Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1986-07-14 / 163. szám, hétfő

E lgondolkodtató összehason­lítással kezdte beszélgeté­sét Jozef Prouza, a Tvorba irodal­mi melléklete, a Kmen idei hu­szonötödik számában: ,,Weöres Sándor költő olyan a magyarok­nak, mint Vítézslav Nezval ne­künk. Ez az alacsony férfi már régóta szerepel az olvasóköny­vekben, de a mai napig nyilváno­san is felolvassa verseit, vitázik a költői estek résztvevőivel, és rendszeresen kezdő szerzők ke­resik fel. “ Kétségtelen, hogy Weöres Sándor rendkívüli jelensége a mo­dern magyar irodalomnak. A cseh darab kenyeret." Ehhez a téma­körhöz kapcsolódott Josef Prouza egy másik kérdése is, amellyel a gyermekeknek írt versekre terel­te a szót: A válasz: ,,Igyekszem, hogy a gyermekverseim a felnőt­teknek is örömet okozzanak, aho­gyan például a Kaláka együttes fel tudja használni verseimet. Ami a gyermekeknek íródik, az a fel­nőtteknek is fontos, de abban amit a felnőtteknek alkotok, olyan ször­nyűségek is előfordulhatnak, ame­lyeket már nem adhatunk a gyer­mekek kezébe." Nem véletlenül terelődött a szó a műfordításra. Weöres Sándor az egyik legtöbbet fordító magyar költő: ,,Legszívesebben az óindiai és az ókinai, valamint az ókori és középkori költőket fordítom ma­gyarra. Sokat fordítottam a cseh költészetből, de még szeretnék is. Leginkább Vladimír Holan raga­dott meg. Mindeddig Holant nem fordítottam, de készülök erre, s úgy gondolom, hogy hamarosan sikerül. Nem tudok csehül, és sajnos már aligha lesz alkalmam megtanulni nyelvüket, úgyhogy nyersfordítások alapján dolgozom. Fordítottam már Jirí Wolkert, Ví­tézslav Nezvalt, Vilém Závadát, A könyvtárak és a tudományos-műszaki haladás A Szovjetszkaja Kultura felfigyeltető cikke d Régóta szerepel az olvasókönyvekben Beszélgetés Weöres Sándorral a Kmenben beszélgetőpartner állításának az a tény jelzi az igazságalapját, hogy Weöres is a szüntelen alko­tói megújulás lázában él. Költő­szerepeket játszik el, ahogyan Nezval a harmincas évek végén Robert David álnéven Villon mo­dorában írt verseket. Az átválto­zásra képes magyar költő így vallott a beszélgetésben az olva­sóról: „ Amikor az ember verset ír, aligha gondol arra, hogy valamikor kinyomtatják, és olvasni fogják. Az olvasók igényei nagyon különbö­zőek. Amikor az ember dolgozik, nem veheti figyelembe, ki minden­ki olvassa majd versét és mit vár el ettől a verstől. Úgy gondolom, verseimnek nincs ideális olvasója, hiszen mindenkinek sajátos igé­nyei vannak, amelyeket nem lehet általánosítani. “Josef Prouza a to­vábbiakban érthető módon a költőt az „élő klasszikus“ szerepéről faggatta, (me a válasz: „Sajnos munkabírásom már nem a régi, hetven elmúltam, így számolnom kell azzal, hogy sok mindent nem írhatok már meg. Ez elkerülhetet­len. Amikor a művész öregszik, vele együtt fogy az alkotóereje, az ihlete." Nem maradhatott ki a beszélge­tésből a költői mesterség, a weö- resi virtuóz formaművészetet érin­tő gondolat sem: ,,A virtuozitás mintegy ráadásként hozza létre a dolgokat, mert a vers alapja nem a virtuozitás, hanem az olvasóra gyakorolt hatás, lelkem osztogatá­sának művészete százezreknek, vagy millióknak. Ez sokkal nehe­zebb, mint a virtuozitás és csak keveseknek adatik meg, hogy úgy adhassák az olvasóknak, mint egy Miroslav Holubot, František Hru- bínt és feltételezem, hogy ez a névsor gyarapodik majd." A költői lét sajátosságait kutató kérdésakre Weöres Sándor töb­bek között a következőket vála­szolta: „Én rendszeresen új költői alapanyagot keresek verseimhez. Nem szívesen ismétlem azt, amit már egyszer megcsináltam, ezért nincs olyan témám, amely végig­kísért volna az életemen. Mindig valami újba kezdek. (...) Költőnek lenni akarva vagy akaratlan is olyan állapot, amelyben az ember elszakad a normális élettől. Nem értek a technikához és a mechani­kához, nem tudok villanyt szerelni és motorokat javítani. A költőnek meg kell elégednie a szavakkal és a betűkkel, legjobb esetben az emberek telkeivel, de az elromlott zárat, az eltörött kulcsot nem tudja megjavítani. (...) Egyetlen birto­komban lévő könyvnek sem szán­tam különleges szerepet. Mindig azt szeretem ezek közül, ame­lyekkel éppen foglalkozom." Nem véletlenül szánta a beszél­getés végére a fiatal magyar líra milyenségét firtató kérdését Josef Prouza. Weöres Sándor a tőle megszokott egyszerűséggel a kö­vetkezőket válaszolta: ,,Foglalko­zom a kortárs fiatal magyar költők­kel, de azt nem tudnám megmon­dani, melyikük lesz kiváló és elismert. Emlékszem, hogy húsz­huszonöt éves koromban olyan kollégáim voltak, mint Zelk Zoltán és mások, de akkor lehetetlen volt felismerni, kiből lesz nagy költő, és ki tűnik majd el. Ezt csak az idő mutatja meg." (d_nj Mit tehet és mit tesz a könyvtár a tudományos-műszaki haladás meggyorsítása érdekében? Ezt a kérdést részletezi vezércikkében az SZKP KB kulturális lapja, a Szovjetszkaja Kultura. A kérdés első részére a választ konkrét példák szolgáltatják: gaz­dasági létesítmények létrehozása­kor szinte felbecsülhetetlen érté­ket jelent a lehető leggyorsabb időn belül megszerzett információ, ami elsősorban a könyvtárak birto­kában van. De vajon mindenütt hozzájárul­nak-e a könyvtárak a gazdaság dinamikus fejlesztéséhez, a forra­dalmi változások bevezetéséhez, amit a szovjet társadalom elsődle­ges feladatként az SZKP XXVII. kongresszusán maga elé tűzött? Ez, sajnos, korántsem mondha­tó el. Az elmúlt ötéves tervidőszak­ban a könyvállománynak átlago­san 17 százalékát egyszer sem vették kézbe az olvasók. Sőt, akadnak olyan helyek is (például Kirgizia), ahol ugyanez a tény a könyvállomány felére vonatko­zik. Értékes tudományos-műszaki kiadványok évekig vesztegelnek a polcokon, s előfordul, hogy egyszer sem kerülnek az olvasók kezébe. Bármennyire is paradox a tény­megállapítás - írja a szovjet lap -, nem elegendő a könyvtárakban az olyan könyv, amelyre az olvasó­nak a legnagyobb szüksége len­ne. Az ismeretterjesztő, a terme­lés fejlesztését elősegítő irodalom az országos könyvtárak könyvál­lományának mindössze 10-13 százalékát képezi. Főként a falusi könyvtárak ellátottsága rossz, fő­leg ami a szakkönyveket, tanköny­veket és a mezőgazdasági szaki­rodaimat illeti. Ez arról tanúskodik, hogy a központi irányítás nem megfelelő. A könyvkiadók és a könyvterjesztők nem elég körül­tekintően döntenek a példányszá­mok meghatározásánál. A könyvtárosok munkájában is akad változtatni való: a könyvállo­mány feltöltésénél tapasztalható sablonosság, a nem elég haté­kony propaganda, az olvasók igé­nyeinek felületes kezelése. Ahhoz, hogy a könyvtárak se­gítséget tudjanak nyújtani a nép­gazdaság fejlesztésében, megfe­lelő saját anyagi bázissal kell rendelkezniük. Ezen a téren vi­szont nyilvánvaló a lemaradás. A könyvtárak tényleges állapota nem felel meg a kor követelmé­nyeinek. Miközben a népgazda­ság minden területén folyik az elektronikus számítástechnika széles körű bevezetése, az infor­mációátadás automatizálása, a könyvtárak viszont jórészt elma­radott módszerekkel dolgoznak. A könyvtárosok kézzel töltögetik ki a kérdőívek és igénylések tucatja­it, indokolatlanul sok időt fecsérel­nek a kiadványok kikeresésére a megszámlálhatatlan katalógus­lapok és a végeláthatatlan köny­vespolcok között vergődve. Az ország könyvtárainak jelen­tős részében nincs megfelelő ol­vasóterem, fénymásoló berende­zés, mikrofilmek olvasására szol­gáló vetítőgép és egyéb korszerű technikai felszerelés. Ez az állapot korunkban tűrhetetlen. Megen­gedhetetlen, hogy az olvasók ne használhassák fel kellőképpen a könyvtárakban felhalmozódott szellemi gazdagságot. A könyvtá­rak műszaki fejlesztését ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni - figyelmeztet a Szovjetszkaja Kultura vezércikke. Vannak azonban korszerű módszereket alkalmazó, példa­mutató könyvtárak is, ezek rend­szeresen tájékoztatják a szakem­bereket, az újítókat a tudomány legújabb eredményeiről, a legkor­szerűbb munkamódszerekről; az egyes intézményekkel szerződést kötnek a tudományos együttmű­ködésről, könyvtárközi rendszerek kidolgozásával segítik az informá- ció-terjesztést. Mindez óriási hasznot jelent a népgazdaság számára. A legjobb könyvtárak a szó szoros értelmében közelebb hoz­zák a könyvet a dolgozó ember­hez, segítenek eligazodni, a nö­vekvő információáradatban, for­málják az olvasó ízlését és az olvasáskultúrát, segítik az önmű­velést. Ez az a követendő példa, a könyvtárak így járulhatnak hoz­zá a népgazdaság intenzív fej­lesztéséhez, a tudományos-mű- szaki haladás meggyorsításához, s az ehhez nélkülözhetetlen em­beri tényező, a személyiség fejlő­déséhez. Cz. I. Nemzetközi könyvvásár Szófiában új könyv A Szófiában rendezett könyvvá­sáron 47 ország 900 vállalata képviseltette magát, összesen 35 ezer kiadványt mutattak be a Szó­fia központjában épült kultúrpalo­tában, amely a jövőben is otthont ad a kétévenként tartandó könyv­vásárnak. Különleges jelleget kölcsönöz ennek a könyvvásárnak, hogy a szocialista és a tőkés országok­ban megjelenő legújabb műveken kívül -elsősorban az ázsiai, afrikai és a latin-amerikai fejlődő orszá­gok irodalmának a bemutatására és népszerűsítésére törekszik. Egymás mellett sorakoztak India, Kína, Afganisztán, Banglades, Ni­géria, Mozambik, Angola, a Jeme­ni Népi Demokratikus Köztársa­ság, Mexikó, Nicaragua, Kuba és több más ország kiadóinak köte­tei, olyan szerzők és müvek, amikről csak most kezd tudomást venni a világ olvasóközönsége. A legtöbb harmadik világbeli mű még csak eredeti nyelven találha­tó, de jócskán akadnak közöttük fordítások is valamelyik világnyel­ven. (Hogy melyiken, azt a leg­több esetben az egykori gyarma­tosító ország határozza meg.) Bulgária, mint a vásár vendég­látója, az elmúlt két esztendő termékeivel jelent meg a piacon. Ez idő alatt több mint négyezer könyvet adtak ki. 65 millió pél­dányban. Ennek 17 százaléka fordítás 55 ország irodalmából, elsősorban a Szovjetunióból, az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból, valamint német és spanyol nyelvterületről. A vásár idején minden napra akadt valami különlegesség; kü­lönféle kultúrprogramok, dedikálá­sok, szemzői estek, a gyermekiro­dalom napja, hanglemezbemuta­tók és zenei rendezvények. A vá­sárnak, amelynek naponta átlag 15-20 ezer látogatója volt, vissz­hangját mi sem jellemzi jobban, mint hogy az üzletkötésen kívül - ez már az ilyen bemutatók jellegéhez tartozik - jóformán min­den könyv elkelt. V. I. w//. sssssssssssssssssssssssssssssssssssss Václav Čtvrtek: MOHA ÉS PÁFRÁNY Őtv\foU moha és pmm SOKARCÚ IRODALOM Valljuk meg őszintén, hogy a vi­lág második legnépesebb orszá­gának irodalmi életéről és irodal­mairól bizony nagyon hiányosak az ismereteink. Ismer(het)jük ugyan a Kámaszútrát (a szerelem tankönyvét), vagy a Gítát (a hindu­izmus könyvét), megtanul(hat)juk a Nobel-díjas, bengáli költő és drámaíró, Rabíndranáth Tagore (1861-1941) nevét. Többek között újabban egy XII. századbeli bengáli költő, Dzsaja- déva művét, a Gíta Govindát (Pásztorének, 1982) Weöres Sán­dor sajátosan modern, olykor ar­chaizáló nyelvű magyarításában. De megemlíthetnénk az elszórtan megjelent alkalmi prózafordításo­kat is. örvendetes, hogy az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatá­ban A tökéletes feleség címmel megjelent a XX. századi indiai elbeszélések gyűjteménye. A vá­logató (Puskás Ildikó) bizonyára nem volt könnyű helyzetben, lát­szólag a bőség zavarával kellett megküzdenie. Puskás Ildikó is­mérvei szerint (...) „kevés indiai , nyelvből fordítanak egyelőre a magyar fordítók. Azokhoz a nyelvekhez, amelyek eredetiben XX. századi indiai elbeszélők- nyelvi okok miatt - elérhetetle­nek, a már megjelent fordítások segítettek". A gyűjteményben tizenhét író, tizenhét novelláját olvashatjuk, amelyeket (három kivétellel) maga a válogató, Puskás Ildikó fordított magyarra. A kitűnően megírt élet­rajzi jegyzetek és az utószó is az ő munkáját dicsérik, annál is inkább, mert a magyarországi könyvekben olyannyira beidegző- dött esszé jellegű dolgozat helyett, ezúttal egy informatív tanulmány került a kötet végére. A fenti előzmények elmondása után és a további szemezgetés megkezdése előtt a recenzens bevallja, hogy nem vállalkozhat e hasábokon a könyv teljes ismer­tetésére. A tartalomjegyzék átböngészé­se után az jut az eszébe, hogy A tökéletes feleség „összképé­hez“ hiányzik az a bizonyos „pötty“, s azt a nagy Tagorenak kellett volna odarajzolnia a „hom­lokára“. Tagoretól ugyan már ol­vashattunk magyarul, de nem olyan „bőséggel“, ahogy azt meg­érdemelné. Mint tanítómesternek helye lett volna a kötetben, hiszen elbeszéléseivel bizonyíthatóan hatott a XX. századi indiai prózaí­rók munkásságára. Mellőzését (?) még a születési és elhalálozási adatai sem indokolják, hiszen a Bhadarí című elbeszélésével jelenlevő asszámi író, Bézbaroá mindössze hét évvel volt fiatalabb Tagorenál. De megemlíthetjük a nálánál három évvel korábban (1938) elhunyt, bengáli Csatter- dzsít (1876) - az Aszály című novella szerzőjét -, akit a húszas­harmincas években R. Tagore riválisának tekintettek. Kötetünk, talán legmarkánsabb írója az urdú és hindi próza egyik kimagasló alakja K. Csandar (1913-1978). Itt olvasható kitűnő művében (A katona) - egy gu- dzsaráti írótársával, Dhumkétuval (<1892-1965) egyetemben (A le­vél) - mesterien ábrázolja, hogy hazájában, Indiában „az ember értéke gyakran csak személyes tragédiák katarzisában realizá­lódik". A népes indiai középosztály életével és sorsával foglalkozik a tamil irodalom nagy öregjének Sz. Rádzsagópálácsárinak (1879) az Ardhanári címú novellája, amelynek fó mondanivalója a ha­gyományokhoz való kötődés, a ki­törés keresésének a lehetősége, „ami olykor a hagyományos érté­kek győzelmével végződik“. Indiá­ban is - mint bárhol e világon - az urbanizáció kettős jelenségként létezik és hat; pozitív és negatív formában termeli ki „szerencselo­vagjait“ és „áldozatait“. Ezt az ottani áldatlan állapotot jeleníti meg valósághűen a hindi S. Var- má (1931) A kereszt címú novellá­jában. összegezés helyett: az indiai irodalmat (ezen belül is a novellát) nem kell féltenünk. Életképes. Tudatosan építkezik. Jövője van, mert már csak annyival nem éri be, hogy „Az embert haláláig kíséri a remény". Lehetséges robbanásszerű megújulása az ezredforduló évei­ben várható, hiszen „ismét szá­molnunk kell a külföldről érkezett hatásokkal, mindekelőtt az ameri­kai és európai újnovella hatá­sával." Úgy hiszem, befejezésül annyit még szükséges megjegyezni, hogy ez a novellagyűjtemény nem valamilyen szintézis igényével ké­szült. Ha végső soron nem is kényeztet el, „felvillantja a mai India sokarcú irodalmának fontos színeit". VÖRÖS PÉTER A Madách Könyvkiadó ezúttal is két kedves, rajzfilmekből ismert mesefiguráról szóló könyvvel gya­rapította az effajta kötetek sorát. Előbb Rumcajsz, majd Vakondok, s most Moha és Páfrány örven­dezteti meg a gyerekeket. A világ­hírű cseh és szlovák rajzfilmes iskola tévésorozatainak két jelleg­zetes törpefigurája: Moha és Páf­rány. Bumfordiságuk, csetlő-botló mozgásuk és nem utolsósorban vidám kalandjaik minden gyerek kedvencévé tették őket. A kötetet Zdenék Smetanának a rajzfilmből ismert jelenetei teszik gazda­gabbá. A szakemberek segítségére Tizedik évfolyamába lépett a bratislavai Egyetemi Könyvtár­ban megjelenő bibliográfiai füzet­sorozat, amelyben az ENSZ és az UNESCO letéti könyvtárának funkcióját is ellátó intézmény adja közre a letéti állományát gyarapító dokumentumok bibliográfiai leírá­sát. A tizedik évfolyam első szá­mában az ENSZ békeévének al­kalmából megjelent kiadványokat veszik számba. Ezt követően az UNESCO letéti könyvtárába érke­ző folyóiratok anyagának és a be­érkező könyvek válogatott biblio­gráfiáját közük. Bár ez a kiadvány elsősorban a tudomány és a tájékoztatás szakemberei számára készül, de közvetve gazdagítja a sajtó olva­sóinak ismereteit is. -D­ÚJ SZÚ 4 1986. VII. 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom