Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-15 / 217. szám, hétfő
R eményt keltő igyekezetet tapasztaltam az egyik járásunk csemadokosainak részéről, akik bizonyára egyfajta számtevés, irodalmi mustra megtartása okán szeretnék meghívni a tájaikról elszármazott írókat, költőket, publicistákat. A szándék, amellyel talán sikerül összehívni minden valamirevaló toliforgatót, elsősorban az irodalom ügyét, az alkotók és az olvasók eszmecseréjét hivatott szolgálni. Külön hangsúlyt nem kíván, hogy mennyire meghatározója mindennek a könyv, az valamit magáról, a hallgatóság pedig kérdezhet. Az emberek többsége, ha nem is olvas szépirodalmat, kíváncsi természetű. Érdekli, kinek milyen a véleménye azokról a dolgokról, amelyek őt is foglalkoztatják. Ezért sem vagyok elkötelezett híve az irodalomról és a könyvről, mint civilek számára elérhetetlen magasságban lévő dolgokról folytatott beszélgetéseknek. Az író ne a találkozóin legyen író, hanem a könyveiben. A költő vállalja fel, hogy verseit nem mindenki érti, s ilyenkor ne intse le az ellenvéleményének hangot adó olvasót. Éppen ezért nem a legjobb dolog, ha beszélgető partner, a műveket ismerő társ nélkül ültetik ki a szerzőt a hallgatóság elé. Ilyen alkalmakkor beszélgetni kell. Márpedig ezt a legritkább esetben sikerül megvalósítani a teremben ülőkkel. Ennek okait éppen az előbbiekben említett passzív befogadói magatartásban látom. Ha ez így van, akkor nincs más hátra mintsem az, hogy valaki beszélNem csupán nyelvészeknek Szepesy Gyula: Nyelvi babonák Amikor írók és olvasók találkoznak olvasva vagy olvasatlanul az olvasók könyvespolcain testközelben található irodalom. Szeretném hinni, hogy ezúttal nem a szokványos író-olvasó találkozóra kerül sor. Ebbéli reményemet elsősorban az a tény élteti, hogy nem egy (1) író, nem egy (1) költő találkozik sok olvasóval, hanem sok író és költő, sok olvasóval kerül(het) közeli kapcsolatba. A hagyományosan értelmezett találkozók során az íróembert rendszerint „kiültetik“ a hallgatóság elé, olykor alig látszik ki a cserepesvirágok és az eléje rakott, eladásra, dedikálásra váró kötetei mögül. Nem mindegyikük képes arra, hogy a legtöbbször egyoldalú monológgá változó „párbeszédben“ szónoki erényeket csillogtasson; az azonban meglepő, hogy néhányuk egyáltalán nem képes, vagy nem hajlandó az irodalmon és saját életén kívül esó dolgokról beszélni. Miért lenne fontos, hogy ne így legyen? Kicsit hosszabb és talán néhány gondolatában vitatható okfejtést kíván ennek a magyarázata. Először is tényként kellene elfogadnia az írónak, hogy aki a vele való találkozásra elmegy, nem feltétlenül olvasta a könyvét. Az íróra vagy a költőre pedig esetleg emberként kíváncsi. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen, ha olvasáshoz nem is, de egynéhá- nyan ahhoz igenis hozzászoktak, hogy művészekkel találkozzanak. Hogy hol? Otthon a lakásukban. A tévé képernyőjén. Nem véletlenül van akkora sikere egy-egy könyvnek, ha filmváltozatát már látták. Sót egy tévévita vagy tévéinterjú igencsak megnöveli az ázsióját a vitatott írónak, illetve könyvének. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmárok könyveiről oly sok tévé vagy akár sajtóvita folyna. Csupán azt a tényt rögzítem, hogy megváltozott az irodalom közelébe jutás mechanizmusa, a befogadás folyamata, az egyszer nézőként, máskor olvasóként számba- vehető olvasók viszonya az irodalomhoz. Tény az is, hogy a tévéműsorok legnépszerűbbjei között jegyzik a művészeket emberközelbehozó portréfilmeket, beszélgetéseket. Ezekben a néző olykor a sajátjától merőben különböző nézetekkel, véleményekkel szembesül, nem is szólva arról a tudástöbbletről, amellyel adott esetben az irodalmárok a kamerák elé ülnek. Tagadhatnám is, de minek, hogy a tervezett csoportos író-ol- vasó találkozó sikerében ezt a befogadó mechanizmust ismerve bízom. Nem kevésbé abban, hogy ezek a bizonyára messziről érkező, egymást olykor csak könyveikből vagy látásból ismerő alkotók egymással is találkoznak majd. Viszont nem tudok hinni azokban az író-olvasó találkozókban, amelyek úgy zajlanak, hogy üdvözlik az írót és felkérik őt, mondjon gessen az íróval. A közönség aztán ilyenkor vagy hallgat, vagy bekapcsolódik a beszélgetésbe. Mindenesetre többet kap, mintha az író által elmondott önéletrajzot hallgatná meg. Bízom abban, hogy amikor majd a meghívott irodalmárok találkoznak, nem lesznek egymás között, beszélgetésüket, termékeny vitájukat pedig az olvasók is hallhatják, esetleg közbe is szólhatnak. Megnyugtató tudattal tölt el az is, ha csupán meghallgatják őket, mert nem feltétlenül csak a tévé, a rádió kerekasztal beszélgetéseiből lehet ismeretekhez jutni. Ráadásul a tévé esetében lehetetlen „visszabeszélés“ ezt a találkozót sokkal elevenebbé, izgalmasabbá változtathatja. így gondolom tehát mindazt, ami ha nem is minden résztvevőt, de sokakat arra ösztönöz majd, hogy elolvassák a megismert íróemberek könyveit. Ebből a furcsa összetett szóból - íróember - ezúttal az utótagot hangsúlyoznám. Miért? Meggyőződésem, hogy a könyv és az olvasó viszonyán éppen az javíthat leginkább, ha a két fél emberként, s nem művészként, illetve befogadóként találkozna egymással. DUSZA ISTVÁN „Mi a babona? A babona általában véve: tévhit, amely bizonyos jelenségeket a természet törvnye- in kívül álló képzelt erők működésének tulajdonít. A nyelvi babona is tévhit.“ E szavakkal kezdi Szepesy Gyula nem csupán nyelvészeknek címzett könyvét. A szerző nem kevesebbet sugall olvasóinak, mint hogy a nyelvi babonák legbuzgóbb kieszelői, terjesztői és hordozói épp azok, akik magukat a nyelv védelmezőinek tudják. Mennyi gúnyos mosoly villan a hallgatóság soraiban, ha a beszélő - mondjuk ezt mondja: „Végre ez is el van intézve!“ Áki valamit is ad nyelvi műveltségére, már mormolja is a jól betanult szabályt: ,,A lenni + -va, -ve igeneves szerkezet magyartalan (mert germanizmus)“ és tüstént javítja az imént hallott, „förtelmes“ mondatot: „ Végre ez is elintéződött!“', sőt: ,.Végre ez is elintézett!“ A nyelvi babonáknak se szeri, se száma. Némelyek közülük a nyelvtanfüzetekben is ott pirosítanak: ,,Az 6 személyre, az az dologra vonakozikvagy: „A páros testrészek nevét a magyar nyelvben mindig egyes számban használjuk.“ Gyakran találkozunk azzal a mondvacsinált szabállyal is, amely megtiltja, hogy a főnévi igenevet parancsolásra vagy föl- szólításra használjuk. A fogalmazást író kisdiák még ma is kínosan ügyel arra, hogy a mondatot nehogy kötőszóval kezdje, mert ez ,.égbekiáltó“ hiba lenne. A nyelvi babonák tulajdonképpen nyelvszegényítő korlátok, mert mindig olyasvalamit tiltanak meg, ami a nyelvben már kialakult, amit széles körűen használnak, jó körülhatárolható funkciója van, és ezért nem is pótolható más eszközzel. Gondoljuk csak el, mi történne, ha mindenki elfogadná azt a ,,szabályt“, amelyet egy volt tankerületi főigazgató, Pintér Jenő talált ki íróasztala mellett a fog-os jövő idő helytelenségéről. Akinek ép a nyelvérzéke, sohasem fogadta gyanakvás nélkül ezt a babonát, amely szerint a „Levelet fogok írni“ helyett szabályosabb a ,,Megírom a levelet“ vagy a ,,Levelet írók majd“, hiszen a három változat nemcsak hangulatában, hanem mondanivalójában is jócskán különbözik egymástól. Szepesy Gyula huszonhárom fejezetében boncolgatja a legelterjedtebb nyelvi babonákat. ,,A Derűs szórakozás PAPP DÁNIEL KÖNYVÉRŐL Neve hallatára sem jellegzetes történetek, sem érdekes figurák, sem pedig finom hangulatok nem idéződnek fel az olvasók emlékezetében. Túl keveset élt ahhoz, hogy legenda szövődjék körülötte. Ehhez társult még egy gátló körülmény: a századvég a maga cselekvésképtelenségével, provincializmusával és tunyabelenyugvó szenvtelenségével. A tündérlak Magyarhonban valamennyi novel lájában-anekdotá- jában olyannyira a szomorkás hangulat árad szét, hogy voltaképpen a történetek mondanivalójává is válik. A Mikszáth Kálmán kortársaként élt író társadalomrajza sem teljes a kötetben. Szerepel ugyan sokféle népcsoport, emberi alkat, de nem azért, hogy láttassa is őket. A novelláskötetben néhol feltűnik a komolyság és az irónia játékos egyidejűsége, alakjainak összetett lélektana helyett azonban az ábrázolást jelzések, vázlatok váltják fel. A népek, nemzetek, népcsoportok sokszínű kavalkádja a sok- nemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia végnapjait idézi fel. A történetek eseményei nem ámulatba ejtóek. Találhatók bennük meghökkentő, abszurd lények bogaras, különc, kedves karikatúrák, akiknek van valamilyen titkuk, csodálatos vagy tragikus múltjuk. Papp Dániel bágyadt környezetet elevenít meg, ahol az embereket elsősorban apró tréfák, polgárpukkasztó csínytevések és bizarr pletykák tartják izgalomban. Valójában csak ez élteti a semmittevésben senyvedó-gyötródő, el- puhult, szenvtelen alakjait. Itt a bárónék, a grófnék és a nagyságos asszonyok módfelett unatkoznak. Ügyesen kitervelt szerelmi légyottok, lóvá tett férjek, degradálódott „szerelemlovagok“ történetei kavarognak. Merev életképek váltakoznka; itt minden bűzös posvány, hínáros állóvíz; a legda- liásabb hőstett: egy-egy kisasz- szony vagy nagysága elcsábítása. Papp legnagyobb írói erénye az irónia, amikor már-már zárójelesen odavetett mondattal tömören jellemez helyzetet és személyt. Ezek az emberek a milleneumi idők forgatagában, mézédes zsongásában jól érzik magukat, s szinte nekik teremtették e hazugságokban való sütkérezést, kétes dicsőséget. E kiúttalanságban vajon hol az a biztos pont, amelyben megkapaszkodhatna a mai ember? Valamennyi novelláját kíséri a végeredményben ki nem mondott gondolat. Bár néhány novellája szinte Boccaccio modorában szól az álszent papok erkôlcstelenségérôľ,' hamis ájtatatosságáról, a képmutatás lélektanát nem tudja megformálni róluk. Végül is mit ad Papp Dániel a mai olvasó számára? Korunk rohanó világában langyos derűt sugároz, nosztalgikusan elbá- gyaszt, talán szórakoztat. Ez bizony nem sok. KOBÖLKÚTI JÓZSEF nyelvi babonákat jórészt nyelvészkörökben termelték, s a babonák forrása az a felszínes nyelvészeti tevékenység volt, amely nem terjedt ki a nyelvi jelenségek tüzetes vizsgálatára. Csaknem száz éven keresztül a nyelvészek ritkán ellenőrizték, vajon a helytelennek nyilvánított nyelvi eszközök csakugyan helytelenek-e“ - írja a könyv előszavában. Más szóval: Amit a nyelvészek rendcsinálás ürügyén eszelnek ki, és megpróbálják erőszakosan a nyelv sajátjává tenni, az még nem szabály, csupán egy rendelkezés, amiből kellő buzgólkodás után babona lesz. A szabályt - ezzel szemben - a nyelvész nem kitalálja, hanem felkutatja, igazolásához a nyelv törvényszerűségeit és furcsaságait egyaránt fölhasználja. A szerző nem elégszik meg az elméleti fejtegetéssel; minden igaztalanul elítélt nyelvi jelenség létjogosultságát irodalmi és népnyelvi példák sokaságával bizonyítja. Ezeket a példákat a folyamatos, könnyed gondolatkövetés érdekében az egyes fejezetek végén csoportosítja. Az idézettek között gyakran bukkan fel Arany János, Petőfi Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil és Lőrincze Lajos neve. ,,Kik a babonák hordozói?“ teszi fel a kérdést Szepesy Gyula, és rögvest válaszol: az iskolázott emberek, fóleg azok, akik történetesen olyan iskolába jártak, ahol valmelyik tanár különösen buzgón propagálja az alaptalan nyelvhelyességi szabályokat." Kik helyezkedtek szembe a babonákkal? Régebben igen sokszor Arany János, Simonyi Zsigmond, később Lőrincze Lajos, és legújabban - remélhetőleg - azok, akik ezt a könyvet figyelmesen elolvassák. A könyv a Madách Könyvkiadó és a Gondolat Könyvkiadó gondozásában 700 példányban került a hazai könyvesboltokba. Bár maga a kiadó is hangsúlyozza, hogy vitairatról van szó, fel kell hívni a figyelmet: a könyv szerzője néhány esetben elfogultan ítél meg egyes nyelvi jelenségeket. HORVÁTH GÉZA Új könyvek\ Gyüre Lajos: KASSAI NAPLÓ Kassai Napló 1918-1929 édesanya alakjával jelképezett otthonhoz. Ebben a szellemben érelmezi a költészet feladatát, a költő hivatását is. „Az induló magyar írás lényegében innen startolt: Darkó István, Földes Sándor, Győri Dezső, Jar- nó József, Komlós Aladár, Márai Sándor, Merényi Gyula, Mihályi ödön, Sebesi Ernő, Simándy Pál, Tamás Mihály, Vozári Dezső és jómagam a Kassai Napló Vasár- napjá-ban leltünk megértő otthonra." - írja Fábry Zoltán, tömören jellemezve azt a szerepet, amelyet a Kassai Napló a két háború közötti szlovákiai magyar irodalomban betöltött. Kötetében Gyüre Lajos átfogóan elemzi irodalmunknak ezt a fórumát, összeállítva egyúttal a lap kultúrpolitikai, művészeti cikkeinek és szépirodalmi anyagának a bibliográfiáját. Kulcsár Tibor: ARCKÉPÜNK TÜKÖRBEN A kötet szerzője 1938-ban született. Az egyetemen magyarszlovák szakos tanári oklevelet szerzett. A fővárosi magyar gimnázium tanáraként egyike volt a hazai irodalmi színpadi mozgalom és diákszínjátszás megindítóinak. A hetvenes évek elejétől az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttes igazgatójaként dolgozik. Kulcsár Tibor az 1958-ban antológiával jelentkező köttőnemze- dék tagja. Mostani, második verseskötetét - amely hosszabb szünetet követően jelenik meg - az összefoglalás igényével válogatta, állította össze. A kötet egésze bizonyítja, hogy Kulcsár ma is vállalja azokat az eszményeket, amelyek mellett elkötelezte magát: mindenekelőtt a hűséget, a szülőföldhöz, a nemzetiséghez, az Aívképünk tükörben KULCSÁR TIBOR Rudolf Fabry: AZ ÉN AZ VALAKI MAS Ridotfíofaiy Aim /EMKMK3/MKS Mxtóds Megszorításokkal azt is mondhatnánk: Rudolf Fabry (1915-1982) a szlovák Nezval. S ez azt jelentené, hogy indulása idején Fabry is - akárcsak Nezval - Bretonra és Appolinaire-re esküszik, hogy a költészet számára is „önműködő írás“, de ugyanakkor - Nezvaltól eltérően - nem alapít szürrealista költóiskolát, nem szerkeszt kiáltványokat, s a szlovák „nadrealisták“ (szüre- alisták) csoportjának inkább csak legjelentősebb alakja, mintsem elismert, kikáltott vezére volt. Ez a kötete válogatás egész életművéből, s megjelenésének jelentőségét az is eseménnyé növeli, hogy minden versét kortárs csehszlovákiai magyar költők fordították. ÚJ SZÚ 4 198S. IX. 15.
