Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-26 / 227. szám, péntek
Csendben, tét nélkül? Jegyzetek a Melódia ’86-ról Elcsendesedtek a korábbi, indulatokat kiváltó viták a Melódia körül. Pedig az előző fesztiválok kecsegtettek bizonyos reményekkel. Feltűnt néhány tehetségesnek mondható énekes (Nagy Lea, Rácz Alajos, Oláh Erika, Farkas Zsuzsa, Bencsik Lívia stb ), profi szintre emelkedett egy együttes (a Gravis), sikereket ért el Botos Jenő zenekara, színre léptek zeneszerzők is. Röviden, érzékelhető volt némi pezsgés, nem kis mértékben éppen a Melódiának köszönhetően. A mostani seregszemle után, azt hiszem, nagyon kevesen táplálnak még illúziókat. A verseny résztvevői talán bemutatkoznak majd néhány járási dal- és táncünnepségen, esetleg nagy nehezen összehoznak egy-két fellépést - és csendesen várják a következő Melódiát. így aztán kialakul egyfajta langyos „amatőr“ légkör, melyben szinte lehetetlen a színvonalemelés, melyben veszélyesen keveredik a jó értelemben vett amatórizmus a dilettantizmussal és ízlésrombolással. Lassan a közönség is ráérez erre az atmoszférára, a verseny öncélú- ságára, a fesztiválon túlmutató cél hiányára. Az idei verseny gyér közönsége már jelezte is ezt a tényt. A fő problémát a fesztiválon túlmutató cél hiányában látom. Tudjuk, hogy a dél-szlovákiai közönség igényli a könnyebb fajsúlyú zenés darabokat, ám ez az igénye korántsem elégül ki. Állítom, hogy az idei Melódia résztvevői közül, megfelelő gyakorlás után, többen is képesek lennének részt venni egy ilyen vállalkozásban. Kezdetben a színvonal talán nem lenne mérhető igényesebb mércével, alacsonyabb azonban nem lenne, mint a mostani Melódiáé. Ha a színpadi munka mégis megoldhatatlan feladat elé állítaná az énekeseket, elképzelhetőnek tartom egy egyveleg műsor összeállítását népszerű musical-slágerekből vagy más zenés darabokból. A lényeg az, hogy két Melódia között végre történjen valami, a versenyen kívül legyen más tét is, folyamatos jelenlét. Nem állítom, hogy nemzetiségi kultúránknak nélkülözhetetlenül szüksége van zenés színdarabokra, de miért szegényítsük a palettát, miért ne hasznosítsuk azok tehetségét, ^kík legalább elfogadható színvonalon tudnak énekelni? A zeneszerzők versenyében hat szerzemény jutott a döntőbe, az elsó három helyezettet az olvasók már ismerhetik. Főként dallamos popzenei kompozíciókról van szó, modernebb irányzatok hatása alig érezhető. Ennél többet végül is nem várhattunk, a zsűri döntése alapján valóban a legötletesebb szerzemény ker ült az élre. Ez nem kis mértékben az egész fesztivál legjobb énekesének, a füleki (Fiľakovo) Oláh Erikának köszönhető, aki nagyon jól adta eló a dalt örvendetes, hogy Oláh Erika ezúttal honi szerző müvét részesítette előnyben. Egyébként Fülek jó táptalajt adhat az amatőr énekeseknek, hiszen az idei fesztiválon Bencsik Lívia (Gyökeres György felvétele) három résztvevő is szerepelt ebből a városból. Az énekesek versenyében ezúttal a férfiak uralták a mezőnyt. Koleszár István, Virág Sándor és Kucsa András számára az Európa című dal előadása jelentette a próbakövet. A szám alkalmas a hang- terjedelem és a hangképzés tisztaságának bemutatására; érzékelhető volt általa a három énekes eltérő dalértelmezése és stílusa. A dalt a felsópéli (Horný Piai) Kucsa András vitte a legrockosabb síkra, kár, hogy a végét nem bírta olyan színvonalon, mint az elején Dinamikus, erót sugárzó előadásának meggyőző erejét sajnos gyengítette a lágyabb popzene világát idéző énekmód. A galántai (Galanta) Virág Sándor, úgy tűnik, erősen érzelmi beállítottságú, szinte patetikus felfogásban énekelte ezt a dalt is. Hangja és éneke egyébként dicséretre méltó: a befejezéssel azonban itt is problémák voltak. Legkiegyensúlyozottabban a dernői (Drnava) Koleszár István énekelt. Nem jelentett számára különösebb gondot a tiszta ének, jó volt a ritmusérzéke, eltalálta a megfelelő hangulatot. Némi segítséggel - és szorgalommal - mindhárom énekes alkalmassá válhat igényesebb feladatok megoldására is. Az elsó helyet a baracskai (Bar- doňovo) Bencsik Lívia szerezte meg. Tapasztalt, jóhangú énekesnőről van szó, akit nem először látunk a Melódia színpadán. Éneke mindenekelőtt a ritmusosabb, sűrített hangszerelésü dalokban nyújt élményt. Ott, ahol az ének dominál és a zene csak kiegészít, nem ártana valamivel mélyebb átélés és nagyobb koncentráció. Ahogy azt a bratislavai Nagy Leá- tól láthattuk és hallhattuk. Nagy Lea volt egyébként a mezőny leg- kultiváltabb hangú énekese. Választása igényességről s egyben képességeinek, lehetőségeinek helyes felméréséről tanúskodik. Számomra érthetetlen módon: csak az utolsó előtti, a nyolcadik helyen végzett. Nagy kár, hogy a zsűri nem értékelte nyilvánosan a versenyzők teljesítményét Segíthették volna ezzel az énekesek további fejlődését, ugyanakkor megismertethették volna a közönséget értékelési szempontjaikkal Az együttesek versenyét, egy nappal a két iménti kategória bratislavai döntője elótt, Somorján (Šamorín) rendezték meg. Az elsó helyen végzett bodrogszerdahelyi (Streda nad Bodrogom) Makett zenekar, amatőr szemszögből nézve, teljesen profi teljesítményt nyújtott. Jó hangszerkezelés, megfelelő összhang, érdekes hangszerelés, dinamikus, jó színvonalú előadás - ez jellemezte teljesítményüket. A második helyezett bratislavai Pigmeus, korai szakaszához viszonyítva, nagyot lépett előre. Hangszerelésük árnyaltabb, Balla Igor éneke pedig meglepően kifejezővé vált. A dal felépítése, az emelkedő ív megszerkesztése átgondolt zeneszerzői és hangszerelói munkáról tanúskodik A jövőben több gondot kellene fordítani a dallam és a szöveg ritmikai egységére. A harmadik helyen végzett kolárovói Cassandra trió sallangmentes, kemény rockzenét adott eló, jó benyomást keltve. A losonci (Lučenec) Mikrofolk műsorával először szerepelt folk a Melódián. Kelemen Gábor és Varga Lóránt az útnak csupán az elején tartanak, színrelépésük és lelkesedésük azonban biztató. Reméljük, máshol is találkozunk majd velük - akár művelődési táborokban, költői esteken, klubokban. A folk sokszínű gondolati és zenei világot közvetítő komplex műfaj, színvonalas művelése új értékekkel gazdagíthatja nemzetiségi kultúró nkrit GYURKOVSZKY LÁSZLÓ Dalvándorlás Szvorák Katalin nagylemezéről Sokadszor teszem föl már a korongra Szvorák Katalin nagylemezét. Jólesik újra gyönyörködni, újabb finom árnyalatokat fölfedezni a népdalok varázslatos világában, az előadó egyszerre ösztönös és tudatos éneklésében. kelte anyanyelvén a román, a magyar, a szlovák, a szerb és a horvát paraszt itt, a Duna mentén. A losonci (Lučenec) születésű énekesnő, aki ebben az esztendőben is gyakori vendége volt a délszlovákiai kulturális rendezvé- nyekneK, népdalgyűjtóként és énekesként is nagy elismerést érdemlő munkát végzett. Bartók és Kodály nemes hagyományait követve, s azokat tovább gazdagítva gyűjtötte és állította össze e lemez anyagát a Duna menti népek közös dalkincséból. E tiszta forrásból felzubogó dalokkal elevenít föl magyar, szláv és román bánatot, évszázados keserveket fölpa- naszló, szívszorító vallomásokat. Nem feledkezik meg azonban a derűsebb percekről sem: az aratás és más kemény munka szépségeiről, a parasztfiúk és kedveseik szépbe szőtt vallomásairól, az ünnepek méltóságteljes légköréről. Miközben több nyelven halljuk a népdalokat, újra rádöbbenünk - amit sokan még ma sem tudatosítanak -, hogy milyen sokféle és közvetlen a rokonság dallamban, szövegben, érzelmekben a zobor- vidéki és a romániai háromszéki virágénekek, a szlovák, a román és a magyar dudanóták és aratódalok között, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt dallama ismert románul is, és különböző tájegységeken számos magyar változatát éneklik, s hogy a vigasságok idején ugyanazt a dallamot és csaknem ugyanazt a verssorokat éneSzvorák Katalin e közös hagyományunk gazdag tárházából nyújt át egy szép és tartalmas válogatást, e szöveg- és dallampárhuzamokkal kínálva emlékezetes élményt minden lemezhallgatónak. Szelíd intelemként szól azokhoz is, akik többet tehetnének azért, hogy e páratlan népművészeti kincsekről sehol sem feledkezzenek meg. A lemez néhány napja jelent meg a Hungaroton Hanglemez Hetek egyik kiadványaként. Remélem, mielőbb a szlovákiai hanglemezboltokban is kapható lesz, hiszen ezek a népdalok esztétikai, erkölcsi értékekkel gazdagítanak, az együvé tartozás tudatát erősítik, egymás kultúrájának megismerésére és megbecsülésére ösztönöznek. Szólni kellene még a Vízöntő együttes és Szörényi Levente zenei rendező érdemeiről, s természetesen Szvorák Katalin előadói stílusáról, énekesi teljesítményéről, de ez már a szakemberek dolga. Mi, akik évek óta ismerjük az énekesnőt, nagy örömmel állapítjuk meg, mennyire tudatosan gazdagította-árnyalta előadói művészetét, milyen fényesre csiszolta énekesi gyémánt-tehetségét. A lemez szövegmellékletében Palotai Erzsi ír róla meleg szavakkal, így fejezi be sorait: ,,Benső fényforrás ő. A napsugár kishúga. “ Ennél szebben talán nem is lehet Szvorák Katalin emberi, művészi kvalitásait méltatni. (szilvássy) Nívódíjas tévéfilm Ne indulj útnak nyári éjszakán Nem véletlenül kapta meg a Csehszlovák Televízió tavalyi nívódíját a Ne indulj útnak nyári éjszakán című tévéfilm, amelyet ismét műsorára tűzött a bratislavai televízió. Aki megnézte a filmet, nem unatkozott és utólag nem sajnálta az elveszett időtt. Már maga az a tény esélyt adott a filmsikerre, hogy a forgatókönyv írója, Ľubomír Stanček, a mai vidéki életből, hazai munkáskörnyezetből merített témát: Mišo Haviar, a fiatal szövetkezeti dolgozó története egy Magas- Tátra alatti falucskában játszódik. Mišo, árva lévén, nagyapjával él, akitől szigorúan körvonalazott erkölcsi útra- valót kap. (Kár, hogy az ö szerepe kissé „túlexponáltra" sikerült... A film jelentősen veszít lendületéből, amikor ez az egyébként nagyon megértő, a reális élethez alkalmazkodni tudó ember szinte babonás megszállottságM ég a nyáron történt, összefutottam egyik iskolaigazgató ismerősömmel. Mit csinálsz, hogyan telik a szünidőd? - kérdeztem, mire ő elmondta, hogy hetek óta tantermek után futkos, néhány osztálynak még mindig nincs helye, ami volt, az is kényszer- megoldásként, onnan menniük kellett. Kilincsel hát tovább, megy szervtől szervig, lassan itt a szeptember elseje, megoldást kell találni. „Hát ezzel telik a szünidőm“ - tette hozzá fanyar mosollyal. A minap levelet kaptam tőle. Megírja, hogy tovább növekedett iskolájuk tanulóinak a száma, az idén már több mint ezerkétszázan kezdték meg az új tanévet; és - sikerült minden osztályt elhelyezni, örömmel olvastam mindkét hírt, nem volt tehát hiábavaló a futko- sás sem, lettek tantermek. Igaz, ráment egy szünidő, de ahogy az igazgatót ismerem, ö ezt a legkevésbé sem bánja. Az utóbbi hírrel kapcsolatban azonban valami nem hagy nyugodni. Megoldás született ugyan - de hogyan? Es milyen? Az első kérdés mindjárt kérdeztet is tovább. Miért kellett az igazgatónak kilincselnie? Egyáltalán, miért az igazatónak kellett, amikor az alapvető oktatási feltételek biztosítása, amilyen például az iskolaépület vagy a megfelelő számú tanterem, az előírások szerint is nem az igazgató feladata, hanem elsősorban a helyi és a járási nemzeti bizottságoké, oktatásügyi szerveké. Sok helyen ez így is van: többek között új iskolák, korszerű tantermek igazolják ezt. Ám nem mindenhol. Ott rosszul működne az információs hálózat, és meglehet, hogy nem tudnak egy-egy iskola ilyen jellegű hiányairól? Vagy az oktatásügyben is szakadatlanul folyó tervezésben lenne a hiba? Vagy egyszerűen nemtörődömségről van szó? Nem kis ellentmondást érzek abban, hogy ugyanakkor ugyanezek a szervek garmadával küldik az utasításokat az iskolára, korszerűsítést-korszerüsödést, minőséget, színvonalat sürgetve. Igen ám, de hogyan érhető el javulás ott, ahol még manapság is (!) olyan problémákkal kell megküzdeni, mint a tanteremhiány. Persze, valamilyen megoldás mindig találtatik. És ezzel már el is jutottunk a második kérdéshez - milyen? Nincs nagy választék, főként, ha az utolsó pillanatra marad a dolog: találnak egy „üres“ helyiséget, átalakítják vagy nem, és berendezik, ahogy lehet; találnak „üres“ Fedél - de milyen? helyiséget a harmadik faluban, ahová aztán naponta utaztatják a gyerekeket; megszüntetik valamelyik szertárat, kabinetet vagy szaktan- termet, és abban rendeznek be osztályt; összébbhúzza magát a napközi, igaz, még zsúfoltabb lesz, de nyertünk egy osztálynak helyet; vagy két váltásban fogunk tanítani, ez ugyan hátralépés, de mit tehetünk. Hogy megfelel-e a megoldás az előírásoknak, melyek például azt is megszabják, hogy milyen távolságra kell lennie az első padnak a táblától, az más kérdés, ne firtassunk, mondják, mert akkor sok tantermet, illetve tanteremnek kinevezett helyiséget be kellene zárni. A lényeg, hogy van fedél a gyerekek feje fölött. Természetesen, tudja az igazgató, tudják a pedagógusok, hogy a legégetőbb probléma ugyan megoldódott, keletkeztek azonban nyomában más jellegű gondok, amelyek között csak rengeteg energiát felemésztő erőfeszítéssel, többletmunkával lehet eredményeket elérni. Minél több épületben kénytelen működni az iskola, szétszórva a város különböző pontjain, annál nehezebb a pedagógiai munka összehangolása, a pedagógusok és a gyerekek - akik pionírok, szikrák, szakkörök tagjai is mellesleg - tevékenységének a szervezése, az étkeztetés stb. Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között az igazgató is örökösen az oktatáshoz szükséges külső, azaz az anyagitárgyi feltételek biztosításával, toldozással-fol- dozással van elfoglalva, s alig jut ideje a kimondottan pedagógiai, didaktikai, módszertani kérdésekre, a tantestület oktató-nevelő munkájának irányítására, rendszeres figyelésére és értékelésére. A feladatok, melyek a ma iskolájára hárulnak, még kitűnő feltételek között is próbára tesznek tanulót és pedagógust egyaránt. Hát még ott, ahol manapság is (!) olyan problémákkal kell megküzdeni, mint a tanterem- hiány! Ott hogyan lehet eleget tenni azoknak a jövőt is megcélzó követelményeknek, amelyek egyebek között a legutóbbi pártkongresz- szusi dokumentumokban kaptak nagy hangsúlyt?! Az egyik oldalon az iskola elektronizálásának programjáról beszélünk, és ez rendben is van, a másik oldalon ugyanakkor még mindig akadnak iskolák, ahol a higiéniai előírásoknak sem megfelelő valamilyen helyiségben folyik az oktató-nevelő munka. Vagy megfelelőben, de harmincöt-harminckilences létszámmal. Ez már korántsincs rendben. Azt hiszem, legfontosabb társadalmi érdekeink közé tartozik ennek az ellentmondásos helyzetnek a mielőbbi felszámolása. Mindenütt. Hogy ez pénzkérdés is? Hangozzék bár szentenciaként: egy társadalom, amely olyan célokat tűzött maga elé, mint a miénk, nem követhet el nagyobb hibát annál, mintha az iskolán takarékoskodik. A nnyit mindenesetre már most el kellene érni, hogy ne az igazgató futkosása nyomán, a tizenkettedik órában kerüljön fedél a gyerekek feje fölé. Elérhető ez, felelős hozzáállással, annál is inkább, mivel a beiratkozás lényegében már a téli időszakban lezárul és ekkor már tudja azt is az iskola, hány tanuló, illetve osztály kezdi a következő tanévet. BODNÁR GYULA gal emlegeti fel a törött szárnyú angyal legendáját.) Mišo házat épít. Vidáman folyik a munka, amíg a háttérben ott a lelki támasz, az a bizonyos kifogyhatatlan erőforrás: a szerelem - egy kedves falubéli lány iránt. E szerelem tiszta, őszinte voltát kitűnő érzékkel ábrázolja a film. Mišo szerelmére azonban árnyék vetődik. Ez á filmben valóban élethüre sikerült: villanyszerelők csoportja, egy vándorbrigád vetődik a faluba, köztük egy fiú, Boris, aki egycsa- pásra vonzóbbnak bizonyul a lány szemében. Az új kapcsolatból árad a felületesség, világos, hogy megalapozatlan érzelmekre épülő kalandról van szó. Mišo ettől fogva elveszettnek lát mindent, ami számára eddig fontos volt az életben. A kétségbeejtő reménytelenség bosszúvággyá mérgesedik szerencsétlen lelkében. A gyilkosság szándéka akkor fogalmazódik meg benne egyértelműen, amikor megtudja, hogy a lány öngyilkosságot kísérelt meg, mert gyereket várt Boristól, aki egy szép napon - a vándorbrigádok természetéből kifolyólag - úgymond, eltűnt a láthatárról, méghozzá egyetlen búcsúszó nélkül. A történet innét mai mesének fogható fel, annak pedig jó. Mišo ekkor „indul útnak nyári éjszakán", hogy megkeresse a brigádot, beálljon közéjük dolgozni és keresse a módját, hogyan állhat bosszút elveszett szerelméért és a szeretett lány sorsáért. A konfliktus Mišo és Boris között hajszál híján tragédiával végződik. A valósan kivitelezett lélegzetelállító jelenet a magasfeszültségű villanyvezeték szédítő magasságában különösen jól sikerült, a kamera, mögötte Ján Grussmann, nagyszerű teljesítményt nyújtott. A film végén, igaz, kissé határozatlanul, minden jóra fordul. A ház tovább épül, ami egyébként inkább csak amolyan látszatmegoldás: mögötte csak az egyéni boldogulás árnyéka sejlik fel Mišo számára, hiszen a szeretett lánynak többé nem lehet gyermeke. A film lényege talán nem is maga a történet, hanem a tükör, amit az élet elé tart: a fiatalok útkeresésének, a vándorbrigádok életvitelének a tükre. Felnagyítva láttatja az egyszerű vidéki munkásember kényszerű vívódásait a régi és az új erkölcsi felfogás össze- egyeztethetetlensége között. A film hangsúlyozza a családok mai problémáit, az emberi kapcsolatok bonyolult és törékeny jellegét. A főszereplő, Maroš Kramár jól alakít a filmben, s a rendező, Franek Chmiel munkája is elismerést érdemel. CZIBULA ILDIKÓ újs: 6 1986. Iv
