Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-20 / 51. szám

vonat kifordult a kanyarból és egyenesen rohant bele a vörösen izzó esti felhőbe. A pirosló mozdonyt már- StdBlÉHmár elnyelte a tüzes torok, de aztán hirtelen átcsusszant rajta, balra kanyarodva kékes köd rétegen szaladt át, melyet jegesfényú villanyégők világítottak meg. Végül megállt és úgy sistergett a félhomályban, mint valami tüzes patkó a hó mélyén ...

Néptelen vidéki állomáson álltunk.

Az ablakon át régi cseréptető látszott, fölötte fekete szilfaágak. A zúz- marás és pöndörödött levelek tengeri kagylóra emlékeztettek.

A fülke ajtaja kétszeri húzásra kitárult, és egy középkorú nő, gömböly- ded anyuka lépett be rozsdaarany színű szörmesapkában, fahéjbarna kabátban, melyet a sapkához hasonló prém díszített. Fiatalos, sötét szemét körbe járatta a fülkében, nagy, valódi bőr utazótáskáját ügyesen föltette a poggyászpolcra, határozottan az ablakhoz lépett, lehúzta, kihajolt és valakinek hevesen integetett.

A mozdony felprüszkölt, a szerelvény megmozdult s a nyitott ablakon át füst, sár és melasz szaga áramlott be. Az ablak mezején valamiféle ismerős virágok úsztak át, úgy tűnt fel nekem, hogy aprócska ibolyaszerű krizantémok voltak. Hamarosan rájöttem azonban, hogy nem a virág szagát érezem, hanem női illatszerét, melyet az asszony kabátjának szárnya kavart fel.

Útitársnőm levetette kabátját, tenyerével végigsimította sötétlila ruháját és megkérdezte:- Hagyhatom egy kicsit lehúzva az ablakot?-Tessék, engem nem zavar.

Leült és a kézitáskája után nyúlt.-Tudja... szeretnék rágyújtani.

Bűntudatos arccal elmosolyodott és sustorgott a piros cigarettásdobozzal.- Dohányzik?- Köszönöm.

Megtetszett a közvetlensége. Cigarettát vett elő a dobozból. Elnézését kértem:- Sajnos, nincs nálam gyufa.- Köszönöm, nincs rá szükség, itt van az én tűzcsináló masinám.

Megnyomta az öngyújtó tetejét, de mindössze egy halványpiros szikra perdült csak ki belőle. Néhány kísérlet után végül sárgán fellobbant a tömpe láng, amely aztán megnyúlt és bevilágította a nő arcát és sötét, enyhén kifestett szemeit - a cigaretta finoman rezgett összeszorított ajkai között.

Elvezettel szívta magába az első füstöt, s egy pillanatig a békés, sárga lángba nézett.- Úgy tetszik, nem túlságosan szófogadó - mutattam tekintetemmel az öngyújtóra.

Megforgatta az ujjai között és ráfújta a füstöt.- Csakugyan... nem túlságosan! Még nem tudok vele jól bánni, csak nemrég kaptam... A férjem hozta Svédországból.- Szóval külföldi cucc. Parádésan csillog.

A nő bizonytalanul elmosolyodott.- A férie qvakran jár külföldre?

Útitársam rám nézett, aztán a tekintete ismét a lángon állapodott meg. Megint ráfújta a füstöt, de csak olyan erővel, hogy a láng ne aludjon el.-Hát, ahogy vesszük... Én úgy gondolom, hogy elég gyakran. Ebben az évben például kétszer volt Finnországban. Tudja, ő... a férjem faipari mérnök, s a vállalatánál a fejlesztés a gondja.- Vagy úgy, most már jobban értem.

A nő a lángnyelvben gyönyörködött, olyan gyengéden fújta, mint kislány a gyermekláncfű bóbitáját.- Úgy világít itt nekünk, mint egy karácsonyi gyertya.

Meglepetten nézett rám s egyszerre elfújta a lángot.- Az az érzésem, hogy mi ketten ugyanarra gondolunk.

Én is viszonoztam könnyed, játékos mosolyát.-Téli estéken a szuggesztív gondolatok nagyon gyorsan terjednek. Az okosok ezt az optimális feltételeknek vagy a kedvező légkörnek tulajdonítAz ablak mögött aranyló nádas suhant el, amely beérő gabonaföldekre emlékeztetett, az elsuhanó cigarettatűz pedig valamiféle hullócsillagra augusztus végén...- Szörnyen szeretem az égő lángokat... a békés, játékosan lobogó lángokat. A lángok mellett mindenről megfeledkezem.. az egész világról.

Az volt az érzésem, hogy a hangját nem is úgy hallom, hanem csak emlékezem rá.

A sínek durván felkattogtak, az ablak mögött szürke vastraverzek suhantak el, alattunk feldübörgött a híd.

Az ablakban parázsló tűz hirtelen felém fordult. Útitársam kezével a sötétbe mutatott.- Itt nem messze... ott, a túlsó oldalon van a nyaralónk, vagyis a hétvégi házikónk, amelybe kandallót is csináltunk... Tudja, hogy két-három szilvafahasáb mellett átüldögélem ott az egész estét? Legjobban a gyümölcsfák lángját szeretem, az a legjobb a kandallóba. Tudja, olyan békés, bizalmas.t. én úgy mondom: gondűzö.

Eltűnődve veregette ujjával a hamut a hamutartóba.

A cigarettaparázs az ablak felé mozdult.- Emlékszik még azokra a játékokra?-Természetesen... ha azokra gondol, melyeket az oroszok hoztak negyvennégyben.- Igen, pontosan azokra. Éppen újév napján mentem ki értük, mert nálunk a faluban elterjedt a hír, hogy az öregmajorba az oroszok játékokat hoztak a szegény gyerekek számára. Tőlünk időközben néhányan már szereztek is maguknak belőle. Olyan kedves fajátékocskák voltak... Biztosan emlékszik rájuk.- Már hogyne emlékeznék, hiszen azon az éjszakán egészen reggelig fenn voltam. Valamilyen civil sofőr abban a visszavonulási zűrzavarban az országútról letért a mezei útra, s a major alatt a gémeskút közelében reménytelenül elakadt a sárban. A sorsára hagyott, játékdobozokkal teli teherautót találta meg a szovjet járőr. Később egy tank behúzta a majorba. Valahogy így keletkezett az a szép legenda a játékokról, amelyeket a szegény gyermekeknek osztogattak.

ANDREJ CHUDOBA

amm

ják. Az emberek rokon hullámokra hangolódnak... távoli adókat is képesek vagyunk fogni, amelyekről azt hittük, hogy nem is léteznek.

Sűrű esti köd sávjába értünk. A fülkében csaknem besötétedett. A nő arca egy kissé elmosódott, elvesztette határozott körvonalait, mint a fölivódott tintafolt. Csupán a cigaretta parazsa világította meg időnként az ajka fölötti finom szőrszálakat, s állát a háromágú csillagra emlékeztető sebhellyel. A lehúzott ablakon beáradt a dízelmozdony tompa dübörgése, s az illatosított dohányfüst szaga valami különösre, régire és ünnepire emlékeztetett, valami bensőségesen meghitt képre, melyet sehogy sem tudtam felidézni ..- Tudja - szólalt meg a nő a cigarettafüst mögül -, mi a karácsonyfára mindig valódi gyertyákat teszünk. Az én drágalátos férjem ugyan sosem ismerte el ezt a szokást, mindig a fejemhez vágta, hogy falusi vagyok. De miután tavaly Svédországban járt s ott gyertyákat látott minden házban és minden ablakban, megváltozott a véleménye. Azóta már hallgat, akár a hal.- Na látja... - jegyeztem meg találóan -, ezek azok a távoli állomások, amelyekről azt hittük, hogy már nem is léteznek.- Minden öreg fát elégettünk már a környéken. Most már egészen az öregmajorba járunk érte. Olyan ré- ges-rég kiszáradt almafák vannak ott, girbegörbék és odvasak... százévesek is lehetnek...-Tudom... ismerem őket... nagyon jól ismerem azokat az almafákat. Nagyon sokszor megmásztam őket almáért.- Nocsak? Maga onnan való? Arról a tanyáról?- Igen, a sors úgy akarta, hogy ott lássam meg a napvilágot.-Tényleg? Ott, abban a majorban, ahova az oroszok háború alatt azokat a játékokat vitték?- Igen, éppen abban.- Bocsásson meg, de akkor magát ismernem kellene.

Felállt és meggyújtotta a villanyt. Amint az arcomba nézett, felkiáltott:-Valóban, ismerem magát... becsület szavamra, felismerem. Emlékszem magára... És maga... nem emlékszik énrám?- De igen... úgy tűnik, már láttam valahol - ismertem be eléggé ügyetlenül és zavartan. - És erősen töröm a fejem, hogy honnan ismerem.

Tényleg erősen gondolkoztam s kerestem az összefüggéseket a nő arcvonásai és a múltam között.

A fehér kéz energikusan megmozdult.- Miért legenda?- Mert a katonák semmilyen játékokat nem osztogattak. Kialvatlanul, borostásan, holtfáradtan érkeztek hozzánk, az Ipoly mentére. Borongós tekintetükben, véreres szemükben ott volt még a véres kátyú, az égő tankok, a halott bajtársak emléke. Eszükbe sem jutott, hogy holmi bőkezű Jézuska szerepében tetszelegjenek. Számukra az a játékrakomány csak hasznos fa volt. Egy magas vaskályhában tüzeltek vele, amely körül ott aludtak fekve, ülve, s csak egyet kívántak maguknak: egy kis nyugalmat, álmot, csöndet.

Útitársam utoljára még egy nagyot szívott a cigarettából.- Tulajdonképpen nem is ez a fontos. Az embereknek elég volt a hír, végtére is számukra mindegy volt, ki adja nekik azt a játékot. Akkoriban nekem is az volt a fontos, hogy megkapjam ... De hogy azzal tüzeltek, azt nem sejtettem és nem is hittem... hihettem el, hiszen abban az időben mindössze tizenkét éves voltam.

A nő tekintete az arcomon időzött.- De magára világosan emlékszem. Még arra is, ahogy azt mondta: „Megnézem a szobában, a százados szobájában, talán még nem tüzelték el az összes lovacskát.“ Onnan aztán

kihozott egy olyan heh vacskát, s ezekkel a sz tóttá át: „Ez az utolsó, ai kült.“ ~v

Néztem az arcát és fe tam az emlékezetembe!- Hát, arra a utolsó lo lékszem. Ami magát rémlik valami de hogy , nézett ki, arra bizony szem. Abban az időben jorban regeteg ember rr

Az ablakban egy feli lánc vonta magára a fic követte a tekintetével, m a sötétben, és újra kére tett.- Maga is haza utazil- Igen.- Hosszabb időre?- Talán egy órára, ke- Olyan rövidke időre- Nem is olyan rövid gondolja, hogy az én sz már nincs rendes fér összes fala sem áll már. tanra az már egy kész r

A nő mozdulatlanná ’ mellkép.- Tényleg? Erről Mióta?-Jó pár éve nem I senki.- Miért költöztek el i gukéi?- Művelten ezt úgy hogy a lakosság migré a különálló települések dése.- Ha ezt nem maga m is hinném el. Nekem úg^ tavaly még láttam ott va- Lehet, hogy éppen Elég gyakran eljárok o< nyáron is. Ahogy jön.- Lehet ott még lakni'-Lehet is, nem is..

szólva, túlságosan sok <- Akkor hát mi az, ar Az emlékek miatt?

Lassan elnyomta a c és érdeklődéssel nézett,- Nehéz megmondan ban biztos, hogy nem cí lékek, hanem azok mi miatt is, amelyeket elhozc Sok mindent széthordta séggyűjtök, de a legs megmaradtak nekem, az én számomra áTsgs;

Lecsukta a hamutart közben egy pillanatra tekintetét az arcomról.-Tavaly például me< rozsdás darabkát abbó bői, amellyel a tank kihú kai teli autót a gémeskúl ványból... A legkedvese sem azonban idén ve szétesófélben levő megtaláltam borvörös érettségi nyakkendőn ugyan megrágtak már < még nem esett sze a nyakkendőt, amelyet júniusi korareggelen, bankettről hazatérőben, vittem haza. A kakasok korékoltak, s én úgy I a nyakkendőt, mint val lobogót, s az volt az é fanfárok fogadnak... íg^

MIKOLA ANIKÓ

Gyula bácsinak élő rokonai voltak. Hogy mégis miként szorult ki a módos, felvégi portáról, s annak még az istállójából is, azt ma már nem tudom. Talán ludas volt benne ö is egy kicsit. Egy nap megállt az udvarunkon, a tornác alatt, éhesen, kicsit szélütötten, félig süketen, és menedékért folyamodott.

Mivel különösebb bonyodalmak nélkül megtörtént az örökbefogadás, Gyula bácsi azon túl az asztalunknál evett és szállása nyáron a szénapajta, télen a mosókonyha volt.

Gondolatainak kapuját már elzárta az agyérelmeszesedés, de lába még megbírta a testét, keze még munkára kívánkozott, így ő lett nálunk a kertész. Nem afféle úri kertész, aki pázsitot nyír, meg virágot nevelget. Azokban az ínséges időkben krumpli termett a virágágyásokban is és futóbabból készüli a lugas. Újkeletű rokonunk tehát naphosszat ásogatott a kertben, vagy a favágó tönkön üldögélve kosarat font, kerti szerszámot javítgatott.

Gyula bácsi is örökbe fogadott bennünket, családjának tekintett, de ennek a tisztességnek ára volt. Meg kelleti tanulnunk: ő szabad ember, tesz amit akar, ahogy, és amikor akarja. Függetlenségét az első napokban, az elkövetkező beláthatatlan időkre, azzal szerezte meg, hogy anyám kérésére - hozna fel egy kis fát a konyhára- hátat fordítod és kiballagott a kertbe ásni. így hát együttélésünknek már korai szakaszában megtanultuk, hogy ne kérjünk tőle semmit. Az önálló cselekvésben kifejezett szabadság és testi-lelki függetlenség állapota volt az egyetlen vágya - tiszteletben kellett hát tartanunk.

Ha étekben nem is, külsőségekben azért tartottuk a rangot. Fehér abroszon, porcelántányéron a sültkrumpli vagy az üres főzelék is királyi eledel volt. Gyula bácsit ezek a külsőségek gém zavarták. Istenáldotta természetességgel tette túl magát sok szokatlan helyzeten. Késhez villához nem nyúlt, szalvétája mindig tiszta maradt, pedig fogatlan szájából ki-kifordult a falat, s gyakran visszacsur- gott tányérjába a leves. Soha nem dicsérte az ételt, de ahányszor kínáltuk, annyiszor mondta: ,,a’hat még“.

Csak a tisztálkodás miatt volt vita anyám és ő közötte. A húsvétra kapott mosott fehérnemű nyárra már alaposan elhasználódott, de a sürgetésre, hogy jó lenne alsót váltani, szokatlan eréllyel tiltakozott: majd az ünnepekre. S az ,, ünnepek“ fogalma nála a karácsonnyal azonosult.

Ha néha kiment a házból, annak csak egyetlen célja volt: ajándékot hozott. S ez az ajándék mindig egy kenyér volt, soha más. Mintha megfogyatkozott szavaival már kifejezhetetlen háláját akarta volna leróni. Nemcsak azzal,

amit hozott, azzal is, ahogyan hozta: két karjával ölelve, szívére szorítva a háromkilós kenyeret.

Eltelt a nyár, s az ősz is, és szokatlanul kemény tél következett. Fáztunk mindannyian, de Gyula bácsi még nálunk is jobban fázott mert a hideg és az öregség édestestvérek. Behúzódott a tűzhely melletti sarokba, s gondjaiba vette a fásládát, ami azon túl mindig tele volt tűzifával. Kérni sem kellett Gyula bácsit, tudta ő magától is, mikor kell felhozni egy-egy kar fát, s mikor kell tenni a tűzre. Ha nem volt más dolga, csendesen elüldögélt a sarokban, szemlélve, miként zajlik körülötte az élet.

Jól benne jártunk már a télben. Közeledett a karácsony, a maga kedves és súlyos gondjaival. A ,,kinek mit?“ nagy kérdése sötét árnyékot vetett szüleim arcára. Igaz, hogy szerény lehetőségeinknél csak mi voltunk szerényebbek, és mi, gyerekek, a mesekönyvnél szebb s gazdagabb ajándékot kigondolni se tudtunk, de mi legyen Gyula bácsival? Róla már épp leszakadóban volt a ruha, a legkevesebb egy meleg szvetter volt, amire szüksége lett volna. De honnan? Cak az tudhatja, milyen súlyos gondot okozott ez a kérdés, aki átélte azokat a háború utáni szűkös esztendőket. Kötni való fonál híján sárgás, nyers birkagyapjúból készült zoknikat fejtettek fel az asszonyok, abból kötötték a családnak a lélekmelegítőt. Nálunk azonban fejteni való sem igen volt.

,,Kötünk“ - jelentette ki mégis elszántan anyám és kihúzta a szekrény alsó fiókját, amely telis-tele volt,.valamire még jó lesz“ holmival. S lám, a kicsiny gombolyagokba tekert színes fonalmaradékok, a rózsaszín kötött babarékli, az ujjatlan kesztyúcskék s az agyonstoppolt gyapjúzoknik most kincsnek számítottak. Mi gyerekek fejteni kezdtünk, anyánk kötött. Ha vékony volt a szál, kettőt, hármat is egybefogott. Munkánk kezdeti sebessége nem lankadt, csak az idő sürgetett már nagyon. Ha egy• MARIÁ

egy szom pamutot I átvette eg a másnap szándék i asztal köz