Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
Wjk i NAGAITHTU Nemrég átlapoztam a viszonylag kevéssé ismert Napkelet képes hetilap első évfolyamát, amely 1857-ben jelent meg Vahot Imre kiadásában és szerkesztésében. Az első évfolyam 830 oldalán próza és költészet, hírek, rövidebb honismereti tanulmányok, életrajzi írások és különféle elbeszélések, novellák váltakoznak. A Helyiratok rovat írásainak jelentős hányada Szlovákia egyes területeiről szól. Vahot Szlovákiával az első közvetlen kapcsolatba kelet-szlovákiai jogtanulmányai idején került. A Magas-Tátra történészeként különösképpen felkeltette a figyelmemet a Napkelet szerekesztöjeként Úti élmények című útirajza. Főleg a 787-789. és a 801-803. oldalon olvasható részei. Vahot itt leirt kelet-szlovákiai útja elvezetett Smokovecbe is. (Akkor ezt a települést Smeksznek nevezték, később „átkeresztelték" Tátrafüredre. Azidö- tájt ez volt az egyedüli ottani település, később még további három létesült. Ma a négy Smokovec - Stary, Novy, Horny, Dolny, akkoriban magyar elnevezése szerint Ó-, Új-, Felső-, Alsótátrafüred — egy helységként, Smokovce néven szerepel.) Útjának dátumait nem tünteti fel. Útmutatóul szolgál viszont az alábbi jegyzet: „A tátrafü- redi vendégek emlékkönyvében az. újabbak közt egy kis verset olvastam Tóth Endrétől: Kiszáradhatnak a fényük..." Áttanulmányoztam az emlékkönyvet, és megtaláltam benne a kérdéses verset a következő dátummal: ,,Tátrafüred. Aug. 19. 1857". S ezen felül a következő oldalon Vahot 1857. Vili. 22-i keltezésű részletesebb jegyzetét is, az alábbi címmel: Tátrafüredi emléksorok Szi- nyei Valériának. Utazása során Vahot első Ízben látott el „a Tátra óriási csúcsára" a Branyiszkó gerincéről, ahonnét ,,fölséges, elragadó kilátás nyílik az egész Szepesség hegyvölgyes tájékára." Néhány napos tátrai tartózkodásának célja az ottani legmagasabb fekvésű fürdőhelyen ... ,,utazásunk sanyarúságos fáradalmait kipihenni" volt. Hiszen az érkezését követő napon ,.tisztult és könnyebbült szívvel mentem föl a Tátra magasabb bércére (A további szövegből meglepetéssel állapítjuk meg, hogy ez a bérc az akkoriban turisztikailag nehezen elérhető Lomnici- csúcs volt.) Mi több, ez nem volt az első ilyen túrája: ,,... immár negyedszer jelentem meg ezen a lélekemelő s testerösitó magaslaton". Vahot 1857. augusztusi tátrai tartózkodását felhasználta további hegyi túrákra is. Egy napon húsz lovas karavánja igyekezett a Tarpataki-völgybe, amelyet szépségéért ,,Bájvölgy"-nek nevezett, nyilván nem tudva azt, hogy már korábbi magyar forrásmüvek is Tarpataki-völgyként tartották számon. A Napkelet szerkesztőjét különösképpen foglalkoztatták e romantikus völgy vízesései. Eljutott a Tarajkára és a „Rablók szirtiéhez" is. S mivel itt rejtekhelynek is alkalmas hasa- dékra talált, megállapította, hogy talán ,,innen kapta nevét, noha a Kárpátokban igen ritkán fordulnak meg rablók". A túra végső célját, a ma már gépkocsival is járható Fel- kai-völgyet lovon érték el. Akkoriban még ,,rengeteg fenyvesen át, köves, sziklás, veszélyes utakon, két órai nyaktöró lovaglás után". A Magas-Tátrában akkor még nem volt menház. A Felkai-völgy tavánál a kirándulók - köztük két fiatal nő - tábortüzet raktak. Vahot szavai szerint: ,,A fenyő pattogó tüzénél szalonnát, fiatal marhahúst sütöttünk, a diószegi kíséretében jóízűen elköltöttük, s utóbb még daloltunk is jókedvünkben, és szép nyelvünk visszhangja föllé be a tátrai rideg levegőt“. Vahot e látogatása idején már idényutó volt. Neki azonban nagyjából megfelelt a nyugalom, az a körülmény, hogy „a pesti iró és nem író urak nagyobb része éppen akkor távozott, mikor mi megérkeztünk, s örültem, hogy minél kevesebb emberrel találkozom e helyen, hol a természet bájaival s csodatüneményeivel barátkozni, társalogni a legnagyobb élvezet". Beszédtársai közül főleg Veszter Sándor zeneszerzőre figyelt fel, akinek folyóirata 353-354. oldalán egy életrajzi karcolatot szentelt. Továbbá a tátrai fürdőhelyre látogatók társadalmi életének szellemes szervezőjére, „kinek nevét szerénységénél fogva meg nem említhetem". Szinyei Valériáról, egyebek között a smoko- veci kölcsönkönyvtár alapitójáról van szó. Ez csak Vahotnak már említett, a fürdőhely emlékkönyvébe rótt elragadtatott (s talán kissé szerelmes) soraiból derül ki. Ezt az emlékkönyvet Rainer János, a fürdőhely akkori bérlője alapította és gondozta, s ma a Tátrai Nemzeti Park Múzeumának birtokában van. Mivel Vahot útirajzi karcolatából közvetve kiderül, hogy többször is járt a Magas-TátráE. Heckenast: Stary Smokovec 1855-ben, színes litográfia ◄------------------------------------------------------------------------------------ban, tüzetesebben áttanulmányoztam az emlékkönyvet. Megállapítottam, hogy az „én emberem" nem hagyott benne nyomot minden tátrai tartózkodása alkalmából. Eltekintve az 1857. augusztus 8-i bejegyzéstől, aláírása csak két ízben szerepel benne. Először egy tómondatos bejegyzés:,, Vachot Imre ügyvéd Pestről nyárhó végén 1841". Az öt évvel későbbi bejegyzés érdekesebb. Cime: „Smeks keresztelő levele, 1846. nyárhó utolsó napján". A szövegből kitűnik, hogy a fürdövendégek egy csoportja Sponer G. javaslatára az addig általában elfogadót Smeksz helyett kiötlötte a fürdőhely magyar nevét - Tátrafüred. Ez röviddel később hatóságilag elfogadott fogalom lett. Tátrafüred Smeksznek neve, Minden magyar Így nevezze. Egészséges vize, ege, Büszke erre Szepes megye. A versike alatt ,,keresztelőpapként“ szerepel „Kronperger Antal magyar nyelvtanár Pesten"; a négy „keresztkoma" és a három ,,keresztanya“ sorsát pedig „Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője" nyitja meg. A gyöngyösi születésű Vahot - eredetileg Vachot és Vachott Imre is (1820-1879) - Budapesten élt 1838-tól, és rövid ügyvédi gyakorlat után teljesen áttért az irodalom berkeibe. Első műve, az 1841-ben irt Zách- nezmetség című tragédiája a politikai cenzúra elutasító állásfoglalása miatt csak később került színre. Szerzőként és szerkesztőként együttműködött az Athenaeum, a Figyelme- zó és a Regélő c. folyóiratokkal. Rokona, Kossuth Lajos az 1842-1843-as években rábízta Pesti Hírlapjának újdonsági és művészeti rovatát. Számos forradalmi színezetű színmüvet irt 1848-ig, s a forradalom után sem tört meg szerzői lendülete. Kiadta a Magyar Thália c. zsebkönyvet, majd megindította a Magyar- és Erdélyország képekben, később A nagyvilág képekben c. nagyléleg- zetü művek kiadását, s ezekben szerzőként is szerepelt. A Pesti Divatlap kiadójaként és szerkesztőjeként 1844-től nagy sikert ért el. A szerkesztőségben az 1844-1846-os években Petőfi Sándornak is rendes alkalmazást adott. A kevésbé ismert Napkelet kiadása az 1857-1862-es években közírói tevékenységében tulajdonképpen márt csak hattyúdalnak számított. Ezt követő elhallgatása, de már ezt megelőzően is eredetileg ígéretes irodalmi munkásságának hanyatlása következtében a halála után számos magyar irodalomtörténész eléggé meg nem érdemelten megfeledkezett róla. Jómagam elsősorban Vahot Magas-Tátra iránti kapcsolatára kívántam fényt deríteni. Petőfitől eltérően lelkes csodálója lett, pedig az Alföld szülöttje és tartósan nagyvárosi lakos volt. Végül szeretném még megjegyezni, hogy Vahot Napkeletje első évfolyamának 683-687. és 700-704. oldalán Győri Vilmos Fekete-tó cimű, a Karbunkulus-torony (a Magas-Tátra egyik ősúcsa) alatti Zöld és Fekete-tó mondáiról szóló cikkét -„Vahot Sándornénak, a Karbunkulus Torony széptollú írónőjének" ajánlotta. Vagyis Vahot sógornőjének, a forradalom utáni sikeres írónőnek, született Csapó Máriának. Nyilván neki is, csakúgy mint a férjének, a költő Vachot Sándornak, Vahot Imre bátyjának, bensőséges volt a Tátra iránti viszonya. Sajnos, róluk már semmit sem árul el a Stary Smokovec-i emlékkönyv... IVAN BOHúS lllllllllllllllllllllllllllllll EGY DOHÁNYOS PANASZAI Cigaretta helyett virág Elhatároztam, hogy felhagyok a dohányzással. A legfőbb indítóok nem a reggeli krákogás, sem a sípoló tüdő, nem gondolpk a légcsőhurutra, sem az isiászra, sót, a rákra sem. A fő ok valami másban rejlik. Mint dohányost korábban nemcsak a trafikosom tisztelt, hanem a széles közvélemény is, hiszen hosszú évek óta tisztes összeggel járultam hozzá az államháztartáshoz. De ami volt, elmúlt, most a tulajdon feleségem is rám nyitja az ablakot. Hol vannak azok az idők, amikor az embereket nem osztották dohányzókra és nem dohányzókra. Az egyetlen kivételt talán az utasok képezték. A dohányos nyugodtan kiválaszthatta a megfelelő jelzéssel ellátott vagont, tudniillik a szerelvények nagy része ilyen volt. A nem dohányzó utas, ha egy kicsit igyekezett - szintén megtalálta a maga kocsiját. Ma azonban, ha rá akarok gyújtani, végig kell nyargalnom az egész szerelvényen, hogy leghátul találjak egy Linzben, 1913-ban gyártott kocsit. Hanem attól a levegőtől, ami ott fogadja az embert, végképp elmegy a kedve a cigarettától, siet vissza a nem dohányzókhoz, ahol úgy ahogy mégiscak lélegzetet vehet. Vagy vegyük az éttermeket, öröktől fogva érvényes volt, hogy a jó ebéd után jólesik a cigaretta. Ma a legtöbb étteremben tapintatosan tudtára adják a vendégnek, hogy ebédidőben tilos a dohányzás. A dohányzásellenes hadjárat a magánéletbe is beférkózött. Az utóbbi időben nem vagyok hajlandó vendégségbe menni a feleségemmel. Megtörténik például, hogy látogatóban előveszem a cigarettát... A háziasszony erre nyomban megjegyzi, hogy bezzeg azelőtt a férfiak milyen jólneveltek voltak, csupa „szabad-e", „ha megengedi“... de ma!... Egyúttal hozzáteszi, hogy az ó férje az erkélyen cigarettázik. S mivel kint zuhog, a cigarettát visszadugom a zsebembe. A munkahelyeken is komolyra fordult a helyzet. Mindmostanáig egyetértésben dolgoztak- a dohányosok és nemdohányosok. Egyesek élvezettel szívták a bagót, mások némán tűrték, egy szóval sem tettek szemrehányást. Ma a nemdohányzók erősen szorgalmazzák: törvénybe kell iktatni, hogy minden zárt helyiségben tiltsák meg a dohányzást. Az egészségügyieknek köszönhetően a helyzet olyannyira elfajult, hogy amikor a trafikban a kedvenc cigimet vásárolom, azt olvasom a dobozon, hogy milyen könnyelműen kockáztatom az egészségemet. Hol maradt a reklám? Nemrég azt olvastam, hogy egy olyan dohányos - mint én, élete folyamán mennyi szennyet nyel le. Elfog az iszonyat, ha rágondolok, hogy esetleg rövidesen valaki azzal az ötlettel áll elő, hogyan nyerhető hiánycikknek számitó fém a dohányosok földi maradványából. Egy cseppet sem vigasztal az a tudat, hogy az örökösök bizonyos kártérítést kapnak érte. Mint látják, a dohányosoknak ma minden tekintetben nehéz. Legjobb volna egyszer s mindenkorra felhagyni a dohányzással. Franciaországban állítólag virágnyelv segítségével próbálkoznak vele. Minden férfi, aki úgy dönt, hogy aznap nem gyújt rá, virágot tűz a gomblyukába. Csak nem tudom, hogy kertembe egynyári virágot ütessek-e vagy évelőt. JOSEF ŐTAMBERK ;6 o JÉ 3 T3 o Sm a 0) i_ Hfí 3 C. O CD C a > Q) § Q) •O 2 N (0 £ 1 4e V) M m E id Vahot Imre
