Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-02 / 31. szám

A szörnyű jelenet után, melynek so­rán háromszor pofonütötte az asszonyt, Louis leült, hogy levelet írjon. Didine, az asszony az asztal túlsó végén ült, s szintén írni kezdett. Louis olyan szemmel nézett rá, mintha azt mondaná: Úgy, hát te is írsz! Mert mindig engem utánzói! Az asszony felidézte, hogy mi történt az előző este, amikor lement az alagsor­ba, a mosdókhoz és telefonfülkékhez vezető márványlépcsőn. Közben egyik kezével kirámolta a táskáját. Jól meg kellett gondolnia, hogy mit mondjon meg, és mit hallgasson el. Istenem, miért is nem tartotta meg Louis levelét? Miért kellett visszadobnia a postaládába? Hi­szen elvileg a postán is elkallódhatott volna! Nem emlékezett már rá pontosan, hogy mi állt a levélben. Mindegy, csak a legfontosabbat mondhatja: most, hogy az étkezést kifizette, már csak egyetlen frankja maradt, semmire sem elég. Pú­derdoboz, személyi igazolvány, fésű, kulcs, zsebkendő - egymás után átrakos­gatta a dolgokat abba a kezébe, amellyel a táska fülét és az árva egyfrankos érmét szorongatta. Minduntalan leejtett valamit, úgyhogy folyton abba kellett hagynia a rakodást, hogy lehajoljon. Szemben ültek egymással az asztal két végén, az asszony háttal az ablaknak. Szükségtelen volt függönyt tenni az ab­lakra egy olyan ház legfelső emeletén, amely messze a környék fölé magaso­dott. Odakinn olyan világos volt még, hogy, bár a szobában égett a lámpa, az asszony árnyéka a papírra vetődött. A vécésnéni percegő fénysugarakkal kötött. Mindkét telefonfülke foglalt volt. Naftalin árasztott hamis tisztaságszagot. Egy fiatalember volt még előtte, aki már akkor ott várakozott, amikor ő leért. Úgy festett, akár egy múlt századi zeneszer­ző. Más nők biztosan szemezni kezdené­nek vele, míg vissza nem néz, gondolta Didine. Ki tudja, talán megfelelnék neki. Soha egyetlen férfit sem szerettem iga­zán, mert azok a férfiak, akiket szeretni tudnék, nem szeretik az olyan nőket, mint én. Azt írta: ,,Drága Apa, most aztán igazán vége, nem bírok tovább Leois-val marad­ni. Néha félek. Az nem lehet, hogy te ne tudj nekem megbocsátani. Majdnem öt­venéves vagyok, te meg már nyolcvan­kettő. Lehet, hogy nemsokára meghalsz. Soha többé nem akarsz már szeretni engem, mielőtt meghalsz? Sohasem állt szándékomban igazságtlanságot elkö­vetni ellened.“ És még sok mindent, bár ez volt a leg­fontosabb; majd a telefonban is meg kell ismételnie. Nagyon valószínű, hogy apja még nem kapta meg a levelét, hiába ragasztotta rá Didine a házban fellelhető összes bélyeget, azt remélve, hogy így majd gyorsabban kézbesítik. Ismét visz- szarakott mindent a táskájába. Keze fém- szagú volt a lépcsőház sárgaréz korlát­jától. Határozott csapódással feltárult az egyik fülke kettős ajtaja, és a fiatalember belé­pett. Didine úgy látta az arcát az ajtó ovális üvegablakán át, akár egy régimódi portrét. A férfi egy darabig figyelmesen, kimeredt szemmel hallgatott, aztán Didi­ne látta, ahogy az ajka mozogni kezd. A másik fülke még foglalt volt. A háta mögött férfiak és nők csoszog­tak a vécék felé. Ácsorogtak a tükrök előtt, fésülködtek és kezet mostak. Az egyik vízcsap hörgött. A vécésnéni tá­nyérján egymás után toppantak a pénz­darabok. Nevetséges módon abban re­ménykedett, hogy a másik fülke nem szabadul fel addig, amíg a fiatalember be nem fejezi a beszélgetést, és ki nem jön, és akkor ő ugyanabba a kagylóba be­szélhetne, amelyet a férfi tartott szomor­kás arca elé. Mintha ez bármit is segítene rajta! Nem, segíteni nem segítene, de mintha annak, amit tenni készül, valami távoli dicsfényt kölcsönözne. Louis már régen elment, amikor ő még mindig a levéllel bajlódott. Elsősorban azért, mert hosszasan elgondolkodott, aztán pedig lassan írt és jó nagy betűk­kel, mert attól félt, hogy a házvezetőnő nem lesz ott, s apjának, aki egyre rosz- szabbul lát, magának kell elolvasnia a le­velet. Mit is tehetne tulajdonképpen még ér­tem? - gondolta az asszony. Azt, hogy megbocsát nekem; akkor még ma este elmegyek hozzá, még ha gyalog kell is megtennem az egész utat, három óra járás, és végig macskaköves az út. Eb­ben a magas sarkú cipőben. Még Louis kedvéért vettem. Talán nem is volt jelentősége Louis levelének, gondolta, az utcára érve vég­ső kétségbeesésből optimizmusba át­csapva. Beszívta a szitáló esőt. Az apjának írt levelet végre kielégítő­nek találta és leragasztotta. Aztán bele­bújt a kabátjáb.a, mert az volt a szándéka, hogy azonnal bedobja a levelet; kilépett a folyosóra, és megnyomta a világítás gombját. Ahol az épületben csak idő­szakos világításra volt szükség, a folyo­sókon, az öltözőkben, a vécékben, min­denütt egyszerre gyulladt ki a fény, há­rom percre. Leszaladt a lépcsőn, a lift csak a hivatali órákban működött. Az utcán egy lélek sem járt. Az épület hosszú árnyékának közepén, akár valami gerinc, szaggatott vonal világított, amely hirtelen eltűnt, a fény automatikusan kia­ludt. Mivel az utcának ezen az oldalán a lámpák valami hiba folytán nem égtek, a hold erős fénye tisztán esett a házra, amelynek falán a postaláda lógott. Széllel szemben szaladt lefelé a lejtős utcán, a ládához. A levél kétrét hajlott a kezé­ben, amikor be akarta gyömöszölni a nyí­láson. Nem sokkal az ürítés ideje előtt érkezett, s a láda már szinte semmit sem tudott befogadni. Benyúlt, kihúzott né­hány levelet. Aztán becsúsztatta a saját­ját. Az ujjával utánanyúlt és betuszkolta jó mélyre, a láda belsejébe, hogyha vala­kinek hasonló ötlete támadna, az ő leve­lét semmi esetre se érje el. A többi levelet is visszadugta, de előbb megszemlélte őket, egyiket a másik után. Köztük volt az a levél is, amit Louis írt egy félórával ezelőtt. A szája kinyílt, futásnak eredt Louis levelével a kezében, egy kirakat előtt állt meg. Hát mégiscsak neki írt! Először látta ennek a nőnek a címét. St. Joost ten Noode-ben lakik. Egész este gyanította, hogy Louis ennek a nőnek írt. Csak amikor a férfi tíz perc elteltével sem jött vissza - ennyi idő kell ahhoz, hogy egy levelet feladjon -, akkor oszlott el a gyanúja. Mert ha Louis hetenként el­ment hazulról, már tudta, hogy ezzel a nővel van. Vajon, mit írhatott annak a nőnek? Nem tudná kitalálni, anélkül, hogy fel­nyissa a borítékot? Elég hanyagul volt leragasztva. A hüvelykujjával könnyedén, szakadás nélkül felfeszítette a peremét. Nem áll senki mögötte, hogy kilesse, mit olvas a homályban? Nem mert felnézni, kapkodva kirángatta a levélpapírt a borí­tékból, és széthajtogatta. Ismét összehajtogatta a levelet, de nem tudta elég gyorsan visszadugni a szűk borítékba, bal kezébe fogta boríté­kostul, és továbbment, attól félve, hogy talán már feltűnően sokáig állt egy hely­ben. Ma este volt tehát utoljára nálam, gondolta, s ez majdnem megnyugtatta. Igen ám, de hova menjen most? Apja nem tűrné, hogy visszamenjen hozzá. Maga elé meredt, csak a járdát látta, amely, valahányszor kirakat előtt haladt el, élesen megvilágosodott, és nagy kockák­ra tagolódott. A szél parázsló cigaretta­végeket sodort a lába előtt. Hirtelen egy zenés kávéház előtti to­longásban találta magát, és az óriási ablakokon be lehetett látni a pódiumig a terem végébe, ahol az előadás folyt. A terem teljesen kiürült már. A kinn ácsorgók csak azért nézték, mert a villa­mosra várakoztak. A zenekar félkörben ült. A zenészek bíborszínű szmokingot viseltek. A mikro­fonnál egy nő állt égszínkék blúzban és fekete atlasznadrágban. Harmonikán ját­szott, és közben ütemesen rázta dús szőkített haját. Talán az is egy ilyen nő, gondolta. Kinek az életét tudnám én felvidítani? A kávéház a megálló tőszomszédsá­gában volt. Végre csikorgó fékekkel befu­tott a villamos, és mindenki felszállt rá. Didine továbbment, és azt gondolta: Ugyan, azt csinálni, amit akar. Aztán sarkon fordult, és elindult a házuk irányá­ba. Holnap úgyis felhívja azt a nőt, gon­dolta, mit se számít, ha széttépem a leve­lét. Amikor a postaládához ért, megnyá- lazta a boríték szélét és visszaragasztot­ta, és olyan érzéssel, mintha mély folyó­ba vetné magát, bedobta a levelet. Min­den lépésnél elöregörnyedve, kapaszko­dott fölfelé az utcán. Az épület falán, amelyben lakott, egymás után gyúltak ki a reklám szavai: „ Tout le monde s’endort sur le matelas Béka. Ö azonban nem aludt. Azt remélte, hogy Lois még hazajön. Ki van zárva, hogy Eliane-nál legyen. Akkor minek írt volna levelet neki? De hát hol van? Amikor reggel még mindig nem jött meg, arra gondolt, bár nem tudta felfogni egészen: most már tényleg nem látom ót soha többé, pedig hát mégiscsak a fér­jem, aztán meg honnan szerezzek pénzt nélküle? Magához vett minden pénzt, amit otthon talált, és bement a városba. Néha abban reménykedett, hogy a férfi hirtelen belép abba a kávéházba, ahol éppen ült. Minden félórában felhívta ap­ját; de az nem jelentkezett. Utoljára azt gondolta: hazamegyek. Talán van még valami ennivaló otthon. Pihenek egy órácskát, aztán ismét útnak indulok. Apa ezúttal nem utasíthat el egyetlen szó nélkül; még ha ezelőtt min­dig ezt tette is. El volt szánva bármilyen megalázkodásra. Odafekszik az ajtaja elé, és megvárja, amíg beengedi vagy a rendőrséggel viteti el. Útkereszteződéshez ért, amely mé­lyebben feküdt, mint a város többi része. Az utcák összeszűkültek, sarokházak magasodtak a kereszteződés fölé. Hét irányból zúdultak lefelé az autók, akár az örvény gyomrába. Az asszony megállt a járdaszélen. Mögötte lecsapódtak az üzletek redőnyei, lassanként kigyulladtak a lámpák. A forgatag közepében buborék világított, vastag vörös üvegből való bu­borék. Ide-oda kapkodta a fejét. Hirtelen egyetlen vágyat érzett: hazajutni, amilyen gyorsan csak lehet, és lefeküdni. A forga­lom egyetlen pillanatra sem csillapodott. Végül úgy ment át a túloldalra, mint valami alvajáró. Minden oldalról hallotta a fékcsikorgást. De épségben megérkezett az utcájuk­ba, és felnézett a magas betonskatulyá­ra, amelynek legfelső szintjén laktak. A fényreklámot még nem kapcsolták be. Az egész épületet irodák foglalták el. Hat óra után minden kihalt volt, az abla­kok merev függönyök és fémredönyök mögé bújtak. Fel, egészen a padlásig, de azt innen az utcáról nem lehetett látni. A bejáratot vasrács zárta el; Didine egy lökéssel félretolta, aztán maga mö­gött ismét összehúzta. Némi kotorászás és csörgetés után retiküljéból elővette a kapukulcsot, bement és megnyomott egy gombot. Hirtelen egy szomorú lép- csóházban találta magát. Lassan elindult felfelé. A cipő nyomta a lábát. A falak és a lépcsőfokok csillogó fehér csempéi nedvesnek tűntek, mintha eltört volna valahol egy vezeték, s mindenfelé szivárogna a víz. Három perc múlva kialudt a fény. Már olyan magasan járt, hogy a lépcsőház keskeny ablaknyílásán alig-alig vetődött be egy-egy sugár a vá­ros fényeiből, és meg kellett állnia egy pillanatra az egyik idegen lépcsőpihenőn, hogy megkeresse a világítás gombját, és továbbmehessen. A padlásszint ajtaja félig nyitva állt. Amikor az utolsó lépcsőfordulóra ért, szí­ve már a fülében dübörgött. Louis pulóverben ült a szalvétával fél- ig-meddig letakart asztalnál. - Bonsoir - mondta a férfi. Felső ajkát, melyen lázkiütéstől állandóan csúnya var ékte­lenkedett, most is rosszkedvűen félre­húzta, mint máskor. De az asszony örült, hogy ott ül; a férfi, akit több mint tíz esztendeje gyűlöl. Legszívesebben meg­csókolta volna a kopasz sávot a feje közepén, bár az a kevés haja, ami még megmaradt, állandóan bűzlött. Legszíve­sebben letépte volna arcáról nehéz, feke­te keretes szemüvegét, hogy a szemébe nézzen. Semmi sincs még veszve! A férfi melléfogott! S ezt ő idézte elő, azáltal, hogy a levelét egy rövid időre feltartóztat­ta. Ugyanis, amikor végül mégis bedobta, a postaládát már kiürítették. Eliane vagy egyáltalán nem kapta meg a levelet, vagy csak későn. Louis felhívta Eliane-t persze nem találta otthon. Hiszen a nő nem tudhatta, hogy keresni fogja. Ne nézz olyan rondán, mindent tudok, gondolta már-már dévaj örömmel; de az üdvözlésre nem válaszolt. Mosolyogva és nagyot sóhajtva huppant le az egyik székre. Louis nagy karéj kenyeret evett. Meg­terített az asszonynak is. Kávét töltött neki a magas, fehérre zománcozott ká­véskannából, amely a kályhán állt, és két szem cukrot pottyantott a csészéjébe.- Merci Beaucuop fort, Louis - mondta Didine, s megpróbált ránevetni. De Louis csámcsogva elfordult az asztaltól, lábát himbálva keresztbe tette, és vörös-fekete nyomású sportújságjába merült. Az asszony megitta a kávét, és lehúzta a cipőjét, aztán a harisnyáját, azzal áltat­ta magát, hogy fáradt lába így jobban pihen. Kis idő múlva felállt, megkereste a papucsát, és kilépett a folyosóra. Meg­nyomott egy gombot, a fény kigyulladt. A vécé a folyosó végében volt. Jó mély helyiség, tulajdonképpen leválasztott ke­resztfolyosó. Szokásból elreteszelte az ajtót maga mögött, bár senki sem zavar­hatta meg. Aztán továbbment, felemelte a szoknyáját, és enyhe szédüléssel leült. Az üres harisnyatartó kapcsok úgy csö­römpölték körül az alsótestét, mint valami bohócsipka csengettyűi. Minél tovább ült, annál jobban erősö­dött a fájdalom; úgy érezte, képtelen lenne felállni. Itt a vécében is volt egy automata, amely a fény világítási idejét szabályozta. Szapora óraszerkezet ke­tyegett benne, és a ketyegés mégis egy­re lassult észrevétlenül, mint egy kiszára­dó vízcsap csöpögése. Aztán hirtelen megszűnt, és a fény kialudt. A gomb közvetlenül az ajtó mellett volt; nem, még pihen egy keveset, mielőtt oda­megy. Rosszul érezte magát. Lábszára förtelmesen izzadni kezdett. Érezte, hogy a cseppek végiggördülnek a lábikráján. A sötétben minden forogni kezdett körülötte. Kezét a gyomrára szo­rította. Nem valószínű, hogy a kávétól van, gondolta. A feje lassan előrebillent. Erőt kell vennem magamon. Visszamegyek, és lefekszem az ágyba. Ha fekszem, hamarabb elmúlik. Felállt, de úgy szédült, hogy képtelen volt lehajolni. A nadrág bilincsbe szorította a lábát. Lépni se tudott. Meg kellett kapaszkodnia a falban. Amikor végül mégis lehajolt, hogy kisza­badítsa a lábát, fölbukott. - Louis! - kiál­totta. Kiáltása visszhangzott a magas csempefalak között. - Louis! - üvöltötte, amikor kigyulladt a fény, annak jeléül, hogy valaki jön. Ki van zárva, hogy nem hallotta, de nem jön; szándékosan! Louis, ezt nem kellett volna. Ne félj, elhagylak úgyis, amint apámmal rendbe jönnek a dolgok. Valahol csak kell lak­nom nekem is. Senki sem segíthet raj­tam. Ahhoz, hogy újra férjhez menjek, csúnya vagyok. Apám azért haragudott meg rám, mert hozzád mentem. Nem azért lettem a feleséged, mert szerette­lek, hanem mert férjhez akartam menni. Tudok mindent, nem is tagadom. Még­sem tehetek róla, hogy nem szeretlek. Mindent megpróbáltam. Ezért nem kell csinálnod. Megpróbáltalak szeretni, nem rajtam múlott. A gondolatok peregtek a fejében, mint az üveggyöngyök. A tar­kója is görcsöt kapott, a keze remegett. Hirtelen kigyulladt a fény. Belefájdult a pupillája; az óra ketyegett. Végre jön, gondolta. De nem hallotta a lépéseit. A hosszúkás vécé fokozatosan előrebil­lent, mély szakadékká vált; egyre gyor­sabban, egyre mélyebbre zuhant, de sose ért az aljára. Félelme a padló fekete­fehér kockakövein sakkozott. Ó veszített. Egy pillanatig azt remélte, hogy valaki bejött az épületbe, és talán rátalál itt. De WILLEM FREDERIK HERMANS nem jöhetett senki. A i a kaput bezárták. E senki. Nyilván Louis akarhatott? Biztosan ban: Most már hatott Tágra nyitott szemmi jobban hallana. De látta a fényesre lakk szén elmosódva. így I gondolta, itt kell, hog emberek félig mezte holtan. Az automata Hirtelen kattanás, és már csak a szive < A sötétség ólomláb! érezte, mintha szünr lefolyó örvényében fc bukott az álom csatot Louis jóval éjfél utá ladt, s amikor fölért, i nesen a vécébe. Féli ludt a fény. Azt gondo gyújtom fel újra, és rr tózva. De a vécéajti teljesen lehetetlen \ legyen benn: hazafek egész ház koromsötí az ajtót, és érezte, elreteszelve. Meglep a folyosó túlsó végén bot, és visszajött a \ tesz „occupé“ jelzési áltotta, és fejét előres; az ajtóra csapott, rjiin Nem hallott mást, c-sa ta tompa percegésé riasztott volna fel álm Bement, körülnéze hogy nincs-e ott a; mindig bizonytalanul, a vécében van-e, v< kabát és harisnya né rohant hazulról, végű varhúzót. A retesz négy csa erősítve. A csavarhú; tag volt, és nem akart erejével nekifeszült i nek, és kicsorbította, végére kellett menni« a gombot, aztán tóvá te az izzadság: az ös: próbálkozott, de egyi lazítani. A csavarfeje forgácsolódott a tóm alatt, bár Louis teljes hezedett. Ismét eltelt kialudt. Odasietett, in< a folyosó falát. Alig fűtőtestbe ütközött, e tántorogva kerülgette csend volt, mintha s megvirradni. Kigyullai és a csavarhúzóva a retesznek, míg csal kévalóságon ütött lék így futkosott oda-vi hogy újból fölgyújtsa annyiszor azt gond volt az utolsó, nem bír GÖMÖF LEV KORSUM- Mit fogunk tem az asszonyt- 800 kalóriát Az első fogás 20 300 kalória a ha kalória.- Kaphatok 500 kalóriát?- Nem, nem k az asszony - reggel összesen Elfogyasztotta ledőltem, hogy e- Fölkelni! - - Menj sétálni, le dúlsz egy-néhár a hónapban egy tottál többet.- Fölkeltem és- Mit tettem? szony.- Mit?- Minek ettem édességet, harcc kig - nem bírtam Hisz ez 20 grar fehérje és 10 gr már 65 kilogram a súlyom - szám Valóban, egy kell találnom mag és kisétáltam az

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom