Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-16 / 244. szám, csütörtök
ÚJ szú 3 1986. X. 16. A szovjet javaslatok elfogadása új korszak kezdetét jelentené Mihail Gorbacsov beszéde a szovjet televízióban (ČSTK) - MIHAIL GORBACSOV, az SZKP KB főtitkára kedden este beszédet mondott a szovjet televízióban, amelyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk: Jó estét, kedves elvtársak! önök tudják, hogy vasárnap fejeződött be Izlandon találkozóm Ronald Reagannel, az Egyesült Államok elnökével. Eredményeivel a szovjet televízió által is sugárzott sajtóértekezleten foglalkoztam. Nyilatkozatom szövegét és az újságírók kérdéseire adott válaszaimat közzétették. Most, hogy hazatértem, kötelességemnek tartom tájékoztatni arról, miként folyt le a reykjavíki találkozó és hogyan értékeljük azt. Az SZKP KB Politikai Bizottsága ülésén éppen megvitatta az izlandi fővárosban tartott találkozó eredményeit. Holnap teszik közzé a beszámolót arról, hogy pártunk vezetősége miként tekint erre a fontos politikai eseményre, amelynek következményei meggyőződésünk szerint a nemzetközi kapcsolatokban hosszú távon meg fognak nyilvánulni. Reykjavík előtt az esedékes találkozóról sok mindent elmondtak és megírtak. Mint az hasonló esetekben szokás, sok feltételezés és fejtegetés hangzott el. Ez természetes. Ez esetben sem voltunk híján a spekulációknak. Most, hogy a találkozó befejeződött, eredményei a nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjában állnak. Mindenkit érdekel, mi történt, mit hozott a találkozó és milyen lesz a világ utána. Arra törekedtünk, hogy a reykjavíki találkozó a világpolitika legfontosabb kérdéseire összpontosítson - a lázas fegyverkezés leállítására és a nukleáris leszerelésre. Végül így is történt. Vajon milyen indítékok motiválják azt, hogy ebben a kérdésben olyan kitartóak vagyunk? Külföldről gyakran halljuk, hogy ezt a mi belső nehézségeink indokolják. Nyugaton létezik egy olyan tézis, hogy a Szovjetunió végső soron gazdaságilag nem bírja majd a lázas fegyverkezést, hogy ez megtöri és kérlelni fogja a Nyugatot. Ezért méginkább az erő pozíciójából kell hozzá viszonyulni. Egyébként ez a nézet elhangzott az Egyesült Államok elnökének a találkozónk után tartott beszédében is. Nemegyszer elismételtem már, hogy az efféle tervek nemcsak homokvárak, hanem mindenekelőtt veszélyesek is, mivel végzetes politikai döntésekhez vezethetnek. Saját problémáinkat bárki másnál jobban ismerjük. Vannak problémáink, ezeket nyíltan elemezzük és megoldjuk. E tekintetben megvannak a terveink, a saját eljárásunk, s a párt és a nép e tekintetben egyazon nézeten van. Mindent egybevetve le kell szögeznem, hogy a Szovjetunió jelenleg mindenekelőtt összeforrottságá- nál, a nép politikai aktivitásánál és dinamizmusánál fogva erős. Véleményem szerint ezek az irányzatok erősödni fognak, erősödik tehát társadalmunk ereje is. Magunkról mindig képesek vagyunk gondoskodni. A Szovjetuniónak megvannak az eszközei ahhoz, hogy - ha ez szükségesnek mutatkozik - válaszoljon bármilyen provokációra. A szovjet emberek ezzel tisztában vannak, s ezt tudnia kell az egész világnak. Az erővel játszani azonban nem akarunk. Ez a nukleáris rakéták évszázadában túlságosan veszélyes cselekedet lenne. Szilárd meggyőződésünk, hogy a nemzetközi kapcsolatokban állandósuló lázas állapot váratlan és végzetes válság veszélyeit rejti magában. Gyakorlati lépésekre van szükség, hogy elkerüljünk a nukleáris szakadék szélétől. Közös szovjet-amerikai törekvésekre van szükség, s ugyanakkor a nemzetközi közösség törekvéseire is, hogy radikálisan megjavítsuk a nemzetközi kapcsolatokat. E célok nevében a találkozó előestéjén - még azt megelőzően, hogy Reagan elnök ehhez beleegyezését adta - a szovjet vezetésben nagyszabású előkészítő munka folyt. A politikai bizottság és a központi bizottság titkárságának tagjain kívül ezekben részt vett a külügyminisztérium, a honvédelmi minisztérium, valamint további intézmények is, együttműködve tudományos és katonai szakértőkkel, valamint különböző ipari ágazatok szakemmbereivel. A reykjavíki találkozóra kidolgozott álláspontjaink barátainkkal, a szocialista közösség országainak vezetésével folytatott átfogó és többszöri viták eredményei voltak. A találkozónak elvi tartalmat próbáltunk adni, és előremutató indítványok előterjesztésére törekedtünk. A továbbiakban pedig magáról a találkozóról, arról, hogy miként is alakult. Nemcsak azért kell beszélni róla, hogy megerősítsük az igazságot, amelyet partnereink a reykjavíki tárgyalásokon már elferdítenek, hanem mindenekelőtt azért, hogy önöket tájékoztassuk arról, a továbbiakban hogyan is akarunk eljárni. Az első megbeszélés Ronald Reagan elnökkel szombaton tíz óra harminc perckor kezdődött. Az ilyenkor szokásos üdvözlések után, valamint az újságírókkal való rövid találkozót követően egyedül maradtunk, csak a tolmácsok voltak társaságunkban. Eszmecserét folytattunk az általános helyzetről, az országaink közötti párbeszéd alakulásáról, meghatároztuk azokat a kérdéseket, amelyekről tárgyalni fogunk. Ezt követően megkértem az elnököt, hogy hallgassa meg a legfontosabb kérdésekkel kapcsolatos konkrét javaslatainkat, amelyek végett tulajdonképpen eljöttünk a találkozóra. Ezekről már meglehetős részletességgel szóltam a sajtóértekezleten, ennek ellenére röviden felidézem ezeket. Jelentős intézkedések egész komplexumát tettük le a tárgyalóasztalra, és ha ezeket az indítványokat elfogadták volna, új szakasz kezdődhetett volna az emberiség életében - a nukleáris fegyverektől mentes korszak. Ebben rejlik a nemzetközi helyzet alapvető fordulatának lényege, s ennek elérési lehetősége nyilvánvaló és reális volt. Már nem a nukleáris fegyverek korlátozásáról volt szó, mint a SALT-I és a SALT-II szerződések esetében, hanem az atomfegyverek viszonylag rövid időn belül történő felszámolásáról. Az első javaslat a stratégiai támadófegyverekkel kapcsolatos. Bejelentettem, hogy az első öt év leforgása alatt készek vagyunk állományukat ötven százalékkal csökkenteni, miközben a felére történő korlátozás a szárazföldön, a tengereken és a levegőben elhelyezett stratégiai eszközöket egyaránt érintené. Hogy ezt a megállapodást megkönnyítsük, nagy engedményt tettünk azzal, hogy lemondtunk korábbi követeléseinkről, miszerint a stratégiai egyensúlyba számítsák be a területünk elérésére képes közepes hatótávolságú amerikai rakétákat és az előretolt bázisokon lévő amerikai eszközöket. Készek voltunk figyelembe venni az Egyesült Államoknak a mi nehézrakétáinkra vonatkozó aggodalmait. A stratégiai fegyverekkel kapcsolatos javaslatunkat a teljes felszámolásukra idén január 15- én tett indítványunkkal összefüggésben bíráltuk el. Második javaslatunk a közepes hatótávolságú rakétákat érintette. Javasoltam az elnöknek az ebbe az osztályba tartozó, Európában lévő szovjet és amerikai rakéták teljes megsemmisítését. Emellett itt is nagy engedményt tettünk, amikor kinyilvánítottuk, hogy korábbi álláspontunktól eltérően az egyensúlyba nem kell beszámítani Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris rakétáit. Abból indultunk ki, hogy szük- ségszerú az európai enyhüléshez vezető út megnyitása, s az európai népeket meg kell szabadítani az atomkatasztrófától való félelemtől, majd tovább kell menni - egészen valamennyi atomfegyver felszámolásáig. Bizonyára egyetértenek velem abban, hogy részünkről ez merész lépés volt. Mivel előre tudtuk, hogy milyenek lehetnek az ellenvetések, kinyilvánítottuk, hogy az ezer kilométerig terjedő hatósugarú rakétáinkat készek vagyunk befagyasztani, majd rögvest megkezdeni a tárgyalásokat további sorsukról. Ami az ázsiai országrészünkben lévő közepes hatótávolságú rakétákat illeti - ez a kérdés állandóan előbukkant Reagan elnök „globális változatában“ - ezzel kapcsolatosan is azonnali tárgyalások megkezdését indítványoztuk. Mint tudják, ezek a javaslataink is fontosak, és szeriózusak voltak, s lehetővé tették e probléma elvi megoldását. A harmadik kérdés, amelyet felvetettem az elnökkel tartott első megbeszélésemen, s amely szerves részét alkotta a javaslatainknak, a rakétaelhárító eszközökre vonatkozó érvényes szerződéssel és a nukleáris kísérletek betiltásával kapcsolatos. A mi álláspontunk a következő: mivel teljesen új helyzet áll elő azáltal, hogy megkezdődik a nukleáris fegyverzet lényeges csökkentése és felszámolása viszonylag rövid időn belül, szükségesek a biztosítékok bármiféle váratlan meglepetésekkel szemben. Olyan fegyverekről van szó, amelyek országunk védelmének gerincét alkotják. Ezért ki kell zárni mindent, ami megbonthatná az egyensúlyt a leszerelés időszakában, kizárna mindennemű lehetőséget a katonai fölényt biztosító új típusú fegyverfajták létrehozására. Ezt a hozzáállást teljesen törvényszerűnek és logikusnak tartjuk. És mivelhogy ez így van, nyomatékosan kijelentettük, hogy szükséges szigorúan megtartani a rakétaelhárító eszközökre vonatkozó, 1972-ből származó, korlátlan időre szóló szerződést. Sót, hogy e szerződés elveit megszilárdítsuk, az elnöknek indítványoztuk; az Egyesült Államok és a Szovjetunió kötelezze magát arra, miszerint legkevesebb tíz éven át nem élnek a szerződés felmondására való jogukkal, és ez alatt az időszak alatt felszámolják stratégiai fegyvereiket. Tekintettel azokra a rendkívüli nehézségekre, amelyeket a kormányzat e témakörben kialakított azzal, hogy az elnök személyesen kitartott a kozmikus fegyverek, az ún. „hadászati védelmi kezdeményezés“ mellett, nem szorgalmaztuk az e területen folyó kísérletek leállítását Emellett azonban arra gondoltunk, hogy maradéktalanul tiszteletben tartják a rakétaelhárító védelmi rendszerekre vonatkozó szerződés valamennyi pontját, ami annyit jelent, hogy az e területen folyó kutatások és kísérletek nem lépik túl a laboratóriumi stádiumot. Ez a korlátozás egyaránt vonatkozna az USA-ra és a Szovjetunióra is. Amikor az elnök bennünket hallgatott, jegyzetelt és egyes dolgok részletesebb magyarázatára kért bennünket. A megbeszélések idején nyomatékosan és határozottan fogalmaztuk meg az ellenőrzés kérdését, összekapcsoltuk azt az atommentes helyzettel, ez a helyzet azonban különleges felelősséget tesz szükségessé. Megmondtam az elnöknek, ha mindkét ország rálép a nukleáris leszerelés útjára, akkor a Szovjetunió megszigorítja az ellenőrzéssel kapcsolatos álláspontját. Az ellenőrzésnek reálisnak, komplex- nak és meggyőzőnek kell lennie. Teljes biztonságot kell nyújtania, hogy a megállapodást megbízhatóan megtartják, és tartalmaznia kell a helyszíni ellenőrzésre való jogot. El kell önöknek mondanom, elvtársak, hogy az elsó elnöki reagálás nem volt egyértelműen negatív. Sőt, így vélekedett: „Az, amit ön itt magyarázott, bennünket fellelkesít“. A mi figyelmünket azonban nem kerülte el, hogy partnereink (az e kérdésekről folytatott megbeszélésekhez már Sevardnadze elvtárs és George Shultz is csatlakozott) részéről bizonyos fokú habozás tapasztalható. Ugyanakkor egyes vélemény- nyilvánításaikban azonnal kételkedést és ellenvetéseket tapasztaltunk. Az elnök és a külügyminiszter egyszeriben különböző nézetekről és egyet nem értésről kezdett beszélni. Ezekben a szavakban világosan ráismertünk a régi tónusokra, amelyeket a genfi találkozó óta eltelt hónapok alatt többször is hallhattunk. Emlékezetünkbe idézték a stratégiai nukleáris eszközök legkülönfélébb köztes szintjeit, az európai rakétákkal kapcsolatos „ideiglenes változatot“, azt, hogy nekünk, a Szovjetuniónak is csatlakoznunk kellene a „stratégiai védelmi kezdeményezéshez“ és fel kellene váltanunk a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó meglevő szerződést valamilyen újjal, és sok hasonlót mondtak még ebben a szellemben. Meglepetésemnek adtam hangot. Hogyan? Mi javasoljuk az amerikai „nullamegoldás“ elfogadását Európában és tárgyalások megkezdését az ázsiai közepes hatótávolságú rakétákról, míg ön, elnök úr, meghátrál korábbi álláspontjától. Ez érthetetlen. Ami a rakétaelhárító rendszereket illeti, javasoljuk ennek az elvi jelentőségű fontos szerződésnek a megszilárdítását, fenntartását, viszont ön le akar róla mondani, sőt, valamiféle új szerződéssel történő pótlását indítványozza és így tüstént a SALT-II elutasítása után e mechanizmus felszámolását javasolja, amely a stratégiai stabilitást védelmezi. Ez szintén érthetetlen. Elmondtam, hogy tisztáztuk az SDI-terveket is. Ha az Egyesült Államok létrehozza rakétaelhárító rendszerét a világűrben, mi válaszolunk erre. Bennünket azonban valami más aggaszt: az SDI a fegyverek új környezetben való megjelenését jelentené, ami aláássa a stratégiai helyzetet, és az eddiginél is rosszabbá teszi azt. Ha ez az Egyesült Államok célja, akkor meg kell mondani. De ha valóban szilárd biztonságot akarnak szavatolni népük, az egész világ számára, akkor az amerikai magatartás teljesen tarthatatlan. Megmondtam az elnöknek nyíltan: fontos indítványokat terjesztettünk elő, de most öntől azt halljuk, hogy önöknek mindezekből már elegük van és ez semmihez sem vezethet. Kérem önt, elnök úr, hogy még egyszer alaposan bírálja el indítványainkat és pontról pontra válaszoljon rájuk. Ugyanakkor átadtam neki a már Moszkvában kidolgozott esetleges irányelvek tervezetének angol fordítását, amelyet elvi megállapodás elérése esetén odaadhatnánk a külügyminisztereknek és más intézményeknek a három megállapodástervezet előkészítése céljából. Ezeket egyesült államokbeli látogatásom idején alá is írhatnánk. Délután újra találkoztunk. Az elnök közölte a szünetben megfogalmazott álláspontját. Az első mondatok után nyilvánvaló volt, hogy ismét - amint sajtóértekezletemen is szóltam erről - a genfi megbeszélések maradványait kínálta fel: különféle ideiglenes változatokat, számokat, szinteket és így tovább. Egyetlen új ötletet, egyetlen új hozzáállást, egyetlen olyan gondolatot sem fedeztünk fel, amely valamiféle megoldás, valamiféle előrelépés jelére utalt volna. Nyilvánvaló volt, elvtársak, hogy az amerikaiak üres kézzel jöttek Reykjavíkba. Az volt a benyomásunk, azért jöttek ide csak, hogy a lehető legtöbbet vigyék el, viszont ők maguk semmit sem ajánlottak fel. Drámai helyzet alakult ki. Az amerikai elnök nem volt hajlandó komolyan megoldani a legfontosabb kérdéseket, indítványaink elébe menni, hogy tényleges ösztönzést adhassunk a sikeres és ígéretes tárgyalásoknak. Éppen erre szólítottam fel az elnököt abban a levelemben, amelyben javasoltam a találkozó gyors és haladéktalan megtartását, hogy ezzel ösztönözzük a két ország legfelsőbb szintű képviselőinek tárgyalásait, a nukleáris leszerelésről szóló megbeszéléseket. Meg voltunk győződve arról, hogy javaslataink megfontoltak, tekintetbe veszik a partner érdekeit, és ezért döntöttünk úgy, hogy nem hagyunk fel a találkozón a fordulat elérésére irányuló törekvéseinkkel. Több pontosító kérdés után úgy tűnt, hogy valamiféle remény csillan fel a stratégiai fegyverek témakörében. Ezt kihasználtuk és a kompromisszum érdekében újabb jelentős lépést tettünk. Az elnöknek megmondtam: önöknek és nekünk is a stratégiai támadófegyverek terén elismert triászunk van. Ezek a szárazföldi indítású rakéták, a hadászati tengeralattjárók és a stratégiai bombázók. Csökkentsük tehát e három alkotóelem mindegyikét ötven százalékkal. És ebben az esetben nincs szükség semmiféle szintekre és köztes szintekre, semmiféle számítgatásokra. Hosszú vita után e kérdésben sikerült kölcsönös egyetértésre jutnunk. Ezt követően a vita a közepes hatótávolságú rakéták problémája körül forgott. Az amerikaiak álha- tatosan védelmezték úgynevezett ideiglenes változatukat, amely az európai rakétáik megőrzését tartja szem elótt, beleértve a Per- shing-2-ket is és természetesen az ezeknek megfelelő mi SS-20- asainkat. Mi kategorikusan elleneztük ezt. Már megmagyaráztam, hogy miért. Európa megérdemli, hogy mentesüljön az atomfegyverektől, hogy megszűnjön nukleáris túsznak lenni. Az elnöknek nehéz volt a saját „nullaváltozata“ ellen harcolni, amelyet hosszú időn át olyannyira reklámozott. Ennek ellenére úgy éreztük, hogy az amerikaiak a megállapodást azzal az ürüggyel próbálják meghiúsítani, hogy rendkívüli gondoskodást tanúsítottak ázsiai szövetségeseik iránt. Az amerikai fél ezzel összefüggésben számos tarthatatlan dolgot mondott. Kínos lenne ezeket most elismételni. A dolog csak akkor kezdett más irányt venni, amikor e kérdésben újabb engedményt tettünk és egyetértettünk ezzel a megfogalmazással: Semmilyen (Folytatás a 4. oldalon)
