Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-08 / 45. szám

A cél az volt, elültessék a gondolatot: a szovjet és az amerikai állampolgárok együtt teremthetnek meg egy háború nél­küli világot. Az eszköz pedig egy élő műholdas adás volt, mely hidat épített az űrben a moszkvai és a San Franciscó-i közönség kö­zött. S a gyártási technikák között szerepelt a szovjet és az amerikai nézők együttes részvétele, olyan formában, hogy az egyik városban feltett kérdésekre a másikban ad­tak választ. Az egyes stúdiók (a San Franciscó-i Masonic Me­morial Temple és a moszkvai Goszteleradio) kamerái nemcsak a házigazdákat, a kitüntetett ven­dégeket és az énekeseket mutat­ták, hanem a közönségről is adtak közelképet. Az eredmény: két különvilág ta­lálkozik egy órára szemtől szem­ben, üdvözlik egymást - ,,Jó reg­gelt, Moszkva!“ és „Jó estét, San Francisco!“ - integetnek, meg­hallgatják egymást, röviden be­szélgetnek, majd énekelnek, előbb egymásnak, aztán együtt. A stúdió közönségére tett hatás egyértelmű volt, oroszok és ameri­kaiak látták egymást a 2,4 m ma­gas képernyőn, amint a könnyei­ket törölgetik. Egy amerikai néző, aki otthonában, kísérte figyelem­mel az adást, másnap így beszélt róla a szomszédjának: „Ez volt a legjobb műsor, amit valaha lát­tam. Csak ültem a nappaliban és sírtam." A Pravda így írt róla: „A napjaink égető problémájának szentelt moszkvaí-San Fanciscó-i dialógus kétségtelen siker a mű­sor szervezői és vezetői számára. Érdeklődéssel fogadja majd a nagyközönség is, amikor hama­rosan mindkét országban milliók láthatják a felvételt, közelebb hoz­za népeinket egymáshoz, és erő­síti a kölcsönös bizalmat.“ A Christian Science Monitorban ilyen címmel jelent meg tudósítás az eseményről: „Amerikaiak és oroszok műholdon keresztül tán­colnak egymás zenéjére.“ Az amerikai nézők első alka­lommal láthattak otthonukban ilyen közvetítést (két PBS adón, hat kábelrendszeren és 13 város­ban kiépített speciális földi össze­köttetésen keresztül). A két ország között űrhidat létesítő műsort a „Háború nélkül“ díj átadása al­kalmából készítették, amelyet az Alkotó Kezdeményezés nevű Palo Altó-i (Kalifornia) állampolgári csoport ítél oda évenként ki­emelkedő békeharcosoknak. A dí­jat 1984-ben a Nemzetközi Orvos­mozgalom az Atomháború Meg­előzéséért alapítói, dr. Bemard Lown, a Harvardi Közegészség- ügyi Iskola neves kardiológiapro­fesszora és Jevgenyij Csazov, a Szovjetunió Kardiológiai Kutató- központjának főigazgatója, szovjet egészségügyi miniszterhelyettes kapta. A csoport célja az volt, hogy „televíziós közvetítésre alkalmas program készüljön, mely méltó­képp tolmácsolja a gondolatot, hogy az emberek együtt munkál­kodva teremtsenek egy háború­mentes világot". Az „úrhíd“ gon­dolata, amely egymástól távol élő más nézeteket valló, más hátterű és kultúrájú embereket kapcsol össze, vonzónak tűnik. Két olyan műsorkészítőt kértek fel a terv ki­vitelezésére, akiknek már volt ta­pasztalatuk az űrhidak létesítésé­re irányuló próbálkozásokban: Evelyn Messingen és Kim Spen- cert. Mivel az 1984-es díjat elnyerő orvosok két különböző országban élnek, természetes volt, hogy fel­vetődött a közös adás gondolata. A program, amely egyaránt ké­szült távkonferenciának és tévé- shownak, a San Franciscó-i házi­gazda és szovjet kollégája üdvöz­lő szavaival indult. Magyarázat hangzott el a „Háború nélküli“ mozgalomról, és videoszalagon ismertették az atomháború meg­előzésére alakult nemzetközi or­vosmozgalom tevékenységét. Ezután a díj átadása következett San Franciscó-ban Lown doktor­nak és Moszkvában Csazov aka­démikusnak, majd a két kitüntetett beszélgetése, a közönség kérdé­sei és végül a zenés program. Ez utóbbi nagyon fontos volt - vélik a műsorkészítők. Nemcsak szórakoztató értéke miatt, hanem mert az ürhíd dinamikus részét alkotta, közös részvételt tett lehe­tővé. „A műsorban ezt kölcsönö­sen ajándékozásnak neveztük, ami a nemzetközi utazók között szokás, így tehát alkalmas a tele­víziós utazáshoz is.“ A műsor készítői szerint két fon­tos feltétele van a sikeres távkon­ferenciák rendezésének. Az egyik az, hogy a helyi képernyő és a tá­voli képernyő jól különüljön el egy­mástól, hogy a közönség gyorsan megérthesse, mit lát. A másik, hogy a kamerákat úgy kell elhe­lyezni, hogy a helyi közönség lát­hassa és felismerhesse magát a helyi nagyméretű képernyőn. Mind a San-Franciscó-i, mind a moszkvai közönség láthatta egy­mást óriási képernyőkön. Négy műhold szerepelt a programban, az összköltség, a műholdidót is beleértve, 120 ezer dollárt tett ki. Azért ilyen keveset, mert az ame­rikai músorgyártókon kívül sok más résztvevő is önkéntes volt, s a művészek is ingyen ajánlották fel tehetségüket. Milyen jövő áll a hasonló közve­títések előtt, amelyek kétirányú audiovizuális kapcsolatot teremte­nek az emberek között? Messin- ger és Spencer sok ország között szeretne űrhidat látni, beleértve Kínát, Kubát és az arab országo­kat. „Nagyon szeretnénk egy há­romtagú kapcsolatot létesíteni a Szovjetunió, az USA és Kína között, amely, úgy véljük, megmu­tatná ennek az eszköznek a lehe­tőségeit a bizalom erősítésében és a politikai különbségek áthida­lásában - mondja Spencer. - Vé­gül is a túlélés fontosabb, mint a politika.“ (World Broadcast News - Jelkép, 1985/3) HÍD/Etmi A közös szovjet - amerikai éló közvetítés első évfordulója előtt Főszereplő a csillagos ég Amikor a Csehszlovák Televízió bratislavai központjába egyre- másra érkeztek olyan levelek, amelyekben a csillagászat külön­böző időszerű kérdései iránt ér­deklődtek a nézők, az Ablak a világűrre című sorozat szerzői elhatározták, folytatják a munkát. Azaz a sorozatot, mely bemutatá­sa idején nagy visszhangot váltott ki, bizonyítva egyúttal, hogy nép­szerűek a tudományos-ismeret­terjesztő adások. A csillagászat­ról, az űrkutatásról és űrhajózásról nyújtott ismeretek emellett fontos szerepet játszanak az ateista ne­velésben, a tudományos világné­zet formálásában. Az Ablak a világűrre című soro­zat új részeinek szerzője és mű­sorvezetője is dr. Jifi Grygar, aki a következőket nyilatkozta: - Az első sorozat bemutatása elég ré­gen volt, azóta újabb ismeretekkel és eredményekkel lettünk gazda­gabbak, ami azt jelenti, van mit képernyőre vinni.“. A folytatás a Halley-üstökössel és meteorra­jokkal kezdődött többek között. A második rész már a címével is - Halló, van ott valaki? - utal a tartalomra, melyet azonban még pontosabban fejezhetnénk ki egy másik kérdéssel: Vajon egyedül vagyunk-e a világűrben? Ez a kér­dés egyaránt foglalkoztatja a tudó­sokat és a laikusokat. A válasz, mint ebből a fejezetből is kiderül, nem egyszerű, részben a csillagá­szat, a biológia, az űrkutatás, az elektronika területén eddig még megoldatlan problémák miatt. Tudjuk, hogy az ember már az ősidőkben is ámulattal figyelte a csillagos eget; és ha valamely természeti jelenségre nem talált megnyugató magyarázatot, ter­mészetfölötti erők művének tulaj­donította azt. Az asztronómia va­lóban tudomány, melyet még nem is olyan régen összekapcsoltak az asztrológiával. A világűrről szer­zett tudományos ismereteket na­gyon sajátosan értelmezték, meg­hamisították a tényeket, minden­féle hipotéziseket alkottak. Dr. Jirí Grygar a Nem minden tudomány című részben ezekre az „elméle­tekre“ reagál, olyan kérdésekkel foglalkozva például, mint a világűr és az élet keletkezése, a világűr véges volta és végtelensége. A negyedik befejező rész címe: örök kérdések. Közéjük tartoznak azok, amelyeket már az ókori gö­rögök feltettek és amelyekre azóta is gyerekek, tudósok, egyáltalán mindazok keresik a választ, akiket megfog a csillagos ég látványa. Megismerkedhetünk ebben a részben például a „nagy robba­nás“ (angolul: big bang) elméle­tével. Az ablak a világűrre alkotói munkájuk során felhasználták a korszerű televíziós technika kí­nálta lehetőségeket, hogy minél érdekesebb legyen a műsor, tar­talmi és vizuális szempontból egy­aránt. (B. M.) — Sokszor és sokan foglalkoztak már az űrtechnológia hasznossá­gára vonatkozó kérdéssel. Köztudott, hogy mind tudományos, mind technológiai szempontból rendkívül igényes területről van szó, a ráfordított összeget csak milliárdos nagyságrendű tételekben lehet meghatározni. Eltekintve a vállalkozás tudományos jelentőségétől (mennyi alapvető, az egész emberiség életét érintő kérdésre adhat választ) megállapítható, hogy a tudósok és a konstruktőrök kezdettől fogva gondoltak az úrtechnológia gazdasági jellegű hasznosítására is, aminek eredményeképpen már az ötvenes évek végén megjelen­tek a meteorológiai műholdak, 1962-ben pedig Föld körüli pályára bocsátották az első távközlési műholdakat, a szovjet Molnyiját és az amerikai Telstart. Ezek révén egyszerűbbé és gyorsabbá vált a konti­nensek közötti összeköttetés, de televíziós adások továbbítására is alkalmasak voltak, nekik köszönhetően szerte a világon nézők miliői láthattak különféle jelentős politikai, társadalmi és sportrendezvénye­ket (olimpiák, világbajnokságok stb.). Ezeknek a műholdaknak közös műszaki sajátosságuk volt, hogy aránylag alacsony pályán keringtek, néhány száz kilométerre a Föld felszínétől. Ilyenképpen nagyon rövid volt a keringési idejük (másfél-két óra alatt kerülték meg egyszer a Földet), ezért az állandó vétel biztosításához általában három, de néha négy műhold is kellett: amikor az egyik eltűnt a horizontról, a következőre kapcsolták át. Két műhold mindig a Föld túloldalán keringett, egy éppen „látótávolságban“ volt. Ez természetesen rendkívül bonyolult célkövetó antennarendszerek kikísérletezését követelte meg, hiszen a vevőállomáshoz képest a műhold állandóan mozgásban volt. A hatvanas és a hetvenes évek űrtechnológiájának fejlődése tette lehetővé a nagy magasságban keringő műholdak megszerkesztését. Ezek már olyan pályán keringenek, amely megegyezik a Fold szögsebességével, ennek megfelelően a földfelszín egy pontja felett lebegnek, látszólag. Vagyis olyan pályára kellett a műholdat állítani, amelyen az első kozmikus sebességgel naponta csak egy kört tesz meg. Erre harminchatezer kilométeres magasságban, az egyenlítő síkjában van lehetőség. A műszaki kérdések megoldása után a het­venes évek folyamán az ENSZ keretén belül nemzetközi konferen­ciát is rendezett a Nemzetközi Távközlési Szervezet - elosztandó az adósávokat az egyes tagországok között. Felmerül a kérdés, szükség van-e, hogy a televíziók az űrből közvetlenül a nézőnek sugározzák adásaikat, hogy az eddigi rend­szerhez hasonlóan ne csupán a pont-pont közötti összeköttetésben használják azokat, hanem mindenki a saját vevőantennáján keresz­tül vehesse az adást? A jelenlegi adóhálózat sajnos műszakilag meglehetősen igényes és tökéletlen. A tévéadás olyan hullámhosz- szon történik, amelyen az elektromágneses jelek már kiszöknek az űrbe, tehát az adóhálózatnak olyannak kell lennie, hogy valamelyik adótorony „látótávolságban“ legyen, ellenkező esetben lehetetlen a vétel. Ahhoz, hogy az egyes adótornyok jele ne zavarja egymást, más-más csatornán kell sugározniuk ugyanazt a műsort. Tehát az azonos műsort sugárzó négy-öt szomszédos adótorony külön-külön csatornát foglal le, így a tornyok „határvidékén" (valamennyi toronytól azonos távolságban) élő néző öt csatornán ugyanazt láthatja, persze minden jel más irányból érkezik. Ez pedig meglehetősen leszűkíti a sugározható műsorok számát. Hegyes-völgyes vidéken külön problémát okoz az egyenletes műsorszórás biztosítása, hiszen a hegyvonulat mögötti völgyben az adó műsora már nem fogható. Ezeket a problémákat csak két módon lehet megoldani: kábeltévé alkalmazásával vagy közvetlensugárzó műholdak „csatasorba“ állí­tásával. Mint kiderült, ez a két rendszer nem mond ellent egymásnak, sőt a jelenlegi fejlődés iránya azt mutatja, hogy hosszú távú szimbiózisra is sor kerülhet közöttük. A Nemzetközi Távközlési Szervezet Genfben rendezett konferen­ciáján a 11,7-12,5 GHz-es (ezerszer egymillió rezgés másodpercen­ként) sáv elosztásáról döntött. A döntés értelmében az európai szocialista országok (a Szovjetunió kivételével, amely területének nagy része Ázsiában fekszik, tehát itt lesz a műholdja is) a Guineái­éból felett, az 1. fok nyugati szélességben helyezhetik el közvetlen­sugárzó műholdjukat, 36 000 km magasságban a föld fölött. Elsőként az Egyesült Államok lőtte fel műholdját 1982-ben, nem sokkal később több ország. Egy-egy állam jelenleg öt csatornával rendelkezik, ebből általában 3 televíziós, 2 pedig URH-rádióadó. Az említett frekvenciasávba mintegy kétszáz „lebegő“ műhold adása fér el, tehát nagyjából, országonként egy-egy. Később, a technológiai kérdések megoldása után az újabb műholdak által továbbított rezgésszám növelhető, így a műsorok száma tovább emelkedhet (elvileg akár több tízezer is lehet). Csehszlovákia közvetlensugárzó műholdját múlt évben bocsátotta fel a Szovjetunió. Nálunk jelenleg még nincsenek forgalomban az ilyen adás vételére alkalmas készü­lékek, sem átalakító berendezések (adapterek), amelyekkel a műsor közönséges tévékészüléken is fogható. Ezen a műholdon keresztül jelenleg a moszkvai l-es adást sugározzák, amelyet földi vevőberen­dezésekkel átalakítanak, majd a hagyományos láncon keresztül sugározzák. Ennek köszönhetően hazánkban már több helyen is fogható a műsor. Ha a nézőnek van saját dekódoló berendezése, az adást közvetlenül is veheti a műholdról. Az új műsorszórási mód legfőbb jellemzője, hogy az eddigieknél sokkal jobb minőségű képet ad. Emellett az országhatáron kívül több száz kilométeres távolságban is fogható e kép, természetesen egyre gyengébb minőségben. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a teljes rendszer kiépülése után (vagyis amikor majd minden ország ezzel a módszerrel sugároz) az öreg kontinens csaknem valamennyi országának a műsora fogható lesz Közép-Európában, persze a távo­labbi adóké gyengébb minőségben. A közvetlensugárzó műholdakról szóló első híradások után sokan megkongatták a kábeltévé fölött a vészharangot: kinek lesz szüksége bonyolult kábelhálózatra, ha egyetlen műhold mindent megold ugyanolyan minőségben? Csakhogy kiderült, a gigahertzes nagy­ságrendű rezgésszám olyan igényes technológiai folyamatok alkal­mazását igényli, amelyek ára meglehetősen borsos. A szocialista országok közül elsőként Magyarországon kezdik meg a házi tévéké­szülékhez csatlakoztatható parabolaantennás tunerek sorozatgyár­tását, a jövő évben. Ezzel a berendezéssel bármely házi tévékészü­léken követhető a műholdas adás. Előzetes számítások szerint az első ilyen berendezések ára egy színes tévékészülék árának húsz­harmincszorosa lesz. Ez egyben azt is jelenti, hogy a közeljövőben magánerőből aligha szerel fel a tévétulajdonos családi házának tetejére parabolaantennát. De van egy könnyen járható út: összehá­zasítani azt a kábeltévével. A nagyközönségi antenna létrehozásával semmi akadálya annak, hogy akár egy ötvenezer lakosú lakótelep egyetlen dekódolón keresztül nézhesse a múbolygós műsorokat. Ebben az esetben „fejenként“ csupán egy tízesbe kerül a berende­Z6S OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1985. XI. 8. A nyíl irányában a Halley-üstökös látható, amely a jövő év tavaszán kerül legközelebb a Földhöz. A felvételt az idén nyáron Tsutomu Séki japán amatőr csillagász készítette.

Next

/
Oldalképek
Tartalom