Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-15 / 217. szám, hétfő
ÚJ szú 5 % 1986. IX. 15. „ELFELEJTETTEM A KOROMAT!“ Harminc év után újra a pályán Harminckét esztendővel ezelőtt - kézilabdacsapatot alakított a szenei (Senec) gimnázium legügyesebb lányaiból Mészáros Lajos. A társaság csakhamar ütőképes együttessé ková- csolódott, sorra verte a környékbeli ellenfeleket; két évvel később pedig, Eperjesen (Prešov) az ország legjobb ificsapatának bizonyult! A felnőttkorba lépett lányok ezután egyesületbe tömörültek. A Slávia Senec két éven át szerepelt az I. ligában, ám miután kiesett, nemsokára fel is oszlott. Annak a hajdani szenei „aranycsapatnak“ Csikmákné Éliás Marica volt a kapusa. A nyár folyamán neki ötlött eszébe, jó lenne az emlékeket közösen feleleveníteni, még egyszer összejönni a harminc éves kivívott országos elsőség ürügyén. Az egykori kitűnő kapus, a Nyugat-Szlovákiai Kerületi Pedagógiai Intézet munkatársa, maga szövegezte, sokszorosította és postázta a meghívókat. A többit pedig mondja el ö: ,,A mai fiatalok talán el sem hiszik már, mennyire más feltételek között sportoltunk annak idején. Egy-egy I. ligás bajnokira teherautón utaztunk például. Ha Bratislavába, Olomoucba értünk, kikászálódtunk a teherkocsiból, s máris kezdődhetett a meccs. Utána a magunk csomagolta „hazaiból“ falatoztunk, majd ismét elfoglaltuk helyünket a műhelykocsi belsejében, s elindultunk hazafelé. Eszünkbe sem jutott nyafogni, nagyon szerettük a kézilabdát, örültünk, hogy egyáltalán játszhattunk! Ezt a szeptember hatodikai nosztalgia-mérkőzésünket tulajdonképpen hírverésnek is (Gergely Bálint felvétele) szántuk - szeretnénk, ha annyi meddő esztendő után ismét kézilabdáznának városunkban a lányok. (Az ellenfél egyébként a Győri Richards volt; ötgólos vereséget szenvedtünk, de ez senkinek sem fáj, októberben utazunk a visszavágóra! Ezúton is köszönetét mondunk a Montostroj helyi üzemegységének, amely anyagi támogatást nyújtott a mérkőzés megrendezéséhez.) Persze nem egyik napról a másikra játszottuk ezt a nemzetközi, mintegy háromszáz szurkolót kicsalogató találkozót. Hetekkel előtte elkezdtünk edzeni, hogy lendületbe jöjjünk. Sajnos az egyik gyakorláson Végh Miklósné inszakadást szenvedett - kár, hogy ó nem léphetett velünk együtt pályára. Számomra újból élményt jelentett a játék. Bár évtizedeken át sport nélkül éltem - máig sem értem, hogy kerülhetett erre sor - még mindig éreztem a kaput, s a játék hevében elfelejtettem a koromat!“ A magyar nyelv hajlékony és gazdag, élvezet szavaiból egy-egy írás sorait rakni; most mégis zavarban vagyok. Meg kellene nevezni ezeket az ismét kézilabdázó idős „fruskákat“, de az „öregfiúk“ nyomán képtelen vagyok „öreglányok“-nak titulálni a rokonszenves hölgyeket. Azt pedig, hogy maga a riportalany hány esztendős, márcsak azért sem mertem megkérdezni, mivel mifelénk íratlan szabály, hogy harminc fölött tabu ez a téma. Csikmákné Éliás Marica állítólag kissé elmúlt negyven. Sót! Egyes hírforrások szerint nagymama már. Nem látni rajta. Ha csakugyan ez a helyzet, annál szebb, hogy ismét beállt a kapuba! BATTA GYÖRGY A battyányi futballcsapat (A szerző felvétele) A futball mellett más is kellene A SPORT SZERELMESE Kosík István még fiatal ember: mindössze 41 esztendős, egyidős a szabadsággal.- Apámat - mondja - nem is ismertem, a második világháború végén Magyarországon, Sopronban esett el. Édesanyánk négy gyermeket nevelt egyedül. Sportolni már kicsi koromban nagyon szerettem. Kora tavasztól késő őszig általában fociztunk, nyaranta az tpotyban úsztunk, fürödtünk, télen pedig a kiáradt folyó árterületén estébe hajló hokicsatákat vívtunk a falubéli srácokkal. Aztán a diákévek következtek. Kosík István a szécsénkei (Sečianky) alapiskola futballcsapatának erőssége volt, de asztaliteniszezett is. Az ipolysági (Šahy) gimnáziumban sem fordított hátat a testnevelésnek. Évente megszerezte a Rátermettségi jelvényt. Aztán Martinban, a közgazdasági szak- középiskolában folytatta tanulmányait. S itt már atletizált is.- Versenyeken ritkán szerepeltem - emlékezik tanulóéveire nem az éremgyújtés volt a célom, csupán egészségem megőrzése végett tornáztam. Legjobb eredményeket az asztaliteniszben értem el. Ha sporteseményt sugároz a televízió, hat lóval sem lehet elvonszolni a képernyő elől. Katonáskodása idején szintén sportolt. Odahaza, Nagyfalun (Veľká Ves nad Ipľom), leszerelése után a kis község, labdarúgó együttesének erőssége lett. Nem tündökölt különösképp, de „húzóember“ volt. Huszonnyolcadik esztendejét taposta, amikor felhagyott az aktív sporttevékenységgel. Ám szülőfaluja sportéletének azóta is egyik irányítója, mozgatórúgója. Kosík István, akinek szívügye a sport (A szerző felv.)- Nösülésem után a feleségem igyekezett odahaza tartani, de a vasárnapi ebéd után már kötéllel sem tudott volna a lakásban marasztalni - meséli mosolyogva. Az idők során többször „haldoklott“ Nagyfalu sportélete, azonban Kosík Istvánnak, néhány hozzá hasonló lelkes sportbarát segítségével mindig sikerült talpra állítania a labdarúgó együttest, vagy akár az asztaliteniszcsapatot. Nem csoda, ha szorgalma a testnevelési szövetség járási bizottságán is szembe tűnt, s beválasztották a vezetőségébe.- A közelmúltban két gárdával is beneveztünk a járási asztalitenisz-bajnokság küzdelmeibe - említi büszkén. - Focistáink egyre jobban magukra találnak, de több új szakosztályt is alakítottunk. Ezen túlmenően, nagy súlyt helyezünk a tömegsport népszerűsítésére. Pár száz lélekszámú falucskánk sportegyesülete közel 200 taggal büszkélkedhet. Tizenöt éve Kosík István a helyi sportszervezet elnöke. A sport terén kifejtett áldozatkész munkájáért az esztendők során több elismerésben részesült. A nagyfalusi helyi nemzeti bizottság titkári teendőit - részmunkaidőben - ugyancsak Kosík István látja el.- Községünkben, sok éves munkával sikerült elérni, hogy már nem csupán a diákok és a húszon valahány éves férfiak sportolnak nagy előszeretettel és rendszeresen, hanem a nők és az idősebb emberek is. Leányaim is szeretnek mozogni. Télen még hokiznak is! Kosík István szívügye a sport. Különösképpen a tömegsportnak szeretne minél több polgártársát megnyerni. ZOLCZERLÁSZLÓ Nincs tornaterem a faluban, a pingpongasztalt alkalomadtán az arra kevésbé megfelelő ifjúsági klubban állítják fel. Uszoda? Ez itt szinte ismeretlen fogalom. Még szerencse, hogy közel a Latorca folyó, a széles környék egyetlen, vízisportokra alkalmas „létesítménye“. Igaz, ez is csak nyáron szolgálja a legegészségesebb testmozgásnak, az úszásnak a híveit, míg tavasszal és ősszel csak a halászok lassú csónakjait ringatja - kajakosok, kenusok nem eveznek rajta. A lovassport is idegen errefelé, s a kerékpározást sem űzi senki versenyszerűen. Kézilabda, kosárlabda... röplabda. .. atlétika...? Dehogy! Csak a labdarúgás! Persze ez csupán helyi jelenség. Battyányban (Bofany), a Bodrogköz 1200 lakosú községében a futball az egyelten „élő“ sportág. A harmincas években egyszerre két csapat is alakult, s ez a labdajáték annyira megkedveltette magát a helyi fiatalokkal, hogy azóta semmilyen más sport sem képes mellette gyökeret ereszteni, felnőni hozzá. Képtelen, pedig a „trónfosztásra“ négy-öt évvel ezelőtt - amikor a község labdarúgása olyan hullámvölgybe jutott, amelyik a csapatot is elnyelte - könnyen sor kerülhetett volna. Jelenleg úgy tűnik, hogy 1983 áprilisától egy újabb fejezet íródik a helyi futballélet krónikájába. Akkor került ugyanis a ma 98 tagú sportegyesület élére Csonka Barnabás, a titkári tisztségbe pedig Kovács Benjámin. Két - három évtizeddel ezelőtt mindketten oszlopos tagjai voltak a battyányi csaPerdöntő lehet-e a televíziókamera a fegyelmi bizottságnak? Elítélhetnek-e vagy felmenthetnek-e ladbarúgót videofelvétel alapján? Napjaink gyakran vitatott témája. Ahány ország, annyi szokás. Nézzünk szét Európában. A Lokern-Beveren rangadót játsszák Belgiumban. A Beveren vezet 2:1-re, a Lokeren belövi az egyenlítő gólt. A taccsbíró felemeli zászlaját, lest jelez a játékvezetőnek, ó azonban ezt figyelmen kívül hagyva fut felezővonalhoz, megadja a gólt. A partjelző respektálja ,, főnökét", leereszti a zászlót. A mérkőzés után kifut hozzá Pfaff, a Beveren kapusa, s azt kérdi tőle: ,,Miért becstelen?“ A partjező vallomása alapján (,,Pfaff megütött...“) a vétkes háromhónapos eltiltást kapott. Az eset tíz évvel ezelőtt történt. Fi a ff akkor kijelentette: ,,A tv-felvétel igazolta, hogy nem értem a partjelzőhöz, de ez nem segített rajtam“. Az NSZK-ban és Ausztrirában viszont a fegyelmi bizottság tagjai figyelmesen tanulmányozzák a futballmérkőzésekről készült felvételeket. A játékvezető háta mögött történt bármilyen szabálytalanság vizsgálat tárgyát képezi. Még napjainkban is emlegetik a sportújságírók az Austria Wien - Austria Salzburg találkozón történteket. A bíró nem vette észre, hogy Kögejsberger rátaposott földön fekvő ellenfelére. Döntött a televízió: a bűnös megkapta a jól megérdemelt büntetését. Másképpen van ez Hollandiában. Ott ugyan „beidézhető“ a televízió „tanúként“, de csak a játékos ártatlanságának a bizonyítására. Franciaországban viszont a játékvezető mindig tabu, döntése „szentírás“, nem változtatható meg. Spanyolországban ugyancsak sérthetetlenek a futball „őrangyalai“. Vasárnaponként a bajnoki forduló után meghívják őket a tv-stúdióba, ahol vitatkoznak, argumentálnak. Végereményben azonban a büntetés kiszabásánál a filmfelvételek semmilyen szerepet nem játszanak. Játékvezető . kontra televízió Paolo Barbe, az Olasz Labdarúgó Szövetség fegyelmi bizottságának elnöke hallani sem akar a televízióról. A ,,cal- cio“ hazájában a kiállított játékos rendszerint megússza figyelmeztetéssel vagy pénzbüntetéssel, s a következő vasárnap újra kifuthat a pályára. A britek az UEFA szabályaihoz igazodnak: az Európai Labdarúgó Szövetség minden jellegű felvételt figyelmen kívül hagy. (Mint például Boninsegna esetében 1971-ben a Borussia Mönchengladbach - Inter Milano 7:1- es BEK-mérkózésen. Ismeretes, a találkozót meg kellett ismételni, annak ellenére, hogy a telvízió bebizonyította: az olasz játékost nem találta fejen a bedobott sörösüveg, de Boninsegna megjátszottá a „haldoklót“. Egy frissebb példa: a Celtic - Rapid Wien tavalyelőtti KEK- mérkózés. Glasgow-ban az oszrák Wein- hofer vállalkozott a „haldokló hattyú“ szerepére. És az UEFA? Nem volt hajlandó még csak megnézni sem a videofelvételt! A szigetországban a játékvezetők nagy tekintélynek örvendenek, ítéletük megfellebbezhetetlen. Skandináviában is elutasítják a televíziós bizonyítékokat. Az okok? Nem minden mérkőzésen van jelen a televízió, így az élvonalbeli stockholmi és göteborgi klubok kerülnének hátrányba, mert többnyire az ó találkozóikat közvetítik. A vidéki klubok kihágások esetében bizonyítékok hiányában támadhatatlanok lennének. Hasonló a helyzet Svájcban is. De... Éppen ott történt nemrégen egy, a közvélemény által sokat vitatott eset. Chapuisat (Vevey) a játékvezető háta mögött brutálisan leterítette a válogatott Favre-t (Servette Genf). ,,Belépőjéért“ nem állították ki, még sárga lapot sem kapott. A mérkőzést közvetítette a tv és a svájci Piatini - ahogy Favre-t becézik ~ hosszú időre harcképtelenné vált, s kérdéses volt, pályára léphet-e valaha. Chapuisat-ot nem büntették meg. Úgy tűnik azonban, Svájcban még van futballetika: klubja azonnali hatállyal elbocsájtotta a vétkes labdarúgót. Ahány ház, annyi szokás. Csakugyan, nálunk mi a szokás? A bajnokság elején a televízió „bebizonyította“ Matušíknak és Christovnak, hogy gyengén bíráskodtak. Az előbbi nem büntette kellőképpen a szándékos durvaságokat, az utóbbi a Vítkovice - Dukla meccsen nem adott meg egy szabályos gólt a vendégeknek (a tv- felvétel szerint a labda jóval túl volt a gólvonalon). Mindkét játékvezetőt,,pihenteti“ a szövetség. Ebben nagy „érdeme“ van a televíziónak is. (T. V.' patnak. Annak is, amelyik azzal, hogy 1960 és 1962 között a járási bajnokság második osztályában szerepelt, a helyi labdarúgás történetében eddig a legsikeresebbnek számít. Ugyanakkor a vezetőség további tagjai is nagy lelkesedéssel láttak munkához. Közös erővel a számukra legkedvesebb sportágat, a focit igyekeznek újraéleszteni. Sikerrel.- Mi tagadás, a legnagyobb gondot a tagsági igazolványok elintézése jelentette, viszont azon egy percig sem kellet törni a fejünket, hogy lesz-e elegendő játékosunk. Falunkban sok a fiatal, s tulajdonképpen az ő kezdeményezésükre vállaltuk a sportegyesület újraalakítását. A csapat bemutatkozása nem sikerült. Beneveztünk a járási bajnokság leggyengébb csapatainak versenyébe, s ott a bajnokság elsó felében egyetlen pontot sem szereztünk... Nem adtuk fel, hanem egymást bíztatva tovább dolgoztunk. A szakvezetés ugyanis úgy látta: a fiúkban van akarat, meg kellő játéktudás is a sikeresebb folytatáshoz. A következő évben a III. osztályba léptünk. Ma is ott szerepelünk. Tavaly az ötö- kek voltunk, az idén pedig az elsó négy között szeretnénk végezni - nyilatkozta Csonka Barnabás. Kovács Benjámin is bízik a Pribék Béla, György József, Mok- nács István, štíbel Dusán, Szabó Ernő, Jáger Zoltán, Szabó Béla, Horváth László, Csonka János, Jurovszky Ferenc, Brezo Ferenc, Matyi Tibor, Tóth Béla és Szabó Dénes összetételű csapatban, és abban, hogy a battyányi fiatalok ezután is példásan képviselik majd községüket a bajnoki, valamint a barátáságos találkozókon.- Ha soha nem jutunk magasabb osztályba - jegyezte meg a sportegyesület titkára -, akkor is értelmét látom annak, hogy fiataljaink egy népes csoportja - mert nemcsak a Jurovszky Ferenc vezette felnőttek edzenek és futballoznak rendszeresen, hanem Szabados Zoltán irányításával az ifjúságiak is. A battyányi sportolóknak és vezetőiknek nincsenek vérmes reményeik, nem túlzottak a terveik. A játékosok a kitaposott gyepszó- nyegen is szívesen rúgják a bőrt, és mindennél nagyobb jutalomnak tartják, ha sportszerű mérkőzéseken legyőzik a szomszédos községek csapatait. Ókét ugyanis a labdarúgás, a játék varázsa lelkesíti és nem a jutalomé. No persze, terveik nekik is vannak. Azon felül, hogy sikeresen akarnak szerepelni a pályán, szeretnék bekeríteni a helyi sporttelepet. Szívesen vennék azt is, ha a Királyhelmeci (Kráľ. Chlmec) Állami Gazdaság helyi üzemegysége, valamint a Bodrogköz és Ungvidék vízellátásáról gondoskodó helyi vízművek részt vállalnának a község sportéletének fejlesztéséből. Akkor talán a labdarúgás mellett más sportág is gyökereket ereszthetne itt. GAZDAG JÓZSEF
