Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
F ÚJ szú 985. VII. 26. A Szovjetunióban, a Komi ASZSZK székvárosában, Szik- tivkarban ezekben a napokban rendezik meg a VI. Nemzetközi Finnugor Kongresszust. Az esemény alkalmából a Szovjet Irodalom magyar nyelvű száma külön összeállítást közöl. Juvan Sesztalov, Gorkij-díjas, szovjet- manysi prózaíró, költó alábbi írása e számban jelent meg. Olvasom a Kalevalát. Regölöm a Kalevalát. Nem dobbal és nem kantelével. Hanem Daruval. Ennek a különleges Darunak sok a szárnya. Szárnyai: könyvlapok. Lapozom a lapokat. Hangolom a húrokat. Hangzanak a húrok, felébred a lelkemben valami távoli és közeli, meghitt és titokzatos. Mi az, amit hallok? Fák fecsegése? Húrok hörgése? Medvék morranása? Vadászatra készülő vadász fohásza? Vagy halász varázséneke, aki a fagyot bűvöli, a fagyot, ami megállította a folyót, elérhetetlenné téve a Nagy Halat? Lapozom a Kalevalát, húrjaim táncolnak, felköltik szunnyadó gondolataimat. Miről gondolkodom? Elmondható-e két-három szóban? Egy-egy toliamra tévedt gondolatot mégis megkisérlek papírra vetni. Nemrég láttam egy különös filmet. Cime: Szél a Tejúton. A nagyszerű észt iró, Lennart Meri műve. Arról szól, ami népeinkben közös. Nemes feladatot teljesít: megmutatja a mélységből, időtlen időkből eredő nevezetes szokásokat, hagyományokat. íme, a kamera éles szemével karélok, vepszék, mordvinok, udmurtok, marik földjeit látom, (me a csum, a lappok sátra, gubbaszt a tundra havában. Komik szánjai száguldoznak, hanti halász csónakázik. Három szót: folyó, hal, nyíl, azután még sok szót hasonlított össze Lennart Meri, azonos tövűnek tűnnek ezek a balti észteknél és finneknél, csaknem egyformán hangzanak a Kárpátokon túli magyarok, s az Urálon túli manysik ajkán. Különösnek láttam, hogy a mindennapokban milyen sok a hasonlóság oly népeknél, kiket nagy földrajzi távolság s évezredek sora választ el egymástól. Például ahogyan temetkeztek manysik és magyarok. A manysik még nemrégiben is csónakban temették#! halottaikat. A csónak orrát és farát levágták, s a sir fölé helyezték. Magyarországon is vannak régi temetők, amelyekben csónak formájú fejfák állnak. Mit jelent ez? Közös őseink hagyták igy ránk. Közös emlék a nagy viz, a nagy folyó, s a csónak, ami a véges földi életből a végtelenbe kiúsztat. Folyó, hal, víz... A bölcsesség, az élet forrása. „Kicsi kunyhóban élt, éldegélt öreg- anyó meg öregapó“. így kezdődik a manysi mítosz a világ keletkezéséről. De ez a kunyhó vizen ringatózik, tutajon úszik. Kristálysugár-oszlopokon libeg a csillagos ég. Parttalan tenger hullámai ringatják a tüzes Napot, a jeges Holdat. Körös-körül viz, viz, viz... A hires Kalevalában is víz volt, csak a világ keletkezésekor. Talán nincs is olyan nép, amelynek tudatában ne a viz volna az anyja minden élő, teremtó, megtisztító, gyógyító erőnek. Az ősi időkben az orosz nép is ezt tartotta: „Víz Anyácska cárnője a mindenségnek.“ „Ahol viz nincs, föld sincsen.“ „Viz nélkül nincs élet.“ Ősi törzsek, régi népek hitvilágában szellemek, istenek és istennők képében jelent meg minden életnek forrása: a viz. A mordvinoknál „Vegy-avu“ - „Víz anya“. A manysiknál „Vit-hon“ — „Vízi fejedelem“ - közvetít a halászok és az egyes tavak, folyók gazdaszeilemei között. A „vízi fejedelmek“ áldozatul a zsákmány egy részét kapják meg a halászoktól. Őseink szerint rendkívüli hatalma van a víznek. Tőle függ, hogy üres, vagy teli hálót húz-e ki a halász a mélyből. „Erőim vízből eredtek, viz hatalmából hagyattak“ - mondja a Kalevala hőse, a „Vén vajá- kos Vejnemöjnen“. A viz nagy hatalom. Némely népeknél a viz szelleme az ember tanítója. És valóban, vajon nem ez a hatalom tanította az embereket hajót készíteni, hálót fonni, csatornát ásni, hajlékot építeni? A Kalevala dallamát, az emberek első énekeit vajon nem a hullámok zajából, patak-csevegésből, folyó-csobogásból hallotta ki az ember? Nem igy született-e meg az első dalos ember, az első költő? A viz - minden kezdetnek kezdete. A Kalevala - népeink legszebb bölcső- dala... Kezdetben volt a mese. Bűvös mese a Kalevala. Lehet, hogy elmúlt már a mesék kora? Gyermekeink manapság ritkán hallanak mesét. Új nemzedék mihez kezd a régi történetekkel? A mai embert hatalmába kerítette a mindennapok józansága. Hol vannak már a nagy vadászok, akik kézitusában győzték le a medvét? Hol vannak a szerencsés halászok, akik méteres tokhalat zsákmányoltak? Nincsenek már legendás hősök, ember- fölötti emberek. Pedig harcolni ma is kell még sok mindenért. Igen, a legendák korának talán vége. De a legendák-övezete ősi föld megmaradt nekünk. Régi mítoszainkból lehet meríteni - idejétmúlta dolog? Meg kell tartanunk a szétszakíthatatlan kapcsolatot őseink nemes hagyományaival, szellemével - ebben segíthet a Kalevala üzenete. A regéinkben rejtező ősi titkokat meg kell fejteni, föl kell deríteni, hogy mindenki megértesse apáink üzenetét. Föl kell tennünk újra meg újra az örök rejtvényeket, tán akkor rábukkanhatunk létezésünk jgazi értelmére - ebben segíthet a mese. Az ember azért születik, hogy nyomot hagyjon. Az igaz nyomát, mint csillagporos utat. A jó nyom — jó útitárs. Én az első manysi meséket nagyapámtól hallottam. Úgy emlékezem őrá, mint a folyóra, erdőre, az égre. Kunyhójára, meséire, jóságára. Halandók legfőbb ereje - a halhatatlan lélek ereje. Akiben ily erő lakozik, legyőzhetetlen! Nagyapámra emlékezem. Gyökereinkre gondolok. Az ember múltjától soha el nem szakadhat. Tudnia, éreznie kell, hogy ö utód, örökség hordozója, ősök szellemének, mítoszainak, runóinak őrzője. És a Kalevala mégsem névtelen. Sok más eposztól eltérően tudjuk gyűjtőjének, összeállítójának, alkotójának a nevét: Elias Lönnrotnak hívják. Ki is volt Elias Lönnrot? Én tudós nem vagyok, tudományos értékelést nem adhatok róla. Költő vagyok, s ezért tudom, hogy az elszigetelt tájakon külön-külön éló runókat csak Költő foglalhatta egységes egészbe. A runók egységes epikai keretbe illesztője, egy ritmusba, egy szivdobbanásba hangolója csak Költő lehetett. Ennek az alkotó munkának titka, varázsa van. De hát ki volt a Kalevala alkotója? Falusi szabó fia. Észak-Karjala vidéki orvosa. Lönnrot azoknak a nyelvén beszélt, gondolkodott, akik a runókat énekelték. Ó - földjének fia. A karél-finn nép tudatos hangja, ősi mágiájának bölcs megszólaltatója. Nép költője, modern ig- ric volt a Kalevala létrehozója. Orvos. Gyógyító ember. Javasember. Aki nem lehet meg mágikus szavak, igézők, imák, ráolvasások nélkül. Érzékeny hallással hajol a földre, hallgatja Suomi köves országának halászait, vadászait, földműveseit, ahogy dalolnak. Az ősi mágikus szavakat összeillesztette egyetlen lélekgyógyitó könyvvé, az Északi Ember egészségének és bölcsességének örök énekévé. A költészet - szárnyat adó fészek. A kiköltött madárka, midőn először röppen ki fészkéből, le-lepottyan, de végül mégis fölrepül, megerősödvén szárnyaiban. A költőnek is fel kell fészkéből szállnia, és énekelni, az Idő, a Föld, a Mindenség erejétől telitett, énekelni azoknak, akik ülve maradtak a meleg fészekben. Asztalomon heverő könyvem - a hatkötetes manysi szöveggyűjtemény, a Wogulische Volksdichtung. Gyűjtője Artturi Kannisto, a tudós nyelvész. Összeállította, a kiadást előkészítette Matti Liimola. A kiadás helye és ideje Helsinki, 1955-1963. lm e könyvből néhány fejezeteim, németből fordítva: Regék. Fény. Tűz. Dagály. Patak. Áramlat. A világ képe. Ere- detmondták. A szellemek és mitikus lények világa. Áldozati imák, varázsdalok, bűvölök. Mesék. Találós kérdések. Medveénekek. Urai dalok. Én a mi énekeinket anyanyelvemen olvasom. Nekem e*ek a szövegek nagyon ismerősek. Hiszen e század elején jegyezték le őket. Pogány gyermekkoromban ilyeneket hallgattam. Emlékszem nagyapán meséire. O sámán volt. Művész, varázsló, a szavak bűvésze. Vele Tamara Jufa: Illusztráció a Kalevalához találkozhatott maga Artturi Kannisto, a manysi mágia gyűjtője, a nagy utazó, nelyvtudós. Őseim bölcsességének eme tárházát még diákként kaptam meg. Matti Liimola küldte el nekem. Ki volt ö? Professzor? Akadémikus! Nem. Csak bőkezű ember, vagy jós, aki megérezte messziről, hogy valahol egy manysi diáknak úgy kellenek ezek a könyvek, mint a levegő, mint a viz, mint a tűz. Mivel fizessek ezért az élet vizéért, e tüzért, erdei népem lélegzetéért, melyet a civilizált világ jeleivel adtak át az örökkévalóságnak? Tudom, Matti Liimola már nem él. De valaki folytatja a finnugor kutatások nemes munkáját. Hadd tegyem hozzá a magam obulusát. De hogyan? Előttem a Vogul népköltészet hat kötete, a forrás, a bölcsesség kútfeje. De ez még nem Kalevala. A Kalevalát mindenki olvashatja. A mi eposzunkat még nem. Mert még nem jött el egy új Elias Lönnrot... A Wogulische Volksdichtungot csak én tudom elolvasni, s talán még néhány nyelvész. És mégis, milyen gazdag vagyok én! Kinek és mivel tartozom ezért a gazdagságért? Járom a Kalevala földjét. Hallgatom a finnek mai dalait és a karélok runóit. A tó köves partján, ahol „Lönnrot fenyője“ állt, más költőket követve elültettem a magam facsemetéjét. Megeredt-e a fenyő, nem tudom. De azóta nincs nyugo- vásom. Időről időre „a sinyomokba állok“, és elindulok a Kalevala utódainak földjén. Azon a hideg, köves vidéken finnek élnek. Rájuk gondolok. Földjükre, a fenyőkre, az emberekre. Szavaim - népem pogány üzenete- hamarabb érkeztek Soumiba, mint e földre érhettem. A hatvanas évek közepén Magyarországról egy finn újságot kaptam. Zöldfülű voltam, alig több mint húszéves, arcképemnek jobban örültem, mint az egész oldalt betöltő verseknek. Csak később tudtam meg, hogy verseimet a kitűnő magyar költő, Képes Géza, az Igor-ének és klasszikus keleti eposzok fordítója ültette át finnre. Megtanult manysiul. Elsőként fordított tőlem verseket magyarra, finnre. Suomiban 1977-ben jártam először. Akkor Fjodor Abramowal a szovjet irodalom küldöttei voltunk finn földön. Feledhetetlen napok, harmónia, megértés, forró találkozások. Finnországban a Belli+Goss Kiadónál megjelent a Jugor bölcső című könyvem. Válogatás versekből, poémákból, prózából. Akkor ismerkedtem meg Ulla-Lissa Heinóval, a szavak varázsló asszonyával, aki a manysi szókat a finn runók dallamára hangolta. Hála érte! Könyvem A szovjet irodalom könyvtára sorozatban jelent meg. E sorozat előző kötetei Gorkij, Solohov, Pausztovszkij, Szimonov könyvei... E rangos szomszédság kezdetben elbátortalanított. A Finnország városaiban tartott meleg baráti találkozók, a zsúfolt termek, az erős sajtóvisszhang izgalmamat, ami egy fiatalember izgalma volt, a művész meg- indultságává emelte. Hozzátok im ide érkeztem, de nem csak mint nyelvtestvéretek; van egy nagyobb nyelv a földön, a legtisztább, a legszebb, a jóság, a barátság nyelve, az emberiség, a béke nyelve! Hatalmas zenei alkotás szólama az északi lira. Atomszázadunk szépitője, békénk biztos, jó pillére. Van nékünk sok olyan rokonunk, ki nem vérség szerint való. Mindünk nye lvén daloljuk: Béke! Mondjuk: Boldogságot kívánunk! Milyen jó, hogy baljós korunkban ily nyelven is érthet világunk! Lehet, hogy e találkozások számomra a pogány varázslatok iskolái is, és a szovjet irodalomnak közvetítői is voltak. Ahogy az évek múlnak, egyre többet gondolok e találkozásokra. Mind élesebben látom gyöngeségemet, mulasztásaimat. De arra nyugodt lélekkel gondolok, hogy a legnehezebb helyzetekben is- a Természet fiaként - önmagamat megőriztem, emberségemben megmaradtam. Talán segítettek ebben őseim szellemei, s a Kalevala örökösei, akik olyan vendégszeretettel fogadtak engem, mint a Kalevala „sinyomain“ haladót. Köszönöm! Lina Haag könyve 1947-ben jelent meg először, de ez az 1944-ből származó dokumentum, mely szinte elsőként tudósított a náci Németországban történtekről, ma, új kiadásban is megdöbbentő olvasmány. Pátoszmentesen, tényszerűen írja le az eseményeket Hilter uralomra jutásától a háború közeli befejezéséig. A Haag-házaspár letartóztatása után évekig börtönből börtönbe kerül, majd koncentrációs táborba. Amikor az asz- szony kiszabadul, mindent elkövet, hogy megmentse kommunista képviselő férjét. Maga a történet nem mindennapi, hiszen bizonyára egyedi esetnek számít, hogy valaki ilyen körülmények között Himmler elé jusson, s képes legyen eredményt is elérni. Lina a kisember szemszögéből nézi a világot, igen érzékletesen tudja felidézni a harmincas évek hangulatát, a köznapi polgárok magatartását. Magánemberként küzd és szenved, vállalja a veszélyt, a maga szemszögéből deríti fel és érti meg a körülötte és a vele megtörténő szörnyűségeket. Nincs benne túlzás, nincs benne önsajnálat - s éppen ez az egyszerűség növeli az elmondottak értékét és hitelét. Határozott ember portréja, egy igazságért harcoló asszonyé, aki képes megőrizni emberi méltóságát az embertelen körülmények között is, aki sem félelemből, sem önös érdekből nem hajlandó a megalkuvásra. (K)
