Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
mindenki. 6 is széles karimájú seit a nap ellen. Amikor először megkérdezte, hány óra. „Kilenc“ ásson meg, de reggel vagy este?“ im észre: megfakult szeme nem az én szemem lát, s attól fogva » mellette, elmondtam, mit látok, íogy ő mit lát, és semmit nem i a tapasztalatcserén. Az ódon egy megtermett, szép szakállas a járdát sepregette. A fővárosban tész volt, de arra a következtetés- ícs értelme, és elszegődött utcaés intézkedik, s ennek érdekében néhány hosszú expedíciót végzett, ahonnan erős málna- és narancsvirágbortól illatozva tért meg, de azért nem annyira, hogy fáradozásának valódiságát kétségbe vonhattam volna. Végül Schultze asszony bejelentette, hogy megszervezte a hőn óhajtott találkozót. Nagy fáradságába került, mert a nagy izlandi költő remete, senkit nem hajlandó fogadni. Roppant hálás voltam Schultze asszonynak a fáradságáért, s amikor a megbeszélt napon a nagy izlandi költőre vártunk a régi torony alatti vendéglőben, rendeltem neki néhány pohár málna- és narancsvirágbort. Szerinte ez pompásan megrövidítette a várakozást, SLAW ZULAWSKI városkába, ahol sok a napfény, az ígosak, s a szőlőhegyen jó bor knat hétköznapi, emberi mértékre n egyszerű, nem fényűző. Valami- on torony irányában, a romok közt íz egyetlen a környéken. Ha sehol lindig meg lehetett találni Schultze rt mesélem el, hogy tudjátok, mi- y volt az, s ne csodálkozzatok az Mert különös helyen előszeretettel s dolgok, különös emberek élnek lös históriák kerekednek. Az, amit ugyancsak különös történet, de íz azt hittem, mindenkit ismerek ks a völgyben is, Schultze asszony lezte, találkoztam-e a nagy izlandi ié távolabb telepedéit le. Fel sem f a távoli és hűvös észak híres szomszédban, az olajfák, ciprusok űzött, de amikor bebizonyosodott, iy van, lángra lobbantott a vágy, sm, méghozzá azonnal. Schultze rte, hogy haladéktalanul hozzáfog mivel a várakozás tudvalévőén a legkellemetlenebb dolog a világon.- Amikor Schultze asszony előtt már tekintélyes mennyiségű poháralátét magasodott - abban az országban ezzel jelölik az elfogyasztott bor mennyiségét -, a vendéglő elé nagy zajjal és robajjal befutott egy autó, azokból az időkből való, amikor a motor hangjára minden, ami élő, az ablakhoz rohant vagy kitódult az utcára. Most ugyancsak minden, ami élt, az ajtóhoz tódult és az ablakhoz rohant.- Régóta nem hallottak ekkora lármát és nem láttak ilyen autót. Mindenki látta, hogy egy hosszú hajú férfi szállt ki belőle, hanyagul öltözve, kordbársony zakóban és ugyanolyan nadrágban. A nagy izlandi költő volt, aki a legszebb szerelmes verseket írta. Bár az első pillantásra olybá tűnt, hogy senki sem vetne rá ügyet, ha nem volna magasabb és megtermettebb, az arca vörösebb, mint bárkié ezen a vidéken. Nehéz volt elkezdeni a beszélgetést, mert mindenki úgy bámulta, mint valami csodabogarat, a szomszédból odasereglettek a gyerekek, orrukat az üvegre tapasztották, így az izlandi költő azt javasolta, menjünk el a házába, a völgy túlsó végébe. Szívesen ráálltunk, mert a költőket a verseik és otthonuk tükrében kell szemlélni, kutyáik, macskáik, éneklő madaraik, aranyhalaik és haszontalan tárgyaik között.- Az autóban egy, már nem fiatal nő ült. Nagyon szépnek találtam. Egész úton oldalról figyeltem. Az öltözéke hanyag, ugyanolyan kordbásony zakót és nadrágot viselt, mint a férje, de a profilja oly tiszta és a haja olyan arany, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. A természet ritkán alkotja ilyen tökéletesre a homlokot, az orr, a száj ívét. Egyszóval azonnal látni lehetett, hogy az izlandi költő felesége fiatal korában tökéletes szépség volt. Ha egy nő nem talál a másik nőben semmilyen hibát, semmilyen kifogásolnivalót, semmilyen fogyatékosságot, még a legparányibbat sem, feszélyezve érzi magát. Én is feszélyezve éreztem magam, és tulajdon tökéletlenségem ostoba tudatában ültem, egész úton meg sem szólaltam.- Hamar odaértünk a költő háza elé. Kiszálltunk az autóból, s akkor megláttam az asszony arcát a másik oldalról is. Osszeszorult a szívem. Amilyen hibátlanul szép volt a profilja, amit lopva néztem egész úton, olyan rút volt arcának másik fele. Valami szörnyű baleset csúfíthatta el. Képtelenség volt kitalálni, mi lehetett az. Mindenesetre most amikor egész valójában szemügyre vettem az izlanGály Kati raj'za B ■ ■■■ di költö feleségét, minden kétséget kizárva megállapítottam, hogy nem szép, s hogy ilyen arccal senkinek sem tetszhetett, még egész fiatal korában sem.- Bementünk a házba. Egy hosszú asztal végébe ültettek le. Az asztal telerakva mindenféle ócskasággal, edényekkel, fazekakkal. A háziakat egyáltalán nem zavarta, éppen csak az egészet áttolták az asztal másik végébe, ott már úgysem volt egy cseppnyi hely sem, s ily módon felszabadítottak egy kis területet a jDoharaknak meg a málna- és narancsvirágbornak. Nagyon kedves, érdekes emberek voltak. Magából a társalgásból mégsem jegyeztem meg annyit, mint illett volna, mert egész idő alatt sokkal inkább az egymás iránti viselkedésüket figyeltem, mintsem azt, amiről beszéltek. Az izlandi költő felesége olyan odaadó tekintettel függött a férjén, amikor az beszélt, hogy abban a pillantásban benne foglaltatott a világ minden szerelme. S a férfi csak az asszonyhoz beszélt, csak neki beszélt - mint ahogy legszebb verseit csak hozzá és csak neki írta bár azt hihettük volna, hogy velem és Schultze assszonnyal beszélget. Látszott, hogy ők a legboldogabb és egymást a legjobban szerető pár ezen a földön.- Visszaúton Schnitze asszony elmesélte a különös pár történetét, bár egy kicsit akadozott a nyelve.-A távoli ködös Izlandon ismerkedtek meg. A férfi akkor már ismert költő volt, az asszony még diáklány. A férfi azonnal beleszeretett a lányba. A lány először a verseibe szeretett bele, mert minden nő - mielőtt megszereti a férfit - először abba szeret bele, amit a férfi mond, ír, vagy amivel foglalkozik. A lány nagyon szép volt, olyan szép, hogy miután összeházasodtak, az izlandi költő nem volt boldog. Azt mondta a nőnek, hogy túl szép ahhoz, hogy örökké vele maradjon, a csúnya, vörös arcú, favágó külsejű férfival, el fogja hagyni valakiért, aki éppen olyan szép, mint ő, s egy nap végleg elmegv. Az asszony hasztalan biztosította a szerelméről. Túl szép volt ahhoz, hogy a férfi higgyen neki. Pedig az asszony valóban olyannak szerette, amilyen volt: erőszakos, barátságos, tanácstalan és boldogtalan. De nem akarta, hogy boldogtalan legyen, azt akarta, hogy megnyugodjon és bízzon benne, s hogy semmi ne gyötörje a lelkét. Úgy vélte, nem lehet valaki büntetlenül költő, a költészetért a marcangolás, a nyugtalanság, a kín perceivel kell fizetni. Hogyan győzze meg, hogyan nyugtassa meg a férfit? Egy este, amikor a költő újra megismételte: túl szép ahhoz, hogy higgyen boldogsága tartósságában, az asszony odament a kandallóhoz, (evett egy égő fahasábot, és megérintette vele az arcát. A feleségem elhallgatott, úgy látszott, nincs több mondanivalója. De kis idő múlva, látva, hogy senki sem szólal meg, hozzátette:- Az előbb azt mondtuk, hogy a nők sokkal többre képesek a szerelemben, mint a férfiak. Ezzel a történettel azt próbáltam bizonyítani, hogy a nők a szerelemben mindenre képesek. Soha nem találkoztam boldogabb párral, mint amelyikről meséltem. És soha nem láttam szebb nőt. Nem az arcára gondolok. Az arca már nem volt szép. Ó maga volt szép. Lengyelből fordította: KOPASZ CSILLA ■ ■§ H BH .HB BB SB B2B ESI BH M Bi BB ■ 1m kjm is ú> jó 3V ;s iiiy is !tIIZoL :S 0Ód: ajy id eul Ini :ol Dk még nem értek meg: tavasziasan távoliak és aprók voltak. De a kerek telihold egészen alacsonyan és ünnepélyesen függött az ég alatt. Ezüstös fényében körös-körül minden boldog mozdulatlanságban hevert, csak a folyó - amelynek mélyén az éjszakai ég tükröződött -, az fénylett felülről gőgös, zöld ragyogással. Az égről leszakadt egy csillag, és hosszú, égő vonalat rajzolva kihunyt. Ugyanakkor, nem tudni, miért, mintegy félálomban, kurtán és panaszosan nyögött egyet a hajó kürtje. A part felé tartó hullámon, gyertyákká nyúlva, csillagok csillogtak. A szembefúvó szél, amely a hajó fényszóróval megvilágított zászlaját cibálta, csak a felszínen járt, a folyó tükrét nem is borzolta. Oldalt olykor sárga vagy vörös bójafények tűntek elő, mellettük zúgott a víz. Fesztelenül és fényesen kószált a föld felett a derült májusi éj, de keleten, ott, ahol a hajnalnak kellett pirkadnia, már kezdett halványulni az ég pereme. Új nap indult... A FOLYÓN TÚL Nyáron csónakon az egész család átment a folyón túlra, a kaszálóra, ott bogyót, aztán gombát szedett. A kisfiú a bójaőrtől kunye- rált két bóját, amelyek közel estek a kaszálóparcellához, esténként meggyújtotta, reggelenként eloltotta őket, megtanult a csónakban rúdon mászni - ugyanolyan jól, mint a felnőttek -, elboldogulni félkezes evezővel. Állandó, végtelen élvezetet szerzett neki, hogy a folyón lehet, bele-belepillanthat félelmetes, csábító mélyébe, az erős hullámzásba: boldogság töltötte el, ha ellökte a ladikot a parttól, és mind messzebb, messzebb evezett, hol felröppent, hogy alá- siklott a hullámokon, majd pedig, sikeresen visszatérve győztesnek érezte magát, és azt gondolta, hogy a folyó egyszeriben nyugod- tabb lett. LADIKBAN Sötét őszi éjszakákon a nagyapa magával vitte a kisfiút - éji világítással halászni. A ladik orrán fényesen és szaporán égett a szurokfáklya. Nagyapa, lábát szélesen szétvetve és türelmesen a vízbe tekingetve, döfésre tartott szigonyai a lángnál állt, ő pedig a taton ülve zajtalanul evezett. A folyó fáradtan, közönyösen vitte őket lefelé. A víz nehéz, fémes fényében halványan meg-meg- csillant egy lehullt levél. Buborékok pukkantak és haltak el. Valahol a folyó közepén - nyugodt időben nem tudni, miért - sokáig egy helyben maradt egy érthetetlen izgalommal villogó, hosszú, hullámos csík, aztán ugyanolyan váratlanul eltűnt, ahogy keletkezett. A fiúcska fázott a nyirkosságtól, a láng csak ingerelte csekély melegével, de lelkében szokatlan, kellemes izgalmat keltettek a partról lehajtó, szigorú csöndben tovaúszó bokrok, a hol itt, hol ott támadó titokzatos csobbanások, az éji madár távoli rikoltása, a tűz mesés tánca, a lángé, amely felé valahol sietve úszik, és sehogy se tud megállni a ragyogásától megkó- tyagosodott nagy hal. 336 ÉS EGY A tajga sohasem izgatta és nem gyötörte a kisfiút annyira, mint a folyó. A tajga mindig ott maradt a helyén, és ott is kellett maradnia, a folyó viszont eltűnhetett, elfolyhatott, végképp kiapadhatott, emlékül csupaszon ott hagyva köves medrét, amelyben majd kutyák szaladgálnak. Reggelente - bár ezt még magának sem merte bevallani - óvatosan a folyóhoz ment, hogy ellenőrizze, nem történt-e vele valami, és nem értette, miért nem izgat ez senkit, miért nyugodt mindenki, hogy a folyó holnap is ugyanúgy fog folyni, ahogy tegnap és tegnapelőtt folyt. Később felnőtt emberek megmagyarázták neki, hogy az ő folyója különleges, nem hasonlít a közönséges folyókhoz, amelyek kis csermelyekkel kezdődnek, majd pedig vizet gyűjtve, egyre újabb és újabb mellékfolyót magukba fogadva, szélesek és bóvi- zűek lesznek - olyanok, amilyenek. Az ő folyója egy óriási tóból, sót tengerből, a híres Bajkálból ered, amelynél gazdagabb és szebb nincs az egész világon. A Bajkálba 336 nagy és kis folyó torkollik, és ezt a vizet az Angara egymaga vezeti el. Ezért nem apadhat ki, magyarázták a kisfiúnak. Ő elképzelte a 336 folyót meg az ö folyóját, elragadtatva gondolt erejére, és megnyugodott: hát igen, az ő folyója nem hasonlít egyetlen más folyóhoz sem, ez a legnagyszerűbb folyó a világon, nem száradhat ki, nem halhat meg. Még kisfiú volt, és nem ismert más veszélyt a folyó számára. MAKAI IMRE fordítása Tóth László A doboz Mi van ebben a dobozban? Ebben a dobozban egy kisebb doboz van. És mi van abban a kisebb dobozban? A kisebb dobozban egy még kisebb doboz van. S mi van abban a még kisebb dobozban? A még kisebb dobozban egy egészen parányi doboz van. És mi van abban az egészen parányi dobozban? Abból az egészen parányi dobozból, ha felnyitod, kiloccsan a tenger, ágaival kinyúlik az erdő, s kikiált az ember. A bútorok Itt élnek velünk a bútorok, ám a legtöbbször észrevétlen, elszántan viselik sorsukat, felnyögnek olykor a sötétben. Asztalok, szekrények, heverők - megvan rólunk a véleményük, de oda se figyelünk rájuk, s nem kérdjük őket, sose kérdjük.
