Új Szó, 1986. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-14 / 11. szám, kedd

Drámát vagy színházat? Shakespeare Coriolanusa a Magyar Területi Színházban- UJ FILMEK ­!■■■■■!!■■ M ■■ Mi ■■ M ■■ ■■ ■■ ■■ ■ Gikor (szovjet) Ez a címbeli paradoxon bizo­nyára sok olvasót ingerült válaszra késztet, hiszen első olvasásra a „vagy ez, vagy az“ kizárólagos­ságát sejtheti benne. A sejtés azonban még nem tudatosított gondolat, nélkülözi a logikát, oly­kor hipotéziseket szül, amelyeket a gondolkodás folyamata és a va­lóság megcáfolhat. A Drámát vagy színházat? kérdés-paradoxonra létezik olyan válasz, amely mind­kettőt igenli. Színházat! - így szól, s ezzel a felkiáltással Drá­mát! is mond, aki meri vállalni. Olykor hajlamosak vagyunk hinni, hogy a színházhoz elegen­dő a jó dráma, így természetesnek látszik, hogy egy Shakespeare- mű biztos út a sikerhez. Nemcsak a nagy angol drámaíró korának színháza és a huszadik század végének színháza között formai különbségek kívánják meg, hogy örök érvényű gondolatait, tragédi­áinak és vígjátékainak örök-em­beri arculatú hőseit más színpadi formanyelven, kompozícióban ál­lítsák színpadra, hanem minde­nekelőtt a történelmi fejlődés tár­sadalmi és emberi változásai. Nem a farmernadrágos hamletek, terepszínü ruhákban vonuló római légiókra gondolok (bár ezek a for­mai eszközök is lehetnek katarti- kus erejű gondolatok hordozói). A forradalmak, a társadalmi válto­zások, a hamis és igaz történelmi alternatívák, egyéni és közösségi tragédiák századának embere egy létét és tudatát lényegesen meg­határozó dologban különbözik évezredek során élt elődeitől: fel­ismerte, hogy korának nemcsak függvénye, de a forradalmak hő­seként alakítója is annak. Ancsel Éva szerint ,,a tragédiák a történelem sajátos kísérletei". Persze itt a filozófus nem a szín­házi tragédiákra gondol, de a Ma- teszben bemutatott Coriolanus fő­hősének emberi tragédiájában is felismerhető az emberiség egyik történelmi „tragédiája“: hatalmas- kodókkal sem bír együtt élni, de értelmes és emberséges eszmék, vezérek nélkül is bukásra van ítél­ve. Shakespeare Coriolanusának bukása a komáromi (Komárno) előadásban egyértelmű: elárulta népét, ezért az ellenség táborát erősítve elveszik, bár békét teremt a rómaiak és a volszkok között. Kézenfekvő ez a gondolat, hang- súlyozását e mű fordítójának - Petőfi Sándornak - a forradalmi személyisége is szinte sugallta. Viszont Coriolanus a tragikus sha- kespeare-i hősök sorában is sajá­tos helyet foglal el: nemcsak áruló volt, hanem előbb győző hadve­Az NDK Állami Könyvtára nemrégi­ben két új kötetet jelentetett meg. Az egyik a lipcsei Reclam-Verlag kiadvá­nya, Címe. Gemalte Paradiese (Festett édenek, mondhatnánk magyarul). A szép kiállítású kötet a naiv festészet színpompás reprodukcióit tartalmazza, olyan nicaraguai alkotók müveit, akik azt igyekeznek ábrázolni, hogy mit je­lent számukra a forradalmi átalakulás. Vágyaikat örökítik meg a vásznon, azt a „paradicsomi életformát", azt a tár­sadalmi állapotot mutatják be, amely­ben megszűnik az igazságtalanság és a kizsákmányolás. A szöveg írója Ernesto Cardenat, s Nicaragua művelődési minisztere, aki író és költő is egyben. Szakszerű ma­gyarázattal láthatta el tehát e naív művészet forradalmi, s ugyanakkor zér, tehetséges, megrögződött társadalmi szokásokkal szembe­szálló ember. Lehet: egyéni érde­kek, hatalomvágy vezérelték hadi tetteit, de el is veszhetett volna, s akkor Róma népe kiben lát „zsarnokot“? Takáts Emód ren­dező mintha tudatosan megfeled­kezett volna a győztes hadjáratból hazatérő Caius Marciusszal szemben álló intrikusokról. Sici- nius és Brutus tribunusok igen­csak könyörtelen ellenfelei lettek a Coriolanus névvel illetett győz­tes hadvezérnek. Ez a konfliktus szinte elveszett, mint ahogyan alig volt érzékelhető Coriolanus egyéni drámája, miután száműzték a né­pét győzelemre vezető hadvezért. Az anya és a fiú találkozása is inkább egy érzelgős polgári drá­mába illő volt, mintsem egy rene­szánsz tragédiába illő jelenet. Csu­pán ezt a néhány elhalványított skakespeare-i gondolatot említve is kiviláglik, mennyire leegyszerű­sített gondolat ez a „nemzetáru­lás, ellenséggel való szövetke­zés“. Major Tamás Coriolanus- jellemzése szerint: „Az ok: a mo­ralizáló, általánosító polgári eszté­tika, amely a darabot röviden így határozza meg: »A büszkeség tra­gédiája«. Ezzel nem sokat lehet dramaturgiailag mit kezdeni. A büszkeség tragédiája, amely megtörik egy anya könnyein a leg­érzelmesebben és legdeklamá- lóbban előadva is unalmas, fel­lengzős, enyhén szólva nem sha- kespeare-i. “ Az oly sokat idézett lengyel Shakespeare-szakértó, Jan Kott elegendő támpontot adott a Co­riolanus értelmezéséhez is. A hős tragédiája most is történelmi kihí­vás: haza vagy szuverén egyéni­ség. A haza ebben a drámában a győzedelmesen ítélkező Róma, a szuverén egyéniség pedig Co­riolanus, aki más-más okból több rómaival is szembekerül. Minde­nekelőtt a néppel, akit személyes ellenségei lázítanak ellene (minő paradoxon, hogy ó ezt tudja!), de a hiú szenátorokkal is, akik hatal­mukat féltik vele szemben, önma­gával akkor kerül szembe, amikor Kijevben rövidesen befejezik a szerkesztői munkát az öt köte­tesre tervezett szovjet-ukrán iro­dalmi enciklopédián. A szerkesztői munkaközösség tagjait kiváló uk­rán irodalomtudósok alkotják, töb­bek között Leonyid Novicsenko, Eugen Kiriljuk, Mihajlo Jacenko, Nyina Krutyikova, Borisz Olijnyik, Alekszander Dej, Fegyin Pohre- bennyik, Mikola Zsulinszkij és má­vallási elemekkel motivált ihletettségét. Érthető az is, hogy a két kiadványt Cardenal berlini látogatása alkalmával mutatták be a sajtónak. Az ünnepség keretében a miniszter maga mondta el két költeményét spanyol, illetve német nyelven, ezek már két évvel ezelőtt megjelentek - ugyancsak a Reclam- Verlag gondozásában -, a kétnyelvű költői antológiában. A másik kötet egy dokumentumgyűj­temény s ugyancsak képekben eleve­níti meg magát a nicaraguai forradal­mat. Mind a két könyv művészeti érté­kén túl, dokumentálja, hogy Nicara­guában a szorongatott politikai és ne­héz gazdasági helyzet ellenére sem hallgatnak a múzsák, a költészeten kívül a képzőművészetben sem. H a volszkok vezérénél Aufidiusnál menedéket talál, azt gondolva, hogy az megbocsátotta a fölötte aratott győzelmet, pedig Aufidius a bosszúra vár, hiszen új hadve­zérének sikerei már az ó dicsősé­gét is elhalványítják. Konfliktusok sorjáznak benne, éppen ezért kétséges Coriolanus árulása. Az előadás egyértelmű­ségében nincs drámai konfliktus: az áruló az áruló marad. De Corio­lanus árulása nem történelmi ve­szélyhelyzetben következett be, hanem egy győztes hadjárat szül­te új társadalmi helyzetben. Ró­mát, hadvezéri tudásának az el­lenség szolgálatába állításával, személyi bosszúból később ve­szélyes történelmi helyzetbe so­dorja. Végül azonban önmaga fel­áldozásával bókét köt. Ez a béke pedig kétségtelenül egy maga­sabb rendű történelmi állapot: nin­csenek győző volszkok, sem vesztes rómaiak. A „történelmi kí­sérlet“ ebben a tragédiában is sikerült. Utána nemcsak a tragikus vállalkozás maradt fenn, hanem a hatalmi tébolyok fölött álló béke. Coriolanus tehetsége, tudása, szenvedélye és érzelmei olyan tő­két képviselnek ebben a drámá­ban, amelyek szélsőségekre ra­gadtatják, de történelmi becste­lenségre soha, mert erjesztói lesz­nek egy mindenkori történelmi mozgásnak. Miért e szokatlanul hosszas elemzés? Az előadás aligha győzi meg a nézőjét, hogy ez fontos tragédiája Shakespeare-nek. Ez­zel a válasszal mindent elmond­tam az előadásról. Régi igazság, hogy az igazi drámai szöveghez felnőnek a színészek: ebben az előadásban a színészek meggyő­zően mondták föl szövegüket. Klasszicizáló jelmezekben (Gab­riela Duchoňová) mértékletessé­gük ellenére is monumentalitást sugalló díszletek (Platzner Tibor) között a tragédia szövegét ponto­san értelmező Dráfi Mátyást (Cori­olanus) és Holocsy Istvánt (Aufidi­us Tullus) láttunk. Turner Zsig- mond (Menenius), Ropog József (Cominius), Boráros Imre (Sicini- us), Ferenczy Anna (Volumnia), Kucman Eta (Virgilia), Fazekas Imre és Tóth László (Római összeesküvők) a rendező terem­tette szituációk játéklehetőségé­hez mérten voltak bizonytalanok. Sajnos Pőthe István, Bugár Gás­pár, Szentpétery Aranka, Varga Szilvia, Benes Ildikó, Bugár Béla és Varsányi Mária szerepeik ren­dezői tisztázatlansága miatt csu­pán statisztáltak. Ez leginkább a tömeg szerepére „kárhoztatott“ színészekre és közreműködőkre érvényes, mivel ilyen bizonytala­nul toporgó és gyér számú tömeg aligha száműzi Rómából Coriola- nust. Gyönyörű lehetőség maradt ki­bontatlanul ebben a drámában, amelynek elemzésére írásom szinte egész terjedelmét szán­tam. DUSZA ISTVÁN sok. Az ukrán irodalmi enciklopé­dia a tervek szerint több mint 12 ezer szócikket tartalmaz majd. Be­hatóan foglalkoznak az ukrán iro­dalom történetének egyes szaka­szaival, a régmúlt időktől egészen napjainkig, nagy figyelmet szen­telnek az ukrán és az orosz iroda­lom több évszázados kapcsolatai­nak, s foglalkoznak az ukrán és a szláv, valamint a nem szláv nemzetek közötti irodalmi kapcso­latokkal is. Az enciklopédia olvasói megismerkedhetnek a soknemze­tiségű szovjet irodalommal, vala­mint a világirodalom kiemelkedő képviselőivel. Méltatja neves uk­rán és más szovjetunióbeli iroda­lomtörténészek, nyelvészek, kriti­kusok, néprajzosok és bibliográfu­sok munkáját is. Megfelelő helyet kap az enciklopédiában az iroda­lomelmélet, különösen a szocialis­ta realizmus elmélete. A kiadványt gazdagon illusztrálják és iparkod­nak minél tetszetősebb kivitelben megjelentetni. A tervek szerint az ukrán irodal­mi enciklopédia első kötete még ebben az évben napvilágot lát. MIKULÁS NEVRLÝ Az ezredforduló táján játszódik ennek a szovjet-örmény filmnek a története és hőse egy tízéves kisfiú - Gikor. A zord örmény he­gyek között, egy kicsiny faluban látott napvilágot, egy sokgyerme­kes családban. Akkoriban az élet nem volt könnyű. Szinte a napi betevő falatjuk sem volt meg. Az elszegényedett parasztok figyel­me a városok felé fordult, úgy vélték, ott mindig akad valami munka, ott legalább meg lehet élni. Ekképp gondolkodott Ambo, Gikor apja is. Úgy vélte azonban, elég ha a fiút viszi el Tifliszbe (a mai Tbiliszibe). Elég, ha beszerzi őt inasnak, mindegy, milyen szak­mában, a későbbiekben az egész Barátaim II. Vannak, akik talán még emlé­keznek a több mint nyolc évvel ezelőtt bemutatott olasz komédiá­ra, Mario Monicelli vad, bolondos és nem éppen kíméletes vígjáté­kára, a Barátaimra. Valóságos sztárparádé volt a film, olyan nagyságokat felvonultatva, mint Ugo Tognazzi, Philippe Noiret, Gastone Moschin, Duilo Del Prete és Adolfo Celi. öt barátot alakítot­tak, öt fura figurát, póráz nélküli férfiakat, akik, amikor összejöttek, vaskosabbnál vaskosabb tréfákat követtek el, már-már morbid hu­morú polgárpukkasztással szóra­koztatták magukat. Úgy hírlik, hogy a komédia tíz évvel ezelőtt a leglátogatottabb film volt Olaszországban. Nem csoda hát, ha alkotói folytatták az öt barát együtt kifundált bolondo­zásainak elbeszélését, hiszen az ötvenes éveiket taposó férfiakat humoruk sohasem hagyta cser­ben, a legkilátástalanabb vagy a legszomorúbb helyzetekben is támadt legalább egyiküknek vala­mi remek ötlete. Tulajdonképpen ezzel fejeződött be az első rész, amelynek végén Monicelli kopor­sóba fektette egyik hősét... S a történet az újabb részben ott folytatódik, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt. A Barátaim II. ugyan kapcsolódik az első részhez, még­sem mindenben következetes; például gazdát cserélt az egyik szerep: Duilo Del Prete figuráját Renzo Montagnani vette át. A leg­lényegesebb: a műfaj, a hangvétel azonban maradt a régi, sőt Mario Monicelli humora helyenként talán még vaskosabb is, mint az előző család számíthat rá. így is lett. Ifjú hősünk hamarosan egy gazdag kereskedő kereset nélküli inasa, meg afféle mindenese lett. Szűkös élelem, rengeteg munka, verés. És elviselhetetlen magány, mega­láztatás. Az otthon, a szülői szere­tet, a családi fészek hiánya. Kibír­hatja-e mindezt egy testileg-lelki- leg meggyötört kisfiú? A megható és tragikus végki- csengésú történet Ovanesz Tu- manjannak, az örmény irodalom klasszikusának novellája alapján készült a debütáló Szergej Izrael- jan rendezésében. A főbb szere­peket Albert Gulinjan (Gikor), Szósz Szarkiszjan (apa) és Armen Dzsigarhanjan, a népszerű karak­terszínész (kereskedő) játsszák. részben. Ez az opus is kíméletle­nül gunyoros, rosszmájú és vas­kos, mint egy ugratás. A barátok a kisebb-nagyobb sorscsapások ellenére sem vesztették el hitüket, s főleg optimizmusukat, mindent humorral, könnyedén, különösebb megrázkódtatások nélkül fogad­nak. Szívük mélyén még mindig ott bujkál a gyermeki pajkosság és játékosság, mindig minden bo­londságra és bohócságra kap­hatók. Hol a váratlan fordulatok, a helyzetkomikum, a meghökken­tő jelenetek, hol a sziporkázó tré­fa, nyakatekert látomás, vaskos beugratás, keserű és fanyar hu­mor kap nagyobb teret. A nem egységes stílus, illetve a stílusok keveredése azonban nemigen rontja az összhatást; a film így is színvonalas szórakoztatás, s az utóbbi időben látott annyi olcsó vígjáték után szinte felüdülést je­lent. Ez azonban nem csupán a rendező érdeme, hanem a szí­nészeké is. A komédia szereplői rendkívül eredeti egyéniségek. Igazi jópofák, árnyalt jellemek. Kö­zülük is kiemelkedik Ugo Tognaz­zi, ez a sokoldalú képességekkel megáldott művész, aki ezúttal is elkápráztat játékával. Nem köny- nyed komédiázással szórakoztat, hanem inkább a megformált figura karakterében és az adott szituáci­óban rejlő lehetőségekre építve, elmélyült művészetével. Vala­mennyi közreműködő jóvoltából hol harsány, hol morbid humorú vígjátékot látunk, olyan komédiát, melyben az élet lüktet.-ym­Ferenczy Anna (Volumnia), Dráfi Mátyás (Coriolanus) és Turner Zsigmond (Menenius) az előadás egyik jelenetében. (Szűcs Jenő felvétele) Ecsettel a forradalomról Készül az ukrán irodalmi enciklopédia Apa és fia a szovjet-örmény film egyik jelenetében (olasz) Ugo Tognazzi (jobbról a második), az olasz komédia egyik főszereplője ÚJ SZÚ 4 ­1986. I. 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom