Új Szó, 1986. december (39. évfolyam, 283-308. szám)
1986-12-05 / 287. szám, péntek
Egy letűnt kor emlékei Kiállítás Prágában Babilon művészetéről és kultúrájáról A prágai Náprstek Múzeumban az egykori Babilon művészetét és kultúráját bemutató kiállítás tekinthető meg. Anyagát a berlini Eló- ázsiai Múzeum kölcsönözte a prágai múzeumnak. A tárlat időszerűségét a szocialista országok ékírással foglalkozó szakembereinek a csehszlovák fővárosban tartott nemzetközi tanácskozása is növelte. Akik az időszámításunk előtti kultúrákkal foglalkoznak, tudják, hogy a bagdadi, londoni és párizsi múzeumok mellett a berlini Eló-ázsiai Múze- um gyűjteményei nyújtanak egyfajta átfogóbb betekintést az ,,ósi Napkelet“ népeinek életébe, magas fokú civilizációiba. Felbecsülhetetlen értékű anyaga ennek a berlini intézménynek az a mintegy huszonötezer agyagtábla, amelyek feliratainak tanulmányozása újabb ismeretekkel gazdagítja az ókori Kelet kultúrájának és társadalmainak kutatóit. A prágai Náprstek Múzeum látogatói két hónapon át ismerkedhetnek a Tigris és az Eufrátesz között egykor elterülő Mezopotámia több ezer éves kultúrájával. Az ókori Babilon kultúrájának színvonalát nemcsak az ékírás, hanem a csillagászat, a matematika, a természettudomány, az orvostudomány, az építészet, a fémművesség és az üvegkészítés tudományának fejlettsége is bizonyítja. Az elvont gondolkozás magas szintjét jelzi, hogy e kultúra alakítói és hordozói megteremtették a 60-alapú számrendszert, ismerték az első- és másodfokú egyenletet, a négyzet- és köbgyökvonást. Mezopotámiai eredetű az óra és a perc 60-as tagolása, valamint a kör 360 fokra való osztása. A kiállítás forgatókönyvének szerzői - dr. Liane Rost, a berlini múzeum, és dr. Jana Součková, a Náprstek Múzeum igazgatója, az Eló-ázsiai kultúrák történetének ismert hazai kutatója - arra helyezték a hangsúlyt, hogy a rendelkezésükre álló anyag rendszerezésével közérthetően mutassák be az ókori Babilon kultúráját, s a lehetőségek szerint az akkori népek mindennapjait. A Mezopotámia - a Folyóköz - déli részén s az északi Asszíria területén, a Tigris és a Záb folyók övezte háromszögben fekvő ókori Babilon neves uralkodóinak bemutatásával érzékeltetik e térség államformáit, a társadalmi szerkezetet és történelmi átalakulásait. Amíg például Gudes, Lagas kiráI : &■ Mezsgye kő (az ún. kudurru) a föld adományozásáról szóló felirattal az i. e. 721-711-es évekből (Archív-felvétel) lya az i. e. harmadik évezred kis városállama uralkodóinak jellegzetes típusa (aki nagy építkezésekkel, kereskedelemmel, földműveléssel, juhok hizlalásával, termő szőlőhegyekkel, sörfőzdékkel dicsekszik énekében), addig a kegyetlenségeiről híres Asszurna- szirpal asszír király egy katonai nagyhatalmat jelképez. Innen már szinte egyenes út vezet egy soknyelvű, jól szervezett impérium- az asszír-babiloni birodalom- létrejöttéhez az elkövetkező századokban. Korabeli tárgyi emlékek és leletek segítségével a múzeumlátogató megismerheti az uralkodók mezőgazdaságszervezői, hadvezéri, törvényhozói, igazságszolgáltató és kormányzói szerepét. A kiállítás bemutatja, hogy törvényhozói szerepük betöltésében a sumér, babiloni és az asszír uralkodók átgondolt törvénygyűjteményekre támaszkodtak. Közülük a leghíresebb Hammurapi (i. e. körülbelül 1792-1750), aki fekete bazaltoszlopokra rovatta fel törvényeit. Törvénytárának 282 szakasza egy egész világot varázsol elénk, ezernyi peres ügyével-ba- jával. A birodalom rendjét bíróságok, hóhérok, helytartók, folyamőrök és helyőrségek védték... Ahhoz azonban, hogy e hatalmasságok maradandó módon megörökíthessék rendelkezéseiket és gondolataikat, írást kellett létrehozniuk. A prágai kiállításon megismerhető az ékirás születésének útja, láthatjuk az első agyagtáblákat a kialakulófélben levő sumér írás képszerű jeleivel, számos domborműn az elvontabb - a múlt században megfejtett - ékírást találjuk. A vitrinekben láthatók e letűnt kor gazdasági életének és jogrendszerének emlékei is. Vannak itt építkezésekkel összefüggő feljegyzések, magánlevelek, iskolai és rituális szövegek, ráolvasások, imák, szerelmi dalok, terjedelmesebb epikai alkotások, tömör közmondások (például: Még meg sem fogta a rókát, de a nyakára a pórázt már elkészítette. Vagy: Menyasszony - örülő szív, asszony - szenvedő szív). A kiállítás egyik része az évezredekkel ezelőtti hétköznapokat tárja a látogató elé. Például a nők életéről, munkájáról vallanak használati tárgyaik - edények, tűk, fésűk, szépítószeres dobozok. Szerszámok emlékeztetnek a földművelők és a kézművesek munkájára, kis ezüst darabkák a kereskedelemre, ékírásos agyagtáblák az emberek ügyesbajos dolgaira, adásvételekről, adományozásokról és hagyományozásokról vallanak. Ezek hitelességét ötletes rajzú hengerpecsétek lenyomata bizonyítja SOMOGYI MÁTYÁS Eredményes évtizedek Jubileum előtt a Duna Menti Múzeum Fennállásának nevezetes évfordulója megünneplésére készül a komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeum, hiszen 100 évvel ezelőtt, 1886. december 19-én alapították, egyleti szinten. E jubileum alkalmából talán nem érdek telen felvázolnunk e patinás intézmény történetének főbb állomásait. Komáromban a múzeumalapítás gondolata már az 1870-es években felvetődött, amikor Römer Flóris, látva az ószőnyi római tábor tömegesen előkerülő emlékanyagát, egy múzeum megalapítását sürgette. A múzeum egyleti szinten 1886 december 19-én 116 taggal alakult meg „Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet“ néven. Ebben az időben alapozták meg a múzeum római kori gyűjteményét is. Az egyletet 1900-ban újjászervezték, s ekkor hozták létre a „Komárom vármegyei és városi Muzeum-egyesületet“. E változtatás lényegi oka az volt, hogy tevékenységét az egyesület a régészeten és a történelmen kívül néprajzra és természetrajzra is kiterjesztette. Székhelye az ún. Ester bázy pavilon lett. Azonban egy újabb átszervezés következtében a városi közművelődési intézményeket összevonták, és így alakult meg 1911-ben a „Jókai Közmíve- lódési és Muzeum Egyesület“. Székházát, a Kultúrpalotát - a mai múzeum épületét - 1913. november 29-én nyitották meg ünnepélyes keretek között. Itt nyílt meg 1914. április 12-én a múzeum új kiállítása, azonban az elkövetkező háborús események miatt a múzeumot bezárták. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a Jókai Egyesület fokozatosan a csehszlovákiai magyar nemzetiség egyik kulturális központja lett. Ebben az időben Alapy Gyula dr. múzeumigazgató vezetésével pezsgő kulturális élet jellemezte a várost, azonban a múzeum ügye, gyűjteménye elhanyagolt állapotba került. Alapy halála után 1936-ban Szombathy Viktor lett az új igazgató, s az átrendezett múzeum ekkor Jókai emlékszobával bővült. A második világháború éveit a gyűjtemény jelentősebb károsodás nélkül vészelte át. A felszabadulás után a múzeum állami kezelésbe került, s a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság irányította munkáját. Mai elnevezését (Duna Menti Múzeum) 1949-ben kapta. Ezekben az években a múzeum nehéz körülmények között működött, s az igazgatónak kinevezett agilis tanárember, Dušek Mikuláš is csak külső munkatársként dolgozott. Ó kezdte meg a gyűjtemények felújítását, s nyitotta meg a felszabadulás utáni első kiállítást 1953- ban. A múzeum történetének új korszaka tulajdonképpen Kajtár József igazgató kinevezésével kezdődött, a hatvanas évek végén. Az ö felelősségteljes irányításával indult meg a múzeum újjászervezése, a szakemberek létszámának növelése. Az épület felújítása után 1970. november 16-án nyílt meg az új állandó kiállítás, s ettől az évtől váltak rendszeressé az időszaki kiállítások. A múzeum kiemelkedő tevékenységére felfigyeltek a párt- és az állami szervek is, az intézmény 1975-től a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság irányítása alá került, s területi hatáskörrel ruházták fel. A Duna Menti Múzeum napjainkban, a 100 éves évforduló küszöbén - s ezt nyugodt szívvel elmondhatjuk - a szlovákiai múzeumi hálózat fontos láncszemét képezi. Ma az intézménynek 32 alkalmazottja van, ezek közül 11 a szakképzett muzeológus (régészek, történészek, néprajzosok, művészettörténész, zoológus, botanikus, entomológus). A múzeum évente 10-12 időszaki kiállítási rendez, évi látogatottsága napjainkra majdnem eléri a 4000 főt, 1979-től kétnyelvű évkönyvet jelentet meg. A főépületen kívül 1967-ben megnyílt a görögkeleti templom egyházművészeti kiállítása, s az 1970-es években fokozatosan további négy állandó kiállítás létesült, így 1975-ben a Jó- kai-emlékkiállítás és a martosi (Martovce) falumúzeum, 1979- ben a Délnyugat-Szlovákia munkásmozgalma címú kiállítás (második része 1986-ban nyílt meg) és 1980-ban a Lehár emlékkiállítás. Úgy érezzük ezek után, hogy napjainkra a múzeum hatalmas, megközelítőleg 12 000-es gyűjteménye hozzáértő kezekbe került. Tudjuk, ez a kerek évforduló mindenképpen jó alap az összegezésre, de egyben a jövő útjának végiggondolására, az új tervek, célkitűzések felvázolására is késztet. Azt viszont már most tudjuk, hogy tervekben, reális elképzelésekben eddig sem volt, s most sincs hiány. TRUGLYSÁNDOR Ot perc az élet LÓSKA LAJOS REGÉNYE A címben jelzett regény szerzője három évtizeddel ezelőtt, az úgynevezett alapozó nemzedékkel indult, 1954 óta folytat szívós küzdelmet az írói sikerért. Munkássága - no- vellisztikája, két regénye (És mégis felkél a nap, 1971; Tábortűz a Vöröskőn, 1975)- azonban mérsékelt visszhangot keltett. Az idősebb évjáratú prózaíróink közé tartozik, abba a nemzedékbe, amelynek tagjai katonaköteles korban érték meg a második világháborút, s többen közülük megjárták a frontot, a hadifogolytáborokat. A háború borzalmai személyes és megszenvedett élményként vésődtek emlékezetükbe. Nem véletlen, hogy ennek az élménykörnek gazdag és jelentős visszhangja van irodalmunkban, különösen Rácz Olivér háborús tematikájú művei váltak közismertté és népszerűvé. Az öt perc az élet ugyancsak a háborús viszontagságokat idézi, de halványabb művészi színvonalon. Aki Alom Tivadar vagy Hernádi Tivadar tudatának tükrében ismerkedett a világháborúval, a magyar háborús részvétellel, Lós- ka regényhőseinek világát színtelennek, helyenként érdektelennek és unalmasnak találja. Pedig az író teljesítménye az első háborús regényéhez - És mégis felkél a nap- viszonyítva fejlődést mutat. ^Új regényének stílusa, előadásmódja gördülékenyebb, gazdaságosabb, kerüli a korábbiban gyakori nyers, natu- ralisztikus jeleneteket. Címét- szerencsés választással- egy korabeli divatos slágerból vette. Cselekménye történelmi folyamatba ágyazott személyes élményekre épül, amelyek közegét, természetes hátterét az 1944 tavaszától 1945 tavaszáig tartó mozgalmas időszak eseményei alkotják. Műfaji szempontból regé- nyesített visszaemlékezésnek minősíthető, a memoár, a dokumentumpróza és a regény ismérvei ötvöződnek benne. Akárcsak első regényében, ebben is egy rangfokozat nélküli karpaszományos számol be saját maga és sorstársai viszontagságairól. Az öt perc az élet cselekménye - rendhagyó módon - a főhős és bajtársai fogságba esésének jelenetével zárul, azzal a mozzanattal, amellyel a korábban megjelent regény eseménysora indult, tehát annak előzményeiről tudósít. A két mű így szoros kapcsolatban van egymással, mindkettő ugyanazon elbeszélő-főhős önéletrajzi tényanyagán alapul. Nemcsak az akarata és meggyőződése ellenére háborúba kényszerített, verseket írogató tanító és jogi doktor főhős azonos, hanem számos mellékszereplő is (például Luk- sics, Csáky, Nagy Tivadar, Papp Elemér stb.). A névtelen elbeszélő (aki egyébként azonos az íróval, erre az első regényben félreérthetetlen utalás történik) egyes szám első személyben tudósít az eseményekről. A lineáris elrendezésben előadott eseménysor folyamatos közlését azonban gyakran megszakítják az elbeszélő-író reflexiói, a történtek előzményeire és körülményeire, ok-okozati összefüggéseire vonatkozó megjegyzései, a többi szereplő megnyilvánulásai! E cselekményen kívüli elemek az alkotói szándék szerint erősíteni hivatottak az írói vallomás célját: gazdagítani ismereteinket a háborúról, a háborút megszenvedő emberről. E szándék megvalósulását azonban erősen fékezi a regény információ- és valóságanyagának viszonylagos szegénysége. A művészi teljesítmény, az ala- kító-megjelenítő erő fogyatékossága pedig a nagyszámú szereplő jelképes érvényűvé, a tudatukban tükröződő kép általános érvényűvé válását korlátozza. Lóska karpaszo- mányosai - annak ellenére, hogy „tanult emberek“ - meglehetősen naivak, sokszor a bárgyúságig jóhiszemúek. Az esetek többségében képtelenek az események helyes megítélésére, a kínálkozó összefüggések felismerésére, a józan ész sugallta döntések meghozatalára. Legélöbb vonásuk a túlélés vágya, a családi tűzhely melege iránti nosztalgia, a szüntelen hazavágyás. Türelmetlenül lesik a kínálkozóalkalmat, de egy-két kivételt leszámítva nem élnek a szökés lehetőségével. Időnként eljutnak az elhatározásig, de a döntő pillanatban meghátrálnak, lemondanak a cselekvésről. Az ellenállás pedig csak félénk óhajként lapul tudatukban. Semmit nem kockáztatnak, passzívan elszenvedik a háborút. Gyáva doho- gással követik feletteseik egyre zavarosabb és veszélyesebb utasításait. Talán paradoxonnak tűnik, de az olvasói elvárásokkal szöges ellentétben, ebben a tétovaságban rejlik a regény legfőbb hozama. Az író őszintén tárja fel az eseményeket, úgy számol be mindenről, ahogy megtörténhetett. A regény olvastán hiányérzetünk támad, kihasználatlan lehetőségnek tűnik. Leleplező erejű, a szlovákiai magyarság háborús kálváriáját megvilágító mű lehetett volna, de csak szórakoztató - bár tanulságos - olvasmány lett belőle. Hatását gyengítik az írói teljesítmény fogyatékosságai, bosz- szantó mulasztásai; a banális közlések, unalmas leírások. Még a legizgalmasabb, feszültséggel teli jelenetek sem váltanak ki igazi megrendülést, hatásuk elsikkad a megjelenítés vérte- lenségén, a felidézés erélyte- lenségén (például a légitámadás, a tisztek orgiája, a túzvo- nalban történtek leírása). A jellemábrázolás szterotípiája pedig a legkitartóbb olvasót is próbára teszi. Az elbeszélő- föhós személyéről tudunk meg a legtöbbet, de ö sem igazán markáns, körülhatárolt egyéniség, jelleme sablonos, gondolkodása közhelyszerű. A mellékszereplők még kevésbé sikerültek. Nagy számuk szinte megoldhatatlan feladat elé állította az írót, lélekrajzuk naiv és jellegtelen, alig van egyéni vonásuk, szinte csak nevükben különböznek egymástól. Tetteik alig motiváltak, számos megmozdulásuk valószínűtlennek hat (Kákássy pálfordu- lása, az éhes katonák vajszí- vüsége, akik nem lőnek szoptató malacra stb ). A legzavaróbb az, hogy tudatukban az elbeszélő gondolatai variálód- nak, vele együtt változatlanok az események ellenére, lepereg róluk minden tapasztalat. S a közvetlen élményekre támaszkodó, a dokumentum hitelességével is hatni akaró mű akkor válik igazán esélytelenné, mikor az eseményfolyamba bátortalanul és fantáziátlanul beleszövódnek a fikció elemei. Ilyenkor a krónikás kiesik a szerepéből, a mindentudó író pozíciójába helyezkedik, s olyasmiről is tudósít, amiről szenvedő alanyként, csupán megfigyelőként nem lehetne tudomása. A fent elmondottak ellenére sem minősítjük Lóska Lajos vállalkozását teljesen eredménytelennek. Regénye fogyatékosságai ellenére is kiegészíti a háborúról szóló olvasmányainkat. A benne elmondott események időrendje azt sugallja, hogy kézirata régebbi az És mégis felkél a nap című regénynél. Ez megvilágítaná számos hibája forrását. Az viszont nyilvánvaló, hogy egy trilógia első két kötetével van dolgunk, s az esedékes harmadik lehetővé teszi az írói kibontakozást és korrekciót. SZEBERÉNYI ZOLTÁN ÚJ szó 6 1986. XII. 5.
