Új Szó, 1986. március (39. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám, szombat
ÚJ szú 5 1986. III. 15. Töredékes jelentés Oldrich Danék színműve a Matesz színpadán Nem valószínű, hogy van vita- tottabb és elismertebb egyénisége a kortárs cseh drámaírásnak, mint amilyen Oldrich Danék. Ennek okait a bemutatott drámái után felparázsló szakmai vitákban és közönségfogadtatásban kereshetjük. Egyike azon keveseknek, akik a színházról szerzett ismereteiket drámaíróként nemcsak „kamatoztatják“, hanem eddig járatlan utak keresésével sokak szemében olykor „kétségessé is teszik“. Látszólag. Egy-egy szerkezeti újítása a hagyományos hármas egység („cselekmény, színhely, idő“) korunkban már a lehetetlenséggel határos meglétét tagadja. Bertolt Brecht szellemiségéhez csatlakozott ebben a „hagyományromboló“ útkeresésben. Ugyanakkor nemcsak a brechti „epikus színház“ eszközeit használja, hanem előszeretettel „kísérletezik“ a kortárs színházművészetben (a szellemiségében és gyakorlatában elevenben) oly sokat vitatott „montázstechnikával“, az „idősíkok csúsztatásával“. Számos olyan alkotása van, amelyekben egyszerre jelenik meg a múlt és a jelen, s így bizonyos jövőképet is körvonalaz. Előszeretettel alkalmazza az ún. „montázstechnikát“, amelynek elnevezése a film- készítés utolsó fázisára, a művészi vágásra utal. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy a fizikai időfolyam alapján nem egymás után kővetkező történések sorjáznak a drámában. Ugyanakkor ez egy adekvát látványrendszerben olyan képzettársításokat szül, amelyek híven tükrözik az emberi tudatban egyszerre jelenlevő „totális időt“ (múlt, jelen, jövő). Ezek a törekvései avatják ízig-vérig modern drámaíróvá, nyúljon bár történelmi témákhoz, vagy éppen egy mai kórház egyetlen napjának felvázolásához. A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata a Jelentés N. város sebészetéről című színmüvét mutatta be Konrád József rendezésében. Az előadás érdekessége, hogy az eredetileg csak az esküjének szövegével „megidézett“ Hippokratész, a maga színpadi valóságában megjelenik a játékban. Ez a rendezői ima- gináció egy merész dramaturgiai beavatkozás eredményeként több szempontból is (át)értelmezte az eredeti szöveget. A hippokratészi esküt eredetileg a kórházba egyetlen napra érkező adeptus részletekben mondja el. Kétségtelenül tetszetős ötlet született: Hippokratész szelleme ott jár a kórház folyosóin, kórtermeiben, műtőiben, orvos- és nővérszobáiban. Amikor megszólal, mint a lelkiismeret hangja szól. Ez a lelkiismeret egyszerre az orvosé, egyszerre a nézőé. Danék darabja bizonyos értelemben moralizáló, hiszen az erkölcs történetiségét hangsúlyozva keresi napjaink érvényes erkölcsét. Érdeklődésre számottartó ez a moralizálás, hiszen a darab drámai konfliktusát képező eseménynek - a veseátültetésnek - két „elszenvedője“ helyén potenciálisan bármelyik néző lehetne. A színen csak az orvosok belső konfliktusa „van jelen“; a balesetet szenvedett fiú halálát „várják“, hogy feltételezetten egészséges veséjét áttültessék egy fiatalasszonyba. Halállal életet menteni - szabad-e? Erre a kérdésre Hippokratész korában egyszerűbb és egyértelműbb feleletet adhattak volna. Csakhogy ez a kérdés a modern orvostudomány fejlődésével került előtérbe. De nemcsak orvosi dilemma ez, Az előadás egyik jelenetében Német Ica, Szentpétery Ari és Varsányi Marika. (Nagy László felvétele) hiszen Danék parabolát írt. Napjaink ellentmondásainak feloldása legalább olyan radikális beavatkozást igényel, mint - teszem azt - egy veseátültetés. A Konrád József által létrehozott előadásban szinte elmosódtak a kórház orvoskollektívájának tagjai közötti viszonyok. A szövegből jól kivehető ellentétek kidolgozatlan színpadi helyzetekben elmondva, szinte elsikkadtak. Pedig a szorgalmas középszerűség és a könnyed zsenialitás erőteljesebb ütköztetése több oldalról is megerősítette volna az így kissé széthulló játékot. A bemutató előadás vontatottságában ott érződött a színészek drámába vetett bizalmának a hiánya. Olykor olyan helyzetekbe kerül a kritikus, hogy kénytelen ilyen jelenségekre is odafigyelni, bár meglehet, hogy így érzéki csalódásának az áldozata lesz. Furcsa dolog, de le kell írnom: kellemes, olykor könnyed játékot láttam a színpadon, de feszültséget, konfliktust alig. Hiányzott az a rendezői többlet, amivel a nézőt érdekeltté teheti mindabban, ami a színpadon történik. Vagyis: nem szabadna mindennek ennyire természetesnek, magától értetődőnek lennie. Lehet, hogy ezt a Danék-dara- bot előbb kikezdte az idó, mint hittük. A morál történetiségét tudatosítva csak az lehet egy drámában izgalmas, ami a koronként változó erkölcs és a viszonylagosan állandó éthosz konfliktusában energiaként felszabadul. Ilyen konfliktus maradt kibontatlanul a Tanársegéd és a Sebész dialógusaiban. Legalább ennyire elsikkadt a Professzor orvosként és betegként egyszerre átélhető emberi drámája. Olyan különös dolog történt ebben az előadásban, amelyet oldalakon át lehetne elemezni: Egy többé-kevésbé pontos dramaturgiai munka sem volt elég, hogy elegendő energiával telítődött táptalajt adjon a rendezőnek és a színészeknek. Ropog József Sebésze volt a legpontosabban megrajzolt figura, akibe a színész belé tudta lehelni emberi kettősségét: egyszerre volt könnyed és belülről önmarcangolásra is kész. A Professzor alakját Dráfi Mátyás inkább a szokványos külsőségekkel (erőltetett nyugalom, bölcsesség, méltóságteljes járás) ábrázolta. Ennek a szerepnek is kellett volna a rendezői gondolat, az egyértelmű gondolati hangsúly. A Fónővér szerepében Német Ica és az Adeptust alakító Varsányi Marika, az anya és lánya kapcsolatába igyekeztek nemzedéki ellentétet vinni, de ez a rendezői „miértek“ hiányán megfeneklett. Szentpétery Ari Igazgatónője a Professzor határozottabban ábrázolt figurájával szembeállítva méginkább sajátos, az önmaga lekicsinylésében fontosságát hangsúlyozó lehetett volna. Frajhanzelné és Frajhanzel kettőséből Holocsy István volt határozottabb. Benes Ildikó Frajhan- zelnéje inkább egy operáció szimulálására szolgáló bábuhoz hasonlított. Lehetetlennek tűnik fel, hogy egy súlyos műtétre váró ember ennyire langyos és modoros lenne. Boráros Imre (Docens), Mák Ildikó (Doktornő), Bugár Gáspár (Ápoló), Tóth László (Beteg) és Bugár Béla (Hippokratész) alakításai nyomán karakteres figurák születtek. Szerepeik megformálásához a figurák egyedi emberi helyzetéből merítettek érzelmi eszközöket. Platzner Tibor színekben és formákban eredeti hangulatot árasztó díszletei és jelmezei jól stilizáltak. Olykor azonban túlzsúfoltnak, tagolatlannak tűnt fel színpadi tere. Zsákovics László zenéje és hangeffektusai segítették a játék hanqulatának létrejöttet DUSZA ISTVÁN Könyv a nemzetiségi iskolákról Évek óta tudjuk, mind gyakrabban hangoztatjuk is, hogy hiányoznak az olyan tájékoztató kiadványok, amelyek reális áttekintést nyújtanak pártunk lenini nemzetiségi politikájának csaknem négy évtizedes eredményeiről, azoknak az intézményeknek a munkájáról, amelyek Február óta hazánkban létrejöttek. Az utóbbi időben több ilyen népszerűsítő publikáció látott napvilágot, köztük Fodor Zoltánnak, az SZSZK Oktatási Minisztériuma osztályvezetőjének Nemzetiségi iskolák a Szlovák Szocialista Köztársaságban (Szlovák Pedagógiai Kiadó, 1985) című munkája, amely szép köntösben, színes fotókkal illusztrálva jutott el az iskolákba és más intézményekbe, szlovákul és magyarul, az ukrán fordítás tudomásom szerint most készül. A szerző bevezetőjében hangsúlyozza: ,,Szocialista hazánkban a nemzetiségi politika helyes alkalmazásának egyik konkrét megnyilvánulási formája a nemzetiségi iskolák léte, mely által lehetővé vált, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárok, élve törvény által biztosított jogukkal, anyanyelvükön művelődjenek. Szocialista társadalmunkban a nemzetiségi iskolák tehát olyan jelentős intézmények, melyek méltón dokumentálják a szocialista iskolaügy jellegéből adódó egyenlőséget és demokratizmust a művelődés terén. “ A szerző e részben leírja azt is, hogy könyve megírásakor nem az elemzés, nemzetiségi oktatásügyünk jelenlegi helyzetének, távlatainak az alapos felmérése vezérli, hanem (...) „segíteni az olvasót az egyes iskolák nagyságáról és profiljáról alkotott kép kialakításában, tájékoztatni őt arról, hogy ezek az iskolák milyen lehetőségeket biztosítanak a tanulók számára egyéni érdeklődésük érvényesítésére és fejlesztésére“. A könyv célját és jellegét meghatározó bevezető után tárgyszerű és viszonylag sokrétű áttekintést kapunk a szlovákiai nemzetiségi iskolák hálózatáról: a magyar és az ukrán nevelési nyelvű óvodákról, továbbá a nemzetiségi alapiskolák, gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképzők oktató-nevelő munkájáról, eredményeikről. A szerző részletesen foglalkozik ezeknek az oktatási intézményeknek sajátos tantárgyaival, elsősorban az anyanyelv és irodalom okFelemás élmenyek Mozart és Liszt művei a Szlovák Filharmóniában Lehet, csupán véletlen egybeesés, hogy a Csehszlovák Rádió Bratislavai Szimfonikus Zenekara két, egykor csodagyerekként indult zeneszerző-óriás alkotásait egy koncerten játszotta. A viszonylag fiatalon elhunyt Wolfgang Amadeus Mozart utolsó operáját, a Titust, néhány hónappal halála előtt - harmincöt évesen - 1791-ben komponálta. Az opera nyitánya sok tekintetben más zenei jegyeket hordoz, mint a „késői“ Mozart-alkotások. Az egyre nagyobb pénz- és időzavarral küzdő zeneszerző elfogadta a cseh rendek II. Lipót prágai koronázása alkalmából tett megrendelését. Az opera rövid idő alatt el is készült, azonban ez sok tekintetben különbözik a tőle megszokott operastílustól; a huszadik századi zene hagyományosabb vonulatát megelőző művet írt. Az opera nyitánya ezt az egyszerű kifejezésmódot tükrözi, amit a rádiózenekar Rajter Lajos vezényletével egyes elemeiben felfigyeltető modernséggel játszott el. A tolmácsolás dinamikája ellenére sem mosódott össze a zenei ellenpontozás, amelynek Mozart oly nagy mestere volt. Rajter Lajos értelmezésében ez a mű magával ragadó érzelmi hullámzással és a nagyzenekari hangzás ünnepélyességével szólalt meg. Az est hangszeres szólistája Daniela Kardošová volt, aki Mozart C-dúr zongoraversenyét (K. 246) játszotta. A zeneszerző e darabjaiban megkülönböztetett figyelmet fordított a zenekar megszólaltatta témákra, és így a szólista játéka más gondolatrendszerben hallható, ezért sokszor szinte virtuóz rögtönzésnek tűnik fel mindaz, amit a zongorista játszik. Ez a mozarti „fogás“ sok szólistát megtéveszt, és bizonyos mértékű szabadosságra ösztönzi őket. Kardošová esetében is ez történt, s ennek eredményeképpen a zenekar és a zongorista párhuzamosan futó, a mozarti zsenialitás szembeállította két gondolatrendszere olykor teljesen különvált egymástól. Ez különösen az első tétel (Allegro aparto) tolmácsolásában volt kirívó. A második (Andante) és a harmadik (Tempo di Menuetto) tétel összjátéka már zavartalanabb volt. Ezekben mintegy megváltozott a zenekar és a szólista kapcsolata, ami a muzsika kiteljesedését eredményezte. A koncert második felében a Rajter Lajos vezényelte rádiózenekar, a Pavol Baxa karnagy vezette Szlovák Filharmónia Kórusa és négy magyarországi szólista - Pászthy Júlia (szoprán), Takács Tamara (alt), Fülöp Attila (tenor) és Kovács Pál (basszus) - Liszt Ferenc Missa solemnisét adta elő. Az Esztergomi miseként is közismert nagyzenekari és vokális műve az esztergomi székesegyház felszentelésére 1856-ban íródott. Egyike volt azon müveinek, amelyekben a wágneri újító törekvéseket igyekezett a maga zenei világába átültetni. Az az ún. neoromantikus zenei stílus Liszt esetében a vokális és szimfonikus zene drámai erővel való feltöltődését jelenti. A most hallott kompozíciója a legnagyobb, amit a zene új eredményeit a maga világába átültető Liszt ebben a műfajban létrehozott. A kórus és a zenekar hangsúlyos szerepét pontosan lehetett érzékelni. A filharmónia kórusa ismét a tőle megszokott magas színvonalon szólalt meg. A szólisták egyébként kiváló teljesítményére rányomta bélyegét a rádiózenekar olykor túlságosan nagy hangereje. Sokszor a nem kevés tapasztalatokkal rendelkező kórus is kénytelen volt a drámaiság és az árnyalatok helyett a hangerőre összpontosítani. Kár, hogy az alkalmi társulásoknak ezek a jelenségek néhány esetben velejárói. Ugyanakkor nagyobb odafigyeléssel kiküszöbölhetőek lennének. Egy effajta ünnepi hangverseny esetében ez különösen fontos lenne, hiszen a Liszt-év alkalmisága önmagában még nem ok arra, hogy csupán „letudjuk“ ezzel kapcsolatos kötelezettségeinket. Az ilyen felületes „ünneplés“ nem Liszt Ferenc, de nem is a szólisták vagy a filharmónia kórusa hírnevének árt... SZÚNYOG JUDIT tatásának jelentőségével, színvonalával. Hangsúlyozza, hogy , a nemzetiségi iskolák - amelyek az egységes csehszlovákiai oktatási rendszer szerves részei - a nevelés és az oktatás terén ,,elért eredményeikkel igazolják létezésük objektív megalapozottságát. Képesek határozottan és helyesen reagálni az ifjúság nevelését és oktatását érintő egyre növekvő követelményekre, melyeket a gyors fejlődés von maga után. Bizonyítja ezt az a tény, hogy fokozatosan emelkedik ezen iskolák tanulóinak tudásszintje.“ Fodor Zoltán számadatokkal is bizonyítja, hogy a nemzetiségi szempontból vegyes lakosú járásokban az illetékes nemzeti bizottságok is rendszeresen foglalkoznak a nemzetiségi iskolák oktató- nevelő munkájával, eredményeikkel és gondjaikkal. „Tény - olvashatjuk -, hogy a folyamatban döntő szerepe van az egyes járásokban élő magyar, illetve ukrán nemzetiségű lakosság igényeinek is; tehát annak, hogy a magyar és ukrán nemzetiségű szülők közül hányán igénylik gyermekeik számára az anyanyelvi oktatást.“ Mindenképpen pozitívum, hogy ez a könyv alapvető tájékoztatást nyújt a magyar és az ukrán tanítási nyelvű iskolák hálózatáról, típusairól, sokrétű oktató-nevelő munkájukról. örömünkbe azonban üröm is vegyült. Nem tudom, milyen gyorsan készült ez a kiadvány, de ha akár máról holnapra is kellett a kézirat (ami nehezen hihető), akkor sincs elfogadható magyarázat a magyar iskolákat bemutató szegényes képanyagra. Ugyanis mindössze három helyről láthatunk különböző színvonalú fotókat, méghozzá egytől egyig a Nyugat-szlovákiai kerületből. A könyv magyar fordítója (Fíbi Sándor) alapjában véve jó munkát végzett, habár néhány szakkifejezésével (magyar és szlovák osztályokat nyitó iskolák) legalábbis vitatkozni lehet. A könyv lektorai viszont kigyomlálhatták volna a szövegből azokat a bántó hibákat, amelyek rontják a magyar fordítás színvonalát. Ízelítőül csupán néhányat említünk: pontatlanok az intézmények megnevezései, a hetedik oldalon idézi a 144/1968-as alkotmánytörvényt, ahol a bevezetőben Nemzetgyűlést tüntet föl, az 5. cikkelyben viszont Szövetségi Gyűlést. Többször olvashatunk - helytelenül - a „tantárgyak küldetéséről“, a szakkörök működése helyett „érdeklődési tevékenységről“, a szakmunkásképzők új „szakágazatairól“, és találunk egyéb olyan nyelvi bakit is, amely szlovák tükörfodításként borzolja az anyanyelv tisztaságát féltő olvasó kedélyállapotát. Ide kívánkozik még egy megjegyzés: napjainkban, amikor társadalmunk minden területén sürgető igénnyel szólunk a minőségi munka fontosságáról, akkor ezeket a követelményeket joggal támasztjuk minden új könyvvel szemben is. Mert jelentős és örömteli tény, hogy megjelent egy népszerűsítő kiadvány a CSKP nemzetiségi politikájának egyik fontos részéről, a nemzetiségi oktatásügyről. Ám az sem lehet mellékes, hogy ez - és más - publikáció milyen színvonalon próbál megfelelni céljainak. A kötet az SZSZK Oktatási Minisztériumának célkiadványaként látott napvilágot, s így a könyvesboltokban nem kapható. Csak remélni lehet, hogy az iskolaigazgatóknak és más illetékes személyeknek, intézményeknek megküldött példányok nem a fiókokban és a raktárakban porosodnak majd, hanem eljutnak minden olyan tisztségviselőhöz, szülőhöz, aki érdeklődik a nemzetiségi iskolák tevékenysége iránt. SZILVÁSSY JÓZSEF
