Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)
1986-06-17 / 140. szám, kedd
Egy örökség időszerűsége A SZLOVÁK ÍRÓK 1936-OS KONFERENCIÁJÁRÓL Ö tven évvel ezelőtt, 1936- ban rendezték meg a szlovák írók elsó, történelmi jelentőségű kongresszusát, melyen részt vettek jeles cseh pályatársak is. valamint llja Ehrenburg szovjet írók képviseletében. A helyszín Trenčianske Teplice volt, a cél: véleményt mondani az irodalom és az egész korszak legégetőbb kérdéseiről. Osztály- és nemzetiségi szempontból is ellentmondásos időszakban jött létre ez a találkozó, előestéjén a hamarosan kezdődő, addig soha nem látott méreteket öltő emberirtó hadjáratnak, olyan időszakban, amikor az irodalom nem állhatott félre, részt kellett vennie a történelmi zajlá- sokban. és részt is vett, oly módon, hogy az fél évszázad múltán is visszhangzik; oly módon, hogy amikor az író irodalmi kérdésekről beszólt, akkor közérdekű dolgokról mondott véleményt. Novomeskývel szólva, eljött az ideje annak, hogy az irodalom nyelvét a politika nem kétértelmű nyelvére fordítsák le. ötven évvel ezelőtt ugyanis a szlovák irodalom nemcsak az irodalomba váltotta meg a belépőjegyet, hanem a politikába is. Igazolta sajátos értékeit és beillesztette őket a világ haladó kultúrájába és művésziébe. És bár nem tudta megakadályozni a háborús katasztrófát, hangja több volt, mint sürgető figyelmeztetés. A szlovák irók kongresszusának a jelentősége, mindenekelőtt a davistáknak köszönhetően, ezért lehetett valóban alapvető, ezért lehet - bizonyos eltévelyedései ellenére- építeni rá ma is a leghaladóbb, azaz szocialista főútvonalát a szlovák irodalomnak, szorosan együttműködve a cseh irodalommal, ós együttműködve a szocialista országok, valamint a világ haladó irodalmaival. Amikor most fél évszázad múltán visszatérünk a szlovák írók kongresszusához, tulajdonképpen nem csupán azt akarjuk jobban megérteni, hogy honnan jöttünk, mi formálta, alakította ki mai arculatunkat, hanem azt is, hogy merre tartunk. A kongresszus iránytűje ugyanis még mindig a legmegbízhatóbb irányba mutat: a saját múltunkból ós az egyetemes kultúra kincsestárából megőrizni a leghaladóbb értékeket, összekapcsolni őket a korszerűvel, azaz a szocialista ónékekkel, mindezt pedig a legigazságosabb társadalom, valamint a békés jövő szolgálatába állítani. A kongresszus iránytűje ugyanakkor a szociális és nemzeti jogfosztás, a kulturális barbarizmus, a fasizmus ós a háború ellen irányul. Mindebben lényegében megegyeztek kongresszusukon a szlovák írók (annak ellenére, hogy különböző politikai, világnézeti ós esztétikai irányzatokat képviseltek), habár nem volt könnyű az egyességhez vezető út, amiként nem volt könnyű érvényre juttatni elveit az életben. A davisták már a kongresszust előkészítő szakaszban hatékonyan részt vettek a közvélemény formálásában, megfogalmazták azokat a problémákat, amelyeknek a kongresz- szus tartalmát kellett alkotniuk, szüntelenül hangsúlyozták a kultúra szerepét egy olyan új társadalmi program kialakításában, amely számol a dolgozó néppel, mint aktív történelmi szubjektummal. Ezért ,,Szlovákia széles dolgozó rétegeinek a nevében" fordultak a kongresszushoz, mint Vladimir Clementis irta; ezek a rétegek elvárják az íróktól, hogy , ,megértsék a mi életünket és a mi céljainkat“. Igaz, voltak más hangok is, már a kongresszus előtt. Programok, naivnál naivabbak, mi több, reakciósak, és olyan is, amelyet Novomeský már 1935 őszén „az önelégültség okoskodásának" minősített, ós ez ,,az írásbeliség legundorítóbb börtöne“. Végérvényesen pedig éppen a kongresszusi beszámolójában utasította vissza, amely egyébiránt az addigi davista kritikai gondolkodás koncepciójának legjobb erényeit testesítette meg. A tanácskozás fó irányvonalát alapvető módon határozta meg Ladislav Novomeský beszámolója; a feladata az volt, hogy értékelje ,,a szlovák kultúra mai helyzetét ós fejlődését". A vitában gyakran hangzottak el kiegészítések a többi davista, főként Vladimir Clementis részéről. Paradoxonhoz vezetett az a tény, hogy a szlovák kultúra és irodalom sok egzisztenciális kérdéséről esett szó - a kongresszus úgyszólván alig szentelt figyelmet a konkrét kulturális fejlóddés, az egyes irányzatok és művek értékelésének. Egy bizonyos egységesítő tendencia érvényesülése miatt is - olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyek a felaprózott, a hazai ós külföldi ellenség, emellett a közvetlen közelségben levő fasizmus által veszélyeztetett honi tájakon az irodalom egységes fellépését érintették. Habár Novomeský az akkori szlovák irodalom helyzetéből indult ki, számos okos észrevételt közölve róla, de végül is tovább lépett ennél. Nemzeti, csehszlovákiai ós egyetemes problémák dialektikus egységét láttatva vetette fel a szlovák kérIván Franko életművéről Tudományos konferenciát rendezett /van Franko, a kiváló ukrán iró, költő, publicista ós kritikus életművéről a Prešov melletti Išlán a Csehszlovákiai Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége, a Szlovákiai írók Szövetségének ukrán szekciója ós a Šafárik Egyetem Bölcsészettudományi Kara. A tanácskozáson - amelyet Ivan Franko halálának 130. évfordulója alkalmából rendeztek - ukrán vendégek is részt vettek: M. P. Lakiz, az ungvári egyetem professzora és Dr. O. V. Misanics, az Ukrán Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos titkára. A résztvevők először Dr. M. Romannak, a Šafárik Egyetem tanszékvezető tanárának előadását hallgatták meg /van Franko ós jelenünk címmel. Ezt követően M. P. Lakiz beszólt az irodalomtudományi munkák internacionalista jellegéről, ót a másik ukrán vendég követte, aki Ivan Franko életművének teljes kiadásáról beszólt. Az 50. kötetet még ebben az évben kiadják, s ezzel befejeződik ez a nagyszabású vállalkozás, melynek során Ivan Franko minden műve ismét napvilágot látott. Ezen a tudományos konferencián valóban sokoldalúan és mélyrehatóan elemezték Ivan Franko életművét. A fő beszámolókon kívül több mint húsz hozzászólás hangzott el, többek között Ivan Franko és Ladislav Nádaši-Jégé prózájáról, Ivan Franko műfordítói tevékenységéről, az ukrán költő műveinek cseh és szlovák recepciójáról, valamint magyarországi értékeléséről, továbbá az orosz irodalomhoz fűződő kapcsolatáról. összegezésképpen elmondható, hogy ez a tudományos konferencia tartalmas és jól szervezett volt, hozzájárult ahhoz, hogy elsősorban a hazai szakemberek alaposabban ismerjék a nagy ukrán költő életművét. így értékelte a tanácskozást zárszavában dr, Fedor Kováč is. Egyetlen dolgot hiányoltunk: éspedig azt, hogy nem jutott idó a vitára, az előadásokat ós a felszólalásokat követő széles körű eszmecserére. A konferencia anyagát egyébként a Šafárik Egyetem tudományos füzeteiben rövidesen kiadják. MIKULÁŠ NEVRLÝ dést, szoros összefüggésben esztétikai ós szociális összetevőkkel, megjelölte a főútvonalat, amelyen az irodalom nem kerülhette el a haladást. Az ellentmondásokkal teli szociális helyzet ábrázolását a korszak legégetőbb kérdésének tekintette, s ennek a megoldásában látta az irodalomban uralkodó káoszból kivezető utat. Novo- meskýnek a szlovák irodalom pro- vencializmusára irányuló bátor kritikája azoknak az új gondolatoknak a szintetizálására ösztönzött, amelyek a Kelet emberiességét és a Nyugat műveltségét kívánták. Éppen a szovjet irodalom példáján mutatott rá Novomeský a világirodalom leghumanisztikusabb hagyományai új módon történő fejlesztésének lehetőségeire. Romain Rolland-nál pedig, aki a kommunizmus oldalára állt, azt dokumentálta, milyen ösztönzően kapcsolódik egymásba a Nyugat humanizmusa a Kelet új társadalmi eszményeivel. A haladás felé vezető úton a Kelet és a Nyugat találkozásában, valamint a humanista nyugati irodalom legértékesebb örökségének és a Kelet kommunista eszméinek szintetizálásában látta Novomeský ,,a szlovák kultúra eszményi jövőjét“, ugyanis csak ,,az szavatolja a szlovák nemzet kulturális jövőjét, ha csatlakozik az egyetemes emberi kultúrához". Ladislav Novomeský révén a szlovák író így közös nyilatkozatot írt alá, ,.jelentkezését az egyetemes emberi kultúrába". A davisták nem kis győzelmeként értékelhető az is, hogy a szlovák ós a cseh irodalom közötti viszony, egyáltalán a nemzeteink közötti viszony itt olyan internacionalista formában vetődött fel, mint, Novomeskývel szólva, egyenlő viszonya az egyenlőhöz. Ezen az elven épült később a csehszlovák irodalmi kontextus termékenyítő hatású marxista koncepciója. I lyenképpen a szlovák írók kongresszusának jelentősége valóban alapvető és történelmi; ez egyaránt vonatkozik arra, ahogy a szlovákiai és a cseh valósághoz, valamint az egyetemes összefüggésekhez viszonyult. Ez a három irányban megvalósult konfrontáció- amint azt a szlovák irók közös nyilatkozata is kifejezte - a kővetkezőket jelentette: hűséget az emberiség leghaladóbb eszményei iránt, a nemzeti ós egyetemes emberi szabadság értékei iránt, a cseh irodalomhoz fűződő barátság valódi értékei iránt, továbbá közös felelősséget a csehszlovák állam sorsáért, a nép jogos szociális igényeinek a kielégítéséért és azért, hogy a szlovák nemzet beilleszkedjék a világ haladó kulturális és társadalmi erőinek sorába. Azonban sem az irodalmi életbe, sem a köztudatba nem volt egyszerű bevezetni ezeket az eszméket és eszményeket, sót, hosszabb ideig egyenesen lehetetlen volt. Éppen a kongresz- szus fejezte ki, hangsúlyosabban, mint bármikor azelőtt, hogy az irodalom mással helyettesfthetet- len a humanizmus megőrzéséért folytatott küzdelemben, valamint a művészi, de főként társadalmi haladásban, melyet a fellépő fasizmus kultúrellenessége és barbarizmusa veszélyeztet. És mikor Ladislav Novomeský 1939 márciusában arról ir az immár legendássá vált Nem búcsúzunk címú dolgozatában, hogy a cseh és a szlovák irodalom csak addig marad fenn, amíg az cseh ós szlovák lesz, nos, akkor ezzel egy új lehetőséget mutatott fel, az irodalom, de a társadalom előtt is- a nemzeti identitás megőrzésének lehetőségét ós a közeledését egy, minőségében új történelmi úton, amelynek nem lehet nem eljönnie. Mindaz, amit az irodalom, a nemzet, a társadalom megélt a kongresszust követő nem egészen egy évtized alatt, szörnyű áldozatok árán szerzett tapasztalat ugyan, de a történelem kerekeit már nem lehetett visszafordítani. RUDOLF CHMEL- l/J FILMEK Szaffi (magyar) Menekülés a gyermekkorból (angol) Bűnügyi történetként indul ez az angol film: egy kisvárosban nyomtalanul eltűnik egy tisztes polgári család tizenegy éves lánya. Kezdetben balesetre gondol mindenki, a jelek ugyanis azt mutatják, hogy gépkocsi-szerencsétlenség áldozata lett a lány. De hová tűnt az áldozat? A rendőri nyomozás eredménytelen. Az apa nehezen törődik bele lánya elvesztésébe, ezért keresésére indul. Megtudja, hogy Nagy-Britan- niában létezik valamilyen egyesület, mely az eltűnt illetve szökött gyermekek szüleit tömöríti. S az apa már-már rögeszmésen ismét a lány nyomába ered. egyre kétségbeesettebben ós remónytele- nebbül kutatva holléte után. Barangolásai során több hasonló sorsú szülővel megismerkedve rá kell ébrednie: az ó lánya is elmenekült otthonról, jóllehet nem érti szökésének indítékait. (A gyerek rendezett családi körülmények között nevelkedett, anyagiakban nem szűkölködött, a szeretettől sem fosztották meg, egyszóval semmiben sem szenvedett hiányt.) A férfi már-már felad minden reményt, hogy valaha is viszontlássa gyermekét, amikor kétévi keresés után találkozik vele Londonban. A köztük levő szakadék azonban áthidalhatatlan, s bár az apa beszélgetésük során sem tudja meg lánya döntésének okait, nem erőlteti hazatérését, hagyja, hogy folytassa a maga választotta utat. Charles Sturridge rendező munkája az izgalmat ígérő kezdő képsorok után stílust vált, alkotásában egyre inkább a lélektani és társadalomkritikai elemek kerülnek előtérbe, s válnak uralkodóvá. Ez nem lenne baj, a hiba az, hogy a néző előtt mindvégig homályos marad az alkotó mondanivalójának szándéka. Nem tisztázta, hogy filmje kiről vagy miről szóljon: a meleg családi fészekből menekülő gyerekekről, akik szabadon, szülői kötelékektől függetlenül, a saját akaratuk és elképzelésük szerint kívánnak élni, avagy szüléikről, akik gyermekük elhatározását képtelenek megérteni, és még kevésbé hajlandók elfogadni. így aztán mindkét kérdést egyforma hangsúllyal kezeli; a fogyasztói társadalom polgári családjainak magatartásáról, sztereotip életviteléről, szemléletéről sok-sok információt adva bemutatja az ilyen környezetben nevelkedő gyermekek családi hátterét is, a szökések James Fox a szökött lány apjának szerepében (lázongások?) okainak felderítésével azonban adósunk marad. Filmjét többrétegűnek szánta, csakhogy nem jutott el egyik réteg mélyreható elemzéséig sem. Munkája ezáltal csak felvillantja a fogyasztói társadalom árnyoldalait, ahelyett, hogy láttatná a felvetett kérdés társadalmi összefüggéseit is, s látleletet adna a céltalanul lődörgő ós látszólag ok nélkül lázongó fitalokról. Az apa szerepét James Fox, a remek angol színész játsza igen árnyaltan ós meggyőzően. Alakítása a film legnagyobb értéke. A leányát fáradhatatlanul kereső apa, a hitét vesztett, majd ismét bizakodó férfi alakját lelkességgel ós fájdalommal telítve, önmagával teszi teljessé, messze fölóje nőve szerepének. -ymGyermeket, felnőttet egyaránt kellemesen szórakoztató rajzos mese ez a film, amelyet Jókai Mór két műve, A cigánybáró és a Szaffi alapján Dargay Attila, Nepp József és Romhányi József Irt, s Dargay Attila tervezett és rendezett. A három ötletgazda csak kiindulópontként használja Jókai műveit, hiszen a mese csak annyi történelmi ismeretet tartalmaz, amennyit a gyerekek is megérthetnek. A film bevezető része eligazít a XVII. század történelmében: a török birodalom hanyatlóban Cafrinka tüstént elnevezi a kislányt Szaffinak, akár sok kedves kismacskáját. Jónás meg rövidesen árván marad, ráadásul nincstelenül; jószívű cigányok mentik meg, tanítják meg jó néhány furfangra. Az igazi mese valójában akkor kezdődik, amikor -a derék fiatalemberré nőtt Jónás hazavágtat Magyarországra, hogy visszaszerezze ősi birtokát. Ezt követően hol romantikus, hol mozgalmas képsorok váltják egymást, kedves, megmosolyogtató ós ironikus jelenetek. Jelenet a magyar rajzfilmből már, a várvódó Ahmed pasa fejvesztve menekül Temesvárról. S a mese előjátéka: a pasa távozása előtt egy láda kincset ás el, majd barátjával, a magyar Botsinkay Gáspárral menekül az országból. Velük van két gyermek: a török hatalmasság Szofija és Botsinkay úr Jónás fia. Egy kislány és egy kisfiú. Egymásnak termettek és ezt a szülők elhatározása is megpecsételi. A pasa menekülés közben elveszti csecsemólányát, a folyó elsodorja mellőle, szerencsére a lápi boszorkány tanyájára; Jó és igaz mese a Szaffi; cselekménye fordulatos, a karakterek érdekesek, a történet feldolgozása játékos, Walt Disney modorában rajzolt. Dargay Attila, a magyar animáció vezéregyénisége a kitaposott ösvényen halad (nincs ebben semmi kivetnivaló), mert a tradíciókat mindig többre becsülte a modernkedósnól. A Szaffi, akárcsak közvetlen elődje, a Vük, igényesen ós ízlésesen szórakoztat, s megtanítja kiskorú nézőit, hogy mi az igazi érték, mi az igazi kincs. ÚJ SZÚ 4 1986. VI. 17.
