Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
Az öregasszony nagyon-nagyon öreg volt. Az arca már nem tudta kifejezni érzelmeit, ezeket a benső, felszín alatti áramlásokat, s mind megviseltebb lett, s állandóan mozdulatlan, és ez a mozdulatlanság annál is inkább suta volt, mert ez az arc még élt. Az anya vagy negyven évvel fiatalabb volt az öregasszonynál, de már ö is október utolsó, vagy talán november első napjait élte, már amennyiben az emberi életet egy esztendőnek vesszük. Ritkán nevetett, és sohasem sírt - nyilván semmi tartaléka nem maradt már abból, ami a nevetéshez vagy a könnyekhez szükséges. S amikor mosolygott, a mosolya is elmosódottra sikerült, mintha nem lenne hozzá elég ereje. A kislány még kicsi volt. Amikor játszott, csengett-bongott és szökdécselt, akár egy keljfeljancsi. De reggelente a kislány elment iskolába, ahol írni és olvasni tanult. Egyedül laktak ők hárman egy kicsi házban, a falu legszélén, férfiember nélkül. Az öregasszony párja réges-rég meghalt, az anya férje öt éve pusztult el a tajgában, a kislánynak pedig nem született fiútestvére. Egyedül éltek egymás folytatásaként: az anya az öregasszony lánya volt, a kislány az anya lánya s az öregasszony unokája, mintha családfájuk minden ága kiszáradt volna, csak a csúcsán zizzen- nének - egyenesen a törzsből eredve - bátortalan, zöld levelek. Valamikor a régmúltban, az öregasz- szony sámán volt. Azóta minden sámán meghalt már, ő maradt egyedül. Réges- régen nem jött már el hozzá senki, és nem kérte, hogy mentsen meg egy embert, segítsen, hogy szerencsével járjon a vadászat, vagy űzze ki a betegséget a rénszarvasokból. Az öregasszony nem haragudott ezért az emberekre: most más idők vannak, és azt, amiért régebben a sámánhoz fordultak, megkapják a kórházban, az üzletben vagy a kolhozban. Maga az öregasszony is vagy harminc éven át gondozta a rénszarvasokat, vadászott cobolyra, s csak nagyon ritkán emlékezett sámánmúltjára. Nem adott neki semmit. És ó megtagadta, ahogy megtagadják a rosszul sikerült házasságot, amely talán csak azért sikerült rosz- szul, mert nem tartott soká. Az öregasszony egyáltalán nem emlékezett az örege arcára, csak azt tudta, hogy tofalár nemzetiségű volt - ennél többet nem hagyott maga után. Az öregasszony sok mindenre emlékezett, de az örege arcára nem. Ugyanígy nem emlékezett arra sem, mit érzett akkor, amikor kábulatba esve ugrált pirkadatkor a tűz körül, az ég felé lengetve elerötlenedett karját. Hanem most, közeledvén a halál, az öregasszonyt elfogta a nyugtalanság. Mozdulatlan arca most sem fejezett ki semmit, de kínok rejtőztek mögötte, amiket nem lehetett csillapítani, akárha a szivét helyettesítenék, s most ők szivattyúznák ereibe a vért. Az öregasszony nem félt a haláltól, tudta, hogy a haláltól nincs menekvés. Teljesítette emberi kötelességét: a világon itt maradt utána a lánya, aki anya lett, és a kislány, aki egyszer majd szintúgy anya lesz. Az öregasszony nemzetsége folytatódott és folytatódni fog, megbízható szem volt 6 ebben a láncban, amelyhez más szemek kapcsolódtak. Az öregasszonyt az kínozta, hogy ő az utolsó sámán, több sámán nincsen. Évszázadok és évezredek - apja és nagyapja, és annak nagyapja, és még tovább -, s a titok és erő, amelynek az öregasz- szony birtokában volt, mindig hatalmasnak számított. És íme, most mindennek vége szakad. Az ember, aki nemzetsége utolsó tagja, boldogtalan. De az ember, aki elrabolta népe ősi kincsét, s magával vitte a földbe, anélkül hogy bárkinek szólt volna róla - azt az embert minek nevezik? Az öregasszony az ágyon ült, kinyújtotta kurta lábát és csöndesen vinnyogott. Az ágy az ablak előtt állt, és az ablakból apja, nagyapái, és azok apái és nagyapái földjére lehet látni, a földre, amely túlélt minden bajt és szerencsétlenséget, és tovább létezik. Az öregasszony vinnyogott és erre a földre nézett, és még nagyobb szerencsétlenségek rémlettek föl előtte, amelyek után már semmi sem maradt majd. Az öregasszony egyszerűen nagyon- nagyon öreg asszony volt, aki a halálra készült, és azt, ami rómlett neki, már elkerülhetetlennek érezte. Megjött az anya, és az öregasszony elhallgatott. Mozdulatlan arca most az anyát figyelte. Az anya az ebédekkel csörömpölt a konyhában, és nem törődött az öregasszonnyal. Az öregasszony határozott.- Hé! - hívta az anyát. - Gyere ide! Az anya odament, és megállt az ágy mellett, nem tudva elszánni magát, hogy leüljön a haldokló öregasszony mellé, mintha attól félt volna, hogy megfertőzi a halál.- Én - sámán vagyok - mondta méltóságát utoljára összeszedve az öregasz- szony. Az anya tudta ezt.- Több nincs - folytatta bánatát utoljára összeszedve az öregasszony. - Csak én. Nem szabad, hogy népünk sámán nélkül maradjon. Baj lesz.- Mit zagyválsz? - kérdezte ridegen az anya.- Nem kell sámánkodni - az öregasz- szony megijedt, hogy az anya elmegy, és gyorsabban kezdett beszélni. - Nem kell, nem kell. Én régóta nem sámánkodom. Sámánnak kell maradni. Meghalok, nem leszek. Kell, hogy legyen sámán. > - Vénségedre elment az eszed- mondta haragosan az anya, és visszament a konyhába. Az öregasszony az ablakfelé fordult, és felvonitott. Folyamatosan, mélyről áradt belőle a hang, de az arca meg sem mozdult. Az anya kijött a konyhából, elgondolkodva ránézett az öregasszonyra, de nem szólt egy szót sem. Az öregasszony élvezettel vonított, beleadva ebbe a vonításba minden bánatát és félelmét. Elvették tőle az utolsó reménységet, és ó most elbúcsúztatta. Önmagától búcsúzott, mielőtt örökre elveszíti önmagát. Senki sem vehette el tőle a jogot, hogy elbúcsúzzék önmagától. Ekkor szaladt haza a kislány.- Hagyd abba! - kiáltotta az anya. Az öregasszony nem hallgatott el azonnal, fokozatosan tompította a vonítást, mihtha ő maga is együtt távolodna a hanggal. Ott hagyta a vonítást mélyen önmagában, úgyhogy egyetlen hang sem tört a felszínre, és miután megfordította az arcát, meglátta a kislányt. A kislány megszeppenve és csodálkozva nézte őt a küszöbről. A tekintetük találkozott, és az öregasz - szony egészen elfojtotta magában a vonítást, mert már nem volt szüksége rá. Minden ereje másra összpontosult: a gondolatra, hogy a kislány tovább fog élni, mint az anya.- Hé - mondta, és a fejével intett -, gyere ide. A kislány odament. Az anya kijött a konyhából, és odaállt mellé.- Hadd legyen sámán ő - kérte panaszosan az öregasszony, a kislány felé nyújtva a karját.- Hagyd abba - szakította félbe az anya.- Baj lesz - sopándokott az öregasz- szony. - Én nem leszek, baj lesz. Sámán kell.- Mama, miről beszél? — ijedt meg a kislány, és ellépett az anya mellől.- Én vagyok az utolsó sámán - sopándokott tovább az öregasszony. - Több nincs. Ha én meghalok - baj lesz. Neki kell sámánnak lennie.- Haldoklik - mondta sietve az anya.- Nagyon-nagyon öreg.- És a sámánok?- Ja-a-a-aj! - sopánkodott az öregasszony.- Hagyd abba! - kiáltott rá az anya. Az öregasszony elhallgatott, és becsukta a szemét. A kislány az anyába kapaszkodva és az öregasszonyra visz- szapillantva ment ki a konyhába. Senki sem szólt többé egy szót sem. Az öregasszony csukott szemmel feküdt, és visszaemlékezett arra, hogy ré- ges-régen, amikor még fiatal volt, eljött hozzá egy tofalár arcvonású ember, hogy megkérje a kezét - ez minden, ami megmaradt róla az emlékezetében. Eszébe jutott, milyen volt, amikor az első este cuppogva szívtak egy közös pipát, s folyvást lökdösték egymást a könyökükkel. Jó volt erre emlékeznie, és folytatta az emlékezést. Éjszaka az öregasszony meghalt. Két nappal később eltemették. Az egész falu eljött, hogy elbúcsúztassa az öregasszonyt. Az emberek sietség nélkül haladtak el az ágya mellett, s belenéztek mozdulatlan arcába, amelynek mozdulatlansága végre értelmet nyert. Továbbmentek, suttogtak - valami okból senki sem beszélt hangosan. És csak azután, hogy a temetőben megjelent egy új halom - pontosan akkora, amennyi helyet az öregasszony elfoglalt a földben mondott beszédet a kolhozelnök.- Az öregasszony jó ember volt- mondta hangosan, hogy mindenki hallja. - Még nem is olyan régen nem kevesebb cobolyt lőtt, mint a férfiak. A kislány az anya mellett állt, és látta, hogy az emberek egyetértőén bólogatnak. ,- A háború idején az öregasszony mindenkinél több kötvényt vett, hogy a szovjethatalomnak legyen pénze - folytatta az elnök. Két öregasszony, aki a kislány közelében állt, hangosan felsírt. Az elnök elhallgatott.- Bocsáss meg nekünk öregasszony- mondta valaki a tömegben.- Bocsáss meg nekünk - ismételte az anya.- Együtt dolgoztam az öregasszonnyal a szarvascsordánál - mondta hirtelen egy asszony hangosan. - Szerettem volna mindig vele dolgozni. Senki sem szerette úgy a rénszarvasokat és a munkát, mint ö. És az emberek újra helyeslőén bólogattak. A kislány az anya mellett állt, és félve várta, hogy most majd valaki megszólal és elmondja, hogy valamikor réges-ré- gen az öregasszony sámán volt. De ezt senki sem mondta. Az emberek kezdtek szétoszlani. Ezt elfelejtették. Egyetlen ember sem emlékezett arra, hogy az öregasszony valaha sámán volt.- Mama - a kislány megállította az anyját és megkérdezte: - Mama, miért nem mondták ezt el neki, amikor élt? Akkor nem tudta volna meg, hogy sámán volt. Megtudta volna, hogy más volt. Az anya nem felelt. Délután a kislány egyedül ment el az öregasszony sírjához. A nap még nem nyugodott le: az öregasszonyt borító felásott fold gyorsan összeapadt a temető szántatlan földjével. A faluban rikoltoztak a kakasok és ugattak a kutyák. A kislány köhécselt, arccal a falu felé fordult, és miközben úgy izgult, mint a vizsgákon, hangosan és érthetően ezt mondta:- Az öregasszony valamikor réges-ré- gen sámán volt, de aztán megjavult. A háborúban ő vette a legtöbb kötvényt, a háború után annyi cobolyt lőtt, mint a férfiak, és amikor az öregasszony borjúnevelő volt, minden ember vele akart együtt dolgozni. És itt a kislány elhallgatott, mert több szó már nem volt. Önmagának helyeselve még bólintott néhányat, és csak azután ment vissza a faluba. HARSÁNYI ÉVA fordítása F urcsa város volt, ahová akkor került: teljesen üres és jellegtelen. Az utcák két oldalán házak, és csak néhány ember surrant végig némán a járdákon. A szemükbe akart nézni, de a tekintetek félresiklottak: föléje, melléje vagy keresztülnéztek rajta; talán nem is volt szemük. A házak szürkék voltak, zöldek, barnák, sárgák, aztán megint szürkék; előttük mozdulatlan, merev vasrács. Szinte önkéntelenül megragadta egy szembejövő lány kezét, de a kéz bemenekült a kabátujjba - élettelen üresség. A levegő hideg volt, ködös villanyfény, a távolban pirosán ágaskodott egy reklám, de azt meg ö nem vette észre. Befordult egy mellékutcába. A sötét kapualjakon belül rendetlen udvarok. Kinek a keze hányta el ott a deszkákat, kinek az árnyéka siklott át rajtuk naponta? Az ablakok fénye is halott - ezek az emberek nem léteztek az ó számára; idegen gondolatok, örömök és gondok; mi köze hozzájuk? Idegen, oly idegen volt ez a város; oly más, mint a megszokott, a langy vizű, remegő zöldvízinövényekkel sűrűn benőtt akvárium: az otthonos lét. Idegennek érezte e várost: egyedül volt, és nem volt semmi más, míg csak a szeme ellátott. Csak esti félhomály, sűrű köd, házak, utcák, semmi más, valami más lehetőség. Valakinek kellett volna itt lennie, hogy úgy érezze, tartozik valakihez. De az emberek hűvösen suhantak el mellette, semmi sem érintette meg a lelkét. Miféle város lehet ez, hogy ilyen idegennek érzi? Hogy került ide? Vagy mindig itt élte tarka hétköznapjait, és csak ma érez mindent másnak? mozdulókkor f tot. Még jobban hogy meggyorsi A kar eltaka tudni, miért hév Óvatosan ok nem a részegsé fi szájából nem, ja sarkából azo hatóan vér szív szeriben oly kői Sokáig állt a csak meg nem gyón szép volt különös szépsé gázolhatnak át i Lassan főleg tekintett a halott a főutca felé ve a sarkon egy te Elhatározta, hogy megszólítja az első szembejövőt. Így szólt:-Jó estét, örülök, hogy megismerhetem. Nem hallotta a saját hangját; csak a remény maradt, hogy a szembejövő mégis meghallja. De a hangja nem jutott el a szembejövőhöz, aki sietve és biccentés nélkül haladt el mellette. Férfi volt, utána nézett: van-e erő mely útjáról letéríthetné? Vagy csak legyintsen mindenre? De hát hová menjen, kihez kötődjék, mihez hasonlítsa, mihez mérje azt az egyetlen biztosat, ami kíváncsian les ki belőle? Senki se lépett melléje, nem igazította el, nem kért segítséget, nem támaszkodott rá. Miért sétál egyáltalán, és hová tart? És akkor, egy sötét kapualjban hirtelen megpillantott egy heverő emberi testet. Odalépett, lehajolt hozzá, egészen közel hajolt: de a test nem mozdult. Ha nem Feltárcsázta szólt:- Azt hiszem, pualjban egy hí A kagylóban hangot egy fél váltotta fel:- Ismételje i meg! Megismételte- Hol hever? Nem tudta, ki- A főutca kö pészüzlet. eS—- Mi az utca i- Várjon egy a kagylót - mór fonkagylót, oda hegyre állva, ág betűzni a horr A tábla reményt sejtette, mint ol\- Bombagyár a kagylóba. A Borzi László felvétele
