Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1986-07-22 / 170. szám, kedd
Felelősség a holnapért A szovjet írók VIII. kongresszusáról Az elmúlt hetek legnagyobb művelődéspolitikai eseménye- nemzetközi viszonylatban is- kétségtelenül a szovjet írók VIII. kongresszusa volt, amely joggal tartott igényt a mi figyelmünkre is. A szovjet irodalom történetében minden bizonnyal mérföldkőnek számító tanácskozás nyílt, igényes, alkotó légkörben zajlott. A résztvevők olyan nagy horderejű, a társadalmi előrehaladást és az irodalmat érintő kérdéseket vitattak meg, mint az író szerepe és felelőssége a társadalmi tudat formálásában, az „emberi tényező“ mozgósítása, a mai szocialista társadalomban kialakult különböző jelenségek stb. Gyakran elhangzott az a fogalom, hogy ,,a kor követelménye“. Ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell, hogy a szovjet irodalom létezése óta talán csak kétszer volt példa ilyen, történelmi jelentőségűnek számító írókongresszusra. 1934-ben a Szovjet írók Szövetségének alapító kongresszusán Gorkij kezdeményezésére elfogadták a szocialista realizmust mint a szovjet irodalom alapvető alkotói módszerét; 1959-ben pedig a harmadik írókongresszus, amelyen többek között Tvardovsz- kij annak a véleményének adott hangot, hogy „Igy nem élhetünk tovább“, majd hozzátette: „És nem is fogunk!“, ami kihívás volt az írótársadalomban eluralkodott bürokratizmus ellen. Ez - Raszul Gamzatov most elhangzott véleménye szerint - még ma is időszerű probléma a Szovjetunióban. Az ötnapos tanácskozás folyamán neves írók, költők, drámaírók, politikusok, valamint különböző szervezetek és intézmények képviselői fejtették ki véleményüket a kongresszus és az ország nyilvánossága előtt. Mindannyian az SZKP XXVII. kongresszusa határozatainak szellemében szóltak. ko. - A mi demokráciánk fejlődése nemcsak szellemi felvirágzáshoz vezet, hanem az anyagi jólét irányába is, hiszen a történelem a legősibb időktől szüntelenül bizonyítja, hogy az antidemokratikus módszerek nem célravezető- ek. A mi demokráciánk fejlődése okozza majd a legnagyobb veszteséget a nemzetközi militarista körök számára, mivelhogy kiveri kezükből a propagandista ütőkártyát, növeli a szocializmus tekintélyét és vonzerejét a világ népei előtt." ,,Korunkban különösen aggasztó a nemzetközi légkör (...), főleg azért, mert a nemzetközi kapcsolatok - nem a mi hibánkból - nélkülözik a realizmust. (...) Egyezzünk meg abban, hogy a szocializmus még nem tökéletes, rövid történelmének ideje alatt olykor nagy és tragikus hibákat követtünk el, de a lényegét akkor sem veszítette el - a békevágyat. A szocializmus sosem robbantott ki világháborút - mondta Szergej Zaligin. - De egyezzünk meg abban is, hogy a kapitalizmus ez alatt az idő alatt nagy magasságokba emelkedett a gyártásirányítás és az életszínvonal terén (...), egy dolog viszont vitathatatlan: nem jutott el a békevágyig..." Óriási vita tárgyát alkotta a környezetvédelem is, melynek a szószólói elsősorban Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, és Vaszilij Belov voltak, akik mindezidáig szinte hiába kongatták a vészharangot: ne fordítsák az északi folyókat dél felé, és hiába szóltak más folyók, továbbá tavak, erdők, tengerek megmentéséért, alig értek el eredményt bizonyos tudományos körökkel szemben. Zaligin így beszélt a kongresszuson: ,,Mi, írók, mégcsak készülődünk arra, hogy elfogadjuk Vernadszkij professzor elméletét a nooszférá- ról - az értelem szférájáról. Valamikor az embert az értelem, elsóSzergej Konyenkov: Vlagyimir Majakovszkij A világot fenyegető atomkatasztrófa kapcsán sokan beszéltek Csernobil tanulságairól. Borisz Olejnyik, ukrán író kijelentette, hogy ,,az irodalom számára ez nem téma, hanem a nemzet fájó pontja". Az író feladata meggyőzni a tudósokat arról, hogy néha túlságosan biztosak abban, hogy mindent tudnak, pedig a valóságban ez korántsincs így. Ma a szovjet írókat a háború és béke, a „lenni vagy nem lenni“ dilemmáján túl élénken foglalkoztatják a szocialista társadalom problémái. ,,Korunk - valóban fordulópontnak számít, de az emberek nem szeretnék, ha ez az áttörés nyaktörő lenne. Jogosan roppantja majd össze a kaucsuk-gerincet. Az ilyen lenini áttörést mi, a szocializmus országának írói, teljes mértékben támogatjuk - mondta többek között Jevgenyij Jevtusensorban a tudományos gondolkodás, elszakította a természettől, így lett a levegőből meteorológia, a földből geológia és talajtan, a vízből hidrológia. De most a mi tudományban végtelenül gazdag gondolkodásunk kell, hogy újra egyesítsen bennünket a természettel, a természetben végbemenő folyamatokkal, hogy a környezetvédelem ne csak tudomány legyen, hanem égetően fontos kényszerűség. “ Andrej Voznyeszenszkij a „kultúra környezetvédelméről“ beszélt. A közönyről, amely ,,elpusztítja múltunkat, jelenünket (milyen egyformán egyhangúak és arculat nélküliek a lakótelepeink!) és ami a legborzasztóbb, a jövőnket is." Julija Drunyina, az ismert költő, „az emberi lélek természetvédelmét“ emelte ki felszólalásában. A jellegtelen és üres gyerekver- sekről beszélt, Jegor Iszajev pedig az eluralkodó álköltészetről, amely pusztítja az ember szellemi energiáját, megöli benne a szép, az érték, a művészet iránti fogékonyságot. Borisz Olejnyik még arra hívta fel a figyelmet, hogy az irodalom „alapanyaga“, a nyelv is védelemre szorul. „Ez már a nyelvoktatás feladata, elsősorban az iskoláké, de ugyanúgy a színházaké is. A nemzetiségi politikában a lenini elvek megsértése mély sebeket hagy. Ezen a téren különösen óvatosnak kell lennünk - folytatta Olejnyik -, most ellenségeink ezt az érzékeny pontot figyelik a legnagyobb éberséggel.“ „Nemcsak az a fontos, hogy megelőzzük a világkatasztrófát - mondta ezzel kapcsolatban Vaszilij Belov -, hanem az is, hogy engem, mint orosz embert, nem tölt el örömmel, mondjuk, egy nemzet fokozatos eltűnésének perspektívája sem, egy másik nemzettel való teljes egybeolvadása. Milyen unalmas is lenne az élet a Földön, milyen gyötrelmes lenne az egyhangúság, ha csak egyetlen nyelv maradna meg, mondjuk, az eszperantóhoz hasonló! Minek nekem az olyan jövő, amelyben az emberek egyforma' ételeket esznek, egyforma ruhában járnak, egyforma házakat építenek? Az írók természetesen sok figyelmet szenteltek az irodalmi élet „belügyeinek“ is. Sürgették a karrieristák, a bürokraták, a tehetségtelen pénzhajhászók eltávolítását az irodalmi élet, az írószövetség „belvizeiről“. A legtöbb kritika az irodalomkritikusokat érte, akik - Jurij Bondarev megfogalmazásában - nem azt az elvet követik, hogy „az irodalomkritika az ízlés formálásának, az igazságérzet és szépségérzet alakításának eszköze. A kritikus - az összekötő zóna írója, hídépítő, vélemények törvényesítóje, amelyekkel az olvasó egyetérthet vagy nem. Melyik író volt hatással a mi korszakunkra? A szó itt a kritikát illeti. Melyik kritikusunk tudott hatást gyakorolni az irodalmi folyamatra? Kérem, itt a választ az írók hivatottak megadni" - mondta Bondarev. A fiatal irodalmárok helyzete, a könyvkiadás nem megfelelő szervezettsége miatt, csaknem tarthatatlan - állapították meg a kongresszuson. Robert Rozs- gyesztvenszkij kijelentette, hogy minél tehetségesebb a fiatal író, írásai minél eredetibbek, annál tovább vesztegelnek a kiadói, szerkesztőségi asztalokon, általában évekig... „Pedig a kiadónak és az írónak is azonos célja kell legyen: könyv szülessen. Tisztázni kell, méltók-e az egyes szerkesztők felelősségteljes munkakörük betöltésére" - kapcsolódott a témához Maja Ganyina. A kongresszuson felszólalt a csehszlovák íróküldöttség vezetője, Jan Kozák nemzeti művész, a Csehszlovákiai írók Szövetségének elnöke is. Többek között elmondta, hogy az emeriség békés jövőjének - amelyről mindannyian álmodunk és amiért újabb és újabb konkrét tettekkel fáradhatatlanul küzdünk - egyik legfontosabb feltétele a szocialista országok megerősítése és sokoldalú fejlődése. Ennek érdekében pedig elengedhetetlen, hogy ne hunyjunk szemet semmi előtt, tárjuk fel elszántan és távolítsuk el mindazokat a visszásságokat, amelyek gátolnak bennünket az életben, mindazt, ami elmaradott, ami visszatartja a történelmi fejlődést és nem hagyja érvényesülni társadalmunk lehetőségeit, mindazt, ami még gyengíti vonzerejét és nemzetközi tekintélyét. CZIBULA ILDIKÓ- UJ FILMEK Csendes öröm (szlovák) Az emberi kapcsolatok és magatartásformák megnyilvánulásait, az énkeresés gyötrelmeit vizsgálja ez a szlovák film, melynek hazai bemutatóját már megelőzte külhoni sikere; a Csendes öröm a szerzői filmek sanremói fesztiválján elnyerte a fődíjat, Magda Vášáryo- vá pedig a legjobb női alakítás díját. Dušan Hanák rendező - aki Ondrej Šulajjal közösen írta a film forgatókönyvét - érdeklődésének középpontjában egy harminckét döntött: tévedések, gyötrelmek árán is új életet kezd. Képtelen már tovább élni megromlott házasságban, alkalmazkodni pipo- gya férjéhez, önkényeskedő anyósához, rájön, mennyire üres, értelmetlen, sőt képmutató volt addigi élete, mely egyéniségének feladására késztette őt. Lassan megszabadul kételyeitől, ismét önmagára talál, s visszanyeri lelki egyensúlyát ... Leegyszerűsítve ennyi a Csendes öröm. A történet banálisnak Magda Vášáryová és Koltai Róbert a szlovák film egyik jelenetében éves nő áll. Soňa egészségügyi nővér; azért sietett fiatalon férjhez menni, mert függetleníteni akarta magát szüleitől, házassága azonban még súlyosabb béklyóként nehezedik rá, elsősorban a velük egy fedél alatt élő anyósának ellenséges magatartása miatt, s természetesen a férje miatt is, aki érett férfi létére képtelen a sarkára állni, a saját dolgai(k)ról anyja beleszólása nélkül dönteni. Amikor megismerkedünk Soňával, házassága már válságba került, s az átélt események, családi perpatvarok, a környezetében, a munkahelyén látottak-hallottak arra késztetik őt, hogy átértékelje önmagát, addigi életét. Rá kell jönnie, sorsa nem úgy alakult, ahogy szerette volna, s ebben közrejátszott az is, hogy örökös alkalmazkodása következtében elvesztette önbizalmát és egyéniségét. Elhagyja férjét, szerelmi viszonyt kezd felettesével, egy gyermekorvossal, de csöbörből vödörbe kerül: a férfi éppoly határozatlan és önállótlan, mint a férje. Ráadásul a kapcsolat bajba sodorja munkahelyén is. Soňa egy másik kórházban helyezkedik el, sokkal rosz- szabb körülmények között, de már A nyom tűnhet fel, de a hangsúly itt nem a színes cselekményen van, hiszen igen érzékeny kamaradráma ez a film, mely a szereplők bensőjében lejátszódó apró mozzanatokból, a lélek belső rezdüléseiből áll össze. Dušan Hanák munkájának szereplői meggyőző és jól egyénített figurákat ábrázolnak. A hitelességhez nagymértékben hozzájárul kiválasztásuk, s a rendező biztos kezű irányítása. Soňát Magda Vášáryová alakítja, jól érzékeltetve a válságba került nő belső vívódásait is. Férjét Koltai Róbert formálja meg, mértéktartóan, visszafogottan játszva szerepét. Nem az ó hibája, hogy fanyar humorát, játékstílusának groteszk vonásait ezúttal nem villantotta fel. Remek a többi szereplő is: Jirí Bartoška (a gyermekorvos), Pásztor Erzsi (anyós), Jana Brejchová (egy emancipált orvosnő), Bencze Ferenc (egy beteg), Juraj Nvota (ápoló). Dušan Hanák munkájának erénye a hétköznapok hiteles, hamisítatlan ábrázolása. Az alkotás a maga emberi valóságában igaz és meggyőző. Emberi, társadalmi összefüggéseket, magatartásformákat tár elénk érdekesen, kerülve az olcsó megoldásokat. (francia) A múlt század derekán, a Savoyai hercegségben játszódik e francia film története. (Mint ismeretes, Savoya Franciaország délkeleti részén, a Francia- Alpokban, a svájci határ mentén, a Genfi-tótól délre terül el. 1859-ig a Szardíniái, azaz Szárd Királyság része volt, 1860-ban az osztrák-olasz-francia háború után azonban Olaszország átadta Franciaországnak. Tulajdonképpen azért a segítségért, amelyet III. Napóleon nyújtott II. Viktor Emánuelnek, Szardínia királyának az osztrákok elleni harcban). E zord hegyvidéki tartományban jelentős szerepet játszottak a házaló kereskedők, akik az isten háta mögötti településeket járva nem csak vegyesáruval látták el az ott élőket, hanem beszámoltak arról is, mi hír a világban. Bemard Favre rendező egy ilyen vándorkereskedó életét mutatja be első játékfilmjében. Munkája magán viseli a korábban kizárólag dokumentumfilmeket készítő alkotó kézjegyét, ily módon alkotása részletes aprólékossággal, korhű atmoszférát teremtve követi nyomon á kereskedő viszontagságos vándorútját. Richard Berry, a francia film főszereplője Lassan csordogál a film cselekménye. Maga a történet nem is érdemel különösebb figyelmet, annál inkább a sztorit keretbe foglaló történelmi, népi kolorit, a falusi élet és szokások bemutatása. Ezek ja részek oly hitelesek és életszernek, hogy szinte etnográfiai értékűek. E sajátos ábrázolásmódú film főszerepét Richard Berry, a francia film új felfedezettje játssza.-ym~ ÚJ szú 4 1986. VII. 22.
