Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-06 / 49. szám

Petra Vancíková Giulietta Masináról Holle anyó kedves és elra­gadó. De nemcsak tündér - boszorkány is. Megállítja az időt. A napokat, a heteket, a hónapokat. Szelet vet, ha haragra gerjed. Felrúgja a ter­mészet rendjét: nyáron csap telet. Holle anyó nem ismer lehetetlent. Tőle függ, mikor van hideg és mikor van meleg. Tőle függ, meddig tombol a vi­har és meddig él a szél. Ha úgy akarja: virággá változik minden egyes hópehely. Ha úgy akar­ja: győz a jó a rossz felett. Kristálygömb forog a kezében; azon keresztül figyeli a világot, az embereket. Akit szeret, akit félt, akin segíteni akar, azt ma­gához veszi, (gy kerül égi biro­dalmába a bájos, félárva Lány is, aki jóságáért belenézhet a varázsgömbbe. Aki megles­heti, hogy születnek a felhők. Aki szivárvánnyal jelezheti földi szerelmének: ne félj, érted megyek! Holle anyó: Giulietta Masi­na. Szlovák film főszerepében az Országúton felejthetetlen Gelsominája. Tátra hűvös, nyirkos cseppköbarlangjaiban Fellini Júliája. A Lány: Petra Vanőíková fő­iskolai hallgató. Nem ez az első filmszerepe. Jifí Svoboda A Berhof-tanya végnapjai című alkotásában már megmutatta, mit tud. Előttem az arca, halál­ra rémült arca: ott áll a sárban, szakadó esőben a kietlen ud­var közepén és akármerre for­dul is, mindenütt vért, mocskot, gyűlöletet lát. Iszony, félelem és tehetetlenség sugárzik a szemeiből - menekülni akar, amikor lépni sem tud. Érett, kiforrott színészi alakítás volt ez - a Holle anyóban, még ha "főszerepet játszik is, kisebbek a lehetőségei. De amikor a pá­vát siratja, vagy amikor felszáll a léggömbbel - vele van, vele érez a néző.-A Berhof-tanyában Jana Brejchová partnere voltam; amikor megtudtam, hogy vele játszom végig a filmet, megi­jedtem. Giulietta Masinában valahogy több melegséget éreztem. Alig vártam, hogy mellette lehessek. Sosem fe­lejtem el azt a napot, amikor bemutattak neki. O már javá­ban forgatott; ott állt előttem Holle anyó jelmezében. Min­den olyan furcsa volt... a bar­lang, a jégcsapok, a galambok, egy igazi mesevilág-sbenneő. Kezet fogtunk és egymásra nevettünk. Azt kérdezte, be­szélek-e olaszul. Mondtam: nem. De franciául igen. Az prí­ma, válaszolta. Akkor nem lesz szükségünk tolmácsra. Más­nap aztán megsúgták, hogy ér­deklődött felőlem. Hogy min­denkitől azt kérdezte: ki ez a lány? És lépten-nyomon az­zal állt elő, hogy végre egy ember, aki nem fél tőle. Ké­sőbb aztán észre is vettem: nem szereti, ha valaki majd összeesik előtte a csodálko­zástól. Ő annál sokkal egysze­rűbb asszony, mint hogy sztár­nak mutatkozzon. Emlékszem: első közös jelenetünk az volt, hogy megindítjuk a havazást. Ugrálunk a trambulinon, s köz­ben száll a sok tollpihe. Előbb neki kellett ugrálnia - hatvanöt évesen, egyedül. Ma sem tu­dom, hogy történt: megingott a levegőben, vagy csak elszé­dült egy pillanatra? A vége az lett, hogy a hátára esett. Hogy megütötte magát. Néma csönd, eltorzult arcok. Mi lesz most? Szünet!- kiált az opera­tőr. - Nem. Nincs szünet! Má­ris folytathatjuk! - mondja ő, s mintha semmi sem történt volna, úgy ugrált tovább. A kö­vetkező képben már kettőnket dobált a trambulin. Csak ami­kor szemtől szemben álltunk, ahogy görcsösen szorította a kezemet, akkor jöttem rá, hogy mennyire fél. De a szak­ma iránti alázat még ezt a ret­tentő félelmet is legyűrte ben­ne. És akkor sem csapott patá- liát, amikor a galambok össze­vissza verték a szárnyukkal. Ha búgott a kamera, ó Holle anyó volt és nem Giulietta Ma­sina. Az öltözőben, amikor ket­ten voltunk, meg is kérdeztem tőle, hogy csinálja? Hogy lehet az, hogy ha félt is, egyre na­gyobbakat ugrott a trambuli­non. Hogy nem kért szelídebb galambokat. Hogy egyszer sem csúszott ki a száján: sies­sünk, mert megfagyok ebben a hidegben. Ha a lelked be van kapcsolva, akkor semmi sem számít - ez volt a válasza. Aztán megfogta a kezem és olyat mutatott, hogy elállt a lé­legzetem. Az egyik szeméből egymás után futottak ki a könnycseppek, de a másik, az nevetett. És a szája is: a sí- rós szeme alatt legörbült, a másik alatt pedig felfelé ívelt. Látod, ez az idegszálak játéka, mondta, de lélek nélkül nem menne. Később arra figyel­meztetett: ne hallgassak más­ra, csak a rendezőre. Mert ha egyszerre két-három ember elvárásainak akarok megfelel­ni, elvesztem az énemet. Hogy mi tetszett még ben­ne? A pontossága. ítéleteinek biztonsága. Az önfegyelme. Meg az, hogy nem volt szüksé­ge sminkesre. Igaz, egy óráig is elbíbelődött a tükör előtt, de meg ' is volt az eredménye. A mondén, elegáns dámából ö maga csinált bájos, szeretni való öregasszonyt. Amikor el­búcsúztunk, egy nyakláncot nyomott a kezembe. Ez majd szerencsét hoz, mondta nevet­ve, s közben kíváncsian leste, hogy köszönöm meg neki. És én, aki lámpaláz nélkül álltam elé az első napon, az utolsó percekben össze-vissza he­begtem. Fájt, hogy befejeztük a filmet, hogy elmegy, hogy ki tudja mikor látom ót legköze­lebb. Jó lenne újra találkozni, fogni a kezét és hallgatni ahogy beszél, mondtam a kö­szönöm helyett. Akkor gyere és látogass meg! - bíztatott. És úgy mosolygott rám, ahogy csak Holle anyó tudott. A nagy szívű, jóságos Holle anyó. SZABÓ G. LÁSZLÓ A MAGÁNYOS HŐS: Clint Eastwood Bár nem üstökösként bukkant fel a világ filmgyártásának horizontján, mégis egyetlen filmmel lett híres, szinte hetek alatt. A többi „már magától jött“. „Mindig látszott, s mindig látszani fog rajtam, hogy a nagy világválság gyermeke vagyok: a jólét, a ragyogás, a felívelés nem tölt el örömmel, a siker tulajdonképpen nem melegít fel, a bukás nem tör le. Aki a nyomorba született és annyit sodródott, mint én, annak az állandó munkamánia és a mélypontok természetesek.“ E szavak akár jellemrajzának alapjául is szolgál­hatnának. Az édesapának „emlékezetem szerint nem volt semmiféle foglalkozása: egyszerűen mun­kanélküli volt - mondja a későbbi világsztár.- Gyermekkorom a vándorlások és helyváltozta­tások kora. Városról városra, óvodáról óvodára iskolából iskolába vándoroltam, mindig apámat követve, aki szüntelenül munkát keresett.“ Az alkalmi munkás édesapa oldalán a fiú is korán alkalmi munkás lett: dolgozott olajkutaknál, te­herautósofőr volt, megismerkedett a szénbá­nyák mélyével, egy uszodaépítő cég építőmun­kásának szegődött, volt utcai árus, mozijegy- szedő és tucatnyi más. Huszonkét évesen vélet­lenül kezdett statisztálni, s huszonnégy évesen lett az Universal-cég hivatásos segédszínésze, aki már olykor néhány mondatos szerepeket is alakíthatott - elsősorban tv-sorozatok folytatá­saiban. 1955-ben bukkant fel először mozifil­mekben. Donald O’Connor a maga idején sike­res Francis-filmjeiben alakított kis szerepeket. 1958-ig tíz mozifilmben és közel ötven tv-epi- zódban alakít kisebb szerepeket. Elsősorban western-sorozatokban figyelnek fel rá, s „mint ismeretlen arcot, de jó figurát“ szerződteti a CBS TV tervezett Rawhide című sorozatának egyik főszereplőjéül. A sorozat filmjei felbukkan­nak az olasz televízióban is és egy akkor feltörő olasz rendező Itáliába hívja a színészt, s rábízza Maroknyi dollárért című westernjének főszere­pét. A rendezőt Sergio Leonénak hívják. Az 1964-es bemutató nagy siker, s Leone újabb filmeket készít Eastwooddal (Néhány dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf). Már a Maroknyi dollárért Európa mozinézőinek egyik kedvencé­vé avatja, s mikor 1967-ben további filmjeit is (egyszerre hármat) bemutatják, azonnal meghó­dítja a nézők szívét. Don Siegel rendező ameri­kai akciófilmjeivel pedig befut a „kasszatöltő sztárok“ sorába - minden filmje óriási anyagi siker. Eastwood 1968-ban alapítja meg saját film­gyártó vállalatát, s 1971-ben rendezőként is bemutatkozik. Azóta 1973-ban (kétszer is), és később is igen gyakran vállalt rendezői szere­pet. Az elmúlt húsz évben harminc filmben volt látható. Piszkos Harryról, a hidegvérű, magá­nyos San Franciscó-i rendőr kalandjairól három filmet készített; egyébként is szereti a folytatá­sokat, westernhósei is több filmjében bukkannak fel. 1972-ben világsikert arat Menekülés Alcat- razból című valóban igen jó filmjével; 1980-ban a Bármely úton, amelyen tudsz cíművel; 1982- ben a Firefoxszál; 1984-ben a Tightrope-pal; 1985-ben a Pale Ridenal. Rendkívüli sikerének titka, hogy a nézők milliói nem színésznek, hősnek nézik, s hogy akár színész, akár producer, akár rendező- akár mindhárom egyszerre egy filmben - sze­repeiben mindig a kaland dominál. FENYVES GYÖRGY FILMMŰVÉSZETÜNKRŐL - NÉPSZERŰÉN Kiadvány főleg fiataloknak Érdekes és egyben hézagpótló könyv jelent meg a prá­gai Mladá fronta kiadó gondozásában. Címe: Nás film (Filmünk), szerzője dr. Luboé Bartosek kandidátus. Mun­kája azért tekinthető hézagpótlónak, mert hazánkban még nem született olyan összefoglaló mű, amely a csehszlovák filmművészet teljes történetét tekintené át. Készültek ugyan tanulmányok, amelyek filmművészetünk fejlődésé­nek egy-egy szakaszát tárgyalják, az összegező filmtörté­net azonban máig is várat magára. A szerző könyvének előszavában megjegyzi, hogy nem teljes filmtörténetet írt (hiszen a dokumentáris, a báb- és rajzfilmekkel nem foglalkozik); müve a hazai játékfilmek teljes története 1896-tól 1945-ig. Bartosek a filmgyártás esztétikai, szociológiai és műszaki vonatkozásait is figye­lembe véve vázolja fel filmművészetünk fejlődését kezde­tétől a felszabadulásig. Az 1896-1930 közti időszak filmgyártásunkban is a né­ma film korszaka. Míg a Csehszlovák Köztársaság mega­lakulása előtti években az alkotók iparszerűen, szinte sorozatban készítették a szórakoztató néma filmeket, 1918 változást hoz e téren. A filmek készítői egyre gyakrabban a művészi igényességet helyezik előtérbe, mind több kísérlet születik irodalmi művek megfilmesítésére. Ilyen alkotások voltak például Az eladott menyasszony, a Svejk, a derék katona, a Kreutzer szonáta. Az első igazi sikereket azonban a hangos filmek időszaka hozza meg. Elkészül­nek a Barrandov filmgyár műtermei, filmgyártásunk új tehetségekkel gazdagodik: Svatopluk Innemann, Karel Lamac, Tornáé Trnka, Karel Plicka és mások. 1934-ben a második velencei filmművészeti biennálén hazánk a legjobb rendezés díját nyerte el Tomás Trnka Vihar a Tátra felett (Boufe nad Tatrami) és Karel Plicka Dalol a föld (Zem spieva) című filmjével. Jelentős sikereket értek el más kiváló rendezők is, például Martin Friő. Egyik legsikeresebb alkotása az 1935-ben készített Jánoéík, Palö Bielikkel, Andrej Bagarral és Zlata Hajdúkovával a főbb szerepekben. Amikor 1925-ben megkezdte műkö­dését a prágai Osvobozené divadlo (Szabad Színház), számos kiváló haladó szellemű művészt tömörítve maga köré, nagysikerű új filmek születését alapozta meg, melyek közül a Miénk a világ (Svét patrí nám) aratta a legnagyobb sikert. A harmincas években lett a cseh filmgyártás egyik vezéralakja Otakar Vávra. Elkötelezett művész volt, a cseh filmművészet egyik legképzettebb rendezője. Nagyszerű történelmi alkotásaiban a film esztétikai és szociális funkció­jára helyezte a fő súlyt.,,Hiszem - jelentette ki 1941 -ben -, hogy a nagyközönség tudatosítani fogja: a film nem lehet minden gondolattól és szellemtől mentes szórakozás“. Vávra Vladislav Vanöurával, Jindrich Honzllal, E. F. Buri­annal, Martin Friccel és Ján Werichhel együtt több antifasiszta film megalkotásában vett részt. A fasiszta diktatúra éveiben kettéosztott Csehszlovákia kulturális élete megbénult. Megtorpant az örvendetesen fejlődő kölcsönös együttműködés is, amely a cseh és a szlovák filmművészek és filmgyártók között a harmincas évek folyamán kialakult. A második világháború idején a cseh alkotók még produkáltak néhány történelmi filmet, aztán a fasiszták teljesen beszüntették a filmgyártást. Számos kiváló szakember illegalitásban készítette elő a filmgyártás államosítását, mely a köztársasági elnök 1945. augusztus másodikán kelt dekrétumával végre való­sággá vált. Itt ér véget dr. Lubos Bartosek filmtörténetének első kötete, amely gazdag képanyagot is tartalmaz. A szerző, aki egyébként a Komensky Egyetem színház- és filmtudo­mányi tanszékének oktatója, népszerű formában tárja az olvasó elé a cseh és a szlovák filmművészet és filmgyártás fejlődésének krónikáját. Nem véletlen, hogy a könyv a prá­gai Mladá fronta, tehát az ifjúsági kiadó gondozásában látott napvilágot, mert a szerző - mint a kiadvány elősza­vában írja - elsősorban a fiatal olvasókat szeretné megis­mertetni filmművészetünk múltjával. Hamarosan megjele­nik a második kötet is, amely hazánk szocialista filmművé­szetének fejlődésével foglalkozik. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ SZÓ 14 1985. XII. 6 Ők ketten a kristály­gömbbel (Václav Polák felvétele) rafTFOTFM mmm x^LfüuüU uJuuuLilJvA [|j 1J] II ^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom