Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-15 / 46. szám
„SALÉTROMHÁBORÚ“, „FUTBALLHÁBORÚ“, „CHACÓI HÁBORÚ“, AVAGY: ECUADOR ÉS PERU VISZÁLYA Itt a határ, hol a határ? Emlékezhetünk még rá, hogy 1981- ben és 1984-ben is súlyos határincidensek robbantak ki Peru és Ecuador között. A harcok eszkalációját sikerült még időben megakadályozni, de a két ország közötti határvonal mindmáig „meleg“, s „forróvá“ akkor válik, amikor valamelyikben felhalmozódnak a társadalmigazdasági feszültségek. Itt tehát kétségBár Latin-Amerikával kapcsolatban mostanság inkább a földrész országainak hatalmas adósságállományáról, az új polgári kormányok gondjairól-bajairól, netán a még meglevő katonai diktatúrák utolsó „rúgásairól“ szólnak a híradások, ám van a kontinensnek egy olyan problémája, amely időről időre mindig visszatér. A területi vitákról van szó... HÁBORÚK ÉS OKOK Gyakran háborúkba, véres konfliktusokba torkollott, hogy két (esetleg több) szomszédos ország nem tudott megegyezni, hol is húzódik közöttük a határ. A viták hátterében persze általában bonyolult politikai, gazdasági, nemzeti vagy nemzetközi tényezők húzódnak meg. Gyökereik egyrészt a gyarmati időkbe nyúlnak vissza: a spanyolok elleni felszabadító háborúkban a földrész területének nagyobb része a múlt század elején elnyerte függetlenségét, és az egykori alkirályságokból, kormányzóságokból létrejött államok határain a jelzócölöpöket le sem verték vagy a határvonalat pontatlanul állapították meg. A határok így gyakran változtak. (A gyarmati múltra utaló konfliktusok közé lehet sorolni az argentin-brit viszályt a Malvin-szigetek ügyében, ill. Guatemala és Belize konfliktusát.) A fel-fellángoló határviták másrészt a tőkés országok monopóliumainak konkurenciájára vezethetők vissza. Főleg az Egyesült Államok használta ki őket nagyhatalmi törekvései érdekében. A gazdag nyersanyaglelöhelyekért folytatott harc egymásnak ugrasztottá a szomszédos országokat, s győztesként rendszerint a nevető harmadik - az USA - került ki a konfliktusokból, miután monopóliumai megszerezték az ellenőrzést a banánültetvények, a salétrom- és rézbányák, az olajlelöhelyek stb. felett, s természetesen így politikai befolyásra is szert tettek. Viszályok forrását képezhetik még váratlan események (pl. az ,1969-es salva- dori-hondurasí ,,futballháború", amikor a két ország közötti határterületek hovatartozása és a Hondurasban élő Salvadort kisebbség helyzete miatti viták a futball VB selejtező mérkőzéseinek idején csaptak át nyílt háborúba; a fegyveres incidensek egészen 1976-ig tartottak), vendégmunkások illegális határátlépései (Honduras-Salvador, Venezuela-Ko- lumbia), az ún. kizárólagos gazdasági övezet kiterjesztése 200 tengeri mérföldre (tengerparti halászat, tenger alatti nyersanyagkincsek „hovatartozása“), továbbá pl. vízi erőmű építése (a Paraná folyón felépült brazil-paraguayi erőmű a folyón lejjebb fekvő Argentína részéről váltott ki tiltakozásokat). A regionális nagyhatalmak (pl. Brazília, Chile) terjeszkedése éppúgy számos vitát és háborút váltott ki a múltban. A határkérdés kiélezése egyszersmind arra is jó volt a múlt- _ ban, hogy a hagyományosan fontos szerepet játszó latin-amerikai hadseregek igazolják: igenis szükség van rájuk. A reakciós katonai rezsimek a nacionalista érzelmek ily módon történő fokozásával pedig időnként el tudták vonni a figyelmet a belső gondokról is... Bolívia éppen soros diktátora (bizonyos Hilarion Daza) súlyos adókat merészelt kivetni a chilei-angol társaságra. Az események ezt követően gyorsan peregtek. A társaság természetesen nem volt hajlandó fizetni, mire a bolíviai hadsereg el akarta foglalni a bányákat. Erre Santiago is csapatokat vezényelt az Atacama-si- vatagba. A harcokba a Bolíviával szövetséges Peru is bekapcsolódott - vesztére, ugyanis mindkét országot értékes területektől fosztották meg, s Bolívia szárazföldi országgá változott. Ez természetesen mind a mai napig hátráltatja Bolívia gazdasági fejlődését, s talán az ingatag belpolitikai helyzetnek is ez az egyik oka. La Paz és Santiago között egyébként azóta sincs diplomáciai kapcsolat. Bolívia számára úgyszintén területveszteséggel járt a földrész talán legértelmetlenebb háborúja, amelynek hátterében az olajmonopóliumok kapzsisága állt. A Bolívia és Paraguay között elterülő néptelen dzsungelterület, a Gran Chaco értékét nem tartották nagyra, s így a határokat sem jelölték ki pontosan. A század húszas éveiben azonban itt is olaj után kezdtek kutatni, s gazdag kincseket sejtettek. Az incidensek már 1928 óta rendszeresek voltak, a háború azonban 1932-ben robbant ki és három évig tartott. Bolíviát az amerikai Standard Oil, Paraguayi az angol Royal Dutch Shell bujto- gatta. Az elkeseredett dzsungelharcnak végül nemzetközi beavatkozás vetett véget. Paraguay a vitatott terület háromnegyed részét megkapta, s a kutatási jogot a Standard Oil szerezte meg. Később azonban kiderült: a dzsungelben nincs kiaknázható olajkincs. Hetvenezer bolíviai és ötvenezer paraguayi pusztult el az öldöklésben - idegen monopóliumok érdekeiért. .. ****** ki,***-*** ************ *** kívül figyelemelvonó funkciója van a határvitáknak, bár a néhányszor a döntőbíró szerepét betöltő és általában az Egyesült Államok akaratát érvényesítő Amerikai Államok Szervezete (AÁSZ) határozatlanságával, ill. szándékos taktikázásával mesterségesen is igyekezett elnyújtani a konfliktust. Az ecuadori-perui súrlódások a gyarmati időkig nyúlnak vissza. Ecuador jelenlegi területének majd kétszeresét veszítette el, s különösen az Amazonas menti térséget fájlalja, mivel itt később hatalmas kőolajlelőhelyeket tártak fel. Egy 1916-ban kötött megállapodás szerint Kolumbia ragadta magához Ecuador amazonasi területeinek egy részét. Bogota hat évvel később Perunak engedte át ezeket a területeket. Lima 1941-ben további területek megszerzése végett indított hadműveletet Ecuador ellen (ez volt a „tíznapos háború“). Az ezután kialakult helyzetet szentesítette az ún. riói szerződés, amelyet Ecuador 1960-ban semmisnek nyilvánítót, mondván, hogy rákény- szerítették. Olajkészletei fogyóban vannak, a petrodollárokra pedig nagy szüksége lenne Quitónak... BEAGLE-KOMPROMISSZUM Fitzroy angol kapitány fedezte fel 1826-ban azt a csatornát, amely az akkor már ismert Magellán-szoroson kívül természetes vízi utat jelentett a Csendesés az Atlanti-ócenán között. A csatorna - amely a brit királynő egyik hajója nyomán kapta a Beagle nevet - Argentína és Chile konfliktusát hevítette időnként a háborúig. Jelenleg talán ez az egyetlen határvita, amely - remélhetőleg véglegesen - megoldódott: a Vatikán közvetítésével 1984 novemberében a két ország megállapodást kötött Dél-Amerika legdélibb és legmostohább természeti adottságú csücskének elosztásáról. A vitatott terület a Beagle-csatornát és a keleti kijáratánál levő három szigetet **************************** * * (Nueva, Picton, és Lennox) foglalta magába. A vízi út jelentősége a dél-atlanti térség stratégiai szerepe miatt is felértékelődött. A rendkívül feszült közép-amerikai gócban fekvő Panama-csatorna használhatatlanná válása esetén a Beag- le-csatoma jelenthetné a két óceánt összekötő fő útvonalat a főleg kőolajat szállító hajók számára. A térség birtoklása azonban nemcsak a stratégiai vízi utak ellenőrzését, hanem az utóbbi időben feltárt gazdag kőolaj- és földgázmezők tulajdonjogát is jelenti. Az argentin-chilei viták jó száz évig húzódtak, s a két fél többször fordult különböző nemzetközi fórumokhoz - hogy aztán ezek döntését kétségbe vonja vagy egyenesen elutasítsa. 1978- ban Argentína és Chile nagymértékben fokozta háborús előkészületeit, mozgósította tartalékosait, nagy szárazföldi és haditengerészeti erőket vont össze a csatorna mentén. A háborús konfliktust az utolsó pillanatban sikerült elhárítani, mivel kiderült, valóban félreértés történt (ugyanis egy argentin helikopter chilei területen hajtott végre kényszerleszállást, és Santiago ezt a támadás előkészítésének fogta föl). A pápai kúria 1979-ben ajánlotta fel közvetítését, s a tárgyalások kisebb-na- gyobb megszakításokkal öt évig tartottak. Nyilvánvaló, hogy az akkor mindkét országban uralkodó katonai rezsimek a gazdasági gondokról és a politikai megtorlásokról kívánták elterelni a lakosság figyelmét a Beagle-konfliktus napirenden tartásával. Miután Buenos Airesben polgári kormány vette át a hatalmat, köny- nyebbé vált a megállapodás. Alfonsín elnök ugyanis szeretné tehermentesíteni magát az ilyen konfliktusoktól (a Malvin- szigetek ügyében is békés tárgyalásokat javasol Nagy-Britanniának). Az argentin 1 rr ^ARGENTINA vezetés egyébként népszavazáson is jóváhagyta az egy éve Vatikánvárosban aláírt megállapodást. Ezekután tehát a három vitatott sziget chilei fennhatóság alá tartozik a környező vizekkel együtt, ugyanakkor Chile lemondott a mélyen az Atlanti-óceánba nyúló 200 mérföldes (370,4 km) kizárólagos gazdasági övezetről. A megállapodás azorban nem tisztázza az Antarktiszon ugyancsak összeütköző chilei és argentin érdekeket... Területi és határviták fennállnak még Venezuela és Guyana, Kolumbia és Venezuela, Guatemala és Belize, Kolumbia és Nicaragua között és másutt. Ezek veszélye is abban rejlik, hogy egy adott pillanatban fegyveres konfliktusba torkollhatnak, vagy legalábbis kiélezhetik a szomszédok viszonyát. Tehát szembeállíthatják egymással a latin-amerikai országokat, s így gyengíthetik jelenlegi erősödő egységes fellépésüket. P. G. *************************** Népünk saját meggyőződéséből meríti erejét IDEGEN ÉRDEKEKÉRT 1864-ben robbant ki és öt éven át tartott az első nagyobb háború, amelyet latin-amerikai hadseregek vívtak egymás ellen. Az áldozat Paraguay volt: Brazília, Argentína és Uruguay hármas szövetsége harcolt ellene. A véres háború következtében Paraguay elveszítette korábbi félmilliós lakosságának, valamint területének több mint a felét. A későbbiekben többször volt szenvedő alanya a háborúknak Bolívia. Az ún. csendes-óceáni vagy „salétromháborúban“ (1879-1883) érte a legnagyobb csapás; elveszítette tengeri kijáratát. A harc a Bolíviához tartozó Atacama- sivatagban levő salétrombányák birtoklásáért folyt, s Peru és Bolívia küzdött Chile ellen, ám lényegében dél-amerikai és külföldi tőkés érdekeltségek ütköztek össze. A salétrombányák tehát bolíviai területen voltak, de egy korábbi egyezmény szerint a chilei és angol bányatársaságok adómentesen aknázhatták ki ezt az értékes nyersanyagot. Történt aztán, hogy Fernando Cardenal, Nicaragua oktatási minisztere, katolikus pap, akinek - akárcsak a sandinista kormány más pap minisztereinek - a Vatikán megtiltotta az egyházi tevékenység gyakorlását. A Polityka című lengyel lap 43. számában interjút közölt vele, amelyben a többi között ez áll: • Nem tart attól, hogy Nicaraguát Gre- nadához hasonlóan intervenció éri?-Tudom, hogy az Egyesült Államoktól csak a lagrosszabbat várhatjuk. Számunkra tehát nem marad más hátra mint a harc és a fegyverkezés. Jelenleg ez a legböl- csebb, amit tehetünk. Reagan elnök nem leplezi, hogy meg akar minket semmisíteni, elaknáztatta kikötőinket, bombáztatta repülőtereinket, hidakat repíttetett a levegőbe, olajkikötönk elleni támadásra adott utasítást, több mint tízezres ellenforradalmi hadsereget fegyverzett föl. Ez az újgyarmatosítás politikája. Sajnos, Grenadán sikerült megvalósítani. De tudja, miért nem sikerülhet ugyanez Nicaraguában? A nicaraguai munkások es parasztok meg vannak győződve arról, hogy harcuk igazságos. Nem adják meg magukat, mert már megismerték a szabadság ízét. Népünk saját meggyőződéséből meríti erejét. • Reagan elnök azzal vádolja Nicaraguát, hogy Moszkva és Havanna nevében exportálja a forradalmat...- Saját nevünkben, a sandinisták nevében cselekszünk, akik soraiban megtalálhatók marxisták, szocialisták és hívők is. • Mit jelent sandinistának lenni?- Személy szerint ezt alapvető keresztény kötelességemnek tartom. Sandino mozgalma 30 évvel ezelőtt harcot indított az igazságért és az igazságosságért. Ez harc a kapitalizmus, az igazságtalanság, a rossz ellen, tehát összhangban van az evangélium szellemével. A sandinizmus a mi saját ideológiánk. Sandinista lehet marxista és hívő egyaránt. • Eljutottunk oda, amit a felszabadítás teológiájának neveznek.- Nem egészen. Míg a felszabadítás teológiája egész Latin-Amerika számára közös jelenség, addig a sandinizmus csak a mienk. • Ennek ellenére ön személyesen a felszabadítás teológiájának a híve. Hogyan fogadja ezzel összefüggésben a Vatikán bírálatát?- Ratzinger bíboros nem érti kontinensünk problémáit. II. János Pál nem a mi szemünkkel, hanem a pápa szemével tekint Latin-Amerikára. A pápát jobban foglalkoztatják Kelet-Európa problémái. A felszabadítás teológiájának bírálata nagy veszteségeket fog hozni a katolikus egyháznak. Elfordulunk a Vatikántól, mert ő is elfordult tőlünk. A Vatikán ezt a mozgalmat a kommunizmus válfajának tartja. Az antikommu- nizmus a Vatikán betegsége, de a kommunizmus a latin-amerikai szegények számára a remény. Mint pap, a reményt kell, hogy hirdessem. A felszabadítás teológiája nem a marxizmus terméke, hanem harcunk lényege. Válasz a felmérhetetlen gyötrelmekre. ************************************************************************************** Területi viták Latin-Amerikában
