Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-15 / 46. szám
M ikor az öregek meghallották, hogy az új igazgatót Marosának hívják, hangosan fölnevettek. A Marosát, mint vezetéknevet, furcsállották. Férfihoz meg különösen nem illett. Kíváncsiak voltak, vajon hogy nézhet ki ez a szokatlan nevű igazgató. Voltak, akik naphosszat a kapunál ténferegtek, hogy elsőnek láthassák, és megvihessék a hírt a többieknek: - Megjött Marosa úr. Csakhogy az igazgató éjszaka érkezett, amikor mindenki aludt, vagy legalábbis ágyban volt. Az otthonban szigorú rend uralkodott, amelyet még az előző igazgató vezetett be, egy alacsony, gömbölyű emberke, akit kamaszos hangja ellenére mindenki Atyusnak hívott. Az Atyust mindnyájan szerették. Ha kilépett az udvarra, rögtön körülfogták és követték mindenhová, akár a kotlóst a csirkék. Mind egyszerre beszéltek hozzá és azt akarták, hogy az Atyus meghallgassa őket. Hogy mit válaszolt, vagy egyáltalán válaszolt-e a rengeteg fecsegésre, az teljesen mellékes volt. Később órák hosszat vitatkoztak azon, hogy kinek mit mondott. Tagadtak, helyeseltek, tiltakoztak, ki-ki kedve szerint, s legtöbbször egy szó sem volt igaz abból, amit az Atyus beszédének tulajdonítottak. Atyus igazgató, aki magát bizalmas körökben honalapítónak mondta, szintén szerette védenceit. Annak ellenére, hogy mindenkiről tudott mindent, az ápolókkal pontos fejlapokat vezettetett, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ó nem örök életű, egyszer váratlanul kidőlhet a sorból és nem akar rendetlenséget hagyni maga után. A fejlapokat nem kérte soha senki sem, de a szabályzat szerint vezetni kellett őket. Ha valakiről ki kellett tölteni egy-egy kérdőívet, Atyus fejből lediktálta Veronka nővérnek bármelyik lakó pontos adatait és jellemzését. Eleinte csodálkoztak a rendkívüli memóriáján, de aztán megszokták, és ha kellett valami, sohasem a személyi lapokat tároló szekrényhez fordultak, hanem egyenesen Atyus- hoz. Idegenek jelenlétében igazgató elvtársnak szólították, maguk között pedig, akár a gondozottak, Atyusnak, esetleg Laci bácsinak. Ebből is látszik, hogy az intézet alkalmazottai fegyelmezett emberek voltak, s a főnöküket kellő módon tisztelték. Marcsa úr teljesen más ember volt. Már az a tény is, hogy éjszaka érkezett, enyhe feltűnést keltett. Még aznap reggel felsorakoztatta a személyzetet, mint a katonaságnál szokás, és pattogó hangon megtartotta székfoglaló beszédét. Lehet, hogy mindez nem így történt, de mindenkiből ezt az érzést váltotta ki, hiszen még fel sem ocsúdtak a nagy megrázkódtatásból, ami Atyus hirtelen távozásával érte őket, máris itt volt a nyakukon ez a Marcsa, aki száraz parancsokat osztogat és arról papol, hogy ó milyen jóindulatú, csupaszív, de rettenetesen szigorú ember. Atyus ilyeneket sosem mondott magáról, sohasen prédikált, csak tett-vett, jött- ment, és mindenki tudta, mi a kötelessége. Hogy meghalt, az első órákban meg sem merték mondani az öregeknek, mert féltek az esetleges pániktól, amelyet mindenképpen el akartak kerülni. Veronka nővér jelenlétében fordult le szegény a székről, és többé fel sem kelt. Úgy röppent el belőle a lélek, mint gyermek 'tenyeréből a pillangó. így mondta Veronka, s a többiek helyeslőén bólogattak. Nagy nehezen fölcibálták a szőnyegről és az irodában levő heverőre fektették. Aztán kiöntötték a hamutartóban tornyosuló csikkeket, elmosták a kávéspoharat, kiszellőztettek és rázárták az ajtót, amíg az orvos megérkezik. Az orvos egy folyton borostás, ötven év körüli kopott alak, valamit dörmögött az orra alatt, Atyus íróasztala mellé telepedett, kiállította a halotti bizonyítványt, és egyetértett a személyzettel, hogy a gondozottak előtt titokban kell tartani az esetet. A temetésig bőven lesz idő felkészíteni őket a végső búcsúzásra. Atyus temetése nagyon egyszerű volt és simán folyt le. Mindenki ott állt a koporsó körül, akinek ott kellett lennie. Felsorolták érdemeit, melyek közül magasan kiemelkedett az otthon alapítása, és irányítása három évtizeden át. A kitüntetéseit külön díszpárnán vitte egy pionír- nyakkendős kisfiú. A rezesbanda elég tűrhetően játszott, nem tudott többet, csak két gyászindulót, folyton e dallamokat váltogatta mindaddig, míg az Atyus fölé domboruló friss földet be nem fedték a hála művirágból font koszorúi. Az öregek közül csak azok vehettek részt a szertartáson, akik odahaza megfogadták, hogy nem fognak jajgatni és nem volt sem súlyos érrendszeri betegségük, sem asztmájuk, izületi bántalmaik is csak éppen koruknak megfelelő. A válogatást az orvos végezte. Nagyjából ennyi volt az egész. Hogy némelyik öregben mi játszódott le belül, azt nehéz lett volna megállapítani. Legfeljebb szegény Atyus lett volna rá képes. Maradt hát a folytonos sóhajtozás, vajon lesz-e az új főnök olyan rugalmas, jó szervező, mint az öreg volt, és vannak-e összeköttetései, hogy az otthonnak kellő időben el tudjon intézni mindent. Határozott fellépése ellenére is kételkedve fogadták. - A nevem Marcsa Tibor - kezdte a bemutatkozást. - Foglalkozásom pedagógus, tehát hivatásomnál fogva tudom, miképpen kell bánni az emberekkel. Szóval tanító, gondolták, pedig mindenki arra számított, hogy egészségügyi szakembert küldenek az Atyus helyére. Legalábbis a nővérek a lelkűk mélyén ezt óhajtották. Most már mindegy, új főnök, új szokások, ezzel meg kell békélni, aki pedig képtelen rá, legfeljebb áthelyezteti magát a kórházba vagy valamelyik poli- klinikára. Kezdetét vette az új irányítás. Marcsa Tibor a gondnokkal jókora névtáblát helyeztetett az ajtaja fölé. Pár nap múlva pedig bevonatta az ajtót vastag bőrkárpittal. Az asztalra piros telefont szereltetett és házi telefonnal köttette össze a pavilonokat. Annyi sok furcsa igénye volt, hogy a körülötte levők alig győzték kielégíteni.- Ezen a Marcsán egyáltalán nem látszik, hogy nemrég még tanító volt. Ha nem tudnám, azt hinném, valamelyik minisztériumból jött. Precíz hivatalnok - állapította meg Gyula bácsi, a portás. A Hadnagy úr — így nevezték el az öregek - mindenkivel tömören, kurtán beszélt és folyton tanulmányozott. Átolvasott minden rendeletet, hivatalos közlönyt és átböngészte pontról pontra a személyi lapokat is. Lám, milyen előrelátó volt szegény Laci atyus, gondolta Veronka, aki minden nap más ruhában jelent meg az igazgatónál, és frissen lakkozott frizurával, de Marcsa rá sem hederített. Ót, amint már számtalanszor elmondta, az emberek érdeklik, és igyekezett a lehető legtöbbet megtudni róluk, az aktákból.- Ezt mind maga írta? — emelte fel a tekintetét egy alkalommal.- Igen - sietett a válasszal Veronka, hogy szinte belepirosodott, majd gyorsan hozzátette -, az előző igazgató úr mondta tollba.- Ától zeitig?- Csak azt írtam le, amit ő diktált.- És biztos, hogy ez a rengeteg szöveg mind pontos?- Esküdni mernék rá - erösködött a nővér.-Talán ellenőrizte? - Veronka arca lángvörössé vált, de nem válaszolt. - No jó, majd meglátjuk. Az igazgató, miután egyedül maradt, hosszan elgondolkodott. Úgy látszik, az elődje is szerette a pontos nyilvántartást, de kissé nyugtalanította, hogy a jellemzései túlságosan szubjektiveknek tűnnek. Egy hónap elteltével megjelent az új házirend. A hajdan zsibongó udvart csendben sétáló öregek töltötték meg. Alig szóltak egymáshoz, azt is inkább csak étkezéskor: izlett-e a reggeli, mi lesz az ebéd, a kenyér megint száraz volt, sok a hús és kevés a tészta, az öreg gyomorba pedig könnyű étel való. Aráhylag sok volt a lakók közt a szellemi fogyatékos, meg a súlyos agyérelmeszesedésben szenvedő, ezek összevisz- sza beszéltek, azt mondták, ami éppen az eszükbe jutott. Gyakran gyerekkori emlékeiket idézték, vagy egyenesen összekeverték a múltat a jelennel és azt sem tudatosították, hogy megváltozott környezetben élnek. Az igazgatót és a személyzetet viszont az izgatta jobban, hogy sok az ágyhoz kötött beteg, mintegy kétharmada a létszámnak. A házirend egyik pontja kimondta, hogy az egészségesek hetente egyszer kulturális rendezvényen vegyenek részt a városban. Ettől a kultúros nagyon megijedt, mert neki kellett a gondozottakkal utazgatnia, s mi lesz ha valamelyik elbarangol, vagy, ne adj’ isten, baleset szenved.- Sorba kell állítani őket és időnként megszámolni - rendelkezett az igazgató.-Mint a gyerekeket? - csodálkozott a kultúrfelelős.-Tud jobb megoldást? - Ezzel ez a téma le is zárult. Marcsa Tibor, mikor igent mondott a megtisztelő ajánlatra, hogy öt szemelték ki az Aggok és Nyugdíjasok Otthonának élére, nem is sejtette, hogy mit vállal magára. A gyerekek között viszonylag könnyen boldogult. Ha valami probléma merült fel, ott volt az Iskolai Rendtartás, no meg ha úgy hozta a helyzet, akkor elcsattant egy-egy makarenkói pofon, persze erről nem igen beszéltek, de mindig helyrebillent általa az egyensúly. Hát itt ilyesmiről szó sem lehetett. Viszont a vezetői tekintélyét meg akarta tartani, de nap mint nap olyan fura helyzetek alakultak ki, hogy egyre gyakrabban vált tanácstalanná. Az ápolók tudomására hozták, hogy a gondozottak lopnak. Az eltulajdonított tárgyakat nem volt nehéz megtalálni, de a pénzt szinte lehetetlen. Még az sem volt biztos, hogy minden esetben elveszett, mert nem volt kizárt, hogy a panaszos csupán azt akarta elérni, hogy foglalkozzanak vele. Az is elgondolkoztató, hogy legtöbbször a nők voltak a károsultak.- Én pedig itt nyomozó nem leszek! - jelentette ki az igazgató. - Vigyázzon ki-ki a saját holmijára! Ettől a naptól kezdve mindenki szatyorral a kezében sétált a parkban, s ha leült a kerti padra, akkor a félteni való apróságait az ölében szorongatta. Ha az igazgató ellépdelt közöttük, észre sem vették, ami enyhén fájt Marcsa Tibornak. A gyerekek legalább köszöntek, gondolta, ha máshol nem is, az iskola területén mindig. Sosem hitte volna, hogy a hajdan jólnevelt öregek ilyen hálátlanok tudjanak lenni. Biztosan itt kellene keresni a mai fiatalok fegyelmezetlenségének a gyökerét, ennél a, visszafelé számlálva, harmadik nemzedéknél. Egyre jobban ragaszkodott eredeti elvéhez: a jól végzett nevelőmunka alfája-omegája a szigorúan megkövetelt rend és fegyelem. Márpedig nevelni mindenkit kell, a legöregebbeket is. Nem beszélve arról, hogy elég sok itt a fiatal, mégha szellemi fogyatékosak is, akik húsz-harminc évet is eltölthetnek az ANYO-nál.- Dolgoztatni kéne őket — javasolta egy értekezleten az egyik fiatal ápolónő. Az ötletet többen is támogatták, de aztán rájöttek, hogy ez szinte kivitelezhetetlen. Egyrészt nincs hol, kivéve a sertés- ólat, meg a falatnyi zöldségeskertet, de azzal három ember elbír. Milyen munkát adjanak a többinek? Hiszen aki munkabíró lenne, közel száz, ha nem több. Az lett a végeredmény, hogy csak pihenjenek az emberek, hiszen megérdemlik. Az állam törődik velük, mindent biztosít számukra, ami csak kell. Éppen az hiányozna, hogy hire menjen, az öregotthonban dolgoztatják az aggokat. Jó ételek, séta és szórakozás legyen bőven. Érezzék magukat úgy,’ mint egy üdülőben! Már-már úgy tűnt, hogy az előző, majdnem kaotikus állapotok után végre kialakult a szép, szabályos rend. A lakók számára ismeretterjesztő előadásokat szerveztek, teadélutánokkal egybekötve, öröm volt hallgatni, ahogy a Jani bácsik meg Juli nénik, mint a gyerekek a leckét, felmondják, hogy az otthon főépülete neoklasszikus stílusban épült kastély, a hajdani föurak fényűző palotája most az övék. A parkban egzotikus fák és díszbokrok zöldellnek, s a legszebb mind közül a ginkgo biloba, más néven páfrányfenyő, melynek az őshazája Kína, de már ősrégi idők óta Japánba is átvitték, sőt, ma már inkább Japánra jellemző.- Csodálatos! - álmélkodtak az idegenek. Hát mégis igaz, amit a gerontológusok állítanak, hogy az idős agy sem válik képtelenné új ismeretek befogadására, és lám mennyire leköti a tanulás ezeknek a koros embereknek a fölös energiáját?!- Szív kell hozzá elsősorban, szív - mondta patetikus hanqon Marcsa Tibor. A vendégek elismerő tisztelettel tekintettek rá. Valóban nem mindenki vállalná e megterhelő munkát. A szemmel látható eredmények szinte lázba hozták az igazgatót, frt, intézkedett, szervezett. A fölötteseinek megnyugtató jelentéseket postázott az intézet munkájáról. Beszámolóiban gyakran szerepeltek a sikeres, eredményes, kitűnő jelzők. És mindenki úgy látta, Így igaz. Marcsa Tibor pedig meggyőződéssel hitte. Az sem izgatta már, hogy az öregek Hadnagy úrnak titulálják. Legyintett rá, gondolván, kedves, öreges, bolondos rigolya. Nagy gesztus volt tőle, hogy ezt elfogadta, a személyzetnek is tetszett. Szegény Atyust már el is felejtették. Már senki sem emlegette, hogy ezt vagy azt Atyus hogyan csinálta volna. Alkalmazkodtak a marcsaféle rendhez, és így mentek a dolgok jól. Ha meghalt valaki, új beutalt jött a helyére. Az emberek, ahogy múlt az idő, úgy cserélődtek, de majdnem mind egyformák voltak, öregek, szenilisek, bolondosak vagy sírdogálók, szinte kategorizálni lehetett volna őket: ez ilyen típus, az meg amolyan. Marcsa Tibor megkövetelte a beosztottjaitól, hogy pontos feljegyzéseket készítsenek minden újonnan jöttröl. Sosem lehet tudni, hogy mikor mire lesz szükség. Veronka fönövérben egy pillanatra felidézödtek Atyus homályba veszett szavai. Tán csak nem meghalni készül a Hadnagy úr is? Hiszen még fiatal, és nem is elhízott, mint az elődje volt. Káros szenvedélynek nem hódol. Milyen kár! Persze Veronka nem a dohányzásra és a kávézásra gondolt. Ha bement Marosához az irodába, mindig megigazította és friss lakkal fújta be szőke frizuráját. Még akkor is, ha szomorú hirt kellett közölnie. Ilyenkor igyekezett megfelelő arckifejezést ölteni.- Elnézést, de kénytelen vagyok önt zavarni. Ma délelőtt tíz óra húsz perckor a százegyesben meghalt Kati néni. Az igazgató bólintott, ami annyit jelentett, tudomásul vette, de mielőtt Vera távozott volna, így szólt:-Tudja mit, úgyis megyek a városba, a temetést majd én intézem. Legyen szíves, hozza be az elhunyt iratait! A szolgálati kocsi hátsó ülésén olvasta el Marcsa Tibor Borsa Katalin állami gondozott személyi adatait: született 1906-ban, özvegy, gyermektelen stb., stb. A véletlen úgy hozta, hogy a temetésen is ó, az igazgató képviselte az ANYO-t. Nagyon elégedetlen volt. Magában dúlt-fúlt és elhatározta, hogy erélyesen szóvá teszi a polgári ügyeket intéző testület vezetőjének az enyhén szólva silány szervezést. Alig lézengett a koporsó körül két-három ember, azok is csupa idegenek. Legalább pionírokat kérhettek volna valamelyik iskolából. A búcsúbeszéd is csak olyan száraz, ímmel-ámmal elmondott szöveg. Gondolta, majd ö megmutatja ennek a langyos fajankó- nak, hogy miképpen kell elbúcsúztatni egy embert a világtól, mégha olyan ágról- szakadt is, mint ez a szegény Kati néni. Maga sem tudta, hogy került oda, de egyszer csak azt vette észre, ott állt a koporsó felett és mély lélegzetet vesz, azaz erőt szippantott magába, hogy kellő lendületet adjon mondanivalójának. Csakhogy most döbbent rá, ez nem is olyan egyszerű. Hiszen ö ezt a Kati nénit soha életében nem látta. Illetve láthatta, de egyáltalán nem emlékezett rá. Azt sem tudja, alacsony volt-e, vágy magas, sovány-e, vagy kövér. A fenébe is! Homlokát kiverte a veríték. Még egyszer mélyet lélegzett és beszélt. Csak-az első mondatot volt nehéz kimondani, a többi már jött magától, mintha duzzadt patakon emelték volna fel a zsilipet:- Drága, felejthetetlen Kati néni... Tartott az egész vagy negyed óráig. A jelenlevő pár ember a könnyekig meghatódott. Befejezésül mindenki dobott egy marék földet a koporsóra, követve a szépen beszélő igazgató példáját. Fáradtan érkezett vissza az intézetbe. Leült az íróasztala mellé és csak nézett maga elé anélkül, hogy a gondolatait rendbe szedte volna. Váratlan kopogtatásra rezzent fel. Veronka nyitott be hozzá. Kicsit restellkedve, tétován kezdte mondanivalóját:- Nagyon kérem az elnézését, igazgató elvtárs, de tegnapelőtt véletlenül összekevertem az aktákat. A százegyesben nem Kati néni halt meg, hanem Márkus Anna. Tetszik tudni, az a szegény félkegyelmű... - Mikor befejezte a mentegetőzést, várta az igazgató dorgáló* szavait. Látszott rajta, hogy előre felkészült a megrovásra, tudta, hogy el kell viselnie a felelősségrevonást. Ám az igazgató nem szólt egy szót sem, csak nézett és hallgatott.- Elmehetek? - kérdezte halkan.- Persze — bólintott Marcsa Tibor, és magában megállapította, vannak még apróbb hibák az intézetben, de ezek könnyen kiküszöbölhetők. Kati néni Felejthetetlen CSICSAY ALAJOS
