Új Szó, 1986. december (39. évfolyam, 283-308. szám)

1986-12-23 / 302. szám, kedd

Felelősség az irodalomért A Szlovákiai írószövetség magyar szekciójának tanácskozásáról- ÚJ FILMEK ­Yerma (magyar) A Budmericében megtartott ta­nácskozás résztvevői bizonyára még sokáig vitatják majd, s keres­nek közös szempontokat a nyolc­vanas évek csehszlovákiai ma­gyar irodalmának vizsgálatához, értékeléséhez. Ebben kétségtele­nül segítségükre lesz a Szlovákiai írószövetség magyar szekciójá­nak értékelő ülésén szót kért ven­dégek és irószövetségi tagok vé­leménye. Nem véletlenül fordul­nak megkülönböztetett figyelem­mel a művészeti élet politikai irá­nyítói irodalmi életünk jelenségei felé. A CSKP XVII. kongresszusá­nak szellemében a társadalomban megvalósuló dinamizálás új fela­datokat ró az irodalomra is. Erről szólt Rudolf Jurík, az SZLKP KB osztályvezetője, valamint Ján So- lovič, a Szlovákiai írószövetség elnöke. Megtisztelő, egyben a csehszlovákiai magyar irodalom szerepét is hangsúlyozó ez a fi­gyelem. A nyolcvanas évek elején következett be az az áttörés, amelynek nyomán már a szlovák olvasókhoz eljutott prózai és lírai alkotások révén igazolt lett a nem­zetiségi irodalomnak a csehszlo­vák irodalmi kontextushoz való tartozása. Véletlenszerű egybeesés, ugyanakkor törvényszerű is, hogy a tanácskozás előtt jelent meg a Romboid idei 11. száma, amely­ben a szlovák irodalom kritikusai vitáznak Grendel Lajos tavaly szlovákul megjelent, és irószövet­ségi díjjal kitüntetett három regé­nyéről. A mostani tanácskozáson is megfogalmazódott, hogy a csehszlovák irodalmi kontextus csak abban az esetben érvényes, ha a műfordítók a szlovák és a cseh olvasókhoz is eljuttatják a nemzetiségi irodalom legjobb al­kotásait. Irodalmunkra immár a legszélesebb értelemben vett hazai kulturális közélet és olvasó- közönség is figyel. Nem túlzó az a megállapítás, hogy amíg a hat­vanas-hetvenes években inkább csak a barátságokra alapozott kapcsolatok szabályozták ezt a fi­gyelmet, addig napjainkban első­sorban az oly sokat emlegetett irodalmi kontextus szakmai ténye­zői hatnak. Kétségtelen, hogy végleg a múlté a csehszlovákiai magyar irodalom belterjessége. Ezt az állí­tást elsősorban Duba Gyula, Tő- zsér Árpád, Rácz Olivér, Grendel Lajos, Fónod Zoltán, Zalabai Zsig- mond, Koncsol László és mások munkásságával lehet leginkább igazolni. Bár a névsor bővíthető, ez nem jelenti azt, hogy irodal­munk intézményes keretei között ne lenne jelen az új művek megí­télésében észlelhető tétovaság, a kiadói műhelymunka hiánya, a kritikai front ziláltsága, a Ma- dách-díjak körüli nehezen átte­kinthető vita, az irodalom olvasói­nak számszerűen vészes csökke­nése és a mindebből törvénysze­rűen következő értékzavar, amely lehetővé teszi színvonalát tekintve erősen vitatható müvek kiadását is. Végeredményben két szélső­ség jellemzi leginkább a csehszlo­vákiai magyar irodalom nyolcva­nas évekbeli állapotát. Elsősorban a személyes érzékenységből, az egyéni konfliktustűrő képességek csökkenése miatt szétzilálódott kritikusi arcvonal helyett jelenleg gyakran úgy tűnik: saját érték­rendjét, módszerét most kereső két-három fiatal próbálja elsősor­ban visszhangját kelteni az egyes müveknek. Irodalmunk minderre, éppen hiányzó önismerete és egy­re bizonytalanabb belső érték­rendje okán, egyre inkább reflex- szerűen reagál. A budmericei tanácskozáson elhangzott négy referátum ugyani­lyen esetlegesen, olykor már-már a hevenyészettség látszatát keltve vette számba mindazt, amit az előadók egyéni megítélése alap­ján számba kellett venni. A legke­vesebb szó ezekben éppen a fiatal alkotókról esett, kivétel csak a nyolcvanas évek líráját vizsgáló referátum volt. Egyes alkotókról igencsak hosszan, míg másokról egyáltalán nem esett szó. A figyel­mes hallgató észrevehette, hogy a tárgyalt időszak csehszlovákiai irodalmának fejlődésképe megraj- zolhatatlan, ha az értékelő csupán önbiztosítására figyelve készíti el a vázlatot. így az esztétikailag ki­váló és a szocialista társadalom iránt elkötelezett irodalom mércé­jének megfelelő alkotások elem­zése mellett nem jelent meg a bi­zonyíthatóan meglévő nívótlan művek kritikai képe. Mintha a ki­emelkedő irodalom árnyékában megtűrtnek tekinthetők lennének az irodalom ismérveit csak írott formájukkal hordozó könyvek. A csehszlovákiai magyar iroda­lom jövőjének alakításában döntő szerepe van a Madách Kiadó ve­zetésének és lektori testületének. Az ó szakmai, politikai és esztéti­kai felkészültségük, a belső érté­kelők hozzáértése és etikája az irodalmunk egészére gyakorol, nem mindig pozitív hatást. Vitazó- rójában nem véletlenül tért ki Ru­dolf Chmel az írószövetségi tagok jogaira és kötelességeire. A cseh­szlovákiai magyar irodalomban ta­pasztalható pozitív jelenségek mellett a negatívumok kétszere­sen hatnak. Szerinte az írók, a köl­tők, a kritikusok joga és kötelessé­ge azonos: felelősség az irodalo­mért. Éppen ezért fontos a vitatott dolgok nyílt megbeszélése, ami­hez elsősorban a magyar szekció vezetésének kell megteremteni a fórumokat. Rudolf Chmel a csehszlovák irodalmi kontextus kapcsán a különbözőségekről és az azonosságokról szólt. A kap­csolatok ápolásának fontosságá­ról, a fordítói munka tudatosabb ösztönzéséről. A felületek illesz­kedésében a csehszlovákiai ma­gyar irodalomkritika is részt vehet, hiszen a már említett értékelése­ken bárki elmondhatja vélemé­nyét. Az egynapos tanácskozáson felvetett gondok és nehézségek közül a jelenségként kezeiteket lehet csak számbavenni. Bár két­ségtelen, hogy az egyre szaporo­dó egyéni sérelmek bizonytalan­kodó irodalomszervezői, kiadói gyakorlatot sejtetnek. A csehszlo­vákiai magyar irodalom intézmé­nyes keretei (magyar szekció, Ma­dách Kiadó, Irodalmi Szemle, Ma- dách-díj bizottság, a nemzetiségi sajtó irodalmi és kritikai rovatai) csak igényes esztétikai mércével mérhető alkotások révén teremt­hetnek minőségi előrelépést jelen­tő értékrendet. Nyilvánvaló azon­ban, hogy működésük minden megnyilvánulása kihat irodalmunk egészére. Az ott dolgozóktól az elsősorban a csehszlovákiai ma­gyar irodalom ügye iránt érzett felelősséget és etikus magatartást kíván. Az egyre dinamizálódó szo­cialista társadalomban - ugyanígy irodalmunkban - sem automatiku­san érvényes a ,,mennyiség minő­séget szül“ törvény. Az irodalom­nak önmagának kell teljes egé­szében minőségivé válnia. DUSZA ISTVÁN Federico Garda Lorca műveit sokan és sokféleképpen feldol­gozták már. Egyik legragyogóbb drámai alkotását, a Yermát, ma­gyar-nyugatnémet közös vállalko­zásban legutóbb Gyöngyössy Im­re és Kabay Barna alkalmazta filmre. Félresikerült mű került ki az egyébként tehetséges rendezőpá­ros műhelyéből, mert a görög sorstragédiákra emlékeztető Lor- ca-darabot idealizálták, a monda­nivaló súlypontját a személyes drámáról a környezetrajzra he­lyezték át, s a külsőségeknek álta­lában nagyobb teret hagytak, mint a lélek vívódásának. A történelmi környezetet, a külső társadalom jelenlétét folklórral, a vérbő, meg­rendítő tragédiát pedig látványos szenvedélyekkel, szenvedélyes látványossággal helyettesítették. Ha nem tudnánk, hogy a Yerma az andalúziai származású Garcia Lorca műve vagy a főcímben nem tüntették volna fel, hogy a film e híres dráma nyomán készült, vagyis Gyöngyössy-Kabay mun­káját nem hasonlítanánk az ere­deti irodalmi alapanyaghoz, ha­nem kortól, helytől elvonatkoztatva szemlélnénk, elmondhatnánk róla: ügyes kézzel, szuggesztív megje­lenítő erővel készült film a szere­lemről, féltékenységről, bosszúról. Szép és költői mű, csodálatos tá­jakkal, falusi életképekkel (a tehet­séges Szabó Gábor fényképezé­sében), remek színészi alakítá­sokkal (Gudrun Landgrebe, Ko­vács Titusz, Matthieu Carriére, Gergely Róbert, Sulyok Mária). Csakhogy vajmi kevés köze van az igazi Yerma történetéhez, Gar­cia Lorca drámájához, Franco Spanyolországához (a mű 1934- ben jelent meg); hiányzik belőle Lorca szelleme, mondanivalója, drámájának katartikus élménye, a spanyol paraszti élet elmaradott­ságának, egy tudatilag a feudaliz­musban megrekedt világnak az ábrázolása. A filmbeli Yerma, ez a gyönyö­rű, tiszta asszony fiúgyerekre vá­gyik, de hasztalan várja, hogy te­herbe essen; mert férje képtelen őt boldoggá tenni, titkon Victor, a szőke pásztor után sóvárog, s már-már beteljesülne a vágy kettejük között, amikor megjelenik a férj... Juan halálát - Yerma kétségbeesett dühe, vad, indula­tos fojtogatása helyett - itt a vélet­len okozza. Ez a Yerma tehát nem azonos Lorca Yermájával, hanem egy elandalító, népi életképekkel teletűzdelt, stilizált variáció. S igaz ez sajnos akkor is, vagy annak ellenére is, hogy tudatosítjuk: ma már nem divat egy-egy irodalmi alapanyag hűséges tolmácsolása vagy szó szerinti másolása. Végtelen történet (NSZK-beli) Az 1984-es év leglátogatottabb filmje a Német Szövetségi Köztár­saságban - és Európa más orszá­gaiban is - a Végtelen történet volt. Persze nem kellett különö­sebb jóstehetség ahhoz, hogy a producerek a sikert előre lássák, hiszen a film alapjául szolgáló vaskos könyv megjelenése idején, 1979-ben, az NSZK-ban bomba­siker lett, s kevésbé ismert szerző­je, Michael Ende egy csapásra népszerűvé vált. (A könyv nemrég magyarul is megjelent, de nem lett bestseller). Jellegzetes családi film a Vég­telen történet; elsősorban azok ér­deklődésére tarthat számot, akik kedvelik a fantáziadús sztorikat és szívesen engedik szabadjára kép­zelő erejüket. Épp úgy, mint Basti­an, a film álmodozó hőse, aki a világ bajai s a személyét ért sérelmek elől egy testes kötet ol­vasásába menekül; a Végtelen történet mesevilága foglyul ejti a fiúcskát, aki annyira belemerül a sztoriba, hogy a Semmi pusztí­tásának kitett Fantázia lakóinak már nemcsak szurkol, hanem jó­maga is beavatkozik a siker érde­kében. Wolfgang Petersen rendező munkája nem tartozik a kiemelke­dő filmek kategóriájába. Ám min­den részlete az alkotó technikai ügyességéről, szakmai tudásáról tanúskodik, és arról, hogy az ügyes iparosok felismerték a me­sében rejlő lehetőségeket, s a mo­dern élet valós közegét ügyesen elegyítették az álom örök jegyei­vel. A Végtelen történet kasszasi­kere arra vall, hogy Wolfgang Pe­tersen mégiscsak ért a gyermekié­lekhez (s a gyermeki felnőttlélek- hez). S ezt a sikert (az „amerikai stílusú“ kommersz) nem kizárólag a hatásos mesével érte el. A ka­land, a játék, a mese igézetében, a technikai bravúrok és trükkfelvé­telek ötvözetében ugyanis olyan dolgokról beszél, amelyek lassan- lassan kivesznek életünkből. Az összetartozásról, a megértésről a barátságról, a szeretetről.- ym ­A közösségi ember formálója ALEKSZANDR FAGYEJEV IDŐSZERŰSÉGE A Fagyejev születésének 85. évforduló­járól való megemlékezést magától ér­tetődővé teszi írói rangja, az irodalomtörté­netben elfoglalt helye. A történelmi évforduló számontartásának tágabb idószelvényekhez kötött kifejezésre juttatására inthetne azon­ban az a tény, hogy neve a tankönyvanyag­gá vált ismeretek erejével él a széles köztu­datban. A dél-szlovákiai magyar tanítási nyelvű középiskolákban érettségit szerzett számos évjárat, sőt nemzedékek tagjai is nosztalgiával gondolhatnak vissza azoknak a regényrészieteknek a diákköri emlékezet­be vésésére, amelyek Fagyejev „Ifjú gár­dájának lapjairól memoriter anyaggá lép­tek elő. A krasznodoni fiatalok hősiessége e nagyhatású háborús regény jóvoltából nőtt önmagán túlemelkedő erkölcsi példaadássá. Persze, a belőle készült film is hozzájárult ehhez, megőrizve - a mozikba kerülésének éveit jellemző pátosz nyomaival együtt is - eszmény és magatartás egymásra találá­sának hatóerejét. A közelmúltban az alkotást - aligha geu- pán filmtörténeti érdekességként - a szovjet televízió is műsorára tűzte. A nézők között sokan minden bizonnyal meglepetésként fe­dezték fel Oleg Kosevoj alakítójában a fiatal, vézna Szergej Bondarcsukot. A regény műfaji átültetésekre ihlető hatás­kisugárzásáról vall, hogy évekkel ezelőtt a trnavai Gyermek- és Ifjúsági Színház is sikerrel színre vitte - a televízió-bemutató révén széles körben népszerűvé vált - fel­dolgozásban. Szakkritikai vélekedések sze­rint a mai fiatalok mentalitásához közel álló rendezői felfogás, a zenei és táncbetétek alkalmazása rendkívül érzékletessé tudta tenni az önfeláldozásban csúcspontra jutó jellemfejlődés belső rezdüléseit is. Úgy tűnhet, hogy Fagyejevvel kapcsolat­ban talán a kelleténél ritkábban esik szó első, még alig huszonhat éves korában meg­jelentetett, a polgárháború távol-keleti parti­zánharcainak emléket állító kisregényéről. Már ebben - a magyarul ,.Tizenkilencen“ címet viselő - remekműnek számító alkotá­sában is a közösségi eszmény jellempróbáló és -formáló erejét öltözteti irodalmi köntösbe. Ennek az erkölcsközpontúságnak tudható be, hogy e regény a harmincas évek elején kiváltotta Fábry Zoltán érdeklődését is. Csu­pán néhány soros reflexióban utalt rá a Ko­runkban, majd később a CSKP kultúrpolitikai folyóiratában, Az Útban. Fábry ezidótájt - a korszellemnek megfelelően - a szocialis­ta irodalom szerepét közvetlen agitatív ha­táskifejtésre leszűkítő szemléletet vallott. A szóbanforgó jegyzet bevezetőjében a könyvkritikákat hiányoló megnyilatkozá­sokra reagálva le is szögezte: ,, Felelet: a könyvkritikánál ma fontosabb dolgok van­nak. A kosúti kinyilatkoztatás a csendőrsor- tűz felvillanó fényében minden könyvnél erő­sebben és szemtépőbben beszél.“ így alig­ha meglepő, hogy a ,,Tizenkilencen“-ben ugyan méltányolja a harc teljes képét, még­iscsak a mondanivaló végkifejlete, a próba­tételeken túljutott tizenkilenc partizán erköl­csi diadalának közéleti hatóerővé váltása foglalkoztatja. ,,Kosúton is úgy kell meglátni mindent, amint azt van, hogy megváltoztat­hassuk azt, ami van. A kelet-szibériai tizenki­lenc így találkozik a szlovenszkói partizá­nokkal.“ Fábry Zoltán leegyszerűsítő túlzásai- ahogy azt B. Nagy László írja - ... „nem a gondolat restségből fakadtak, hanem ép­pen a túlfeszített és önmagával szemben is alkalmazott igényességből.“ Gondolatrend­szerének kiteljesedése is az írástudó közvet­len történelem-alakításáért száll síkra. Kár, hogy Fagyejev e regénye később a fábryi gondolati szerkezet kikristályosodása idején, már nem került híres maximáinak fénykö­rébe. Talán nem véletlen, hogy Sas Andor Fa­gyejev tragikus halála alkalmából, 1956 má­jusában a Szabad Földműves hasábjain közzétett méltatásában Fagyejev irásművé- szetére, a rendkívüli műgondra mutatott rá. A köztiszteletnek örvendő egyetemi oktató a pedagógusra jellemző tapintattal - de minden bizonnyal a hazai kibontakozó szo­cialista irodalom címére szóló célzattal- hangsúlyozta Fagyejevnek a kritikák meg- szívlelésében mutatkozó szerénységét, egyes könyvfejezetek többszöri átdolgo­zását. N apjainkban irodalmár berkekben egyre többször esik szó a jelen és a távlatok összekapcsolásáról, a szocialista fejlődés és a tudományos-műszaki haladás minőségi kihívásainak folyamatában kikristályosodó, és jövőbe mutató szocialista embereszmény irodalmi igényű megrajzolásáról. S ez új hangsúlyokat adhat Fagyejev életművének is. Lexikonokba is bekerült önmagáról adott jellemzése: ... ,.azokhoz az írókhoz tarto­zom, akik alkotó munkájukban főként a való­ság eleven megfigyelésére, saját tapasztala­tukra támaszkodnak“. Király István pedig a közelmúltban a Szovjet Irodalom című folyóirat hasábjain megjelent miniatűr esszé­remekében ezt írta Fagyejevről: ,,A létező ember fölött kereste, akarta a lehetséges embert. Elültette a magaslatok vágyát. A leg­többet tette ezzel, amit író tehet. “ K. J. Yerma (Gudrun Landgrebe) és a szőke pásztor (Matthieu Carriére) a magyar film egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1986. XII. 23

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom