Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-26 / 48. szám, szerda
AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK BESZÁMOLÓJA ÚJ SZÚ 5 1986. II. 26. (Folytatás a 4. oldalról) szerét, és szilárdabban magához láncolta a felszabadult országok jelentős részét. Ennek tragikus következményei vannak. A fejlődő országok, amelyekben több mint 2 milliárd ember él, gyakorlatilag a leghatalmasabb nyomorövezetekké lettek. A nyolcvanas évek elején a felszabadult országokban az egy főre eső jövedelem 11-szer volt alacsonyabb, mint a fejlett kapitalista országokban. Ez a szakadék a legutóbbi három évtizedben nem kiseb- bedett, sőt, tovább mélyült. És nemcsak a relatív szegénységről van szó, hanem az írástudatlanságról és múveletlenségról, a krónikus alultápláltságról és éhezésről, a fenyegető méreteket öltő csecsemőhalandóságról és az emberek százmillióit sújtó fertőző betegségekről. Ez a helyzet az emberi civilizáció szégyene! Ez az imperializmus bűne. Méghozzá nemcsak a múltban egész földrészeken alkalmazott gyarmati módszereivel, amelyek örökségként hihetetlen elmaradottságot hagytak maguk után, hanem ugyanilyen mértékben jelenlegi gyakorlatával is. Azok a nyereségek, amelyeket az Egyesült Államok társaságai préseltek ki a fejlődő országokból, csak a legutóbbi tíz évben meghaladták beruházásaik négyszeresét. Latin-Amerikában és a karibi térségben az Egyesült Államok monopóliumainak nyereségei ugyanezen idő alatt meghaladták a beruházások nyolcszorosát. Túlzás nélkül állítható, hogy az imperialista rendszer a fejlődő országok kifosztása és teljes kérlelhetetlen kizsákmányolása árán él tovább. Ennek formái és módszerei változnak, de lényegük továbbra is ugyanaz. Az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének jelentős részét ezek a források alkotják. A fejlődő országokat minden imperialista állam kizsákmányolja, azonban az amerikai imperializmus e tekintetben vitathatatlanul a leginkább gátlástalan. A nem ekvivalens árucsere, a nem egyenjogú kereskedelem, a kamatlábakkal való machinációk és önkényeskedés a multinacionális társaságok felszívó mechanizmusai - mindez ugyanazt a célt szolgálja. Ez méginkább fokozza egyesek nyomorát és szegénységét, illetve mások gazdagságát, és mélyíti a polarizációt a tőkés világgazdaságban. A fejlődő országok szegénysége a legnagyobb világméretű problémák közé tartozik. Éppen ebben, ós nem másban, keresendők az ázsiai, afrikai és latin-amerikai konfliktusok tényleges forrásai. Ez az igazság még akkor is, ha az imperialista hatalmak kormánykörei újgyarmatosító politikájuk és globális igényeik igazolására olyan állításokat ötlenek ki, hogy „Moszkva keze“ van mindenben. Vegyük az adósságproblémát. Figyelembe véve a fejlődő országokból évente nyert bevételek nagyságát, az adósságok felhalmozása egy dolgot jelent: fejlődési perspektíváik korlátozását és az egyébként is rendkívül súlyos szociális-gazdasági és egyéb jellegű nehézségek további szükségszerű kiéleződését. Ezek az országok természetesen a jelenlegi körülmények mellett nem képesek tartozásaik visszafizetésére. Ez a helyzet súlyos szociálisgazdasági és politikai következményekkel járhat a nemzetközi kapcsolatokra nézve, ha nem találnak rá igazságos megoldást. Azt nem mondhatjuk, hogy a hatalmon levő imperialista körök nem tudatosítanák ezt a burkolt veszélyt. Törekvéseik azonban kizárólag arra irányulnak, hogy a fejlődő országok népeinek mértéktelen kizsákmányolása útján megmentsék a saját gazdagodásukat biztosító jelenlegi rendszert. Egy másik dolog is kétségtelen. Vitathatatlan összefüggés van ezen országok billiós nagyságrendű tartozásai és az Egyesült Államoknak az utóbbi tíz évben több mint egy billiót elért katonai kiadásai között. Nem véletlenszerű egybeesés az sem, hogy a fejlődő országokból évente több mint 200 milliárd dollárt vonnak el és gyakorlatilag ugyanekkora az Egyesült Államok katonai költségvetése az utóbbi években. A militarizmus éppen ezért közvetlenül érdekelt a mértéktelen kizsákmányolás újgyarmatosító rendszerének fenntartásában és az ellentétek éleződésében. Nyilvánvaló az is, hogy olyan időszakban, amikor kiéleződnek a kapitalizmus ellentétei és egyre zsugorodik önkényének szférája, a neokolonializmus olyan eszközök egyre fontosabb forrásává válik, amelyek a monopoltőke számára lehetővé teszik a szociális manőverezést, a szociális feszültség csökkentését a vezető tőkés országokban és a dolgozók egyes rétegeinek a megvesztegetését. Ez valóban egyedülálló forrás, mivel az órabérek a fejlett tőkés országokban olykor az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok munkásai egész napi fizetésének a többszörösét érik el. Mindez azonban nem folytatódhat a végtelenségig. Természetesen csodákban sem lehet reménykedni és a helyzet magától nem javul meg. A katonai erő, amelyre az Egyesült Államok támaszkodik pozícióinak megőrzése, monopóliumainak és katonai-ipari komplexuma érdekeinek megvédése, valamint a felszabadult országokban a további haladó változások megakadályozása érdekében, csak tovább bonyolíthatja a helyzetet és újabb konfliktusokat idéz elő. A pénzeszsákok lóporos hordóvá válhatnak. A kapitalizmus előbb vagy utóbb itt is arra kényszerül, hogy válasszon az erópolitika és a szégyentelen kifosztás, illetve az igazságos alapon megvalósuló együttműködés lehetősége között. A fejlődő országok népei érdekében radikális megoldásra van szükség. Fontos következtetések vonhatók le az ellentétek további csoportjának - magának az emberiség létének alapjait érintő globális méretű ellentétek elemzéséből is. Elsősorban a környezet, a légkör és az óceánok szennyezésére és az ásványi kincsek kimerülésére gondolok. A problémák nemcsak amiatt éleződnek ki, hogy a tudományos-technikai forradalom következtében túlzott mértékben megterhelik a természeti rendszereket, és hogy az ember egyre szélesebb körű tevékenységet végez. Már Engels is előre látta, hogy milyen áldatlan következményekkel jár majd, ha a természet kihasználását alárendeljük a piaci erők kaotikus játékának. Egyre nyilvánvalóbban szükség van olyan hatékony nemzetközi eljárásokra és mechanizmusokra, amelyek biztosítanák bolygónknak az egész emberiség közös vagyonát jelentő forrásai ésszerű kihasználását. Az egész emberiséget érintő átfogó problémák egy ország vagy országcsoportok erejéből nem oldhatók meg. E téren világméretű együttműködésre van szükség, az államok többségének szoros, konstruktív összefogására. Olyan együttműködésre, amely a teljes egyenjogúságra és minden ország szuverenitásának a tiszteletben tartására épül. A nemzetközi jogból eredő kötelezettségek és normák lelki- ismeretes teljesítése alapján. Ez korparancs. A kapitalizmus kulturális szegénységet, az évszázadokon át létrehozott szellemi értékek megbontását hozza magával. Az embert semmi nem emeli fel annyira, mint az ismeretek. Valószínű azonban, hogy létezésének egyetlen korszakában sem tapasztalt az emberiség olyan töméntelen mennyiségű hazugságot, mint jelenleg. A burzsoá propaganda világméretekben ügyesen meghamisított információkkal árasztja el az embereket, gondolatokat és érzelmeket kényszerít rájuk, a hatalmon levő erőknek megfelelő polgári és szociális álláspont elfogadására programozza be őket. Elsősorban politikai probléma az, hogy milyen ismereteket, értékeket és erkölcsi normákat foglalnak magukba a lakosságnak nyújtott információk és az oktatási rendszer. Maga az élet veti fel a kultúra megőrzésének, a burzsoá degeneráció és a vandalizmus előli megvédésének kérdését. Ez az egész emberiség előtt álló egyik legfontosabb feladat. Gondolnunk kell arra is, hogy milyen hosszú távú lélektani és erkölcsi következményekkel járhat az imperializmus jelenlegi tevékenysége kulturális területen. Az emberiségnek el kell vetnie és el is veti a kultúra silányabbá tételét, amire a korlátlan üzletelés és az erőszak kultuszának, a fajgyűlöletnek, az alacsony rendű ösztönöknek és a bűnöző világ, valamint a társadalom „alja“ erkölcseinek a propagálása következtében kerül sor. Amint önök is látják, elvtársak, sok a szerteágazó és bonyolult probléma. Látni kell azonban, hogy ezek indoklása lényegében elmarad a felmerülő feladatok méretei és bonyolultsága mögött. Az időszerű nemzetközi kérdések sikeres megoldásának alapvető feltétele az, hogy lerövidítsük a politikai megállapodások létrejöttéhez szükséges időt, és gyorsabban térjünk át a konstruktív akciókra. Tisztában vagyunk azzal, hogy a mi erőnkből távolról sem futja mindenre, hogy sok függ a Nyugattól, vezető képviselőik azon képességétől, hogy a létfontosságú történelmi útkereszteződéseken nem hagyja őket cserben józan ítélőképességük. Az amerikai elnök egyszer azt mondta, ha bolygónkat földön kívüliek inváziója fenyegetné, akkor a Szovjetunió és az USA gyorsan megtalálná a közös nyelvet. Vajon az atomkatasztrófa nem ugyanolyan reális veszély, mint az ismeretlen földönkívüliek inváziója? Vajon nem fenyeget-e az ökológiai veszély? Vajon valamennyi országnak nem közös érdeke-e az, hogy megtalálja a fejlődő országok és népek gondjaira az ésszerű és helyes megoldást? És végső soron vajon az emberiség birtokában levő tapasztalatok nem elegendőek e arra, hogy ne várjuk meg az esetleges újabb válságot, hanem már most teljesen indokolt gyakorlati következtetéseket vonjunk le? Vajon hosszú távon mit akar elérni az Egyesült Államok, ha olyan doktrínákat hangoztat, amelyek értelmében az amerikai biztonság már nem fér bele bolygónk szerény méreteibe? Az imperializmus a legkülönfélébb eszközöket veti be, hogy megmaradhasson a történelem nyergében. Ezért a politikáért azonban a világ drágán megfizet. A népeknek ezért egyre nagyobb árat kell fizetniük. Közvetlenül és közvetve egyaránt fizetnek, emberéletek millióival, nemzeti források el- pazarlásával, a fegyverkezésre fordított csillagászati összegekkel, megoldatlan, egyre sürgetőbb problémákkal. És meglehet, hogy a jövőben azzal a legdrágábbal is, amit csak el lehet képzelni. Az Egyesült Államok kormányzó körei a történelemnek e bonyolult időszakában alighanem nincsenek reális ítélőképességük birtokában. Agresszív fellépésük a nemzetközi színtéren, a politika és a gondolkodás egyre fokozódó militarizálása, a többiek érdekeinek figyelmen kívül hagyása szükségképpen az amerikai imperializmus erkölcsi és politikai elszigetelődését, a közte és az emberiség többi része közötti szakadék elmélyülését eredményezi. A béke ellenfelei ebben az országban mintha nem tudatosítanák, hogy az atomfegyverek korszakában a emberi civilizáció szempontjából az idő és a tér elveszti szokásos dimenzióit és az emberiség a véletlen foglyává válik. Vajon a tőkés kormányzó központok egyáltalán képesek-e józanul és konstruktívan értékelni az eseményeket? A legkönnyebb lenne azt válaszolni: talán igen, talán nem. A történelem azonban nem jogosít fel bennünket ilyen prognózisra. Nem válaszolhatunk „nemmel“ arra a kérdésre, hogy az emberiség lesz-e vagy nem. Mi azt mondjuk: a társadalmi haladásnak és a civilizációnak folytatódnia kell, és lesz is folytatása. Ezt nemcsak az optimizmus mondatja velünk, ami a kommunista alapvető vonása, mivel hisz az egészséges, józan emberi észben. Realisták vagyunk és teljes mértékben tudatosítjuk, hogy a két világot nagyon sok választja el egymástól és a közöttük levő szakadék mély. Világosan látunk azonban mást is: az emberiség előtt álló időszerű feladatok megoldásának szükségszerűsége kölcsönös összefogásra kényszerítheti őket, fel kell hogy ébresz- sze az eddig szunnyadó erőket az emberiség megmentése érdekében. És ez korunk realitásainak megfelelő megoldásra ösztönöz. A történelem és a társadalmi haladás fejlődése egyre inkább megköveteli az országok és népek világméretű konstruktív, alkotó és kölcsönös összefogását. De nemcsak szükségessé teszi, hanem létrehozza az ehhez szükséges politikai, szociális és anyagi feltételeket is. Erre a kölcsönös összefogásra az atomkatasztrófa elhárítása, az emberiség túlélésének a biztosítása érdekében van szükség. Azért szükséges, hogy közösen mindenki érdekében megoldódjanak az emberiség előtt álló, egyre éleződő problémák is. A két rendszer versengésének, konfrontációjának összekapcsolódásában, a világ országai közötti egyre fokozódó kölcsönös függőség tendenciájában rejlik a jelenlegi fejlődés reális dialektikája. Éppen így, az ellentétek harcában és a problémákkal való küzdelemben, bizonyos mértékig valamiféleképpen vaktában kialakul egy ellentétes, de egymástól kölcsönösen függő, sok tekintetben egységes világ. A kommunisták mindig is a maga belső bonyolultságában és ellentmondásosságában szemlélték a társadalmi haladás útjait. De e folyamatok középpontjában mindig az ember, annak érdekei és gondjai álltak, és ebben rejlik a kommunista világnézet fő jellemvonása. Az emberi élet, sokoldalú kibontakoztatásának lehetőségei - amint azt Vlagyimir lljics Lenin is hangsúlyozta - a legnagyobb értéket képviselik és mindenekelőtt ez áll a társadalmi fejlődés fókuszában. Az SZKP ebből indul ki gyakorlati politikájában. Abból indulunk ki, hogy a jelenlegi helyzetben a harc fő iránya az, hogy minden nép számára biztosítsuk az emberhez méltó életkörülményekhez szükséges anyagi és szellemi forrásokat, bolygónk lakhatóságát és a Föld kincseinek gazdaságos kiaknázását. De mindenekelőtt a legfontosabbnak - magának az embernek és lehetőségeinek a kihasználását. Éppen e területen hívjuk ki versenyre a kapitalista rendszert. Versenyre a tartós béke légkörében. II. Az ország gazdasági és társadalmi fejlesztése meggyorsításának stratégiai irányvonala Elvtársak. Az SZKP Központi Bizottsága történelmi jelentőségű, fontos döntést hozott, amikor áprilisi ülésén meghirdette az ország gazdasági és társadalmi fejlesztése meggyorsításának stratégiáját. Ez a párt és a nép széles körű támogatására talált és most a kongresszus elé terjesztjük megvitatásra. Mit értünk a gyorsítás alatt? Elsősorban a gazdasági növekedés ütemének a meggyorsítását. És nemcsak ezt. Lényege a növekedés új minősége: a termelés sokoldalú intenzifikálása a tudományos-múszaki haladás alapján, a gazdasági szerkezetváltás, a hatékony irányítási, szervezési és ösztönzési formák bevezetése. A gyorsítás irányvonala azonban nem korlátozódik csupán a gazdasági szerkezetváltásra. Számol az időszerű szociálpolitika megvalósításával, a szocialista igazságosság elveinek a következetes megszilárdításával. A gyorsítás stratégiája feltételezi a társadalmi viszonyok tökéletesítését, a politikai és ideológiai intézmények tevékenysége formáinak és módszereinek a megújítását, a szocialista demokrácia elmélyítését, s határozottan fel kell számolni a megcsontosodottságot, a maradiságot és a konzervativizmust - mindazt, ami a társadalmi haladást gátolja. A legfőbb, ami sikereink szavatolója, a tömegek alkotó tevékenysége, a szocialista rendszer nyújtotta korlátlan lehetőségek és előnyök legteljesebb kihasználása. Az ország gazdasági és társadalmi fejlesztésének meggyorsítása, elvtársak - tömören mondva - kulcsot jelent valamennyi problémánk megoldásához: a közeli és távlati, gazdasági és társadalmi, politikai és ideológiai, bel- és külpolitikai céljaink eléréséhez egyaránt. Kizárólag így érhető el a szovjet társadalom minőségileg új állapota. (Mihail Gorbacsov elvtárs előadói beszédének befejező részét lapunk holnapi számában közöljük). A kongresszus résztvevőinek egy csoportja (ČSTK-felvétel)
