maradt egy csorda. Tavasszal a juhászok kihajtották a juhokat, s az ordasok lemészároltak néhányat. Utána hármat is láttak arrafelé kószálni. A farkasok az őzek után jönnek, s lehet, hogy néhány kilövését idén is engedélyezik majd. Addig azonban jobb, ha körültekintőek vagyunk. Az erdészháztól húszpercnyi gyaloglásra van a fennsík egyik nevezetessége, a turisták által is látogatható jégszakadék. Ottjártunkkor még az első havat tapostuk az ösvényen. A jég olvadóban volt, hiszen ennek a közlekedőedényhez hasonlítható szakadék-barlangnak van egy másik kürtője, s a nyíláson át nyáron „megszívja“ magát meleg levegővel. Amíg ebből tart, olvad a jég. Télen meg hideg levegőt „szippant“, amitől a nyári csapadék jégheggyé növekszik a szakadékban. Barlangászok, sátrakkal vándorló diákok, kerekpár- túrázók ismerőse a fennsík. Az ott található két falu, Szilice és Borzova (Silická Brezová) elsősorban folklórjáról ismert. A pagonyok, zsombolyok, barlangok, szakadékok, víznyelők, töbrök és tölgyek, bükkök, nyírek, fenyők szomszédságában él Judt Tibor, az erdész. Szilvapálinkájánál csak emberséges szavai melengetőbbek.- Nekem az életem az erdő. Elmenni innen nehéz lesz. Az a ház még épülgethet néhány évig. A tavaszt és az őszt nem lehet máshol szeretni. A nyár olykor gyilkol, mert innen hamar leszalad a víz a barlang- rendszerekbe. A szárazság kiégeti a füvet, a fák, az állatok szenvednek. A tél meg sokszor megnehezíti az életünket. Ha nagy a hó, a falubeliek is nehezen jutnak el munkahelyeikre, nekünk meg sokszor a munkánkat akadályozza. Mégis csak itt jó élni. Meggazdagodni már aligha fogunk, de a házat azért befejezzük a városban. Nem tudom, ki hogy van vele, engem mindig elvarázsolnak a Judt Tiborhoz hasonló emberek. Különös, hogy erdészek, mezőgazdászok, kovácsok, bányászok, pékek közelében megmelegedhet a magamfajta városlakó. Nemcsak a bükkfa tüze, a szén melege, a kemence parázsa melegít, de a szavak. A munkáról ritkán kimondott, s talán éppen ezért annyira tisztán hangzó szavak. Sokszor elgondolkodom, hogy az ilyen álvároslakó, mint én, meddig bírja eltitkolni önmaga kétségeit: bírná-e vállalni, amit mondjuk Judt Tibor közel harminc esztendeje csinál. Mégis visszajár, mert keresi elveszített önmagát. A bizonyosságot? Lehet. De ő hol mutatja meg az unokájának, hogy ezt az erdőt ilyennek álmodtam? DUSZA ISTVÁN ,,A lakótelepi lakás méreteinél fogva nem alkalmas a fölöslegessé vált dolgok, kinőtt gyermekruhák tárolására. A másik oldalon nyilván vannak olyan kis jövedelmű (vagy több gyermekes) családok, amelyek szívesen hasznosítanák a jó állapotban levő, s a kiskereskedelmi áron alul hozzáférhető ruhaneműt“ - gondolták a Szlovákiai Nőszövetség bratislavai Lúky lakótelepen működő helyi szervezetének illetékesei, amikor egy hétvégi szombat délelőttiére megszervezték a ,.gyermekruhák börzéjét". Mire megtalálom a rendezvény színhelyét egy, a „börze“ fogalmához mérten valószínútlenül apró épületben, a bejárati ideiglenes jegypénztárnál még sorban állnak az emberek. Aki árusítani akar, ötkoronás belépőt vesz, a vásárló három koronásat - a kíváncsiskodókra nincs külön díjszabás. A két belső helyiségben az eladók a profiktól ellesett fásult arckifejezéssel ülnek a falak mellett körbe-körbe elhelyezett, áruval megrakott asztalok mögött. A kínálat rendkívül széles: ing, nadrág, kezeslábas, kabát, bakfisruha, torna- és túracipó, gyermekjáték, sót újságtartó ... Nyugodtan szemlélődhetek. Nem zavar (inkább, mintha hiányozna!) a piacokon megszokott zaj, árukínálás, licitálás, vagy a belkereskedelem üzleteiben megszokott „mit kíván“, vagy „kérem“ felszólítás arra, hogy vásároljak már valamit, vagy tűnjek el. Talán csak az a nyüzsgés a fárasztó, amelyhez hasonlót a zsúfolt reggeli autóbuszokon tapasztalhatunk. Csend van. Az eladók némán őrzik az árujukat, s ha szólnak is egymáshoz - hiszen látható, hogy eladni többnyire párosával jöttek -, halkan teszik, szinte suttogva, megilletódve. Az esetleges vásárlók, kíváncsi nézelődők is csak kivételesen szólalnak meg. Megállnak az asztalok előtt, a szemük végigfut a választékon, olykor tüzetesebben is megnéznek egy-egy szvettert vagy nadrágot, de az árára jóformán sosem kérdeznek rá. A választék nem különbözik a ruhaüzletek tömegkínálatától. Legfeljebb abban, hogy fakóbbak a színek. Álmos hangulat uralkodik a helyiségben. Többségben az újoncok A hangulat hirtelen megélénkül. Új eladók érkeznek, korcsolyát, sítalpas, kormányozható szánkót kínálnak. Ezek pillanatokon belül elkelnek. Aztán ismét - tűnődő téblábolás. Az eladókat kérdezgetem, sikerült-e már eladniuk valamit, voltak-e már hasonló rendezvényen, s ők maguk vásárolnának-e a börzén. Az első, akit megszólítok - egy középkorú hölgy - indulatba jön. Ott helyben közgazdasági kiselőadást tart nekem a pazarlásról, mert „Mi más lenne az, ha ezeket az emberi munkával megteremtett, s még használható értékeket kidobnánk?!“ Kárhoztatja azokat, akik mindenből a legszebbet, a legjobbat és a legújabbat akarják. Egyébként pedig - mint később megjegyzi -, nem először vesz részt ilyen börzén, s már sikerült is ezt-azt eladnia.- Két órája ülünk itt - mondja egy nagymama, aki a lányát kísérte el -, tíz koronát fizettünk de még semmit sem tudtunk eladni. Persze, először próbálkozunk ezzel, és talán még sikerül megszabadulnunk valamitől a hátralevő két órában. Reméljük, hiszen különben ki kellene dobnunk. Viszont valamit már elcseréltünk a szomszédainkkal. Segítünk egymásnak, ha már ilyen lanyhán megy az üzlet. A szomszédjaik - fiatal házaspár - ugyanúgy először próbálkoznak a börzén: - Nekünk sem sikerült eddig eladnunk semmit, és nem tudunk mit kezdeni ezzel a holmival. Harmadik gyermeket már nem áll szándékunkban vállalni, hiszen anyagilag a két gyermek is éppen eléggé megterhelő. Sajnos nincsenek olyan ismerőseink sem, akiknek átadhatnánk ezeket a kinőtt ruhadarabokat.- Először veszek részt a börzén - mondja egy huszonéves fiatalasszony. - Eddig még nem sikerült eladnom semmit... Hogy én vásárolnék-e itt valamit?... Nem... Talán...“- Megpróbáltam, nem sikerült - veszi sportosan kereskedői sikertelenségét az ötkoronás jegyek egy további birtokosa. - Pedig láthatja, nincs rongyos vagy kopott árum. Az, hogy fakó kissé, csak azt jelenti, hogy szeretem a tisztaságot... Nem, azt hiszem, hogy a gyermekekre itt nem vennék semmiféle ruhaneműt. Az ember, ha a saját szájától vonja is el, igyekszik mindenből a legjobbat megvenni a gyermekének. Megfontolandó ötlet- Nézze, én szívesen elfogadom, ha felkínálnak valamit a gyermekeim számára az ismerőseim, a barátnőim- mondja egy szemmel láthatólag nem konfekcióból öltözködő fiatalasszony. - Itt mégsem vennék semmit. Lehet, hogy elfogult vagyok, előítéleteim vannak, de akármilyen, vagyis bárkitől származó ruhát mégsem adnék rá a gyermekemre. Megért, ugye! Nem a használt ruha ellen vagyok, hiszen a gyermekek olyan gyorsan kinövik a ruhákat. Nézze ezeket a pólókat, ingeket, pizsamákat, szinte naponta voltak mosva, mégsem látszik rajtuk, még csak ki sem fakultak... Nem tartom haszontalannak ezt a vállalkozást, másutt tudtommal bevált, de ahogy itt ülök, mégiscsak gondolkodtam ezeknek az előbb-utóbb a kukába kerülő ruhaneműknek a hasznosításáról. Mi történne, ha a nőszövetség a börze végeztével átvenné ingyen azt, amit nem akarunk már hazavinni, vagy kidobni, azzal, hogy átadja a rászorulóknak, akár a gyermekotthonoknak is? Igaz, ez munkával járna, de talán megérné! Az apró előcsarnokban összezsúfolódott tömegen készülök átpréselni magam. A csődületet egy pöttöm, tán tízéves kis srác okozta. A beléptidíjért a szórakozás jogát vásárolta meg magának. Arcáról leolvasható, hogy menynyire élvezi a „börzézést“, mennyire beleéli magát a kereskedő szerepébe. Egy székre helyezte a papírládáját, onnan kínálja eladásra a megúnt játékait, külföldi színes gyermekmagazinjait, jelvényeit. A „piac“ felébredt. A kisfiú körül többen összeverődnek, érdeklődnek és- vásárolnak. Hazafelé menet megállók az élelmiszerüzletben, önkéntelenül előszedek három koronát, de nem kéri tőle senki. Potyázok? FEKETE MARIAN (Gyökeres György felvételei)
