Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
► A nyugatnémet Frankfurter Rundschau tavaly december 21 -én közölte Wemer Raith cikkét, amely bírálja II. János Pál pápa magatartását és nézeteit. A pápa túlságosan beavatkozik a politikába, nézetei szélsőségesen konzervatívak. Wojtyla elítéli a haladó papokat és súlyos büntetéseket ró ki rájuk, másrészt viszont szemet huny a diktátorrezsimekben az emberi jogok megsértése felett. A cikk a kővetkezőket írja: Azon országok száma, amelyeket meglátogatott, már most meghaladja azok számát, amelyekben a nyughatatlan, állandó mozgásban lévő Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter járt. Kézjegyét, személyes beavatkozását gyakorlatilag megtalálni a hatalmi szférájába tartozó minden vallási és politikai ügyben. Közszemlére bocsátott vitalitásának eddig csak Ronald Reagan dobhatott kesztyűt, s mindenütt jelenlevő mosolyával csak Helmut Kohl szövetségi kancellár versenyezhet. A férfi, akiről szó van, Karol Wojtyla, 1920-ban született Wadowicében, eredetileg irodalmat tanult, színész volt, később a teológia professzora, püspök, bíboros és 1978. október 22-tól II. János Pál pápa néven több mint félmilliárd katolikus feje. Kétségtelen, hogy a kereszténység legfelsőbb vallási vezetőjének munkakörét illetően minőségi ugrást hajtott végre. Péter apostol örökségét másként értelmezi, mint 265 rendes (és több tucat el nem ismert) elődje. S egy bizonyos idő óta mind a katolikus egyházon belül, mind pedig azon kívül heves viták folynak arról, hogy isten dicsőségére cselekszik-e így, vagy inkább a saját népszerűsége érdekében. Wojtyla bírálói a pápa tévékamerák előtt kérkedöen megrendezett szereplését „triumfalizmusnak" nevezik (egyes, a Szent Péter téren megtartott misék megrendezésével Zeffirelli filmrendezőt bízták meg). Wojtyla hívei, mint például az egykori inkvizíciós hivatalt felváltó Vatikáni Szent Kongregáció prefektusa, Joseph Ratzinger, a lengyel pápa uralkodását, ténykedését ,,a hatvanas évek zsinati fanatizmusa végleges elfojtásának“ tartják. A pápa 1984 óta használja - Ratzinge- ren keresztül - a restauráció kifejezést. „Ha e fogalom alatt, a szó eredeti értelmének megfelelően, azon értékek helyreállítását értjük, amelyeket az új totaliz- mus során számoltak fel, mondhatom, hogy éppen ez az a feladat, amely előtt most, a zsinat utáni második szakaszban állunk“. Azonban amint Giancarlo Zizola vatikanológus a La restaurazione di Papé Wojtyla című bíráló könyvében megállapítja, „az új restaurációnak eddig ismeretlen fajtájáról van szó - vagyis nem a vallási kérdések helyreállításáról, vagy a teológiai megtisztulásról és az ötvenes évekhez való visszatérésről, hanem a pápaság érvényesítésének új formájáról“. Az úgynevezett protagonízmus fonákját, vagyis a pápa ilyen bemutatását (mint színészét és színházi szerzőét, énekesét és sportolóét) sok keresztény és még több nem keresztény lehetetlenségnek, kínosnak, sót veszélyesnek tartja; nos e protagonízmus mellett az utóbbi időben, főleg 1984 végétől egyre erőteljesebben megnyilvánul, hogy Wojtyla szá-- mára mélyreható politikai és kulturális változásokról van szó. Pontosabban szólva, amint a La Republica egyik kommentárjában Gianni Baget Bozzo politológus és hitszónok megállapította: „Eddig ismeretlen változásokat keres, új kultúrpolitikát, valamint a politika új kultúráját. A vallás háttérbe szorul, s csak a társadalmi témák (terhességmegszakítás stb.) tolmácsolásának eszközéül szolgál. Aki fellép e változások ellen, azt elhallgattatják.“ Baget Bozzo ezt nagyon gyorsan a saját bőrén is tapasztalta. A cikk megjelenése után három hónappal megfosztották minden egyházi tisztségétől - hivatalosan azért, mert nem akart lemondani európa-parlamenti képviselői mandátumáról (e testületben több mint egy évig képviselte a Szocialista Pártot, s ez mindaddig semmilyen következményekkel nem járt reá nézve). Ugyancsak újságírók mutattak rá arra, milyen erőteljesen védekezik a Vatikán a bírálat ellen. Domenico Del Riónak, a La Republica vatikáni riporterének ezentúl nem szabad a pápa különrepülögépén utaznia. Az indoklás; Az egyház húsz éve a zsinat után című cikksorozat megjelentetése. Ebben Del Rio a pápát klerikális szempontból bírálókat idézte, valamint a legnépszerűbb római viccet is: „Mi a különbség a Jóisten és Wojtyla pápa között? Az Isten mindenütt jelen van, Wojtyla pedig már mindenütt volt. “ Ami a világi ügyekbe való beavatkozást illeti, eddig XII. Piust (1939-1958) tartották ,,az_ évszázad legpolitikusabb pápájának“. Ő azonban csak ott avatkozott közbe, ahol veszélyeztetve érezte az egyház érdekeit (beleértve a vagyonát is) vagy a doktrínáit. Számára a politika csak a katolicizmus terjesztésének eszköze volt. II. János Pálnál ez másképpen van. „Ott, ahol XII. Pius a politikát tette vallásossá, II. János Pál a vallást teszi politikussá“ - írta a jezsuita Karl Rahner, aki 1984-ben halt meg. Wojtyla dicsöségvágya akkor éri el a csúcspontját, amikor a világi hatalmasok oldalán az állami gépkocsikban végighajt az ujjongok sorfala között. Emellett finom megkülönböztetéseket tesz: Ernesto Cardenal sandinista kulturális miniszternek, aki ugyancsak pap volt (miután elfoglalta tisztségét, önként lemondott minden egyházi hivataláról) 1983- ban kezet sem akart adni, másrészt viszont a szomszédos országok embertelen diktatúráinak képviselőit mosollyal jutalmazta. A felszabadítás teológiájának hitszónokai - akik a szegényekkel szövetkeznek - jobban nyugtalanítják öt, mint az emberi jogok megsértése a jobboldali diktátorrezsimek által. A Jézus hatalmának megkísérlése cimű szellemes könyvben Maria Gonzalez Ruiz spanyol teológus arra a következtetésre jut, hogy ez a pápa „annak köszönhetően, hogy összekeveri a politikát és a vallást, ugyanolyan kísértésnek van kitéve, mint amilyet a Bibliában a sátán készített elő Jézus számára“. A torinói Pellegrini bíboros már 1981-ben figyelmeztetett, hogy „a népmulatságokat, amelyeket a Szent Péter téren megtartott fogadáson láttam, nem szabad összetéveszteni a kultúrával és a vallással. “ A La Civilta cattolica cimű jezsuita lap főszerkesztője, Bartalomeo Sorge feltette a kérdést: „Megváltoztatták-e a pápa útjai azon országok kultúráját, népeit, amelyeket meglátogatott? Nem vált-e az ó dicsőségvágya csak gyorsan múló nyári záporrá ott, ahol kitartó őszi esőre lett volna szükség ahhoz, hogy mélyen beigya magát és megtermékenyítse a földet?“ Sorge atyát 1985 elején a pápa utasítására visszahívták főszerkesztői tisztségéből (Palermóba küldték, ahol valamilyen kulturális intézményt kell vezetnie). A pápa külpolitikája három vágány között mozog. A szocialista országokban az ellenzéki mozgalmakat ösztönzi, s nem vallásos, hanem kizárólag világi elvekkel érvel. Ott, ahol a papok és a világi katolikusok a szocialista kormányokkal egyetértésben járnak el, az egyházi büntetések útján akarja őket ettől eltéríteni - ez a második vágány, amelyet például Nicaraguában is kipróbált. Ott pedig, ahol antikommunista kormányok - beleértve a diktátorrezsimeket is - vannak hatalmon, csak nagyon enyhén bírálja a társadalmi igazságtalanságokat, ha ezt összehasonlítjuk azokkal a büntetésekkel, melyeket azokra a papokra szab ki, akik ugyanezekben az országokban csatlakoztak az ellenzéki vagy szociális mozgalmakhoz. S ha ezek az egyházi férfiak nem vetik alá magukat az ó akaratának, mint például az ún. felszabadítás teológiájának hívei, akkor a nyakukra küldi - és ez a harmadik vágány - a Szent Vatikáni Kongregáció képviselőjét, Ratzinger bíborost. S bármi történjék is Dél-Amerikában, hallgassuk meg az ottani keresztények könyörgését: „Mindenkinek megismételhetem, amit a mi püspökeink szüntelenül hirdetnek - apellált a római hatalmasokhoz Leonard Boff atyának, a felszabadítás teológiája hirdetőjének a nővére, Lina Maria —; jöjjenek el hozzánk és ismerjék meg országainkban a reális helyzetet. De ne a palotákba, hanem a kunyhókba, az indiánok közé, s majd automatikusan megállapíthatják, hogy az 6 nyomorukból fakad a mi kereszténységünk.“ Az 1983-1984-es években a pápa fontos előkészületeket tett a hatalom megszerzésére Itáliában, Baget Bozzo szerint: drasztikusan visszaszorította a Rómában hagyományosan erős rendek (főleg a jezsuiták és ferencesek) befolyását, a hatalom központjába ültetett egy csoportot - különleges, nem egyházi rendnek ismerve azt el -, amelyet elődei, XXIII. János és VI. Pál okkal tartottak távol maguktól. Az Opus Dei-ról van szó. Olyan szövetség ez, amelyről Andresen és Denzler egyháztörténeti szótára megállapítja, hogy „állandó és felháborodott viták folynak körülötte“. A Panorama hetilap az Opus Deit „az isten titkosszolgálatának“ nevezi. A szövetséget 1928-ban alapították Spanyolországban, ahol szorosan együttműködött a Franco-rezsimmel. Jelenleg 65 ezer tagja van - a tagok nevét többnyire titokban tartják - és egyes parlamenti vizsgálóbizottsági jelentések szerint vezető tisztségeket töltenek be a dél-amerikai diktatúrákban és a konzervatív kormányokban. „Míg egyesek ünnepük a katolicizmus eme úgynevezett világi elitjének az életképességét és vallásosságát, mások »szent maffiának« nevezik, vagy valamilyen páholynak, a restauráció folytatásának és az integra- lizmus eszközének, amely kizárólag a hitből akar választ meríteni a magán- és a közélet minden kérdésére, és ezért tagadja az egyes kulturális ágazatoknak nemcsak abszolút, hanem a relatív önállóságát is. “ A hatalom megragadásának második fejezete: a pápa az ultrakonzervatív Comunione e liberazione (CL) nevű szervezetet a saját katonaságának ismerte el a kultúra és a nép vallásosságának kifejezésre juttatása terén. A CL beavatkozik az iskolapolitikába, beleszól a tanszékek elosztásába, a törvények megvitatásakor nyomást gyakorol a parlamentre, s igyekszik háttérbe szorítani a haladó teológusokat. II. János Pál nézeteit jól tükrözi az a beszélgetés, amelyet a Szent Péter téren az újfasiszták vezetőivel, Giorgio Almiranteval és a Franciaországból érkezett szélsőjobboldali fajgyűlölővel, Le Pennel folytatott. A hatalom megragadásának harmadik fejezete: Wojtyla az olasz püspöki konferencia (ez az egyedüli a világon, amely nem választhatja saját maga az elnökét) élére olyan embert ültetett, akire senki nem számított: Ugo Polettit, Róma fövi- káriusát, aki különböző ügyletei miatt nem örvend a legjobb hírnévnek. Poletti konzervativizmusa élesen • ütközik az olasz püspökök teológiai és politikai nézeteivel (akiket egyébként nemigen lehetne forradalminak nevezni). A negyedik fejezet: Sorge atya eltávolítása az említett jezsuita lap éléről abban a reményben, hogy így hatalmába kerítheti ezt a befolyásos sajtóorgánumot. Az ötödik fejezetet a püspöki szinódus képezte, melynek fő feladata az lett volna, hogy valamilyen módon felszámolja a második vatikáni zsinat (20 évvel ezelőtt tartották) eredményeit. Lehetséges azorban, hogy II. János Pál túllőtt a célon, olyan hibákat is elkövetett, amelyeket a klérus nem egykönnyen bocsát meg neki. A pápa a jezsuiták ügyében számította el magát a legjobban. Állítólag „mérsékelt“ lapjuk, a La Civilta cattolica a szinódus előestéjén megjelentette a pápát, a „wojtylizmust“ bíráló egyik legélesebb hangú cikket. És a jezsuita Carlo Maria Martini, aki annakidején a legmagasabb jezsuita tisztség legesélyesebb várományosa volt, s akit a pápa nagy gyorsan a milánói érseki hivatalba helyezett, most nyíltan bírálja a felszabadítás teológiájának elítélését Ratzinger Szent Vatikáni Kongregációja által. Ezért öt tartják a legtehetségesebb olasz jelöltnek, aki majd Wojtyla helyére állhat. (A Frankfurter Rundschau alapján) ÚJ SZÚ 5 Tizenegy évvel ezelőtt avatták föl a franciák az ország legnagyobb gátját a Marne melletti Saint-Dizier-tól 15 kilométerre. Ennek kellett a Mame vizét földuzzasztania és nyáron a 200 kilométernyire levő fővárost, Párizst ivóvízzel ellátnia, télen pedig az árvíztől megvédenie. A szupergát most tele van repedésekkel - annyira, hogy a felelősök riadót fújtak, és még Laurent Fabius miniszterelnököt és a környezetvédelmi miniszterasszonyt, Hugette Bouchardeu-t is tájékoztatták. A gát nem betonból, hanem felhalmozott sziklatörmelékből, földből, kavicsból és homokból épült. A világ duzzasztógátjainak 83 százaléka föld- vagy törmelékgát. A 18 kilométer hosszú francia szupergát a 4800 hektáros Lac du Der- Chantecoq-ban 350 millió köbméter vizet duzzaszt, amikor tele van. „Szerencsére most csaknem üres - mondja Saint- Dizier polgármestere, Manus Cartier. - Ezért egyelőre nincs veszély. Izgalomra vagy pláne hisztériára, nincs ok.“ A 35 000 lakosú város polgármestere azt is elmondja, milyen károkat állapítottak meg a műszakiak a szupergáton: „A gát az agyagos alapon több helyen megcsúszott. Ez repedéseket okozott a gátban. Az ok az agyag- és vályogtalaj korral járó elhasználódása. A vízátnemereszthetösége már nincs garantálva. Nem tudják, hogy a sérült gát kibír-e nagyobb terhelést.“ Haute-Mame vidékén egyelőre egyetlen polgár sem fogott menekülésbe, mivel a hatóságok mindent megtesznek a gátban esett károk megszüntetésére. Az első hiteleket jóváhagyták a javítási munkákra, amelyek már folynak is. Kiszámították, hogy három évig fog tartani a javítás, és átszámítva 35 millió márkába fog kerülni, hogy a gátat megint vízszigetelővé tegyék. Az intézkedések ellenére súlyos szemrehányásokat tesznek a felelősnek tartott személyeknek. A Marne mentén Sain-Dizier, Epemay és Meaux városokban a félelem a hatóságok és a mérnökök elleni támadásokban vezetődik le. Ugyanezt fújják Párizsban és környékén is: a télen a gát nem tudja majd betölteni a neki szánt szerepet- morognak a kritikusok. A Mame melletti lakások és az emberek milliói így Párizsban árvíznek vannak kitéve. Megkönnyebbülten állapították meg, hogy legalább a nyári vízellátás nem forog veszélyben. Ile de France vidékén öt másik gát különböző folyók vízét duzzasztja- összesen 640 millió köbmétert. A most csaknem üres Lac du Der-Chantecoq víztározó tó tartalmával együtt ez összesen mintegy egymilliárd köbméter víztartalékot ad - ez mintegy 14 százaléka a világ legnagyobb földgáza mögött, Pakisztánban lévő víztározó tartalmának. A Tarbela-gát valójában 14 milliárd köbméter vizet duzzaszt egy 80 kilométer hosszú, 137 méter mély és 160 négyzetkilométer felületű tóban. A 143 méter magas Tarbela- gát a szíve a világ legnagyobb, mesterségesen öntözött területének; egymillió négyzetkilométeres vízgyűjtőterületével négyszer akkora, mint a Német Szövetségi Köztársaság. És mégis: „Ha az átszakad, kevesebb embert veszélyeztet, mint egy katasztrófa a Máménál" - mondja egy francia. „A Mame mentén és Párizsban tizenegy millió embert fenyeget a veszély. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik franciának van oka félni. “ (Magyarország) 1986. 1.31.Repedések Franciaország szupergátjában
