Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-06 / 49. szám

) a kapcjöia- ilt, és érezte, ise. nem lehetett la a kart. Ó, ipota! - a fér- iszag. A szá- yan, alig lát- holttest: egy- :e. hajolva, míg a háta. Na- alak; mindig bél, akik nem rajtunk. Sajnálkozva intoltan ismét ! imént látott- Várjon a tetthelyen! - szólt a férfi­hang kissé fenyegetően, majd egy katta­nás hallatszott. Kilépett a fülkéből az utcára, körülné­zett. Az utca hirtelen megélénkült, sót forgalmas lett. Úgy látta, sokan sietnek valahová, valaki nevetett valahol. Igen, csakugyan nevetett valaki, jól hallotta. Mielőtt még befordulhatott volna a mellékutcába, felüvöltött mellette két sziréna: a rendőrségé és a mentőké. Futni kezdett, és mutatta az autóknak az utat. Szaladt: tudta, merre kell menni, vezette a hivatalos közegeket, irányított, egyszeriben fontos lett mindenkinek. Az autók engedelmeskedtek neki, ő pedig odairányította őket a kapu elé. Mielőtt odaért volna, átvillant az agyán a félelem, hátha nincs is már ott a hulla, éget, és így jönniük, a ka­/alami, a női ésú férfihang m, ismételje 1 egy fényké­rf^*Sgukat. udja? ne tegye le i lógni a tele- rokra, lábujj- sgpróbálta ki­utca nevét, tt volt, inkább a nevét.- mondta be elsétált, elvitték, vagy az egész csak érzéki csalódás volt. De mindent rendben talált, a hulla ott volt a helyén. A rendörorvos rögtön megállapította, hogy igazi hulláról van szó, a heverő alaknak már nincs szüksége az élőket megillető kezelésre. A hullát beemelték a rendőrautóba, ö pedig úgy sürgött-forgott köztük, mintha hozzájuk tartozna; ezért a hivatalos köze­gek csak akkor vették észre, amikor már fölvették a helyszíni jegyzőkönyvet, min­dent lefényképeztek, és el akartak menni. Akkor ót is berendelték a rendőrkocsiba, ó pedig leguggolt a hulla mellé. Fény villant: ebben a helyzetben is lefényké­pezték. A rendőrőrsön egy-két óra hosszat valami előszobában várakoztatták, de nem unta el magát, mert azt nézegette, hogyan futkosnak körülötte a fontoskodó és fáradt arcú emberek. Időnként fölme­rült benne valami emlékfoszlány, de so­hasem a szürke város, hanem a kapualj, ahol a hullát meglelte. Akkor odalépett hozzá az egyik rendőr, és megkérdezte:- Kije volt a halott magának?- A legjobb barátom - mondta hirtelen. Ez nem volt ugyan teljesen igaz, de nem bánta meg, hogy ezt mondta. Ahogy múlt az idő, valóban ilyen érzése támadt, és ebben a furcsa városban senkit sem talált, aki közelebb állt volna hozzá: még a rendőröket és a foglárokat is túlságo­san zárkózottnak és idegennek érezte. Akkor behívták egy másik szobába, egy asztali lámpa vakító pászmája csa­pott a szemébe: színpadon volt, reflektor- fényben, a figyelem középpontjában: ó volt a nap hőse. Fontosabb volt, mint a rendőr, aki a testetlen asztal mögött ült, és a jegyzőkönyv megírására készült:- Ki az áldozat?- A barátom.- Ismerte?- Nem ismertem.- Mi a halott neve?- Talán Paulus, de nem vagyok benne biztos.- önt hogy hívják?- Erre sohasem gondoltam. Bizony, valóban így volt: már régóta nem gondolt rá.- De kell, hogy legyen nálam egy számla - szólt reménykedve, és kutatni kezdett a zsebeiben. Végül előkerült egy gyűrött papírdarab. Kisimította, odatartotta a va­kító fénybe, és örömmel kiáltott fel:- Sejtettem! Ide van írva, hogy Miller. A nevem Paulus Miller. Valóban, így lehet. A rendőr hosszasan nézett rá:- Mikor született?- Reggel. Biztosan reggel.- Hány éves?-Tizenhét. Talán egy kicsivel több. Úgy emlékszem, mintha már régen lett volna, hogy tizenhét éves voltam. De más szám nem jut eszembe.- Rendben van, ha tizenhét, akkor ti­zenhét *• szólt a rendőr olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. Érdekes! Hát akkor miért kérdezte? Valóban külö­nös ez a város: máshol aligha adott volna ilyen ostoba válaszokat.- Milyen hivatalt visel?- Nem ón viselek hivatalt, a hivatal visel el engem.- Hol dolgozik?- Kifutófiú vagyok a talajgyártó minisz­tériumban. Tetszik a munkám. Már gyer­mekkorom óta erről álmodoztam, és most beteljesült a vágyam. Ugye, boldog em­bernek tarthatom magam? Es ön? Meg van elégedve rendőri élethivatásával?- Nem. Hol lakik?- Azt bizony nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki kiderí­tené.- Miért ölte meg azt a férfit ott a kapu­aljban? Várta ezt a kérdést. Mosolyogva vála­szolt:- Én bizony nem öltem meg. Ki ölné meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először életében, miután már megölték? Hát nem logikus?- Milyen viszonyban volt vele?- Ő feküdt, én meg néztem.- Miért mondja, hogy a barátja?- Nem volt más barátom. Persze, ez mindenkinél egyéni, hogy kit tart barátjá­nak. ön például biztosan nem óhajtana a barátom lenni, valószínűleg nagyon üresnek tart, pedig valójában nem va­gyok üres lelkű ember. Azt hiszem, a hul­lák sohasem szakítanak a barátjukkal. A rendőr hosszasan nézte, majd így szólt:- Bizony, a legjobb akarat mellett sem tarthatom önt barátomnak. A hivatásom nem engedi.- Talán éppen ezért elégedetlen a hi­vatásával. Valójában ez nem is volt fontos. Egyébként is: vajon az ó kötelessége-e, hogy másoknak fölnyissa a szemét?- Rendben van, elmehet - szólt a rendőr.- Hová?- Ahová akar, nem korlátozzuk.- Kár - sóhajtotta, és kilépett a rendőr­őrsről. A város olyan volt, mint eddig: szürke és hideg. Megállt az őrs kapujában! Háta mögött volt a fény és a vidám elevenség. És az érzések. De minden így végződik az életben. És a vonatok is így futnak el melletted, ha véletlenül elég soká álldo­gálsz a vasút közelében. Továbbment. Végigballagott a főutcán, befordult a Bombagyártók utcájába, és sokáig álldogált a kapualjban, ahol nem­rég megtalálta az egyetlen barátját, azt is holtan. Férfi volt-e vagy nő, szóp-e vagy csúnya, gazdag vagy szegény, bölcs vagy együgyű? Volt-e neve, családja, hazája? Azonos nyelvet beszéltek-e? Melyik té­ren állhatna a megboldogult szobrá? Úgysem kaphatunk minden kérdésre választ. Mint ahogy nem szabad sokáig egy helyben álldogálnunk. Elindult. Előre, egyenesen, jobbra. Re­mélte, hogy egyszer majd egy másik városba jut. KÄLMÄN gÉLA ford ítása MÁZIK ISTVÁN Most Most hogy a város elpihent, útra merészkedik a csend, kigurul a hold az égre és megáll, mint Palóciöld hátában a nyár. Az ember nyugovóra tér, orrából ömlenl kezd az é], szél sem rebben, semmit sem hallani, mégis - mintha felnyögne valaki. Aki álmodik, nem hallja meg, tenyerébe áll az idő, mint a szeg, pulzusa lüktet, szive feldobog, virág a vázában: még ól, s már halott. Válasz apámnak Az öreg alma fához, az emlékekhez, a gyerekkori csodákhoz visszatérek. Apám, nem tudom, mi késztet arra; őrködöm magamban - másokért. SZITÁSI FERENC A madár A madár, amely tar ágra repül, érzi a veszélyt. Ha szárnyal elégnek az őszi máglyán, addig gubbaszt és hallgat árván, amíg kiserked tolla, s leszállhat a földre, meg fel a csillagokba. P rtközelben zöldes színű a tenger. Tá­volabb megsötétedik, kát­rányszínűvé válik, de ez egyáltalán nem ijeszti el Gyimát. A kisfiú órákig elül­dögél a meredek, sziklás parton. A távolba néz és ábrándozik. Gyima rend­szerint egyeaül jön ide, de most vele van Szlávka is. Szlávka egyik lábáról a másikra áll, lapos kavi­csokat kacsáztat a ten­geren: A. BARKOV- ötöt ugrott...- Oh-hüm - bólint rá Gyima. Szláva nekilendül, újabb kavicsot dob a tengerbe:- Min töröd a fejed? Az árnyékok megnyúl­nak, alkonyodik. Az ég al­ján aranyszínű narancs­ként tűnik fel a hold. A ten­geren tüzek lobbannak fel, s mintha felsóhajtana és a másik oldalára fordulna a hatalmas víztükör.- Szláva! Megszámoltad te már valaha a tüzeket?-Már hogy én... Mit ki nem találsz?!- Ez nem kitalálás. Való­ban élnek a tüzek.- Élnek?! - Szláva meg­igazította szemébe lógó el­lenzés sapkáját és legyin­tett. Gyima teleszívta a tüde­jét levegővel és halkan ki­eresztette. Messze-mesz- sze, ahol egybeolvad a ten­gerrel az ég, fellobbant és kihunyt a tűz. Gyima felemelkedett kis­sé és felkiáltott:- Tudod, én amott, ar­ra a tűzre gondoltam! És most mi lesz?- Meglátjuk - felelte hal­kan Gyima. Feltámadt a szél. össze­zilálta Gyima lenhaját. El­árasztotta a gyerekeket vízpermettel, megrázta az öreg kikötői lámpákat, a ki­feszített hálókat és tovatűnt a tenger irányába. Váratlanul a távoli tűz el­távolodott ezernyi társától, megelevenedett, és megin­dult a maga útján. Izzó szentjánosbogárrá válto­zott, aztán egy pillanatra fellobogott, mint egy hatal­mas éjszakai nap.- Hajó! - kiáltotta Szlá­va. — Amott, nézd... amott!-Az én füzem éledt meg...-És ha én is gondolok egyet? Beteljesedik? S valóban, mintha meg­valósulnának a kis álmodo­zó szavai, a távolban újabb tüzek pislákoltak és lobog­tak fel. Egy hajó felbódült mély, hívó hangon: ,,Be-e- teljesedik!“ ÁTÁNYI LÁSZLÓ fordítása CSAKY PÁL Tájképvázlat fehér-feketében A kisfiú a fa mellett állt, átölelve kérges derekát, hiúz-tekintetével az emberáradatot figyelte. A fa konokul állt, egyedül a környéken, gyökereivel hatalmasan kapaszkodva az aszfalt alatti, alig hihetöen létező feketeföld­be. Karcsú derekával mintha kissé a kisfiú felé hajolt volna, enyhén hoz­zásimulva, hogy a gyerek megerőlte­tés nélkül átkarolhassa. Délután volt, szomorú lombhullás­sal bélelt délután. A kisfiú mozdulatlan arcán ember- fölötti figyelem feszült. Vonásai korá­nál idősebbnek mutatták őt, a pókhá- lónyi barázdák mintha már megélt életek tapasztalatait hordozták volna. A szeme, mélyen ülő, sötét sasszem, rebbenéstelenül mered előre. A fejét időnként a fa derekához szorította, ilyenkor összeolvadt a két hamuszür­ke kéreg-arc, a fatörzs kusza repedé­sei sokáig tükröződtek a halvány gyermekarcon. Az emberek tolongtak a szűk ut­cán, áramlásuk a közömbösség dörzs-felületét sugározta a fiú felé. Az lankadatlan figyelemmel vizsgálta őket, tudata finom rekeszeibe hal­mozva a jellegtelen arc-maszkokat. A többezer átvizsgált arcvonás azon­ban kihasználatlan ócskaságként he­vert emlékezete sarkaiban, semmit sem váltva ki belőle. A fáradt késóősz szomorú színek­be csomagolta az utcát. A lombjukat hullajtott bokrok csupasz ágai fájdal­masan markolták a vibráló ridegsé­get. A város épp valamelyik ünnepét készült megülni, a feslett transzpa­rensek idegesen lobogtak a kerítések sarkain. A fiú ókori bölcsek aszkéta türel­mével áll a helyén, három év számta­lan délutánjának tapasztalatával. A tekintetéből reménység és erő su­gárzott, ezen a délután fanatikus bi­zonyosság. A kis fa, melynek három évvel ezelőtt az életét mentette meg, már felnőttes kérget eresztett; most kitartást, bátorságot öntött belé. A kisfiú arca egyszerre kínlódó igyekezettől lett terhes. Egy fiatal nő képe bontakozott ki a tömegből, kar­csú termetű, fejedelmi tartású nőé. A fiú emlékezete megfeszült, tenyeré­be izzadságcseppek futottak. A fiatal- asszony határozott léptekkel közele­dett feléje, alakja ütemesen ringott a tompa tömeg-háttéren. A fiú alakja megnyúlt, tekintete, mint zsákmányt érző vadé, szomjas tűzben izzott. A bíborba való felhő­háttéren csak az asszony arcát látta, vonásait kutatta rég nem érzett kín­nal, szomjúsággal. Egy pillanatra csak ketten maradtak a végtelenné merevedő időcseppben: a leszálló al­konyat betakarta őket, s a fiú hirtelen kortalannak érezte magát, az első és utolsó EMBERNEK ezen a földön, aki végre valami kimondhatatlant, elkép­zelhetetlent fedezett fel életében. Nem emlékezett többé gyerekded já­tékaira, a barátkozásokra, összetűzé­sekre, mosolyokra. Csak a végtelen­ségből kiemelkedő női alakot látta maga előtt, amint kibontakozva a bí­borvörös háttérből, mint időtlen Vé- nusz-anya, felé fordítja a tekintetét. A fiú karja lesiklott a fa derekáról, lábai önkéntelenül mozdultak meg, sejtjeiben egy rég nem tapasztalt ér­zés öröme vágtatott türelmetlenül. Bukdácsoló, kapkodó léptekkel a nő felé futott, lélegzete, állati pumpa, zihált, az ajkai remegtek. A nő alakja túlvilági jelenésként magasodott előt­te, elérhetetlenül, megérinthetetlenül. A fiú megtorpant, félelem markolt a szívébe. Állati erővel szökött föl benne a visszafojtott akarat, s mintha mázsás súlyokat emelve, nyújtotta kezét az elérhetetlenül messzinek ér­zett melegszínű női kéz után. Maga is meglepődött, a röpke mozdulat után a nő keze a pici tenyerekben feküdt. Arcát szorította a puha kézfejhez. Az ajka hangtalanul ugyanazt az egy szót ismételgette. A nő meglepetten nézett le rá. - A kócos gyerekfej, mint mesebeli óri­ás-polip csápja, tapadt a kezéhez, a kis kezek erősen, eltéphetetlenül szorították őt. Egy pillanatra megtor­pant, hirtelenjében nem tudta, mitévő legyen. A kisfiú teste hirtelen megmereve­dett. Mint gyorsröptú sólyomba a va­dász nyila, vágott belé a felismerés: az anyai kéz melege más volt, az anyai pórusokon át másfajta meg­nyugtató meleg áradt. A megformált, kimondásra kész szó nem hagyta el az ajkát. Hatalmas robajjal szakadt dara­bokra a pillanat, omlott le a bíbor háttér. A kisfiú ijedten nézett föl az ismeretlen nőre. Az értetlen arccal tekintett rá, a pillanat hatása alatt még mindig nem tudta, mit tegyen. Lassan, óvatosan vette ki kezét a gyerek te­nyeréből, nehezére esett megtenni az első lépést. Alakja már rég elveszett a sűrűsö­dő forgatagban, de még akkor sem mert hátra nézni, amikor a sarok mö­gé ért. Félt, hogy tekintete találkozna a kisfiú csalódott pillantásával, aki az egyetlen csenevész fa törzsét átölel­ve újra a tülekedő járókelőket figyelte. Csak magában fogadta meg, hogy munkából hazajövet ezentúl messze elkerüli a nevelőotthon utcáját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom