Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-16 / 244. szám, csütörtök

Mihail Gorbacsov beszéde a szovjet televízióban

(Folytatás a 3. oldalról) rakétákat Európában, és nálunk, Keleten közepes hatótávolságú rakétáinkon és az amerikaiaknál az Egyesült Államok területén levő rakétákon száz-száz harci robbanófejet hagynánk meg.

A fontos az, hogy sikerült megállapodnunk a nukleáris rakéták eltávolításáról az európai kontinensen.

Ily módon létrejött a megállapodás a közepes hatótávolságú rakéták kérdésében. Jelentős fordulat történt ez irányban a nukleáris leszerelés felé. Az amerikai kormányzatnak nem sikerült meghiúsítania a pozitív eredmények elérésére irányuló kitartó törekvésünket.

Hátra volt azonban még a rakétaelhárító eszközök és a nukleáris kísérletek betiltásának kérdése.

Azt megelőzően, hogy vasárnap sor került a harmadik tárgyalási fordulóra, amely a program szerint a zárómegbeszélést jelentette volna, a mi szakértőink és az amerikai fél szakértőinek két csoportja egész éjszaka dolgozott. Gondosan elemezték azt, amiről az elnökkel tartott két korábbi találkozón szó volt, és éjszakai vitáik eredményeit elém, illetve az elnök elé terjesztették.

Az eredmény ilyen volt: a hadászati támadófegyverek és a közepes hatótávolságú rakéták kérdésében lehetőség kínálkozott hozzákezdeni a megállapodások kidolgozásához.

Ebben a helyzetben a rakétaelhárító rendszereket korlátozó szerződés kulcsfontosságra tett szert. Ennek feladata mind nagyobb. Talán meg lehet semmisíteni azt, mondtam, ami úgy ahogy lehetővé tette a lázas fegyverkezés megfékezését? Ha most hozzálátunk a stratégiai nukleáris fegyverek és a közepes hatótávolságú rakéták csökkentéséhez, mindkét félnek bizonyosnak kell lennie afelől, hogy eközben senki nem hoz létre olyan új eszközöket, amelyek megbontanák a stabilitást és a paritást. Ezért teljesen logikusnak tartjuk a tízéves határidő kitűzését - az amerikaiak hét évről beszéltek, mi tíz évet indítványoztunk - s ez alatt meg kell semmisíteni a nukleáris fegyvereket. Javasoltuk, hogy a tíz év leforgása alatt sem szovjet, sem pedig amerikai részről ne érvényesítsék a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó szerződéssel kapcsolatos felmondási jogukat, mert a feleknek ez a joga megvan. És hogy a kísérleteket és kutatásokat csak laboratóriumi körülmények között hajtsák végre. Úgy vélem, megértették önök, hogy miért éppen tíz évről van szó. Ez nem véletlen. Ez egyszerű és tisztességes logika. Az elsó öt év alatt csökkentjük a stratégiai fegyverek állományát ötven százalékkal, és a további öt év alatt a hátralevő részt is. Ez együttvéve tehát tíz év.

Ezzel összefüggésben indítványoztam, utasítsuk a felelős tisztségviselőinket, hogy kezdjenek átfogó tárgyalásokat a nukleáris robbantások leállításáról, amelyek teljes és végleges betiltásáról szerződést dolgoznának ki. E szerződés előkészítéséről - és e téren is rugalmas és konstruktív álláspontot képviseltünk - párhuzamosan lehetőség nyílna a nukleáris robbantásokkal összefüggő részletkérdések megoldására is.

Válaszként Reagan elnöktől ismét olyan fejtegetéseket hallottunk, amelyeket jól ismerünk a Genfet követő időszakból, és nyilvános fellépéseiből: fejtegetéseket arról, hogy az SDI védelmi rendszer; hogy miként védekezhetünk a nukleáris fegyverek felszámolásakor valamiféle őrülttel szemben, akinek ezek a fegyverek a kezébe juthatnának; eszmefuttatásokat arról, hogy kész velünk megosztani az SDI-kutatások eredményeit. Erre az utolsó megjegyzésére ezt mondtam: elnök úr, önnek ezt a gondolatát nem veszem komolyan, önök nem akarnak velünk megosztozni az olajipari vagy pedig a tejipari berendeléseken, s ugyanakkor azt gondolják, elhisszük talán azokat az ígéreteket, hogy megosztoznak

velünk az SDI-kutatások eredményeiben. Ez valamiféle „második amerikai forradalom“ lenne, azonban a forradalmakra túl gyakran nem kerül sor. Megmondtam Reagan elnöknek: legyünk realisták és pragmatikusak, ez biztosabb. Túlságosan is komoly dolgokról van szó.

Egyébként tegnap (hétfőn- a szerk.), amikor az elnök megpróbálta igazolni az SDI-vel kapcsolatos álláspontját, kijelentette, erre a programra azért van szüksége, hogy Amerika és szövetségesei ne legyenek kitéve a szovjet rakétatámadásnak. Mint látják, az őrültekről már nem tesz említést. Ismét előhúzták a „szovjet veszélyt“.

Ez nagyon átlátszó manőver. Hiszen mi azt javasoltuk, hogy számoljuk fel az USA és a Szovjetunió rendelkezésére álló összes stratégiai, sót, minden nukleáris fegyvert, mégpedig szigorú ellenőrzés mellett. Honnan veszik Amerika és barátai „szabadsága“ védelmezése biztosításának szükségességét a nukleáris rakétákkal szemben? Hiszen ezek a rakéták már nem lesznek.

Ha nem lesznek nukleáris fegyverek, miért kell velük szemben védekezni? Ez azt jelenti, hogy az egész „csillagháborús“ program tisztán militarista jellegű és célja a katonai fölény megszerzése a Szovjetunióval szemben.

Térjünk vissza a megbeszélésekhez. Bár megállapodás született a hadászati fegyverekről és a közepes hatótávolságú rakétákról, korai most úgy vélekedni, hogy az első két megbeszélés után már minden végeredményesen megoldódott. Még egy egész nap állt előttünk, közel 8 órányi megszakítás nélküli és feszült vita, melynek során újra vissza kellett térni ezekhez a - már úgy tűnt - egyeztetett kérdésekhez.

Ezekben a vitákban az elnök igyekezett rátérni az ideológiai problematikára is, miközben bizonyította, hogy - enyhén szólva- teljesen tájékozatlan és nem érti, mi az a szocialista világ és mi történik ott. Visszautasítottam a próbálkozásokat, hogy az ideológiai ellentéteket a lázas fegyverkezés megállításának kérdéseihez kössék. Az elnököt és a külügyminisztert kitartóan visszavezettem ahhoz, amiért Reykjavíkban találkoztunk. A partnereket állandóan emlékeztetnem kellett javaslataink komplexupiának harmadik pontjára, amely nélkül lehetetlen volt a teljes egyetértés elérése. Gondolok itt a rakéták elleni védelemről szóló megállapodás szigorú megtartására, ennek a fölöttébb fontos megállapodás re- zsimjének megszilárdítására és a nukleáris kísérletek betiltására.

Újra és újra figyelmeztetnem kellett egy látszólag teljesen világos dologra: ha megállapodtunk a nukleáris fegyverzet lényeges csökkentésében, akkor olyan helyzetet kell létrehoznunk, amelyben nemcsak tettekben, de még a gondolatokban sem merülhetnek fel kísérletek a stratégiai stabilitás megrendítésére és a megállapodás megsértésére. Ezért biztosaknak kell lennünk abban, hogy a rakéták elleni védelemről szóló időben nem korlátozott szerződés érvényben marad. Egyet kell értenünk azzal, elnök úr- mondottam -, hogy ha hozzálátunk a nukleáris fegyverzet korlátozásához, teljesen biztosaknak kell lennünk abban, hogy az Egyesült Államok semmit sem tesz a Szovjetunió háta mögött és a Szovjetunió sem tesz az USA háta mögött olyat, ami veszélyeztetné az önök biztonságát, ami értéktelenné tenné a megállapodást és nehézségeket idézne elő.

Ebből következik az a kulcsfontosságú feladat, hogy meg kell szilárdítani a rakétaellenes védelemről szóló megállapodás re- zsimjét és nem szabad e program keretében a fejlesztést kiterjeszteni a világűrre, hanem annak meg kell maradnia a laboratóriumokban. A tízéves időszak, mely alatt nem élnénk a rakéták elleni védelemről szóló szerződés felmondásának jogával, elkerülhetetlen a bizonyosság létrehozására, hogy

a fegyverzetkorlátozás problémájának megoldása idején garantáljuk mindkét fél, s úgyszintén az egész világ biztonságát.

Az amerikaiak azonban nyilvánvalóan valami mást tartottak szem előtt. Láttuk, hogy az Egyesült Államok de facto gyengíteni akarja a rakétavédelmi megállapodást és azt úgy akarja felülvizsgálni, hogy kidolgozhassa saját egoista céljai érdekében a rakéták elleni védelem kiterjedt kozmikus rendszerét. Ha ezzel egyetértettem volna, az részemről egyszerűen felelőtlenség lett volna.

Ami a nukleáris kísérleteket illeti, itt is a napnál világosabb volt, miért nem akar az amerikai fél erről a témáról komolyan tárgyalni. Az ilyen megbeszéléseket legszívesebben a végtelenségig halogatná és egy egész évtizeddel halasztaná el a nukleáris kísérletek betiltása problémájának megoldását. Hányszor kellett már visz- szautasítanunk az arra irányuló próbálkozásokat, hogy a megbeszéléseket annak leplezésére használják fel, hogy szabad kezet kapjanak a további nukleáris robbantások ösztönzői. Nyíltan kijelentettem, kezdenek kétségeim lenni az Egyesült Államok tisztességes magatartását illetően. Nem rejlik-e ebben valami, ami károkat okozhatna a Szovjetuniónak? Hogyan tárgyalhatunk a nukleáris fegyverek felszámolásáról, mikor az Egyesült Államok ezeket állandóan tökéletesíteni akarja? Mégis az a benyomás alakult ki bennünk, hogy a fó probléma az SDI. Ha ezt elhárítanánk, megállapodhatnánk a nukleáris robbantások betiltásáról is.

A megbeszélések egy szakaszában, amikor teljesen nyilvánvaló volt, hogy a viták folytatása csak időveszteség lenne, emlékeztettem arra, hogy intézkedések komplexumát javasoltuk és kérem, hogy ezt mint olyat megvitassuk. Ha együttesen kidolgoztuk az egységes álláspontot a nukleáris fegyverzet lényeges csökkentésének lehetőségét illetően és nem állapodtunk meg a rakétaellenes védelem és a nukleáris kísérletek kérdésében, akkor összeomlik mindaz, amit igyekeztünk létrehozni.

Az elnök és a külügyminiszter erre «a szilárd álláspontunkra beteges érzékenységgel reagált. De ezt a kérdést másként nem vethettem fel. Hiszen az ország, az egész világ, valamennyi nemzet és kontinens biztonságáról volt szó.

Jelentős, valóban átfogó és nyilvánvalóan kompromisszumos dolgokat javasoltunk. Hajlandóak voltunk engedményeket tenni. Ám az amerikai fél részéről nem láttuk a legkisebb hajlandóságot sem a hasonló válaszadásra és arra, hogy elénk jöjjenek. Zsákutcába jutottunk és arról kezdtünk gondolkodni, hogyan fejezzük be a találkozót. Mégis tovább igyekeztünk rávenni partnereinket a konstruktív tárgyalásokra. «*

A zárómegbeszélésnek tervezett találkozón időzavarba kerültünk. Ebben a helyzetben, ahelyett, hogy elváltunk volna - mi elindultunk volna Moszkvába, ók pedig Washingtonba - újabb szünetet rendeltünk el, hadd gondoljon át mindent mindkét fél és találkozzon ismét az ebéd után. Amikor a szünet után visszatértünk a polgármester házába, ismét próbálkozást tettünk a találkozó sikeres befejezésére. A következő szöveget javasoltuk a pozitív eredmény alapjául.

A szöveg így hangzik:

,,A Szovjetunió és az Egyesült Államok kötelezte magát, hogy 10 éven át nem él a rakéták elleni védelemről szóló, időben nem korlátozott megállapodás felmondására vonatkozó jogával, és ez alatt az időszak alatt szigorúan tiszteletben tartja minden rendelkezését. Tilos a rakétaellenes védelem minden kozmikus elemének űrbeli kipróbálása a laboratóriumban megvalósuló kutatásokon és kísérleteken kívül.

Ezen évtized első öt éve alatt (1991 - el bezárólag) ötven százalékkal csökkentik mindkét oldalon a hadászati támadófegyverek számát.

Az időszak második öt éve alatt mindkét oldalon felszámolják a hadászati támadófegyverek fennmaradó ötven százalékát.

1996-végéig tehát teljes mértékben megsemmisítik a Szovjetunió és az' USA hadászati támadó fegyvereit.“

E szöveget kommentálva jelentős kiegészítést tettem arra a dokumentumra hivatkozva, amelyet az elnöknek adtunk át, első megbeszélésünk végén. Ennek lényege, hogy a 10 év elteltével, amikor már nem lesznek nukleáris fegyverek, egy külön tárgyaláson javasoljuk egy kölcsönös elfogadható megállapodás kidolgozását arról, mi legyen tovább.

Próbálkozásaink a megállapodás elérésére azonban ezúttal sem hoztak semmilyen eredményt. Négy órán át ismét megpróbáltuk meggyőzni partnereinket hozzáállásunk megalapozottságáról, amely őket semmivel sem fenyegette és nem érintette az USA tényleges biztonságának érdekeit. Ám hovatovább világosabb volt, hogy az amerikaiak nem állnak rá az SDI-prog- rammal kapcsolatos kutatás, fejlesztés és a kísérletek csak a laboratóriumokra való korlátozására. A fegyverekkel ki akarnak jutni a világűrbe.

Nyomatékosan kijelentettem, sosem egyezünk bele abba, hogy saját kezűleg segítsük aláásni a rakéták elleni védelemről szóló megállapodást. Ez számunkra elvi kérdés, nemzeti biztonságunk kérdése.

Szó szerint egyetlen, vagy két-há- rom lépés választott el minket a döntéstől, amely történelmi lehetett volna az egész nukleáris ürkorszak számára, de nem tehettük meg ezt a lépést vagy lépéseket. Nem állt be a fordulat a világtörténelemben, bár - és ezt ismételten hangsúlyozni szeretném - lehetséges volt.

A lelkiismeretünk azonban tiszta, semmi sem róható fel nekünk. Megtettünk mindent, amit megtehettünk.

Partnereink hozzáállásából hiányzott a nagyvonalúság, az adott egyedülálló pillanat megértése és végső soron a bátorság, a felelősségtudat és a politikai határozottság is, ami a legjelentősebb égető és bonyolult világ- problémák megoldásánál elkerülhetetlenül szükséges. Megmaradtak régi pozícióikon, melyeket az idő már aláásott, s melyek nem felelnek meg a mai realitásoknak.

Izlandon külföldiek megkérdezték tőlem és megkérdik tőlem itthon is az elvtársak: Miben látja az okát az amerikai delegáció ilyen magatartásának a reýkjavíki találkozón? Ennek számos szubjektív és objektív oka is van. A lényeg azonban az, hogy ennek a nagy országnak a vezetése túlontúl függ a katonai-ipari komplexumtól, a monopolista csoportoktól, amelyek a lázas nukleáris és más fegyverkezésből üzletet csináltak, a jövedelemszerzés eszközét, létük célját és tevékenységük értelmét látják benne.

Úgy vélem, az amerikaiak a helyzet értékelésénél két súlyos hibát követnek el.

Az egyik gyakorlati jellegű. Azzal számolnak, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb belenyugszik az amerikaiknak a hadászati diktátum felújítására irányuló próbálkozásaiba és beleegyezik csak a szovjet fegyverzet korlátozásába és csökkentésébe. Úgy vélik, ezt azért fogja megtenni, mert az Egyesült Államokénál nagyobb érdeke fűződik a leszerelési problémákról szóló megállapodásokhoz. Ez azonban óriási tévedés. Minél gyorsabban szabadul meg tőle az amerikai kormány - és ezt már talán századszor mondom — annál jobb neki, kapcsolataink és az egész világ helyzete számára.

A másik hiba hadászati jellegű. Az Egyesült Államok a legújabb és legköltségesebb űrfegyverek terén kezdeményezett verseny által gazdaságilag akarja kimeríteni a Szovjetuniót. Különböző nehézségeket akarnak okozni nekünk, többek között a szociális szférában, az életszínvonal emelésében és ezzel elégedetlenséget akarnak kiváltani a nép körében az ország vezetésével és politikájával szemben. Korlátozni akarják a Szovjetunió lehetőségeit a szocialista és más országokkal való kapcsolatok terén is és ezzel csökkenteni nemzetközi befolyását. Washington nyilvánvalóan nem akarja magát terhelni az országunkban lejátszódó változások alapos elemzésével, s nem akarja önmaga és politikája számára levonni a szükséges gyakorlati következtetéseket.

Világosan kirajzolódik egy másik kívánság is. Az Egyesült Államok azzal, hogy fenntartja a fegyverkezés magas szintjét és szítja a világban a veszélyes feszültséget, megbízható ellenőrzésre akar szert tenni a szövetségesek felett és továbbra is ki akarja zsákmányolni a fejlődő országok népeit. Természetesen nehéz előrelátni ennek a politikának valamennyi hosszú távú következményét. Egy azonban már ma világos számunkra: senkinek sem hoz és nem is hozhat semmi pozitívumot. Magának az Egyesült Államoknak sem.

Mielőtt önökhöz fordultam, elolvastam az USA elnökének nyilatkozatát Reykjavíkról. Figyelemreméltó, hogy az elnök magának tulajdonítja az összes megvitatott javaslatot. Ezek a javaslatok bizonyára olyan vonzóak az amerikaiak és az egész világ népei számára, hogy még ilyen ügyeskedésre is vállalkozott. Mi azonban nem vagyunk öntetszelgók. Ennek ellenére azonban fontos, hogy az embereknek valódi elképzelésük legyen arról, mi folyt Reykjavíkban.

Tehát mi legyen tovább? Már a sajtókonferencián elmondtam, hogy nem volt hiábavaló a találkozó előtt és a Reykjavíkban végzett munka. Mi magunk ezzel a találkozóval összefüggésben sok mindent átgondoltunk és elemeztünk. Most jobban elegyenesítettük az utat a békéért és a leszerelésért vívott további harc felé. Megszabadultunk a felgyülemlett törésektől a jelentéktelen, kicsinyes ügyektől, az elkoptatott frázisoktól, amelyek akadályozták az új hozzáállásokat politikánk eme fölöttébb fontos területén.

Tudjuk, hol állunk, egyértelműbben tudatosítjuk lehetőségeinket. A Reykjaviks való felkészülés elősegítette új, merész álláspontunk megfogalmazását, amely fokozza a végső sikerbe vetett reményeinket, összhangban áll népünk és társadalmunk érdekeivel a szocialista fejlődés új szakaszában. Ez a platform egyben megfelel minden más ország és nép érdekeinek is és ezért bizalmat érdemel. Meggyőződésünk, hogy megértéssel fogadják a világ számos országában, a legkülönbözőbb politikai és társadalmi körökben.

Úgy vélem, ho^y a világon nagyon sok ember, beleértve a vezetőket, Reykjavíkból komoly következtetéseket vonhat le és kell hogy levonjon. Mindannyiuknak újra és újra el kell gondolkodniuk azon, miről van szó, miért van az, hogy ez a kitartó törekvés a fordulat elérésére, a nukleáris fegyverek nélküli világ megteremtésére, az általános biztonság elérésére mindeddig nem hozta meg a szükséges eredményt.

Szeretném remélni, hogy ma az elnök is pontosabban és teljesebben tudatosítja elemzésünk folyamatát, a Szovjetunió céljait, a szovjet álláspontban az eltolódások lehetőségeit és határait. Pontosabban és teljesebben azért, mivel Reagan úr elsókézből kapott magyarázatot konstruktív lépéseinkről a nemzetközi helyzet stabilizálása és javítása érdekében.

Az amerikai vezetésnek nyilván szüksége lesz egy bizonyos időre.

Realisták vagyunk és világosan tudatosítjuk, hogy a kérdéseket, melyeket hosszú évekig, sőt évtizedekig nem próbáltak megoldani, nehéz megoldani egyetlen találkozón. Jelentős tapasztalataink vannak az Egyesült Államokkal való tárgyalásokat illetően. Tudjuk, milyen változékony szokott ott lenni a belpolitikai klíma, a tengerentúlon milyen erősek és befolyásosak a béke ellenzői. Mindez számunkra nem új, nem váratlan. Ha nem ülünk ölbe tett kézzel, nem csapjuk be az ajtókat, ós nem lesz úrrá rajtunk az idegesség, bár ehhez a kelleténél több okunk is van, akkor ez csak azzal magyarázható, hogy őszintén meg vagyunk győződve arról: a nukleáris korszakban feltétlenül folytatni kell az erőfeszítéseket a normális áilamközi kapcsolatok kiépítésére Más út egyszerűen nem létezik.

És még valami: Reykjavík után mindenki szeme előtt még határozottabban rajzolódott ki a hírhedt SDI, mint a béke akadályának szimbóluma, mint a militarista tervek és az emberiséget fenyegető nukleáris veszély elhárítására való hajlandóság hiányának koncentrált kifejezése. Másképp nem lehet erre nezni. Ez a reykjavíki találkozó fölöttébb fontos tanulsága.

Azokat a nagyon intenzív napokat röviden így összegezném: ez egy nagy jelentőségű találkozó volt. Átértékelés következett be. Egy minőségileg új helyzet jött létre. Már senki sem cselekedhet úgy, mint korábban cselekedett. A találkozó hasznos volt. Előkészítette az esetleges előrelépést a jobb irányába való reális fordulat felé, ha az USA végül is reális pozícióra helyezkedik és lemond a rémlátomásokról az értékelésnél. A találkozó meggyőzött minket választott politikánk helyességéről, a nukleáris korszakban az új politikai gondolkodásmód szükségességéről és konstruktivitásáról.

Tele vagyunk energiával és elszántsággal. Országunk hozzálátott az á építéshez és már megtett egy bizonyos utat. Még csak most kezdtük, de már itt vannak a változások. Kilenc hónap alatt az ipari termelés növekménye 5,2 százalék, a munkatermelékenységé pedig 4,3 százalék volt. Az előző évivel összehasonlítva a nemzeti jövedelem

3,7 százalékkal növekedett. Ezek a mutatók mind magasabbak az idei évi tervezetteknél.

Ez a legmeggyőzőbb megnyilvánulása népünk támogatásának, mivel ezek népünk munkájának eredményei, a párt politikájának legmeggyőzőbb tá- mogátása - tettekkel való támogatása.

Bizonyítja ez, hogy a nép munkája az új feltételek közepette lehetővé teszi országunk gazdasági potenciáljának gyorsabb növelését és ezáltal szilárdítja védelmi lehetőségeit is.

A szovjet nép és a szovjet vezetés egyetért abban, hogy a szocializmus politikája kizárólag a béke és a leszerelés politikája lehet és annak kell lennie. Az SZKP XXVII. kongresszusa által kitűzött útról nem térünk le.

ÚJ SZÚ

4

1986. X. 16.