Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
< A tonkini incidens, vagyis a Maddox torpedóromboló elleni állítólagos támadás szolgáltatott ürügyet 1964. augusztusában az USA-nak ahhoz, hogy megkezdhesse a VDK (ma VSZK) rendszeres bombázását. Az International Herald Tribune a 20. évforduló kapcsán cikket közölt Robert Scheer tollából arról, ami már az első pillanatban is nyilvánvaló volt: a Maddoxot sosem érte provokatív támadás. Scheer cikkét a Magyarországból vettük át, rövidítve. A zavar 1964. augusztus 4-én éjszaka kezdődött, magasan a kémhajóvá átalakított régi romboló, a Maddox prancsnoki hidján. John J. Herrick kapitány, két háborút megjárt 44 éves veterán, aki a szuroksötétben még a néhány méter távolságban levő tárgyakat sem látta - és ezért teljes mértékben rá volt utalva a lokátorok és a hangfelderitö berendezések által szolgáltatott elektronikus információkra, valamint az ellenség lehallgatott híradásaira - arra a következetetésre jutott, hogy a lokátorok képernyőjén megjelent rejtélyes pontok észak-vietnami járórhajók, amelyek két hajóegységböl álló kötelékét szándékozzák megtámadni. Herrick kapitány, a 7. amerikai csendesóceáni flotta 192. rombolócsoportjának parancsnoka sürgős rádiótáviratot küldött a honolului csendes-óceáni haditengerészeti föprancsnokságra. A táviratot röviddel később beolvasták az elnöknek, aki éppen reggelijét fogyasztotta a Fehér Házban, 12 zónaidövel odébb. Johnson dühös lett. Két nappal korábban a Maddox először tüzelt három észak-vietnami járórhajóra, amelyek 16 kilométerre megközelítették a Maddoxot. Herrick kapitány úgy vélte, hogy a támadás küszöbön áll. Most nyilvánvalóan egy második incidensről volt szó, és a következő 14 órában az elnök munkatársai egy megtorló légicsapást fognak tervezni. Johnson - az elnökválasztási kampány közepette - ragaszkodott a határozott akcióhoz, hogy még aznap este bejelenthesse azt a televízióban; miközben törzse lázasan igyekezett megállapítani, vajon valóban sor került-e a támadásra. Hogy a határidőt betarthassák, Johnson felül fogja bírálni a csendes-óceáni főparancsnok döntését, és bejelenti Észak- Vietnam bombázását, még mielőtt az amerikai pilóták egy része elérte volna kijelölt céljait. A verófényes Washingtonban mindez világos és egyszerű volt — de nem olyan világos messze a sötét öbölben. Herrick kapitány akciójának célja - amelyet a Fehér Házban dolgoztak ki és amelyet az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója irányitott - kezdetben még jómaga előtt is titok volt. Minden egy héttel korábban kezdődött, amikor a hírszerző hajóvá átalakított Maddoxot a térségbe irányították, hogy adatokat gyűjtsön Hanoi lokátor- és híradóhálózatáról és erődemonstrációt fejtsen ki az észak-vietnami tengerpart közelében. Ezzel egyidejűleg a dél-vietnami hadi- tengerészet személyi állománya , amelyet az Egyesült Államok képzett ki és amerikai hadihajókkal látott el, megkezdte az északvietnami célok elleni titkos rajtaütések sorozatát. Herrick kapitány nem tudott róla, hogy egy ilyen támadást július 30-án éjszaka el is kezdtek, közvetlenül azt követően, hogy a kapitány megkezdte cirkálását az északvietnami partok mentén. Az észak-vietnami járórhajók, amelyek augusztus 2-án megközelítették a Maddoxot, valószínűleg a támadást akarták megtorolni. Dean Rusk akkori külügyminiszter ennyit ismert el Maxwell D. Taylor tábornokhoz, az USA vietnami nagykövetéhez intézett titkos rádiótáviratában a következő este.„A Maddox-inddens közvetlen vonatkozásban áll (Észak-Vietnam) erőfeszítéseivel, hogy ellenálljon ezeknek a tevékenységeknek“ - mondotta Rusk. A ugusztus 3-án, egy nappal az első tonkini incidens után, Herrick kapitány kérte, hogy járőrözését szüntessék be, mivel úgy vélte, hogy ez a feladat veszélyes a Maddoxra. Ulysses Grant Sharp tengernagy, a csendes-óceáni amerikai fegyveres erők főparancsnoka elutasította kérését, mivel úgy vélte; az ilyesmi kétségessé tehetné az Egyesült Államoknak ,,azt az elhatározását, hogy törvényes jogainkat érvényesítsük ezeken a nemzetközi vizeken". A rádiólehallgatást, amely Herrick kapitány feladata volt, egy híradófülkében folytatták, amelyet a Maddox hajókéményei között helyeztek el. Hírszerzési szakértők teljesítettek szolgálatot a fülkében, akik lehallgatták és lefordították az észak-vietnami híradásokat. Időnként a közlemények lehallgatásával megbízott tiszt olyan hírekkel jelentkezett, amelyek szerinte arról szóltak, hogy milyen tevékenységet folytatnak az észak-vietnamiak. Augusztus 3-án éjjel az Egyesült Államok irányítása alatt egy másik dél-vietnami rajtaütési akciót indítottak, és a Maddox által lehallgatott közlemények szerint az észak-vietnamiak a rajtaütést összetévesztették Herrick kapitány járőrözésével. Augusztus 4-én a kora esti órákban a hírszerző tiszt jelentette Herrick kapitánynak, hogy a rádióhírek azt jelzik: közvetlen támadás van készülőben a Maddox és testvérhajója ellen. Herrick kapitány továbbította a figyelmeztetést Washingtonba. Reggel 9 óra volt a keleti nyári idószámitásnak megfelelően, amikor az üzenetet átadták Robert S. McNamara miniszternek. Tizenkét perccel később McNamara felhívta az elnököt, aki a demokrata kongresszusi vezetőkkel tanácskozott. r madtak? - bömbölte Johnson, amikor tudomására jutott az áili- tólagos támadás" - emlékezett később Carl Albert, a képviselöház többségi csoportjának vezetője, aki még ott maradt a kongresszusi reggeli után. ,,Most megmondom Önöknek, hogy mit akarok" — mondta Johnson McNamarának. ,,Nemcsak azt akarom, hogy semmisítsék meg azokat a járőrhajókat, amelyek a Maddoxot megtámadták, hanem azt is akarom, hogy mindent pusztítsanak el abban a kikötőben; azt akarom, hogy minden létesítményt semmisítsenek meg. Alapos leckét akarok nekik adni." Ebben az időpontban azonban Herrick kapitány nem azt közölte, hogy hajói támadás alatt vannak, hanem csak annyit, hogy a rádiólehallgatás egy támadás valószínűségére mutat. Tüstént a reggeli után Johnson - aki el volt <oglalva a republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater elleni kampányával - sétálni ment tanácsadójával, Kenneth O'Don- nefWel. „Lyndon Johnsont egyaránt támadták a jobboldaliak és a héják - irta O'Donell.- Az elnök el akarta kerülni, hogy azzal vádolják őt: ingadozó vagy határozatlan vezető. Magának a »Tonkini-öböh határozatnak a megjelenése nem volt egyéb, mint politikai színezet egy már elhatározott döntés számára". Egyesek előtt a Maddox híradófülkéjében szolgálatot teljesítő tiszt, akinek a jelentése a küszöbönálló támadásról elindította az incidenst, „szőrgombolyagjós“ néven vált ismeretessé. Ezzel a névvel szerepel ugyanis Mark Twain „Huckleberry Finn" cimú regényében az egyik regényalak, aki a szörgombolyagból olvassa ki a jövőt. „Valahányszor a szőrgombolyagjós kijött a fülkéjéből, aggódni kezdtem - mondotta dr. Samuel E. Halpem, aki a hajó orvosa volt , s jelenleg radiológiai profesz- szor a Kaliforniai Egyetemen San Diegó- ban. - A tiszt felszaladt a parancsnoki hidra, és ezt követően a duplex-távbeszé- lőrendszeren közölték, hogy ezek a járőrhajók felénk közelednek - és megpróbálnak megtorpedózni minket. De mi nem fogjuk ezt megvárni, hanem tüzelni fogunk rájuk, és természetesen ezt is tettük. “ Dr. Halpern hozzáfűzte, hogy a harc után néhány vezetőt valóban felbosszantott a szőrgombolyagjós és a fükéje. Az egyikük kijelentette: „Le kellene dobni a fedélzetről azt az átkozott fülkét!" Később a kormányon és a kongresszuson belül folytatott vizsgálatok kétségbe vonták, hogy a rádión lehallgatott hírközlések egy küszöbönálló támadásról a Herrick kapitány hajói körüli akcióra vonatkoztak volna. Négy évvel később a szenátus külügyi bizottsága előtti meghallgatása során McNamara kijelentette, hogy az augusztus 4-én reggel lehallgatott hírközlések.csupán azokat a parancsokat tartalmazták, hogy ,,készüljenek fel katonai akciókra". A parancsot két olyan hajónak adták ki, amelyek nem voltak alkalmasak torpedóvetésre. Ezen az éjszakán azonban a rádiós — kezében a lehallgatott közleményekkel- Herrick kapitány és tisztjei a furcsán mozgó lokátorpontokat és a szonáris zajokat torpedótámadásnak értékelték, amelyet általuk nem látott ellenséges hajókról indítottak. 21.52-kor Herrick kapitány jelentette, hogy mindkét hajója torpedótámadásnak van kitéve. 22-30 torpedót számoltak meg a következő két órában, amelynek során a rombolók nagy sebességgel kitérő manőverezéseket hajtottak végre. Az ennyi torpedóról szóló hir gyanút keltett a Maddox tisztjei között, mivel tudomásuk szerint az észak-vietnami haditengerészet mindössze 24 torpedóval látta el az összes járórhajóját. Végül is az amerikaiak gyanakodni kezdtek, hogy bármit is jeleztek műszereik, nem volt készülőben támadás. A két közeli repülógép-anyahajóról felszállt vadászpilóták, akik légioltalmazást biztosítottak a rombolók számára, veszélyesen közel repültek a hullámzó tengerhez, miközben világitóbombákat dobtak ki, és sortüzeket adtak le a. lokátorpontok által jelzett célokra. Ók sem tudták azonban megerősíteni ellenséges hajók vagy torpedók jelenlétét. A „harc“ végén „egyik rombolót sem érte találat és egyetlen torpedó sem robbant fel“. Washingtonban a gépezet azonban kérlelhetetlenül mozgásba lendült - a kétség komplikációi nélkül. Augusztus 4-én 10 óra körül Bundy bátyja, William, a kelet-ázsiai és a csendes-óceáni ügyek államtitkár-helyettese, aki a massachusettsi Martha’s Vineyardon nyaralt, sürgős telefonhívást kapott Rusk- tól, aki arra kérte, hogy azonnal térjen vissza Washingtonba. Bundy közölte, hogy aznap a külügyminisztériumban - a külügyminisztertől kezdve lefelé - senki, a legcsekélyebb mértékben sem kételkedett a támadás tényében. ’ gy vettem ki - mondotta Bundy hogy az elnök McNamarára, ó viszont Sharp tengernagyra és más hírszerző szakértőkre hagyatkozott a bizonyítékot illetően, amelynek alapján az elnök végül is úgy ítélte meg, szilárd bizonyíték van arra, hogy a támadás megtörtént." Az öbölben ez a bizonyíték szertefoszlott. Az úgynevezett támadás után néhány órával Herrick kapitány felmászott a Maddox parancsnoki hídjára, összeszűkült gyomorral attól tartva, hogy bizarr tévedés történhetett. Amint Herrick kapitány elérte a létra legfelső fokát, legrosszabb sejtése igazolódott be. Szembe találta magát Herbet L. Ogier parancsnokhelyettessel, aki arról tájékoztatta Herrick kapitányt, hogy tévesek voltak a jelentések a támadásról. A romboló szokatlanul nagy sebességgel haladt, miközben cikkcakkos mozgást végzett és a hangfelderitö berendezés által észlelt célok egy része, ha nem mindegyike, a hajó saját elektronikus jelei voltak, amelyek a saját kormánylapátjáról, nem pedig az ellenséges torpedókról verődtek vissza, mondta Ogier Herrick kapitánynak. Herrick kapitány a következő táviratot küldte Washingtonba: „Az akció felülvizsgálása kétessé tesz számos jelentést, a harcérintkezésekről és a kilőtt torpedókról. A lokátorra gyakorolt különleges időjárási hatásoknak, valamint a hangfelderitö berendezés túlbuzgó kezelőinek tulajdonítható számos jelentés. A Maddox ténylegesen nem látta az ellenséges célokat. Javaslom az értékelés kiegészítését, mielőtt további akcióra kerülne sor. “ Herrick kapitány jelentése a szolgálati úton keresztül NcNamarához jutott, de a Washingtonban kialakult harcias szellem, bármennyire is igyekezett azt leküzdeni Herrick kapitány, lendületbe hozta az eseményeket. Asemír mm l/él tényező játszott szerepet - emi f f\ lékezett vissza Bill Meyers, az elnök régi munkatársa, aki akkoriban Johnson újraválasztási kampányában működött közre. - A veszély a Barry Goldwater vezetése alatt álló jobboldal és a saját pártján belüli héják, a demokrata párt hidegháborús szárnya felől fenyegetett - amely a 60-as évek elején még erősen éreztette hatását, és amelyet elsősorban a párt Kennedy-szárnya vitt be a demokraták politikájába. Johnson Kennedy körülötte levő embereire (mint például Robert McNamara, McGeorge Bundy és Dean Rusk) szokott tekintgetni, és később hangosan elgondolkodott, mit gondolnának ezek az emberek, ha olyan álláspontra helyezkedett volna, ami szemükben erőtlennek látszott volna." McNamara megkérdezte Sharp tengernagytól: „Ugye nem áll fenn annak lehetősége, hogy nem kerül sor támadásra?" Sharp tengernagy erre a következőt válaszolta: „De igen, szerintem fennáll ennek egy kis lehetősége." McNamara ekkor megjegyezte: „Természetesen nem akarjuk azt addig megtenni (megtámadni Észak-Vietnamot), amíg nem tudjuk biztosan, hegy mi történt", és ezután megkérdezte Sharp tengernagytól: ,,Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni?" Amikor a tengernagy azt javasolta, hogy a megtorlási parancsot halasszák el addig, „amíg nem rendelkezünk határozott bizonyítékkal arról, hogy a támadás megtörtént", McNamara arra utasította, hogy tartsa érvényben a „végrehajtási“ parancsot. Washingtoni idő szerint 16,34-kor Herrick kapitány Sharp tengernagynak arra az utasítására, hogy tisztázza a helyzetet, a következőt táviratozta: „Az akció részletei zavaros képet mutatnak, habár bizonyos, hogy az eredeti rajtaütés (augusztus 4-én) bona-fide volt." Herrick kapitány táviratban inkább arra reagált, hogy mit közöltek vele a lehallgatott észak-vietnami hírközlésekkel kapcsolatban, mintsem arra, hogy mit látott. Amint erre nemrég visszaemlékezett: „Mit gondol, ki vagyok én, hogy kételkedjek azokban a hivatalos táviratokban, amelyek a fegyveres erők hírszerzőitől érkeznek hozzám? Gondolom, hogy .ezeket használta McNamara. Gondolom, hogy ezek alapján hozta döntését.“ A nemrégiben nyilvánosságra hozható- vá vált dokumentumok azt mutatják, hogy McNamarának is kételyei voltak augusztus 4-én az egész este folyamán, de nyomás nehezedett rá, biztosítania kellett: a dolog idejében rendeződjék ahhoz, hogy az elnök az esti hírekben megtehesse bejelentését. Az arra irányuló nyomás, hogy a televíziós nyilatkozatra sor kerüljön, még mielőtt a nemzet nyugovóra tér, továbbra is eltorzított két szorosan összefüggő és kritikus fontosságú folyamatot. Az egyik azzal a bosszantó részletkérdéssel volt kapcsolatos, hogy megállapítsák, vajon ténylegesen végbement-e a támadás. Herrick kapitány sürgönye után Sharp tengernagy lázasan küldte a sürgönyöket a hajókra, megprancsolva nekik, hogy tisztázzák a támadásokkal kapcsolatos helyzetet. A katonai vezetők másik gondja azzal függött össze, hogy az Észak-Vietnam támadására bevetett repülőgépeknek csapást kell mérniük céljaikra, még mielőtt az elnök bejelentése megfosztaná őket a meglepetés elemétől. Mindkét esetben kudarc következett be. A repülőgépeket bevetették Észak-Vietnam bombázására, még mielőtt a hajókról határozott válasz érkezett volna a torpedótámadásról - és számos repülőgép csak azt követően érte el célját, hogy Johnson tájékoztatta a világot a támadásról. A támadás során két repülőgépet lelőttek. Az egyik pilóta életét vesztette, a másik fogságba esett. 23.37-kor, mialatt Sharp tengernagy még mindig a támadás megerősítésének bizonyságát kereste, s 38 perccel azt követően, hogy Herrick kapitány utolsó távirata felsorolta a harc hiányzó jeleit, Johnson televíziós nyilatkozatában elitélte az észak-vietnamiakat provokálatlan támadásukért. J ohnson munkatársai, közöttük McGeorge Bundy, azt állítják, hogy még magának az elnöknek is kételyei voltak. Amint Ball visszaemlékezett egyik közelmúltbeli interjújában, az elnök panaszkodott neki „azok miatt az átkozott gondatlan tengernagyok miatt, akik repülőhalakra lőnek". Ball hozzáfűzte hogy Johnson „egyáltalán nem volt meggyőzve a dologgal kapcsolatban. De igen hosszú ideje vártak egy provokációra. Nem hiszem, hogy biztos volt a dologban, úgy vélem, hogy komoly kételyei voltak arról, hogy ez a támadás megtörtént. De az elnök és környezete szempontjából, amely keményebb amerikai irányvonal követését akarta, az eset megfelelt a célnak". 5. VII. 26.
