Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
) a kapcjöia- ilt, és érezte, ise. nem lehetett la a kart. Ó, ipota! - a fér- iszag. A szá- yan, alig lát- holttest: egy- :e. hajolva, míg a háta. Na- alak; mindig bél, akik nem rajtunk. Sajnálkozva intoltan ismét ! imént látott- Várjon a tetthelyen! - szólt a férfihang kissé fenyegetően, majd egy kattanás hallatszott. Kilépett a fülkéből az utcára, körülnézett. Az utca hirtelen megélénkült, sót forgalmas lett. Úgy látta, sokan sietnek valahová, valaki nevetett valahol. Igen, csakugyan nevetett valaki, jól hallotta. Mielőtt még befordulhatott volna a mellékutcába, felüvöltött mellette két sziréna: a rendőrségé és a mentőké. Futni kezdett, és mutatta az autóknak az utat. Szaladt: tudta, merre kell menni, vezette a hivatalos közegeket, irányított, egyszeriben fontos lett mindenkinek. Az autók engedelmeskedtek neki, ő pedig odairányította őket a kapu elé. Mielőtt odaért volna, átvillant az agyán a félelem, hátha nincs is már ott a hulla, éget, és így jönniük, a ka/alami, a női ésú férfihang m, ismételje 1 egy fénykérf^*Sgukat. udja? ne tegye le i lógni a tele- rokra, lábujj- sgpróbálta kiutca nevét, tt volt, inkább a nevét.- mondta be elsétált, elvitték, vagy az egész csak érzéki csalódás volt. De mindent rendben talált, a hulla ott volt a helyén. A rendörorvos rögtön megállapította, hogy igazi hulláról van szó, a heverő alaknak már nincs szüksége az élőket megillető kezelésre. A hullát beemelték a rendőrautóba, ö pedig úgy sürgött-forgott köztük, mintha hozzájuk tartozna; ezért a hivatalos közegek csak akkor vették észre, amikor már fölvették a helyszíni jegyzőkönyvet, mindent lefényképeztek, és el akartak menni. Akkor ót is berendelték a rendőrkocsiba, ó pedig leguggolt a hulla mellé. Fény villant: ebben a helyzetben is lefényképezték. A rendőrőrsön egy-két óra hosszat valami előszobában várakoztatták, de nem unta el magát, mert azt nézegette, hogyan futkosnak körülötte a fontoskodó és fáradt arcú emberek. Időnként fölmerült benne valami emlékfoszlány, de sohasem a szürke város, hanem a kapualj, ahol a hullát meglelte. Akkor odalépett hozzá az egyik rendőr, és megkérdezte:- Kije volt a halott magának?- A legjobb barátom - mondta hirtelen. Ez nem volt ugyan teljesen igaz, de nem bánta meg, hogy ezt mondta. Ahogy múlt az idő, valóban ilyen érzése támadt, és ebben a furcsa városban senkit sem talált, aki közelebb állt volna hozzá: még a rendőröket és a foglárokat is túlságosan zárkózottnak és idegennek érezte. Akkor behívták egy másik szobába, egy asztali lámpa vakító pászmája csapott a szemébe: színpadon volt, reflektor- fényben, a figyelem középpontjában: ó volt a nap hőse. Fontosabb volt, mint a rendőr, aki a testetlen asztal mögött ült, és a jegyzőkönyv megírására készült:- Ki az áldozat?- A barátom.- Ismerte?- Nem ismertem.- Mi a halott neve?- Talán Paulus, de nem vagyok benne biztos.- önt hogy hívják?- Erre sohasem gondoltam. Bizony, valóban így volt: már régóta nem gondolt rá.- De kell, hogy legyen nálam egy számla - szólt reménykedve, és kutatni kezdett a zsebeiben. Végül előkerült egy gyűrött papírdarab. Kisimította, odatartotta a vakító fénybe, és örömmel kiáltott fel:- Sejtettem! Ide van írva, hogy Miller. A nevem Paulus Miller. Valóban, így lehet. A rendőr hosszasan nézett rá:- Mikor született?- Reggel. Biztosan reggel.- Hány éves?-Tizenhét. Talán egy kicsivel több. Úgy emlékszem, mintha már régen lett volna, hogy tizenhét éves voltam. De más szám nem jut eszembe.- Rendben van, ha tizenhét, akkor tizenhét *• szólt a rendőr olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. Érdekes! Hát akkor miért kérdezte? Valóban különös ez a város: máshol aligha adott volna ilyen ostoba válaszokat.- Milyen hivatalt visel?- Nem ón viselek hivatalt, a hivatal visel el engem.- Hol dolgozik?- Kifutófiú vagyok a talajgyártó minisztériumban. Tetszik a munkám. Már gyermekkorom óta erről álmodoztam, és most beteljesült a vágyam. Ugye, boldog embernek tarthatom magam? Es ön? Meg van elégedve rendőri élethivatásával?- Nem. Hol lakik?- Azt bizony nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki kiderítené.- Miért ölte meg azt a férfit ott a kapualjban? Várta ezt a kérdést. Mosolyogva válaszolt:- Én bizony nem öltem meg. Ki ölné meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először életében, miután már megölték? Hát nem logikus?- Milyen viszonyban volt vele?- Ő feküdt, én meg néztem.- Miért mondja, hogy a barátja?- Nem volt más barátom. Persze, ez mindenkinél egyéni, hogy kit tart barátjának. ön például biztosan nem óhajtana a barátom lenni, valószínűleg nagyon üresnek tart, pedig valójában nem vagyok üres lelkű ember. Azt hiszem, a hullák sohasem szakítanak a barátjukkal. A rendőr hosszasan nézte, majd így szólt:- Bizony, a legjobb akarat mellett sem tarthatom önt barátomnak. A hivatásom nem engedi.- Talán éppen ezért elégedetlen a hivatásával. Valójában ez nem is volt fontos. Egyébként is: vajon az ó kötelessége-e, hogy másoknak fölnyissa a szemét?- Rendben van, elmehet - szólt a rendőr.- Hová?- Ahová akar, nem korlátozzuk.- Kár - sóhajtotta, és kilépett a rendőrőrsről. A város olyan volt, mint eddig: szürke és hideg. Megállt az őrs kapujában! Háta mögött volt a fény és a vidám elevenség. És az érzések. De minden így végződik az életben. És a vonatok is így futnak el melletted, ha véletlenül elég soká álldogálsz a vasút közelében. Továbbment. Végigballagott a főutcán, befordult a Bombagyártók utcájába, és sokáig álldogált a kapualjban, ahol nemrég megtalálta az egyetlen barátját, azt is holtan. Férfi volt-e vagy nő, szóp-e vagy csúnya, gazdag vagy szegény, bölcs vagy együgyű? Volt-e neve, családja, hazája? Azonos nyelvet beszéltek-e? Melyik téren állhatna a megboldogult szobrá? Úgysem kaphatunk minden kérdésre választ. Mint ahogy nem szabad sokáig egy helyben álldogálnunk. Elindult. Előre, egyenesen, jobbra. Remélte, hogy egyszer majd egy másik városba jut. KÄLMÄN gÉLA ford ítása MÁZIK ISTVÁN Most Most hogy a város elpihent, útra merészkedik a csend, kigurul a hold az égre és megáll, mint Palóciöld hátában a nyár. Az ember nyugovóra tér, orrából ömlenl kezd az é], szél sem rebben, semmit sem hallani, mégis - mintha felnyögne valaki. Aki álmodik, nem hallja meg, tenyerébe áll az idő, mint a szeg, pulzusa lüktet, szive feldobog, virág a vázában: még ól, s már halott. Válasz apámnak Az öreg alma fához, az emlékekhez, a gyerekkori csodákhoz visszatérek. Apám, nem tudom, mi késztet arra; őrködöm magamban - másokért. SZITÁSI FERENC A madár A madár, amely tar ágra repül, érzi a veszélyt. Ha szárnyal elégnek az őszi máglyán, addig gubbaszt és hallgat árván, amíg kiserked tolla, s leszállhat a földre, meg fel a csillagokba. P rtközelben zöldes színű a tenger. Távolabb megsötétedik, kátrányszínűvé válik, de ez egyáltalán nem ijeszti el Gyimát. A kisfiú órákig elüldögél a meredek, sziklás parton. A távolba néz és ábrándozik. Gyima rendszerint egyeaül jön ide, de most vele van Szlávka is. Szlávka egyik lábáról a másikra áll, lapos kavicsokat kacsáztat a tengeren: A. BARKOV- ötöt ugrott...- Oh-hüm - bólint rá Gyima. Szláva nekilendül, újabb kavicsot dob a tengerbe:- Min töröd a fejed? Az árnyékok megnyúlnak, alkonyodik. Az ég alján aranyszínű narancsként tűnik fel a hold. A tengeren tüzek lobbannak fel, s mintha felsóhajtana és a másik oldalára fordulna a hatalmas víztükör.- Szláva! Megszámoltad te már valaha a tüzeket?-Már hogy én... Mit ki nem találsz?!- Ez nem kitalálás. Valóban élnek a tüzek.- Élnek?! - Szláva megigazította szemébe lógó ellenzés sapkáját és legyintett. Gyima teleszívta a tüdejét levegővel és halkan kieresztette. Messze-mesz- sze, ahol egybeolvad a tengerrel az ég, fellobbant és kihunyt a tűz. Gyima felemelkedett kissé és felkiáltott:- Tudod, én amott, arra a tűzre gondoltam! És most mi lesz?- Meglátjuk - felelte halkan Gyima. Feltámadt a szél. összezilálta Gyima lenhaját. Elárasztotta a gyerekeket vízpermettel, megrázta az öreg kikötői lámpákat, a kifeszített hálókat és tovatűnt a tenger irányába. Váratlanul a távoli tűz eltávolodott ezernyi társától, megelevenedett, és megindult a maga útján. Izzó szentjánosbogárrá változott, aztán egy pillanatra fellobogott, mint egy hatalmas éjszakai nap.- Hajó! - kiáltotta Szláva. — Amott, nézd... amott!-Az én füzem éledt meg...-És ha én is gondolok egyet? Beteljesedik? S valóban, mintha megvalósulnának a kis álmodozó szavai, a távolban újabb tüzek pislákoltak és lobogtak fel. Egy hajó felbódült mély, hívó hangon: ,,Be-e- teljesedik!“ ÁTÁNYI LÁSZLÓ fordítása CSAKY PÁL Tájképvázlat fehér-feketében A kisfiú a fa mellett állt, átölelve kérges derekát, hiúz-tekintetével az emberáradatot figyelte. A fa konokul állt, egyedül a környéken, gyökereivel hatalmasan kapaszkodva az aszfalt alatti, alig hihetöen létező feketeföldbe. Karcsú derekával mintha kissé a kisfiú felé hajolt volna, enyhén hozzásimulva, hogy a gyerek megerőltetés nélkül átkarolhassa. Délután volt, szomorú lombhullással bélelt délután. A kisfiú mozdulatlan arcán ember- fölötti figyelem feszült. Vonásai koránál idősebbnek mutatták őt, a pókhá- lónyi barázdák mintha már megélt életek tapasztalatait hordozták volna. A szeme, mélyen ülő, sötét sasszem, rebbenéstelenül mered előre. A fejét időnként a fa derekához szorította, ilyenkor összeolvadt a két hamuszürke kéreg-arc, a fatörzs kusza repedései sokáig tükröződtek a halvány gyermekarcon. Az emberek tolongtak a szűk utcán, áramlásuk a közömbösség dörzs-felületét sugározta a fiú felé. Az lankadatlan figyelemmel vizsgálta őket, tudata finom rekeszeibe halmozva a jellegtelen arc-maszkokat. A többezer átvizsgált arcvonás azonban kihasználatlan ócskaságként hevert emlékezete sarkaiban, semmit sem váltva ki belőle. A fáradt késóősz szomorú színekbe csomagolta az utcát. A lombjukat hullajtott bokrok csupasz ágai fájdalmasan markolták a vibráló ridegséget. A város épp valamelyik ünnepét készült megülni, a feslett transzparensek idegesen lobogtak a kerítések sarkain. A fiú ókori bölcsek aszkéta türelmével áll a helyén, három év számtalan délutánjának tapasztalatával. A tekintetéből reménység és erő sugárzott, ezen a délután fanatikus bizonyosság. A kis fa, melynek három évvel ezelőtt az életét mentette meg, már felnőttes kérget eresztett; most kitartást, bátorságot öntött belé. A kisfiú arca egyszerre kínlódó igyekezettől lett terhes. Egy fiatal nő képe bontakozott ki a tömegből, karcsú termetű, fejedelmi tartású nőé. A fiú emlékezete megfeszült, tenyerébe izzadságcseppek futottak. A fiatal- asszony határozott léptekkel közeledett feléje, alakja ütemesen ringott a tompa tömeg-háttéren. A fiú alakja megnyúlt, tekintete, mint zsákmányt érző vadé, szomjas tűzben izzott. A bíborba való felhőháttéren csak az asszony arcát látta, vonásait kutatta rég nem érzett kínnal, szomjúsággal. Egy pillanatra csak ketten maradtak a végtelenné merevedő időcseppben: a leszálló alkonyat betakarta őket, s a fiú hirtelen kortalannak érezte magát, az első és utolsó EMBERNEK ezen a földön, aki végre valami kimondhatatlant, elképzelhetetlent fedezett fel életében. Nem emlékezett többé gyerekded játékaira, a barátkozásokra, összetűzésekre, mosolyokra. Csak a végtelenségből kiemelkedő női alakot látta maga előtt, amint kibontakozva a bíborvörös háttérből, mint időtlen Vé- nusz-anya, felé fordítja a tekintetét. A fiú karja lesiklott a fa derekáról, lábai önkéntelenül mozdultak meg, sejtjeiben egy rég nem tapasztalt érzés öröme vágtatott türelmetlenül. Bukdácsoló, kapkodó léptekkel a nő felé futott, lélegzete, állati pumpa, zihált, az ajkai remegtek. A nő alakja túlvilági jelenésként magasodott előtte, elérhetetlenül, megérinthetetlenül. A fiú megtorpant, félelem markolt a szívébe. Állati erővel szökött föl benne a visszafojtott akarat, s mintha mázsás súlyokat emelve, nyújtotta kezét az elérhetetlenül messzinek érzett melegszínű női kéz után. Maga is meglepődött, a röpke mozdulat után a nő keze a pici tenyerekben feküdt. Arcát szorította a puha kézfejhez. Az ajka hangtalanul ugyanazt az egy szót ismételgette. A nő meglepetten nézett le rá. - A kócos gyerekfej, mint mesebeli óriás-polip csápja, tapadt a kezéhez, a kis kezek erősen, eltéphetetlenül szorították őt. Egy pillanatra megtorpant, hirtelenjében nem tudta, mitévő legyen. A kisfiú teste hirtelen megmerevedett. Mint gyorsröptú sólyomba a vadász nyila, vágott belé a felismerés: az anyai kéz melege más volt, az anyai pórusokon át másfajta megnyugtató meleg áradt. A megformált, kimondásra kész szó nem hagyta el az ajkát. Hatalmas robajjal szakadt darabokra a pillanat, omlott le a bíbor háttér. A kisfiú ijedten nézett föl az ismeretlen nőre. Az értetlen arccal tekintett rá, a pillanat hatása alatt még mindig nem tudta, mit tegyen. Lassan, óvatosan vette ki kezét a gyerek tenyeréből, nehezére esett megtenni az első lépést. Alakja már rég elveszett a sűrűsödő forgatagban, de még akkor sem mert hátra nézni, amikor a sarok mögé ért. Félt, hogy tekintete találkozna a kisfiú csalódott pillantásával, aki az egyetlen csenevész fa törzsét átölelve újra a tülekedő járókelőket figyelte. Csak magában fogadta meg, hogy munkából hazajövet ezentúl messze elkerüli a nevelőotthon utcáját.
