Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-09 / 238. szám, csütörtök

Egy „homo scribens“ ötven éve Oliver Dohnányi a Szlovák Filharmónia zenekarát vezényli az ősbemuta­tón (ČSTK felvétel) Bemutatók jegyében A Bratislavai Zenei Ünnepségek hangversenyeiről I fubomír Feldek sok vonatko­L. zásban a cseh Nezvalra emlékeztető jelensége a mai szlo­vák költészetnek. S ha valaki erre azt mondja, hogy az összehason­lítás már csak azért is sántít, mert Feldek tulajdonképpen még „fiatal költő", hogy még csak tegnap dö­rögte el a szlovák irodalomba be­robbanó, vagy inkább berobogó trnavai fiatalok - akiket a magyar irodalomtudomány nagyszombati költőcsoport néven jegyez - nevé­ben, hogy „Félre a sínekről! Gyorsvonat érkezik!“, azt hadd emlékeztessem a költő ötvenedik születésnapján a tényre, hogy Nezval mindössze nyolc évvel volt idősebb, mikor meghalt, mint most Feldek, s hogy az a „tegnap“, amikor a fent idézett kiáltvány megjelent, kettő híján harminc év­vel ezelőtt volt. Persze, két költő összehasonlí­tása során távolról sem az életkor a döntő, de a Nezval-Feldek pár­huzam, azt hiszem, az egyéb pró­bákat is kiállná. Itt van például a két költő kép­hez való viszonya! Nevezték (ne­vezik) ezt a szlovák költócsoportot „metaforistáknak“ is, mert kiáltvá­nyaikban (hármat írtak, s mind a hármat Feldek fogalmazta; az egykori cseh poetisták egyik kiált­ványa meg Nezvaltól származik), szóval a kiáltványaikban az öntör­vényű metaforára, a „szabad asz- szociáció“ versszervezó erejére esküdtek fel. Nos, a metaforának ez a fajta értelmezése számunkra Nezvalt idézi, aki a vers születését és alakulását úgy határozta meg, mint a „képzeletből táplálkozó for­ma szerves és fiziológiai növeke­dését“. S mivel a metafora-prog­ramot Feldek fogalmazta meg, csak természetes, hogy ő tartotta magát a leginkább a programhoz, s az ő akkori verskompozíciói hat­nak leginkább „fiziológiai növeke­désnek“. Az említett költők cso­portos debütjének számító 1958/4-es Mladá tvorbában a ki­áltványok mellett egy Feldek-vers is szerepel: Hra pre tvoje modré oči (Kék szemednek játszom) a cí­me, de lehetne akár „Szabad asz- szociációk“ is, mert a játékos gyermekversben a gyermeki fan­tázia kötetlenül kötött törvényei szerint zuhognak, örvénylenek, alakulnak a képek. S e programversként is felfog­ható kompozíciónak a címében íme leírva is ott szerepel az a má­sik elem, amely költőnket megint csak a poetizmushoz - s így Nez- valhoz is - köti. Ez az elem a játék eleme. - Egy magyar írástudó egyszer Párizsban a szürrealiz­mus valamelyik pápája előtt Kas­sákkal dicsekedett. „Hát igen - szólt fanyar mosollyal a francia költő csakhogy az avantgarde művészetet nem lehet fogcsikor­gatva művelni.“ Értsd: nincs avantgarde művészet játékosság, játék nélkül. Teige, a cseh poteiz- mus törvényhozója is azt prófétál- ta: „A poetista művészet... legyen rakoncátlan, játékos, heroizmus- mentes és bájos“. S a hívei igye­keztek is „játékosok" lenni, de úgy istenigazában „rakoncátlan játékos és bájos" csak Nezval volt közöttük. Az említett költócsapatok tagjai között pedig Feldek. Neki nem kellett erőltetni a játékosságot (ahogy Nezvalnak sem), kezdettől fogva legbensóbb adottsága a já­ték. Játszott gyermekverseiben, bábjátékaiban, s játszik súlyos verskompozícióiban, komédiái­ban, sót még brillírozó műfordítá­saiban is. Persze, csak úgy, aho­gyan az erómúvész is játszva emelgeti a mázsás súlyokat: köz­ben a bőr alatt pattanásig feszül­nek az izmok. Látszólag Feldek is játszva oldja meg a legigényesebb műformai-tartalmi problémákat, „látszólag", de ez a „játszva" a szuverén tehetséget, a mester­ségbeli tudást, a hozzáértés mű­vészi fokát jelzi. J átékosságának másik össze­tevője az a fajta szellem kö­zelség, amely a rosszabbik eset­ben egyszerű szellemesség szo­kott lenni, a jobbik esetben azon­ban - bölcselet. S azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Feldek szellemközelsége - bölcselet. Szándékosan írtam a filozófia helyett a bölcsességet asszociáló bölcseletet, Feldek szellemisége ugyanis sokkal inkább bölcses­ség, mint elvont gondolatrendszer. Életbölcsesség! A latinos műveltségű régi Ma­gyarországon a tanultabb embe­rek a görög-latin epikureusok derűs erkölcsfilozófiáján nőttek föl. írva van, hogy a Napóleon ellen hadba induló nemesek atillájáról nem hi­ányozhatott Horatius. Korunk egy­re inkább anyagi javakért vitézke­dő polgárainak az atillájába aján­lom melegen Ľubomír Feldek ver­seit. Kevés költőnk (pontosabban kevés modern költőnk) van, aki olyan derűvel tud szólni komoly dolgokról - családról, szerelemről, társadalomról, történelemről, kul­túráról -, mint ő. S úgy mond ki igazságokat, hogy egy pillanatig sem moralizál. Ettől megmenti egészséges iróniája és öniróniája, s még inkább az egyszerit ugyan a pillanat tört része alatt az általá­nos magasába röpítő, de ugyan­akkor a konkrét társadalmi és tör­ténelmi lét közelében is tartó me­taforái. S mit mond Feldek ezen az egyszerre konkrét és általánosító, egyszerre játékos-derűs és ko­moly-mély nyelven? Azt, hogy él­jünk teljes életet. Ne életművé­szek, hanem az élet művészei legyünk. A teljes életé. Ahogy a jó metafora, mi is az élet teljességé­vel érintkezzünk. A „természet szobájából“ a „szoba természeté­be“, a civilizáció falai közé kerül­tünk. Nos, legyen érzékünk a civi­lizáció összetettebb, szellemibb örömeire is. Nem kétséges, hogy Feldek en­nek az újfajta érzékletességnek a szolgálatába akarja állítani a köl­tészetét. De ugyanakkor, mintha úgy érez- né, hogy a költészet lehetőségei is korlátozottak. A teljesség érdeké­ben tehát át-átruccan az egyéb műfajok világába. A költészettel párhuzamosan műveli a dráma, a széppróza, az esszé, sót, a me­se műfaját is. (Nem célom itt kiter­jedt irodalmi munkásságának bib­liográfiai áttekintését adni, de az aktualitása miatt hadd jegyezzem meg, hogy ebben az évben jelent meg magyarul, Budapesten, egy kötetben három abszurdba hajló drámája, a Metafora, az Ennivaló nagymama, és a Jánošík Vivaldi- módra.) S akkor a szlovák műfor­dítói gyakorlatot forradalmasító, sajátos Lautréamont-, Biok-, Szophoklész-, Majakovszkij-, Jef­fers- és Shakespeare-fordításairól még nem is beszéltem! Egyszóval Feldek ebben a sokmúfajúságá- ban, irodalmi nagyétkűségében is Nezvalt, a cseh irodalom Pantag- rueljét idézi számunkra. D e ezzel immár legyen is vé­ge a Nezval-Feldek párhu­zamoknak. Annál is inkább, mert Feldek a leglényegesebb törekvé­sében azért mégis csak különbö­zik Nezvaltól. Erre a különbözésre egyébként ő maga hívja fel a fi­gyelmet Homo Scribens (1982) cí­mű esszékönyvében. Azokkal vi­tatkozva, akik neopoetistáknak nevezik őket, kifejti, hogy Nezva- lék addig vitatták „a metafora és idea" (a forma és tartalom) viszo­nyát, míg végül is teljességgel ki­lúgozták a metaforából a tartal­mat. S maradt az „action gratuit", a kép, mint a tudat alatti ösztönös megnyilvánulása. Feldekék vi­szont kezdettől fogva „monisták", kiáltványaikban is a metafora és idea egységére esküsznek föl. Sokéves hagyományai vannak ha­zánkban a szovjet iparművészeti kiállí­tásoknak, melyek többek között lehető­séget adnak a két ország képzőmű­vészeti szövetségei közötti kapcsola­tok elmélyítésére is, a szovjet és a csehszlovák iparművészek alkotó együttműködésére. A szovjet iparművészek, a modern kor emberének igényeit szem előtt tart­va, megpróbálják átmenteni a mába az elődök által teremtett gazdag képző­művészeti hagyományokat. A Dielo bratislavai, Széplak utcai kiállítótermében nemrég megnyílt szovjet iparművészeti kiállításon grúz, üzbég és orosz művészek legújabb alkotásai láthatók. Amíg a Szovjetunió európai részében készült kerámia gaz­dag színárnyalataival, virágmotívumai­val és állatfiguráival ragadja meg a lá­Feldek nem fél magáról leírni, hogy ó elkötelezett költő. De esz­mének és formának egyidóben el­kötelezett. Nezvalék a húszas és harmincas években a tartalom „formatorzító“ hatásától félve meghatározóan végül is a formá­nak kötelezik el magukat. Az ötve­nes években a helyzet visszájára fordul. Mihálikék, Lajčiakék, a csu­pasz tartalom elkötelezettjei. Az ötvenes évek végén, s a hatvanas évek elején Feldekék billentik helyre „a kizökkent időt“, állítják vissza a forma és tartalom művé­szi egységét. S nemcsak visszaállítják, ha­nem tartják is azóta. Immár ne­gyedszázada. Keményen, férfia­sán. Hűek egykori kiáltványaik­hoz, egy pillanatra sem lazítanak, egy pillanatra sem engednek a csábító igénytelenségnek. Avantgarde-nak indultak, s való­ban élgárda lettek. A szlovák köl­tészet élgárdája. S azok máig. S ennek az élgárdának kezdet­től vezéregyénisége, s az egyik legszínesebb, legsokoldalúbb, leg­izgalmasabb költője Ľubomír Feldek, aki most, íme betöltötte az ötvenedik életévét. M it kívánjak én, mit kívánjunk mi, a szlovákiai magyar iro­dalom művelői és olvasói (akik persze egyben a szlovák irodalom olvasói is), ennek az avantgarde „homo scribensnek“, kísérletező, reneszánsz módon nyitott, sok­oldalú teljes embernek? Az 1977-ben megjelenő Z reči do reči (szó szerint: Nyelvből nyelv­be, értelem szerint: Nyelvről nyelvre vagy: Az egyik nyelvből a másik nyelvbe) címú esszégyúj- teményét ezzel az ajánlással nyomta a kezembe: ,,Z priateľstva do priateľstva“ (Egyik barátságból a másik barátságba). A dedikáció értelme pedig a következő: Feldek 1959-ben végezte a Pe­dagógiai Főiskolát, mi - Cselényi, Kulcsár Tibor és jómagam, a szlo­vákiai magyar „nyolcak“ közül te­hát hárman is - 1960-ban. A talál­kozás és barátkozás lehetősége Feldekkel tehát már a kezdet kez­detén adva volt számunkra. Mai szemmel tekintve a dolgot, érthe­tetlen, hogy miért álltunk meg a puszta találkozásnál. Mint kollé­gák ismertük egymást, köszön­tünk egymásnak, egy-két felületes beszélgetésünkre is emlékszem, de a barátkozásig nem jutottunk el. Arra csak később, jóval ké­sőbb, a hatvanas évek végén, vagy még inkább a hetvenes évek elején került sor. Akkor, mikor már írószövetségi rendezvények, gyű­lések, közös irodalmi vállalkozá­sok tereltek össze bennünket. (Közös vállalkozásaink közül hadd említsek itt meg legalább egyet: a szlovákiai magyar költők emléke­zetes szlovák nyelvű antológiája, a Mužný vek (Férfikor) elé Feldek írt meleg, baráti hangú előszót.) Ma, állíthatom, Ľubomír Feldek- ben a szlovákiai magyar írásbeli­ség s az egyetemes magyar iroda­lom egyik legőszintébb szlovák barátját tisztelhetjük és köszönt­hetjük. E rre a kétszakasos ismeretsé­günkre, barátságunkra gon­dolt Feldek, mikor esszégyűjtemé­nyébe azt a bizonyos ajánlást írta. Én pedig ötvenedik születés­napján hadd köszöntsem Feldek- ben a szlovák irodalmat szinte minden műfajában megújító írót, s barátunkat, a magyar irodalom barátját. TÖZSÉR ÁRPÁD togatót, addig a közép-Ázsiai sajáto­san orientális jellegű. Ezt a kerámiát a tektonikus eredetű kőzetekre emlé­keztető alapszínezet jellemzi, bevésett, fényesre festett geometrikus ornamen­tikával. A vonzó használati tárgyak (kávés- és teáskészletek, gyümölcsöstálak, vá­zák, kancsók, poharak, hamutartók és egyéb dísztárgyak) hasonló színössze­állításuknak és formai egységüknek köszönhetően jól kombinálhatók. Ezek a tárgyak kis számban készül­tek a Szovjet Képzőművészeti Alap műhelyeiben, s hozzáférhető áron a ki­állítás színhelyén megvásárolhatók. Szinte alig akad látogató, aki ne hasz­nálná ki ezt a lehetőséget. Finom ízlés­sel készült tárgyakat vihet haza. CZIBULA ILDIKÓ Egy ilyen méretű zenei rendez­vénysorozat egészét hallva óha­tatlanul is bizonyos jellemzőket keres a hangversenylátogató. Nem véletlen, hogy a Bratislavai Zenei Ünnepségek első felére a kortárs zene bemutatóinak nagy száma a legjellemzőbb. Ezt az " állítást elsősorban az igazolja, hogy szinte nem volt olyan kon­cert, amelyen kortárs hazai vagy külföldi kompozíciót ne játszottak volna. A múlt hétfőn a Niederösterrei­chisches Tonkünstlerorchester (Alsó-ausztriai Zeneművészek Zenekara) hangversenyén Uwe Mund osztrák karmester vezé­nyelte Gottfried von Einem Capric­cio (op.2) című rövid lélegzetű al­kotását. A minden részletében ki­dolgozott mű szinte pattanásig te­le volt feszültséggel. Az elsősor­ban dalművek szerzójeként ismert komponista ezen nagyzenekari műve is a fegyelmezett drámai szerkesztés jegyeit hordozza. Az est hangszeres szólistája Vagram Szaradzsjan örmény gordonka- művész volt, aki Karén Hacsatur- jan (a neves zeneszerző rokona) Gordonkaversenyét mutatta be. Ezen a koncerten tehát egy oszt­rák és egy örmény kortárs kompo­nista alkotása is felhangzott. Míg az előbbi klasszicizálóan romanti­kus hangvételű, addig ez utóbbi­ban sokkal inkább felismerhetób- bek voltak a huszadik századi ze­ne stíluselemei. Vagram Sza­radzsjan előadóművészi teljesít­ményére a részletek kidolgozása, az érzelmi színárnyalatok és a technikai tudásra alapozott ma­gabiztosság volt a jellemző. A hangverseny második felében Liszt Ferenc Koronázási miséje szólt az osztrák zenekar és kar­mester, valamint a Szlovák Filhar­mónia Kórusa, Ľubica Rybárska (szoprán) szlovák, Graciela Al- peryn (alt) argentin, Kurt Westi (tenor) dán és Peter Mikuláš (basszus) szlovák szólisták közre­működésével. Az oly sokat vitatott koronázási mise, amelyet a zene­szerző I. Ferenc József magyar királlyá koronázása alkalmából írt, a mű szellemével ellentétes töltés­sel szólalt meg. A felfokozottság Lisztnek erre a művére a legke­vésbé jellemző, hiszen tudatosan kerülte azt. Ebben az esetben szemléletbeli kérdés, hogy az elő­adók mennyire veszik figyelembe a mű megírásával összefüggő tör­ténelmi helyzetet, vagy pusztán mai, szűkén értelmezett zenei szempontokat követnek. Mind a szólisták, mind a kórus az oszt­rák karmester értelmezésének megfelelően voltak részesei az al­kalmi mise tolmácsolásának, amely szellemiségében így kissé túlzónak hatott. A szerdai koncert nemcsak az előadóművészeket, de a hallgató­ságot is a megszokottnál nagyobb mértékben igénybevevő terjedel­mű volt. A Szlovák Filharmónia Zenekarát és Kórusát Oliver Doh­nányi vezényelte. Carl Maria von Weber Felhívás keringóre című műve szinte egyetlen sodró áram­latként hatott, s a befejező sza­kasz önfeledtsége erőteljes pontot képezett a mű végén. Tsuyoshi Tsutsumi japán gordonkaművész Luigi Boccherini B-dúr gordonka- versenyét precízen, ugyanakkor a szellemességet, az érzelmi ár­nyalást szinte mellőzve játszotta el. A karmester diszkrét modor­ban, mindvégig a gordonkaszólót előtérbe helyezve irányította a ze­nekart. Kérdés, hogy ez a sajáto­san értelmezett zenekari jelenlét mennyiben talált helyeslésre a kö­zönség egy részénél. Siegfried Matthus Catullus szerelmi gyötrő­dései címú szopránra és basszus­ra írt oratóriuma a Szlovák Filhar­mónia felkérésére született meg. Az ősbemutatón közreműködő két NDK-beli énekművész, Gabriele Näther (szoprán) és Karsten Me- wes (bariton) a Catullus szerelmi himnuszainak szövegére írt művet a kórussal együtt színtelenül tol­mácsolta. Egyébként vitatható en­nek az alkotásnak az értéke is, amely aligha szorítkozhat csupán a szürkeség, a monotónia kifeje­zésére. A koncert záródarabjaként Pjotr lljics Csajkovszkij IV. szimfó­niáját (f-moll, op.36) Oliver Doh­nányi talán a váratlan beugrás kényszerének szorításában kissé bizonytalanul vezényelte. Ennek ellenére voltak ennek a tolmácso­lásnak szép részei, különösen a III. tétel (Ccherzo: Pizzicato osti- nato, allegro) és a IV. tétel (Finále. Allegro con fuoco) ellentéteinek kidomborításában, valamint a be­fejezés elementáris tobzódá­sában. A Prágai Szimfonikus Zenekar Jirí Bélohlávek vezényletével, Bri- gita Šulcová (szoprán) énekesnő, Václav Rabas orgonista és Otakar Brousek versmondó közreműkö­désével adta elő Klement Slavický IV. szimfonietta című húros, billen­tyűs és ütőhangszerekre, vala­mint szopránhangra írt müvét. Ez az alkotás először az idei Prágai Tavaszon hangzott el, s a bratisla­vai bemutatóra is a nemzetközi békeév jegyében került sor. A ze­neileg és eszmeileg kiemelkedő alkotás mind a zenekar, mind a szólisták részéről kiváló tolmá­csolásban szólalt meg. Kifejező zeneisége méltán emeli ezt a mű­vet a kortárs cseh zene legjobb alkotásai közé. Gustáv Mahler IV. szimfóniája (G-dúr), amelyet a ze­nekar Jana Jonášová (szoprán) közreműködésével játszott, ele­gánsan finom tolmácsolásban szólalt meg. Mindennemű pateti- kusságot mellőzve, részletekre fi­gyelő aprólékossággal kidolgozva és mély líraisággal játszották. Jo­nášová IV. tételbeli szopránszóló­ja azonban olykor kissé megtört. Bár eddig nem tettem említést róla, a zenei ünnepségek szerves részei a szombat és vasárnap dél­előtt megtartott matinék is. így a múlt szombaton a London Baro­que kamarazenekar koncertje is sokakat vonzott. A Corelli, Purcell, Hándell, Erskine és Haydn barokk illetve klasszicista zeneszerzők müveit tolmácsoló kamarazenekar ráadásul régi, muzeális értékű hangszereken játszik. A Charles Mediám vezette öttagú együttes szinte mindegyik kamaradarab elódásakor a hangszertudás leg­magasabb fokán, a lehető legtelje­sebb empítiával játszik. így nem­csak a tényként már említett inst­rumentumaik hangszínei, de az előadói stílusukra oly jellemző telí­tettség, hangzásbeli gazdagság is fokozta a zenei élményt. Ez min­denekelőtt Händel F-dúr triószo­nátájának (op.2/3) és Haydn V. C-dúr triójának valamint csem- ballóra és vonósokra írt IV. conter- tinojának tolmácsolásakor volt magával ragadó. SZÚNYOG JUDIT Szovjet iparművészeti kiállítás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom