Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
S ajátos módon értelmezve az 1975- ös helsinki európai együttműködési konferencia Záróokmányának hetedik, az emberi jogokkal foglalkozó pontját, a washingtoni kormányzat azt próbálja bizonygatni, mintha az Egyesült Államok buzgón harcolna e jogok tiszteletben tartásáért az egész világon. Az Egyesült Államok elnöke gyakran hasonlítja országát a Capitolium-dombon csillogó kristálypalotához. Holott épp elég, ha átutazunk a New York-i Bronx félig lepusztult negyedein, a Los Ange- les-i elővárosok nyomornegyedeit vagy Washington félreeső utcáit járjuk, mindössze néhány lépésre a Fehér Háztól, máris veszít ragyogásából „a dombon levő kristálypalota“. Mivel Washingtonban oly előszeretettel ismételgetik, hogy az emberi jogok tiszteletben tartásának óriási a jelentősége, hadd kérdezzük meg az ottani uraktól: miért utasítják el oly makacsul az emberi jogokra vonatkozó legfontosabb nemzetközi egyezmények ratifikálását? Mi akadályozza önöket például abban, hogy ratifikálják a gazdasági, a szociális és kulturális jogokra vonatkozó 1966-os nemzetközi szerződést, amelynek előírásait 46 ország érvényesítette, köztük a Szovjetunió és más szocialista országok? Miért nem ratifikálják az ugyancsak 1966-ban kötött polgári és politikai jogokra vonatkozó nemzetközi szerződést, amely az államokat arra kötelezi, hogy saját területükön szavatolják az emberi jogokat, így például az élethez, az állami irányításban való részvételhez, a törvény előtti egyenlőséghez, az egyén és a lakhely sérthetetlenségéhez, a lelkiismereti szabadsághoz való jogot? Miért nem felelnek meg önöknek a faji megkülönböztetés minden válfajának felszámolására, az apartheid bűntetteinek megszüntetésére és büntetésére, a háborús és az emberiség elleni büntettek elévülésének megengedhetetlenségére, az emberkereskedelem elleni harcra vonatkozó nemzetközi és más egyezmények, amelyeknek önök otthon nem szereznek érvényt, holott számos egyezményen szerepel az önök aláírása is? Miért nem hajlandók önök ratifikálni és hatályba léptetni a népirtás bűntettének megakadályozásáról és büntetéséről szóló, még 1948-ban aláírt konvenciót? Önök gyakran mondogatják: ,.Kormányunk erkölcsi kötelessége, hogy a világon mindenütt küzdjön az emberi jogokért. .. “ Vajon hogyan fest az emberi jogok tiszteletben tartása önöknél? Bizto- sítják-e a munkához való jogot a több millió munkanélkülinek? Segítik-e azt a sok millió amerikait, akiknek jövedelme nem éri el a hivatalosan megállapított szegénységi küszöböt? Mit tesznek a hajléktalanok kétségbeejtő helyzetének felszámolásáért? Szabadság! Sokat és sok szépet írnak róla az Egyesült Államokban, de talán elég, ha emlékeztetünk azokra az erőszakos módszerekre, amelyekkel a faji megkülönböztetés ellen küzdő színes bőrű amerikaiakkal szemben Los Angelesben, Miamiban, sőt Washingtonban leszámoltak. Gondoljunk csak a rendőri pogromokra, amelyeket az ősi földjeik kisajátítása ellen tiltakozó indiánok rezervátumaiban foganatosítanak. De emlékeztethetünk arra a botrányra is, amely április végén a Fehér Házban kipattant. Mint a CBS amerikai tévétársaság beszámolt róla, ,.gondosan megtervezték és jó reklámmal előkésztíették azt a valójában fotósoknak szánt találkozót, amelyen az elnök idős amerikaiakat fogadott". Az eredeti terv szerint a találkozóra meghívott indián asszonynak kéziszőttes takarót kellett volna átnyújtania az elnöknek, ehelyett azonban kellemetlen meglepetéssel szolgált: átadott egy felhívást, hogy segítsék meg az indiánokat és az idős embereket. Reagant szemmel láthatóan zavarba ejtette az es§t, s igyekezett megnyugtatni az asszonyt afelől, hogy mindent megtesznek az indiánok igényeinek kielégítésére. Másnap azonban olyan hírek láttak napvilágot, hogy az elnök az amúgy is lefaragott szociális kiadásokra szánt költségvetési összeg további csökkentését kéri a kongresszustól. .. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága épületének homlokzatán ez olvasható: „A törvény értelmében az igazságszolgáltatás előtt minden ember egyenlő". Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, azt amerikai polgárok, főleg színes bőrűek ezrei saját bőrükön tapasztalják. Emlékezzünk csak az egyik politikai fogoly, Leonard Peltier sorsára. Ó az ,.Amerikai Indiánok Mozgalma“ elnevezésű szervezet egyik vezetőjeként küzdött az indiánok jogaiért. Á kizárólag fehérekből álló esküdtszék Peltiert kétszeres (!) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte olyan bűncselekményért, amelyet nem követett el; a vád az volt ellene, hogy meggyilkolt két FBI-ügynököt. A haladó amerikai közvélemény kilenc éve háborog, tiltakozik, s követeli e botrányos ítélet felülvizsgálatát. Ezzel kapcsolatban talán feltehetnénk egy kérdést az emberi jogok washingtoni bajnokainak: mi akadályozza meg önöket abban, hogy megvédjék az amerikai indiánok vezetőjének sárbatiport emberi méltóságát? Az Egyesült Államokban időnként kirobbannak olyan botrányok, amelyeknek lecsapódásai rávilágítanak a világ egyik legelnyomóbb jellegű rendszerére. így volt az 1978. júliusában, amikor az Egyesült Államok akkori ENSZ-képviselóje, a feketebórú politikus, Andrew Young felháborodván az amerikai hatóságok megtorló akciói láttán, arra a kijelentésre ragadtatta magát: ,,Börtöneinkben százával, de talán ezrével vannak olyanok, akiket politikai fogolynak nevezhetnék. Tíz évvel ezelőtt engem is bíróság elé állítottak Atlantában tiltakozó mozgalom szervezéséért. “ Az akkori elnök, Jimmy Carter, e kijelentése miatt Youngot megfeddte, majd később vissza is hívták őt az ENSZ-ból. A másként gondolkodók politikai elnyomásának módszere ma is él, csupán a szabadságról és demokráciáról hangoztatott üres frázisok mögé rejtik. Erre emlékeztetnek újult erővel azok a minapi tudósítások, amelyek a háborúellenes megmozdulások résztvevőinek meghurcoltatásáról szólnak. Elítélték és hosszú évekre börtönbe vetették őket. Még égy adalék: a Fehér Ház jelenlegi urának környezetéhez közel álló szélsőjobboldali „Szabadság-lobby“ által kiadott Spotlight című lap 1984. áprilisában arról számolt be, hogy az elnök aláírta a nemzetbiztonsági tanács rendeletét, melynek értelmében „az ország különböző részein ismét létesítenek börtöntáborokat" arra az esetre, ha ,,nemkívánatos elemek“ tömeges letartóztatására kerülne sor. A táborok összesen kétszázezer ember számára készülnek Állíthatjuk-e ezután, hogy az amerikai társadalom a legszabadabbak és a leg- demokratikusabbak egyike? Sőt, mintaként ajánlhatnánk másoknak is? JURIJ ZSUKOV (Szputnyik) NÉHÁNY KÉRDÉS A FOGADATLAN PRÓKÁTOROKHOZ A nemzetközi valutapiac A valutaárfolyamok állandó ingadozását az emberek gyakran nem is sejtik, pedig ez közvetlenül befolyásolja sorsukat. A nemzeti valuta árfolyamesése fokozza az inflációt az illető országban, ugyanakkor azonban (a körülmények kedvező összetalálkozása esetén) ösztönzi az exportot, ennélfogva pedig növeli a foglalkoztatottságot. Ha viszont a nemzeti valuta árfolyama túl magas, ez az exportágazatokban dolgozók tízezreit fenyegeti azzal, hogy elveszíthetik munkahelyüket, viszont akadályozza a drágulást. És a valutaárfolyamok, amelyek lényeges és ellentmondásos hatással vannak a gazdaságra, az emberek életszínvonalára, most ténylegesen kicsúsztak a tőkésállamok ellenőrzése alól, s játékszerré váltak a könnyű haszon kedvelőinek kezében. Ilyen eredményre vezetett a valutapiacok „liberalizálásának“ politikája - vagyis az, hogy feloldották a magánszemélyek, bankok és társaságok valutaműveleteinek korlátozásait. Napjainkban a valutapiacokat valósággal elborította a spekuláció hulláma. A közgazdászok aggódva állapítják meg, hogy a valutapiacok mindinkább elszakadnak a valóságos gazdaságtól, és.hol- mi „fogadóirodává“ válnak. Ez az irányzat az árfolyamok erős ingadozásához vezet. Míg az 1950-1960-as években a tőkés országok valutaárfolyamainak ingadozása például nem haladta túl az állam által megállapított, 2 százalékos szűk keretet, a jelenlegi viszonyok között már azon sem csodálkozik senki, ha az amerikai dollár árfolyama naponta 2 százalékkal és évente 20 százalékkal nagyobb mértékben változik. A valutaműveletek történelmileg a világkereskedelem kiszolgálása érdekében jöttek létre. Az idő múltával azonban a valutapiacok egyre inkább elszakadtak természetes alapjuktól - a nemzetközi árucserétől. Míg az 1960-as években valamennyi valutaművelet jó fele a nemzetközi kereskedelem kiszolgálására jutott, jelenleg a valutaügyletek több mint 90 százalékának semmi köze sincs a valódi gazdasági cseréhez. A valutaspekuláció valóban óriási méreteiről tanúskodnak azok az adatok, amelyeket az Egyesült Államok központi bankjának elnök- helyettese idéz: eszerint az Egyesült Államok valutapiacain végrehajtott műveletek volumene kétszer akkora, mint a tőkés világ e legnagyobb országának bruttó nemzeti terméke, és hússzor nagyobb külkereskedelme volumenénél. Sokmilliós valutaügyletek, az a lehetőség, hogy néhány másodperc alatt vagyont lehet szerezni - mindez lenyűgözi a közönség fantáziáját, s az jelenleg nemcsak elméleti érdeklődést tanúsít a valutapiacok iránt. A londoni vagy chicagói tőzsdén valutaügyletet lehet kötni, ha valakinek 1-2 ezer dollár van a kezében. Az ilyen művelet logikája rendkívül > egyszerű: minél olcsóbban kell valutát vásárolni, azután meg kell várni árfolyamának emelkedését, és azonnal továbbadni. Ha pedig az árfolyam nem emelkedik, hanem süllyed? Akkor a befektetett pénz a szerencsésebb vagy tájékozottabb játékosok zsebébe vándorol. A világ valutapiacain azonban egyáltalán nem a hazárd szórakozást kereső, kis ügyfelek a főszereplők, hanem a hatalmas bankok és kereskedelmi-ipari társaságok, amelyek aktíváikat állandóan más-más valutába fektetik be, abból a célból, hogy a lehető legnagyobb hasznot szerezzék. Az ő pénzügyi műveleteik mérete egészen más, mint a kis ügyfeleké - a bankok között kötött, egyszeri ügylet átlagos összege rendszerint 5 millió dollár. Az összes valutaügyletnek több mint 90 százaléka manapság a bankok közötti, kölcsönös műveletekre jut, a legnagyobb nemzetközi bankoknak a valuta- műveletekből származó bevétele pedig összes hasznuknak a 10 százaléka. A nagy kereskedelmi-ipari társaságok sem kívánnak elmaradni a bankok mögött, ezek újabban még külön osztályokat is szerveztek a valutamüveletek lebonyolítására. Miután számukra új tevékenységi területre nyomultak be, meglepő agresszivitásról tettek tanúságot, és spekulációs ügyleteik méreteivel még a valutapiac tapasztalt mestereit, a nyugati bankok hivatásos valutaüzéreit is meglepték. A dolog odáig fajult, hogy az utóbbiak, amikor 1985 májusában Torontóban évi konferenciára gyűltek össze, a kereskedelmi-ipari társaságokat egyhangúlag azzal vádolták, hogy „megszegik a valutaműveletek lebonyolításának etikáját, és túlzottan lelkesednek a valutaspekulációért“. Ma még a legkonzervatívabb nyugati közgazdászok - a szabadpiac spontán erejének hagyományos hívei - is mindinkább amellett foglalnak állást, hogy visz- sza kell térni az állam közvetlen ellenőrzése alatt álló, rögzített valutaárfolyamokhoz. De lehetséges-e ez az elemi erejű tőkepiac létezésének körülményei között? Kétségtelenül nem. A dolog úgy áll, hogy a tőkés országok kormányai, amelyeknek választaniuk kell a valutaárfolyamok stabilitása és a tőkepiac spontán működése között, mégis a piac spontán ereje felé hajlanak. Ehhez ragaszkodnak a legnagyobb multinacionális bankok és társaságok, amelyeknek érdeke az, hogy a valutaügyleteket szabadon lehessen lebonyolítani, s így akadálytalanul értékesíthessék külföldi fiókjaik hasznát. A tőkésállamok a következő években aligha szánják rá magukat arra, hogy a tőkeforgalom és a valutaügyletek korlátozása révén komolyan csorbítsák a nemzetközi monopóliumok érdekeit. Például az a tény is erre vall, hogy a tíz vezető tőkés ország pénzügyminiszterei és központi bankjainak igazgatói 1985 júniusában Tokióban tartott tanácskozásukon bejelentették: kormányuk úgy határozott, hogy ezúttal is tartja magát a spontánul ingadozó vagy - amint még nevezik - lebegő valutaárfolyamok jelenlegi rendszeréhez. Ez pedig azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok labilitása fokozódik, s ez egyre végzetesebb hatással lesz a lakosság, valamint a -kis üzletemberek helyzetére. VLAGYISZLÁV DMITRIJ EV (APN) Atlantisz az Adrián? Atlantisz, az atlanti-óceáni legendás szigetország sorsa ma is megmozgatja a tudósok és a szépszámú amatőr kutató képzeletét. Sőt, ha alkalom kínálkozik, beható vizsgálatokat folytatnak a feltételezett óceáni térségben, miként azt a közelmúltban két szovjet kutatóhajó személyzete is tette. A lázas kutatásoknak és a különböző feltevéseknek az sem vet gátat, hogy Atlantisznak még az egykori megléte is vitatott! Létezését már az ókorban olyan tekintélyes személyiség tagadta, mint Arisztotelész (i. e. 384-322), s ezzel legalábbis kétségbe vonta a kor másik nagy bölcselője, Platón (i. e. 427-347) szavahihetőségét. Úgy vélte, Platón kizárólag a szenzáció, az érdekesség kedvéért találta ki a szigetet. Való igaz, Atlantiszról és sorsáról egyedül Platón tollából maradt dokumentum az utókorra. Timeión és Kriteión című dialógusaiban említi a hatalmas szigetet, amely Herkules oszlopain- Gibraltáron - túl emelkedett ki az óceánból, s amelyet az atlantok harcias, de kultúrált népe lakott. S noha szüntelen hadat viselt Éurópa és Ázsia népei ellen, s hódításaiknak csak az athéniek voltak képesek ellenállni, szerették és értették a művészeteket is. Hatalmas fővárosukban virágzott az építészet, gyönyörű templomot emeltek Poszeidonnak, de mindebből hírmondó sem maradt. A szi- getet földrengés rázta meg, s végül elnyelte az óriási szökőár. Mindössze ennyi az Arisztotelész vitatta platóni elmélet, amely eddig valamennyi kutatás alapja volt. A már említett szovjet expedíciósok is - útban más tudományos célok teljesítése felé - Gibraltár magasságában kerestek bizonyítékokat Atlantiszról. A Borisz Petrov kutatóhajó egyik tudósa, Lev Hitrov geokémi- kus arról számolt be, hogy a tenger fenekéről, négy és félezer méter mélységből hoztak felszínre figyelemre méltó leletet. A mindkét oldalán sima, krémszínű márványlap egyik peremét bevonó fekete réteg arról tanúskodik, hogy az emberi kéz megmunkálta tömb több ezer éve került a vízbe, abban az időben, amikor még nem szelték vitorlások az óceán hullámait. Ezért teljesen valószínűtlen, hogy hajó fedélzetéről csúszott volna a mélységbe- tette hozzá a tudós. Most azt elemzik, hogy a márványlap lehetett-e az elsüllyedt Atlantisz valamelyik épületének burkolólapja. A Vityaz kutatóhajó tudományos személyzete viszont megállapítota, hogy a Platón meghatározta körzetben található a víz alatt az Amper-hegység, amelynek teteje valamikor valóban szigetként emelkedett ki az óceánból. Miközben folynak az óceáni vizsgálódások, Blazo Krivokapic jugoszláv érmegyűjtő egészen különös elmélettel állt elő. A niksici amatőr kutató sok éven át gondosan tanulmányozva Platón szövegeit, úgy gondolja, hogy az Adriai-tenger körzetében kell keresni Atlantiszt. Meghökkentő feltevése igazolására segítségül hívta a régészetet, az éremtant, a legendákat, s húszéves kutatómunkával arra a következtetésre jutott, hogy Atlantisz nem más, mint a Pannonsíkság Délkelet-Európában. Ugyanis Atlantisznak a Platón által stadionban megadott méretei megegyeznek a Pannonsíkság méreteivel, az Atlantiszt átszelő folyó hossza és mélysége pedig a Dunáéval, de nem a Fekete-tengeri torkolatig, csak a Dzserdap-szorosig. Krivokapic Atlantisz fővárosát az Adriai-tengeri Tivat-öböl három szigetének egyikére helyezi. Nemrégiben ezen a helyen merült le tengeralattjáróján egészen a fenékig. A víz alatt felfedezett egy emberi kéz szabályozta folyótorkolatot. Hétezer évvel ezelőtt a tengerszint 27 méterrel volt alacsonyabb. A tudós amatőr arra is felhívja a figyelmet, hogy Platón szerint Atlantisz fővárosának terei, utcái, fekete, fehér és vörös kőlapokkal voltak burkolva. Márpedig a Tivat-öbölhöz közeli Kamenjar kőbányában is ilyeneket bányásznak, s ugyanilyenekkel borítják Kctor és Her- ceg-Novi utcáit mind a mai napig. Az öbölben a tenger gyakran vet ki ilyen maradványokat. Krivokapic szerint a ten- gerfenéki iszapréteg alatt tíz méterrel lehetnek a templom és a várfal romjai. S végül a környékén, Petrovicban, Nik- sicban és Budvában 37 bronzfejszét találtak. Ugyanilyet használtak például az egyiptomiak is az időszámításunk előtti 13. században. (TANJUG)
