Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1986-07-12 / 162. szám, szombat
Egy hét a nagyvilágban Július 5-töl - 12-ig Szombat: Francois Mitterrand a Fehér Házban Ronald Reagan- nel tárgyalt Vasárnap: Japánban parlamenti választásokat tartottak • A Fülöp-szigeteken lázadásra került sor Marcos exdiktá- tor egykori külügyminiszterének a vezetésével Hétfő: A francia államfő négynapos hivatalos látogatásra Moszkvába érkezett • Kádár János fogadta a rövid budapesti látogatáson tartózkodó Miloš Jakešt • Beiktatták hivatalába Kurt Waldheim új osztrák államfőt Kedd: . Anatolij Dobrinyin, az SZKP KB titkára fogadta Arthur Hartmant, az Egyesült Államok szovjetunióbeli nagykövetét. • Jordániában bezárták az El-Fatah palesztin szervezet irodáit • Bécsben felszólalásokkal folytatódott az ENSZ védnöksége alatt hétfőn kezdődött Namfbia-konferencia Szerda: Vasil Bil’ak Bécsben eszmecserét folytatott Franz Muhrival, az Osztrák Kommunista Párt elnökével • Belgrád után Athénban kezdett tárgyalásokat Csao Ce-jang kínai kormányfő • Geoffrey Howe brit külügyminiszter Zambiából a frontországokat érintő kőrútjának újabb állomására, Zimbabwéba érkezett Csütörtök: Rómában Cossiga államfő az eddigi külügyminisztert, Giulio Andreotti kereszténydemokrata politikust bízta meg a háború utáni 45. olasz kormány megalakításával Péntek: Moszkvában befejeződött az ún. Palme-bizottság ülésszaka Bécsi munkalátogatása során Vasil Bil’ak, a CSKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára találkozott az osztrák kancellárral, Franz Vranitzkyval (ČSTK-felvétel) donképpen ez a látogatás jelentette a később kibontakozó európai enyhülési folyamat nyitányát. Éppen ezért a múlthoz hasonlóan most is nagy várakozás előzte meg a francia elnök moszkvai tárgyalásait, aki ezúttal Mihail Gorbacsovnak, az SZKP KB főtitkárának tavalyi párizsi látogatását viszonozta. Már a tárgyalások első napján több mint öt órán át tartott a két ország vezetőinek zárt ajtók mögötti megbeszélése, ami mindenképpen jó előjelnek számított, mert azt jelezte, hogy a két államférfinak nagyon sok a mondanivalója egymásnak. Gorbacsov és Mitterrand eszmecseréit a nemzetközi sajtó nagyon intenzíveknek, nyíltnak, és őszintének minősítette, amelyeken szigorúan bizalmas témákat is érintettek. Mint az várható volt, elsősorban a kelet-nyugati viszony, s ezen belül is mindenekelőtt a leszerelési tárgyalások értékelése állt Moszkva és Párizs párbeszéde A francia államfő az elmúlt hétvégén alig huszonnégy órát időzött Párizsban rövid washingtoni látogatása után, hétfőn újra repülőgépre ült, hogy eleget tegyen a négynapos hivatalos szovjetunióbeli látogatásra szóló meghívásnak. Mivel moszkvai útját közvetlenül megelőzte a fehér házi eszmecsere Ronald Reagan- nel, politikai megfigyelők hajlamosak voltak úgy vélni, hogy Francois Mitterrand közvetítőként jár Moszkvában. A francia elnök környezetében a leghatározottabban visszautasították ezeket a találgatásokat és hangsúlyozták: szó sincs arról, hogy Párizs megpróbálná kimozdítani a holtpontról az idei évben esedékes szovjetamerikai csúcstalálkozó ügyét. Azt viszont az Elysée-palota szóvivője is megerősítette, hogy Mitterrand beszámolt Gorbacsovnak a Fehér Házban szerzett benyomásairól, igyekezett megértetni az amerikai doktrína lényegét, s ugyanezt teszi majd moszkvai eszmecseréinek befejeztével, vagyis várhatóan levélben tájékoztatja az amerikai elnököt a szovjet fővárosban szerzett tapasztalatairól, s megvilágítja a szovjet álláspont lényeges elemeit. Mindenképpen helytelen lenne, ha valamiféle közvetítési kísérletté fokoznánk le a francia államfő moszkvai útját. Hadd támasszuk alá ezt egy önmagában is sokatmondó adattal: az utóbbi két évtizedben ez volt már a tizennegyedik szovjet-francia csúcstalálkozó. Hosszú évek óta már rendszeressé váltak ezek a csúcsszintű megbeszélések, tehát nemcsak olyankor került rájuk sor, amikor nehézségek merültek fel a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataiban. Ha már a múltat említettük, nem érdektelen felidézni: de Gaulle tábornok, francia elnök húsz évvel ezelőtti moszkvai útja nyitotta meg a legmagasabb szintű szovjet-francia megbeszélések sorát, amelyek azóta folyamatosak, rendszeresek, s tulaja párbeszéd középpontjában. A tárgyalásokon egyes kérdésekben ugyan nézetkülönbségek ütköztek ki, ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy egy egész sor nagyon lényeges kérdésben azonos, vagy közelálló nézetet vallottak a felek. Rendkívül lényeges elem, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan Franciaország is úgy véli, nem szabad felrúgni azokat a korábban megkötött fegyverzetkorlátozási megállapodásokat, amelyek visszafogják a fegyverkezési hajszát és akadályozzák annak új területekre történő kiterjesztését. A felek egyetértettek abban, hogy a két ország együttműködése megkönnyítheti annak elérését, hogy a nemzetközi kapcsolatok egészségesebb mederbe terelődjenek. Nem keltett meglepetést, hogy a tárgyalásokon szovjet részről felvetették az önálló francia atomütóeró kérdését. Moszkvában úgy vélik, hogy az atomfegyverek évezred végéig történő felszámolását célzó szovjet leszerelési programhoz önálló európai atomhatalomként több ponton is csatlakozhatna Franciaország. E kérdésben merültek fel a legnagyobb véleménykülönbségek, mert francia részről úgy vélték, először a két nagyhatalomnak kellene megállapodnia az atomfegyverek kérdésében. A Szovjetuniónak viszont egy ilyen esetleges megállapodás előkészítésénél feltétlenül figyelembe kellene vennie a brit és a francia nukleáris arzenált, hiszen e két ország atomfegyverei is tulajdonképpen fenyegetik a Szovjetuniót. Mivel Párizs nem adott eddig egyértelmű választ a hagyományos fegyverek csökkentésére vonatkozó korábbi szovjet javaslatra, Moszkvában a tárgyalásokon felvetették ezt a problémát is. Biztató, hogy a felek megállapodása értelmében ősszel a két ország szakértői megbeszéléseket kezdenek ezekről a fegyverekről, illetve a velük foglalkozó konferencia előkészítéséről. A 14. szovjet-francia csúcstalálkozót értékelve megállapíthatjuk, hogy eredményes párbeszéd zajlott le az elmúlt napokban Moszkvában, amelynek végkicsengése az, hogy Európának vissza kell térnie az enyhülés útjára, s földrészünkön kellő politikai jóakarat mellett megvan a lehetőség erre. (-pve-) Sokadik szakítás Jordánia viszonya a Palesztinái Fel- szabadítási Szervezettel, s egyáltalán a palesztinokkal, mindig is nagyon ellentmondásos volt, sót egyenesen rapszodikus. A nagy összeborulásokat fagyos időszakok és véres leszámolások követték. A palesztinok Libanonból való második - ezúttal Tripoliból történt - kivonulását követően kezdődött az új barátság Husszein király és Jasszer Arafat között, amit a tavaly februárban megkötött, ún. ammani egyezmény szentesített. Jordánia és a nem létező palesztin állam konföderációja meglehetősen ellentmondásos fogadtatásra lelt. Nagyon kevesen voltak azok, akik a két főszereplő mellett lelkesen támogatták azt. Abból, hogy Tel Avivnak és Washingtonnak is tetszett a konföderáció ötlete - természetesen Arafat nélkül -, egyértelműen következtetni lehetett annak kapituláns jellegére. A jelek szerint erre utolsóként Arafat döbbent rá, amikor Husszein elkezdte szorgalmazni a papírra fektetettek megvalósítását. A PFSZ végrehajtó bizottsága - amelyben többségben vannak Arafat szervezetének, az El- Fatahnak a képviselői - nem volt hajlandó igent mondani Husszein sorozatos engedmény-követeléseire, végül nyílt zsarolására. Erre a jordán uralkodó az idén februárban, egy évvel az egyezmény megkötése után, egyoldalúan felmondta azt. Lényegében innen datálódik a jordán-palesztin viszony romlásának újabb időszaka, s csak idő kérdése volt, mikor tesz az ammani vezetés határozott lépést a PFSZ ellen. A palesztinellenes kormányrendelet hétfőn született meg, s már másnap a leghatározottabban és legkövetkezetesebben végre is hajtották. Az irodák bezárására vonatkozó kormányrendelet - a jordán tájékoztatási miniszter ismételt bejelentése szerint - csak az EL-Fatahra, a PFSZ legnagyobb tagszervezetére vonatkozott, magának a PFSZ-nek és más tagszervezeteinek a 12 irodájára nem. Ezzel szemben még kedden gyakorlatilag valamennyi PFSZ-képviseletet körülzártak a géppisztolyos rohamosztagok, s minden ajtóra felkerült a viaszpecsét. Az ammani hatóságok azt is közölték, hogy egyes palesztin vezetők ,,magánemberként“ Jordániában maradhatnak, így többek között Adu Jihad, Arafat általános politikai helyettese, az El-Fatah legmagasabb rangú ammani képviselője. Ezzel szemben Jihad közölte, öt is, meg Arafat éppen Kairóban tarózkodó, de egyébként Ammanban székelő politikai főtanácsadóját Hani el-Hasszant felszólították az ország 48 órán belüli elhagyására. Amman azzal indokolta döntését, hogy az El-Fatah Forradalmi Tanácsa a közelmúltban Tuniszban bírálta a jordán kormánypolitikát, úgy vélte, az az amerikai és izraeli érdekeket szolgálja. A jelek szerint a bírálatnak volt alapja, hiszen Simon Peresz Izraeli kormányfő mindjárt üdvözölte Husszein lépését, szakítását a PFSZ-szel, s támogatásáról biztosította erőfeszítéseit egy „alternatív palesztin vezetés“ létrehozására. Rabin hadügyminiszter ugyancsak úgy látta, hogy Husszein a helyes irányba tett lépést. Ami pedig jó Tel Avivnak, nyilvánvaló, hogy jó Washingtonnak is. (gzs) KIS _________ NY ELVŐR Igekötők lázadása Évtizedek óta nagy forrongás van az igekötők táján; sokszor nem találják helyüket, összevissza keverednek, olykor elmaradnak, amikor szükség volna rájuk, vagy fölöslegesen lábatlankodnak az ige mellett. Évszázadokkal ezelőtt ritkábban fordultak elő; a felkoncol helyett így mondták a koncot, az elkárhozik helyett: kárhozik, a megelégszik helyett: elégszik. Még a múlt században is inkább csak valósították az emberek, amit föltettek magukban, ma már csakis megvalósítjuk. Igen hasznos eszközünk lett az igekötő; néha egészen megváltoztatja az ige jelentését (például bujt: felbujt), máskor árnyalja, színezi, nyomósítja (átemel, kiemel, megemel; eljátszik, el-eljátszik; stb.). Kifejezheti a történés be végzettségét, kezdődését, tartósságát stb. Mivel ilyen sokfélét rábízunk, megesik, hogy elhibázza feladatát. Olvastam ,,öt százalékra bedúsított uránium“-ról, pedig elég lett volna a dúsított. Hányszor halljuk sportközvetítésekben, hogy a csapat „újabb góllal bebiztosítja győzelmét“! Itt is fölösleges az igekötő; a biztosít pontosan azt jelenti, amit a tudósító az agyonnyomatékosított bebiztosít igéven akart mondani. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy ne koptassuk el az igekötóket. Elégedjünk meg például az igazol, a közöl igével, ne tegyük hozzá a be, a le igekötót: ,,Beigazolta a hozzá fűzött reményeket“. ,,A lap leközölte a cikket“. Már sokan sokszor megbotránkoztak a lefogad igén: „Lefogadom, hogy...“ Ebből aztán igazán hagyjuk el az igekötót! így beszélünk helyesen: Fogadok, vagy fogadom, hogy... A leutánoz helyett is megteszi az utánoz. Sokszor hallani hivatalokban a lekönyvel igét. Fogadkozó emberek szeretnek egyet-mást beígérni; e helyett is gyakran megelégedhetünk az igekötő nélküli formával, vagy ha nyomósítani akarjuk, akkor a régi jó meg igekötő való hozzá: ,,ígérte vagy megígértte, hogy eljön.“ Ez a példa legyen összekötő azoknak az igéknek a csoportjával, amelyeknek az igekötóje más igekötő helyét bitorolja. A beígér-ról eszembe jut a bejósol; olvashattunk már „bejósolt esemény“-ról, holott magyarul megjósolják az eseményt, ha véletlenül eltalálják. Egyik-másik sportolónak szerintük lerándítja a lábát, kezét, vállát, - pedig megrándítja; a labdarúgó lesántul, pedig megsántul; az agyvérzéses betegnek fél oldala lebénul, pedig megbénul. Sűrűn okoz bosszúságot a hírhedt beindít. Nemcsak a motort, ezt meg azt a gépet indítják be, vagyis elindítják, megindítják, hanem újabban már a tanévet, a tanfolyamot is beindítják. Az év, a munka meg sok más sem kezdődik ma már sok ember szóhasználatában, hanem a jobbik esetben indul, a rosszabbikban beindul. Az ő nyelvükön szólva: ezzel átbeszéltük, kitárgyaltuk a legfontosabb eseteket: tudniillik: megbeszéltük, megtárgyaltuk. Mégis hadd tegyem még hozzá, hogy különösen a le igekötó kezd legújabban visszaélni a türelmünkkel. Ha valakinek a vállára sok munkát raknak, az úgy érzi és mondja néha, hogy nagyon le van terhelve. Ha könnyítettek a dolgán, akkor az ügy szerinte le van rendezve, holott rendezték, elintézték. Mikor valaki megizzadt siettében, azt mondta, hogy nagyon leizzadt. S az utóbbi években járványosán terjed szobafestőink, mázolóink, asztalosaink között az ilyen beszéd: „Lefestem még ezt a falat, lemázolom az ajtót“, amikor befestik, bemázolják. „No, már lebeszélt?“ - hallom a kérdésüket ebben a stílusban. Igen, befejeztem. FERENCZY GÉZA Az „eminenciások szürke csuhája“? „Az ilyesfajta kilépésekben nyilván nagy szerepet játszik a hiúság is: ugyanaz az ember, aki - énekesként - egy színvonalas kórusban is névtelen marad, középszerű kórus élén- karnagyként - kiléphet az „eminenciások szürke csuhájából“- írja napilapunkban az egyik csehszlovákiai magyar pedagógus. Az eminenciások szürke csuhájából kifejezést idézőjelbe teszi; ezzel valószínűleg a kifejezés szólásjellegére utal. Csakhogy ez így nem szólás. Azt meg már éppen csak megjegyezzük, hogy csuhából kilépni sem szokás, még átvitt értelemben sem. De nézzük csak meg, mi mindent kevert itt össze a szerző! Bizonyára sokan ismerik a szürke eminenciás kifejezést. Azokra a személyekre szoktuk ma ezt alkalmazni, akik valamelyik nagyobb közéleti személy mellett, illetve helyett - a háttérben maradva - tevékenykednek, fontos ügyeket intéznek. Természetesen ennek a szólásszerű kifejezésnek is megvan a maga konkrét alapja. Francois le Clerc du Tremblay francia diplomatát, Richelieu miniszter legbizalmasabb emberét nevezték így. Az eminenciás (eminencia) cím ugyan csak a bíborosoknak jár ki, s az illető, aki a kapucinusok egyik rendfőnöke volt- minisztere minden támogatása ellenére sem kapta meg ezt a magas egyházi méltóságot. Ennek ellenére szürke bíboros-nak, szürke eminenciás-nak nevezték, egyrészt nagy befolyására, másrészt helyzetére, háttérben maradására utalva ezzel a névvel. Innen ered tehát e kifejezés, s ennek alapján vált átvitt értelművé. Aki mindezt nem tudja, azt félrevezeti, aki meg tudja, azt megzavarja a cikk szerzőjének ez a kifejezése: ....... kiléphet az em inenciások szürke csuhájából“. A szürke csuhából való kilépéssel, helyesebben: a szürke csuhának a levetésével nyilván azt akarta érzékeltetni a cikk írója, hogy az illető kilép az ismeretlenség homályából, nevet szerez magának. Csakhogy az „eminenciások szürke csuhájából“ már csak azért sem „léphet ki“ senki, mert az igazi eminenciások nem szürke csuhát, hanem bíborszínű öltözéket viselnek. Csak olyan szólást használjunk tehát, amelynek mind alakját, mind jelentését jól ismerjük! JAKAB ISTVÁN ÚJ szú 4 1986. VII. 12.
