Új Szó, 1986. március (39. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám, szombat
ÚJ szú 5 1986. III. 8. A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK PROGRAMJA (Folytatás a 4. oldalról) tikája olyan, hogy éppen azok az eszközök, amelyeket a kapitalizmus pozícióinak megerősítése végett vet be, elkerülhetetlenül összes mélyülő ellentmondásának kiéleződéséhez vezetnek. Az imperializmus élősködő, rothadó és haldokló kapitalizmus, a szocialista forradalom előestéje. A jelenkor alapvető forradalmi osztálya a munkásosztály volt és marad. A tőke világában ez a legfontosabb olyan erő, amely a kizsákmányoló rendszer megdöntéséért és az új társadalom felépítéséért harcol. Az élet igazolja a munkásosztály társadalmi szerepének növekedéséről szóló marxista-leninista tételt. A tudomány növekvő alkalmazása a termelésben azzal jár, hogy a munkásosztály sorai a szellemi munka képviselőivel gyarapodnak. Az osztályharc csatáiban egységbe forr a munkásosztály, létrehozza saját politikai pártjait, szakszervezeteit és más szervezeteit, gazdasági, politikai és ideológiai harcot vív a kapitalizmus ellen. Kiterjednek e harc méretei, változatosabbá válnak formái és gazdagodik tartalma. A proletáriátus alapvető érdekei egyre sürgősebbé teszik a munkásmozgalom egységének megteremtését, minden osztagának szolidáris tevékenységét. Nehéz feladatok várnak a fiatal és gyorsan fejlődő munkásosztályra az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országokban. Szemben áll velük a külföldi tőke, éppúgy mint a helyi kizsákmányolok. A harcban növekszik politikai érettsége és szervezettsége. A munkásmozgalomnak, a világforradalom összes erőinek élcsapata, a nemzetközi kommunista mozgalom.A kommunisták egyaránt küzdenek a munkásosztály közeli és távlati céljaiért, minden egyes dolgozó érdekeiért, a társadalmi fejlődésért, a népek nemzeti felszabadításáért, a leszerelésért és a békéért. A kommunista mozgalom korunk legbefolyásosabb eszmei és politikai erejeként lép fel. A munkásosztály forradalmi pártjai, a társadalomfejlődés tudományos elméletéhez, a marxizmus-leninizmushoz igazodnak, és elvi osztálypolitikát folytatnak. Az jellemzi őket, hogy meggyőződésük szerint történelmileg elkerülhetetlen a kapitalizmusnak a szocializmussal való felváltása, hogy világosan megértik a szocialista forradalom objektív törvényszerűségeit - bármilyen, akár békés akár nem békés formában ment végbe ez a forradalom -, hogy minden ország konkrét viszonyaira tudják alkalmazni a szocializmusért folyó harc általános elveit. A forradalmi pártok ereje abban van, hogy szilárdan védelmezik a dolgozó nép jogait és létfontosságú törekvéseit, kiutat mutatnak a burzsoá társadalom válságállapotából, megmutatják a kizsákmányoló rendszer reális alternatíváját, társadalmi optimizmust árasztó választ adnak korunk alapvető kérdéseire. Ók országaik nemzeti érdekeinek leghívebb kifejezői és legálha- tatosabb védelmezői. A következetes osztálypolitika növeli a kommunista pártok tekintélyét, annak ellenére, hogy az imperializmus politikai, ideológiai gépezete mind ravaszabb módszereket alkalmaz, a kommunisták megkülönböztetését és üldözését, a leplezetlen kommunistaellenes propagandát párosítja azoknak az elemeknek a támogatásával a munkásmozgalmon belül, akik ellenzik az osztálypolitikát és az internacionalista szolidaritást, akik a burzsoáziával való társadalmi megbékélés és partnerkapcsolat mellett vannak. A monopol burzsoázia, a reakciós erők éppen azért támadják a kommunistákat olyan dühödten, mert a kommunisták oly mozgalmat alkotnak, amelynek mély gyökerei vannak a társadalmi fejlődésben, s a néptömegek legégetőbb érdekeit fejezik ki. Korunk jellemző vonása: a demokratikus tömegmozgalmak fellendülése a nem szocialista világban. A tőkés országokban mélyül az antagonizmus, a monopóliumok és a lakosság óriási többsége között. A monopóliumok túlsúlya, az uralkodó osztályok reakciós politikája elleni harcba egyre aktívabban bekapcsolódnak az értelmiségiek, az alkalmazottak, a gazdák, a városi kispolgárság, a nemzeti kisebbségek, a nők szervezetei, a fiatalság és diákság képviselői. Különböző politikai beállítottságú emberek követelik, hogy vessenek véget a társadalom militarizálá- sának, az agresszió és a háború politikájának, szüntessék be a faji és a nemzeti megkülönböztetést, a nők jogainak csorbítását, vessenek véget a fiatalok helyzete rosszabbodásának, a korrupciónak, valamint annak, hogy a monopóliumok rabló- gazdálkodást folytatnak a természeti erőforrásokkal és károsítják a környezetet. Ezek a mozgalmak objetív módon az imperializmus reakciós köreinek politikája ellen irányulnak és beolvadnak a békéért és a társadalmi fejlődésért folyó harc közös áramába. A világforradalmi folyamat alkotó része a gyarmati igát lerázó országok an- tiimperialista harca függetlenségük megszilárdításáért, a társadalmi fejlődésért. A nemzeti felszabadító mozgalmak történelmi vívmánya - s ez lényegesen befolyásolta a világ erőviszonyait -, hogy összeomlott az imperalizmus gyarmati rendszere, s romjain több tucatnyi önálló állam jött létre. A függetlenség évei alatt számos ilyen ország jelentős eredményeket ért el a gazdasági és kulturális építésben, a nemzeti államiság megszilárdításában. Kialakultak annak a harcnak a kollektív formái, amelyeket ezek az országok vívnak jogaikért nemzetközi síkon. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy útjukat a politikai függetlenség megszilárdulásához, a gazdasági és társadalmi megújhodáshoz, rendkívül megnehezíti á gyarmati és a félgyarmati múlt öröksége, az imperializmus számos cselvetése. Az imperializmus újgyarmatosítási politikát folytatva arra törekszik, hogy megsemmisítse a fiatal államok által kivívott szuverenitást, megőrizze, sót fokozza ellenőrzésüket. Igyekszik bevonni őket a militarizmus hatókörébe azzal a céllal, hogy ugródeszkaként használják fel őket saját agresszív globális stratégiája szolgálatában. Az imperialisták e céljaik elérése érdekében'felhasználják a katonai nyomás és a gazdasági diktátum módszereit, támogatják a belső reakciót. Még azok az országok is, amelyek régen kivívták állami függetlenségüket, mint például a latin-amerikai államok, kénytelenek szívós harcot folytatni az Egyesült Államok és más imperialista hatalmak monopóliumainak túlsúlya ellen. Az imperializmus kihasználva a felszabadult országok gazdasági és technológiai függőségét, egyenlőtlen tőkés világgazdasági helyzetét, könyörtelenül kizsákmányo- ja őket sokmilliárdos adót hajt be rajtuk, amivel tönkreteszi gazdaságukat. Az ázsiai, afrikai, és latin-amerikai országok óriási méretű eladósodása az iparilag fejlett tőkés országokkal szemben, ezen országok imperialista, mindenekelőtt amerikai imperialista kizsákmányolásának egyik fontos formája lett. Ezzel együtt növekszik ezen országok népeinek ellenállása is a kizsákmányolás és a támadások politikájával szemben. Kitartó, igazságos harcot folytatnak az újgyarmatosítás, a belügyeikbe való beavatkozás, a fajüldözés és a faji megkülönböztetés ellen. Ez az ellenállás objektív módon találkozik a népek általános antiim- perialista harcával, amelyet a szabadságért, a békéért és a társadalmi fejlődésért folytatnak. A társadalmi haladás szélesebb távlatait nyitja meg a fejlődés nem kapitalista útja, a szocialista orientáció útját, amelyet számos felszabadult ország választott. Tapasztalatuk alátámasztja, hogy a jelenlegi körülmények között a világ jelenlegi erőviszonyai mellett kibővültek a lehetőségek a korábban leigázott népek számára, hogy elutasítsák a kapitalizmust, jövőjüket ki- zsákmányolók nélkül, a dolgozók érdekeinek megfelelően építsék. Ez nagyon fontos történelmi jelenség. Az uralmon lévő forradalmi demokratikus pártok - leküzdve a belső és külső reakció ellenállását - azt a politikát folytatják, hogy felszámolják az imparialista monopóliumok, a törzsi előkelőségek, a hübér- urak és a reakciós burzsoázia uralmát, megszilárdítják az állami szektort a gazdaságban, ösztönzik a szövetkezeti mozgalmat a falvakban, növelik a dolgozó tömegek szerepét a gazdasági és politikai életben. Ezek az országok - függetlenségüket védelmezve az imperialisták nyomásával szemben - bővítik az együttműködést a szocialista államokkal. Az általuk választott út megfelel a tömegek valódi érdekeinek és vágyainak, tükrözi az igazságos társadalmi rendre irányuló törekvésüket, egybeesik a történelmi fejlődés fő irányával. A legsúlyosabb probléma, amely most az emberiség előtt áll: a háború és a béke problémája. Az imperializmus két olyan világháborúban vétkes, amelyek mindegyike tíz meg tízmillió életet követelt és a harmadik világháborúval fenyeget. Az emberi lángelme vívmányait az imperializmus annak a szolgálatába állítja, hogy iszonyatos pusztító erejű fegyvereket hozzon létre. Az egész népek sorsának feláldozására kész imperialista körök politikája csak tetézi a veszélyt, hogy ezeket a fegyvereket fel is használhatják Ez végső soron általános katonai összeütközéssel fenyeget, olyannal, amelynek következményeként nem maradnának sem győztesek, sem legyőzöttek, de elpusztulhatna a földi civilizáció. A jelenkori társadalom-politikai harc egyik fő kérdése, hogy milyen célra használják fel a tudományos-technikai forradalom vívmányait. Korunk todománya és technikája lehetővé teszi, hogy biztosítsuk a földön a javak bőségét, és megteremtsük az anyagi feltételeket a társadalom virágzásához, a személyiség sokolalú fejlődéséhez. És éppen ezek az eredmények az ember szellemi és kétkezi alkotásai az osztályönzés következtében, a tőkés világban a hatalmon lévő elit gazdagodása érdekében pontosan maga az ember ellen fordulnak. Az emberiség ilyen égbekiáltó ellentmondással érkezett a XXI. század küszöbére. A tudomány és a technika önmagában nem veszélyezteti a békét. A békét az imperializmus és politikája - a kor legreak- ciósabb militarista és agresszív erőinek - politikája fenyegeti. Ezzel a veszéllyel csak úgy számolhatunk le, ha megfékezzük ezeket az erőket. Az ellentmondásokkal telített világban a fenyegető katasztrófával szemben az egyetlen ésszerű, az egyetlen elfogadható út: a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése. És ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy nincsenek háborúk. Ez olyan nemzetközi rend, amelyben nem a katonai erő, hanem a jó szomszédi viszony és az együttműködés uralkodnak, végbe menne a tudomány és a technika vívmányainak, a kultúra értékeinek széles körű cseréje valamennyi nép javára. Ha megmenekülnénk attól, hogy katonai célokra hatalmas erőforrásokat pazaroljunk, akkor a munka gyümölcseit kizárólag az alkotás céljaira lehetne fordítani. Az önálló fejlődés útjára lépett államok mentesek lennének a külső támadásoktól, s ez megkönnyítené útjukat a nemzeti és társadalmi felemelkedéshez. Kedvező lehetőségek nyílnának arra is, hogy az államok közös erővel oldják meg az emberiség általános problémáit. A békés egymás mellett élés megfelel valamennyi ország, valamennyi nép érdekeinek. Sohasem függött az emberiség fölött ilyen súlyos veszély. Ugyanakkor sohasem voltak ilyen reálisak a lehetőségek a béke megóvására és megszilárdítására. A népek ha egyesítik erejüket, elháríthatják és el is kell, hogy hárítsák a nukleáris megsemmisülés veszélyét. Az imperializmus agresszív politikájával szemben áll a béke erőinek növekvő súlya. Ez a szocialista államok aktív, következetes békepolitikája, növekvő gazdasági és védelmi ereje. Ez azon afrikai, ázsiai és latin-amerikai államok túlnyomó többségének a politikája, amelyeknek létérdeke a béke megóvása és a fegyverkezési hajsza megszüntetése. A társadalmi élet tartós és befolyásos tényezővé vált széles néptömegek háborúellenes mozgalma valamennyi kontinensen. A tényleges erőviszonyok józan mérlegelése ahhoz vezet, hogy a tőkés államokban számos politikus megérti, milyen veszélyes a fegyverkezési hajsza folytatása és bővítése. Az SZKP abból indul ki, hogy bármilyen nagy is a békét fenyegető veszély, amelyet az imperializmus agresszív politikája okoz, a háború nem végzetszerűen elkerülhetetlen. A háború elhárítása az emberiségnek a katasztrófától való megmentése lehetséges. Ebben foglalható össze a szocializmusnak a földkerekség haladó és békeszerető erejének történelmi elhivatottsága. Az egyetemes fejlődés egész menete alátámasztja korunk jellegének és alapvető tartalmának marxista-leninista elemzését. Ez a kapitalizmusból a szocializmusba és a kommunizmusba való átmenetnek, két társadalmi-politikai világrendszer történelmi versengésének korszaka, a szocialista és a nemzeti felszabadító forradalmaknak, a gyarmati rendszer összeomlásának korszaka, a társadalmi fejlődés fő mozgatóerői - a világszocializmus, a kommunista és világmozgalom a felszabadult népek, a demokratikus tömegmozgalmak - ama harcának korszaka, amelyet az imperializmus agresz- szív és elnyomó politikája ellen a demokráciáért és a társadalmi haladásért vívnak. Ezeknek az erőknek az állandó gyarapodása és együttműködése a biztosíték arra, hogy megvalósuljon a népek vágya a békés, szabad és boldog életre. Minden egyenlőtlensége, bonyolultsága és ellentmondásossága ellenére, feltartóztathatatlan az emberiség előrehaladása a szocializmus és a kommunizmus felé. MÁSODIK RÉSZ Az SZKP feladatai a szocializmus tökéletesítésében és a kommunizmusba való fokozatos áttérés útján 1. A Szovjetunió kommunista távlata és a társadalmi-gazdasági fejlődés meggyorsításának szükségessége Az SZKP végső célja a kommunizmus felépítése országunkban. A szocializmus és a kommunizmus az egységes kommunista formáció két egymás után következő szakasza. A kettő között nincs éles határ: a szocializmus fejlesztése lehetőségeinek és fölényének minél teljesebb kibontakoztatása és kihasználása a rá jellemző általános kommunista elvek erősítése jelenti a társadalom tényleges előrehaladását a kommunizmus felé. A kommunizmus osztály nélküli társadalmi rend, ahol a termelő eszközök egységes össznépi tulajdonban vannak, a társadalom valamennyi tagja teljes szociális egyenlőséget élvez, ahol az emberek sokoldalú fejlődésével egyidejűleg a tudomány és a technika szüntelen fejlesztése alapján növekednek a termelőerők, ahol bőven buzog a társadalmi gazdagság valamennyi forrása és megvalósul a magasztos elv ,.mindenkinek képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint“. A kommunizmus a szabad és öntudatos dolgozók kitűnően szervezett közössége, ahol teljes mértékben érvényesül a társadalmi önigazgatás, a társadalom javára végzett munka mindenki számára elsőrendű lét- szükségletté, felismert szükségszerűséggé válik, ahol minden egyes ember képességei a nép szempontjából a lenagyobb haszonnal gyümölcsöznek. A kommunizmus anyagi-műszaki bázisa feltételezi az olyan termelőerők megteremtését, amelyek lehetővé teszik a társadalom és az egyén ésszerű szükségleteinek teljes kielégítését. A kommunizmus feltételei között az egész termelési tevékenység a leghatékonyabb műszaki eszközök és technológiák alkalmazására épül, s biztosítva lesz az ember és a természet harmonikus kölcsönhatása. A kommunista formáció magasabb szakaszában teljes mértékben érvényesül a munka és a termelés közvetlen társadalmi jellege. A régi munkamegosztás maradványainak és a vele összefüggő lényeges szociális különbségeknek a végleges felszámolása révén, befejeződik a szociális szempontból egynemű társadalom kialakulásának folyamata. A kommunizmus magával hozza a nép szocialista önigazgatási rendszerének, a szocialista demokráciának az átalakulását, a társadalmi szervezet legmagasabb formájává: kommunista társadalmi önigazgatássá. Annak megfelelően, ahogyan beérnek a szükséges társadalmi-gazdasági és ideológiai előfeltételek, ahogyan az összes állampolgárt bevonják az igazgatásba, megfelelő nemzetközi feltételek esetén miként azt Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább ,,az államtól a nem államba való átnövés átmeneti formájává válik“. Az állami szervek tevékenysége nem politikai jelleget ölt, fokozatosan megszűnt az államnak mint külön politikai intézménynek a szükségessége. A kommunista életforma elválaszthatatlan vonása a magas fokú öntudat, a társadalmi aktivitás, a társadalom tagjainak fegyelmezettsége és önfegyelme, miközben a kommunista együttélés egységesen és általánosan elfogadott szabályainak megtartása minden egyes ember belső szükségletévé és szokásává válik. A kommunizmus olyan társadalmi rend, amelyben az egyén szabad fejlődése az egész közösség fejlődésének feltétele. Az SZKP-nak nem célja, hogy elmerüljön a teljes kommunizmus felvázolásának részleteiben. A kommunizmus felé való haladás, a kommunista ép[tés tapasztalatai felhalmozódásának megfelelően gazdagodnak és konkretizálódnak az új társadalom szakaszaira vonatkozó elképzelések. A szocializmus átmenését a kommunizmusba a társadalomfejlődés olyan objektív (Folytatás a 6. oldalon)
