Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
K|x/olc-tíz színész (egy darabhoz álINV tálában ennyi kell) előzetes bejelentés után, a megbeszélt időpontban, autóbusszal vagy taxin (akinek van, a saját kocsiján) ellátogatnak a nézőhöz. A szokásos időpont este hét óra, kivéve a vasárnap háromkor kezdődő „matinét“. Ruháikat az előszobában hagyják, bejönnek, helyet foglalnak, némán ülnek, legföljebb halkan beszélgetnek. A néző, bár nem mutatja, szívszorító izgalmat érez. Ennek ellenére megpróbál természetesen viselkedni, mintha vendégei ott se lennének. Hiszen már folyik az előadás. Föláll, leül, gondolkozik, aztán vizet ereszt egy kannába, teát főz. A teaivást csak mímeli, mert közben máson jár az esze, ezt mindenki érzi, pedig 6 közömbös arcot vág, orrot fúj, ásít is egyet. Ekkor azonban váratlan kitörésre kerül a sor: előrelép, hangja ellágyul, szerelmet vall. Szerelme tárgya távol van ugyan, de ő, miközben a monológot mondja, úgy viselkedik, mintha a nő közvetlen közelből hallaná, s mosolyogva ÖRKÉNY ISTVÁN A néző halála biztatná a folytatásra. Aztán még sok mindenféle történik, megszólal például a telefon, érezzük, hogy nem jó hírt kapott, fiatalos mozgása lesz, s egyszer csak derekához kap, oda hasított a fájdalom, nyilván epe- vagy vesekő. Más ember áll előttünk. Már nem is próbál tettetni, arca beesett, nem törődik semmivel, apjával, húgával, feleségével sem, bele-belehasít a görcs, s egyre világosabb, hogy ezt nem éli túl. Nem is. Persze, most szívesen elbújna a színészek kíváncsi szeme elől, hiszen a vadállat is rejtett vackán adja ki páráját, de ö, akár tetszik, akár nem, itt hal meg, ami elég sokáig tart, tovább, mint hinnók, mert a halálért is meg kell küzdeni, de ki hitte volna, hogy ilyen soká! Szegény néző már a végét járja, de minduntalan új erőre kap, eszébe jut valami, s azt el is mondja a színészeknek, nem különösen okos, nem is nagyon jelentős dolgokat, melyek azonban így, egy haldokló szájából, mégis megrendítően hatnak. Végre, már a földpn vergődve, csapkodva, hörögve, nagy nehezen kileheli lelkét. A színészek összeütik tenyerüket, s közben szedelözködnek, majd a kapuban búcsúzkodva azt vitatják, vajon elég természetes volt-e a néző viselkedése, kiváltképp a haláltusája, s ha igen, akkor visszamennek a színházba, s a többi színésznek megadják a néző cimét, mondván, hogy ott egy igen érdekes és szórakoztató előadás látható. A nyitrai (Nitra) Andrej Bagar Színház állami státuszát tekintve nem sokban különbözik a Szlovákia más városaiban tevékenykedő tájoló színházaktól. A párt művelődéspolitikájának szellemében ugyanazokat a feladatokat látja el, mint a vidéki színházak általában. Talán csak székhelye lakosságának száma többszöröse a színházzal rendelkező legtöbb szlovákiai városénak. Andrej Mat’aéík a Nővé slovo egyik szeptemberi számában Magas szintű átlag címmel írt elemző cikket erről a társulatról. Néhány figyelemre érdemes megállapítását idézzük az alábbiakban. „A nyitrai színház társulata az utóbbi évadban több egyértelmű sikert ért el. Hála a színház vezetése és dramaturgiája koncepciózus munkájának, mind Karol Spiéák művészeti vezetőnek és a legrégebben itt dolgozó rendezőnek (Égszínkék lovak piros mezőben, Moresini sebész tévedése, Fehér kór), mind Jozef Bednáriknak, *• I *r* "2 Js » ® E| N* *sl| 1 O'« HI tt||S 7■ « N >E 2 m « Ö ■> > ä « E t js 2 = .*3 “ ® m ® 01^ X hő ^ «£ « 5 ® §. 5 '(Ü vfl\ (0 c |j §£ .E ® 4..C 9 ÍK CO N E S cu> IIIIIIIIIIIIIIIIH Nem mindennapi csapat iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii a nemrég még fiatalnak számító rendező- generáció képviselőjének (Bernards Alba háza, Titus Andronicus, Trójai nők, A kecske, Sikuliáda, Tavaszi ébredés), mind Martin Kákoénak, a legfiatalabb nyitrai rendezőnek (A négylábú is botlik, Don Juan hazajön a háborúból, Herodes és Herodias, Hess, halál, hess!) alkotói világa egyforma súllyal van jelen. A produkciók átütőereje természetes módon tükröződött a társulat iránti felfokozott társadalmi érdeklődésben is. Itt nem csupán a Bagar Színház iránt megnyilvánuló szakmai és a laikus közönség érdeklődéséről van szó, hanem arról is, amely lehetővé teszi, hogy a szlovákiai színházművészetet az országos fesztiválokon képviseljék, ahol éppen ezek az előadások évek óta az élvonalbeliek közé tartoznak. Bizonyára az sem véletlen, hogy 1982-ben meghívták őket a szófiai Nemzetek Színháza fesztiválra, s a prágai Vino- hrady Színházzal fennálló barátságuk okán, ottani vendégszereplésük mindig nagy szakmai érdeklődést vált ki. Ráadásul Karol Spiáák az elmúlt évadban meghívást kapott a prágai Nemzeti Színházba, ahol Soloviő Meridiánját rendezte. Ilyen mérleget még jubileumok alkalmával is csak kevés színház állíthat fel. Mindez Nyitrán csupán az utolsó öt évadban született meg. Ezért sem lehet csodálkozni azon, hogy a tavalyi évad, mintha nyugalmasabb lett volna, bár a mércét ugyanolyan magasra tették, így ez a kiemelkedő átlag is jelzi a produkciók magas színvonalát. Mintha a szükséges eróregenerációt szolgálta volna ez az évad, s így segítette, hogy befejezzék a megszokott színházi üzemvitel mellett olykor lehetetlennek tűnő hosszútávú dramaturgiai és rendezői tervek kidolgozását. Ennek ellenére több érdekes bemutatót - ha nem is vitathatatlanul kiválókat - láthattunk, köztük olyanokat is, amelyek izgalmat keltettek az alapjában véve nyugodt szlovákiai színházi légkörben. Vitathatatlanul ide tartozik Mihail Bulgakov Zojka lakása című drámájának Bedná- rik-féle rendezése (...) Ha Bulgakov a tragikomédia helyszínének a NEP-korszak idején az egyik bérház nagy lakását választotta, amelyet Zojka úgy tart meg magának, hogy egy gazdagokat szolgáló „divatszalont“ rendez be, akkor érthető, hogy Bednárik a cselekményt egy Ízléstelenül berendezett mai „újgazdag“ villában játsz- szatja. ( __) Má sik fontos bemutatója volt a színháznak Ivan Hudec és Peter Való Fejedelem című új történelmi játéka. Értéke elsősorban abban van, hogy igyekszik objektív képet adni a Pribina uralkodásának idején a keleti (nyitrai) és a nyugati (morva) szláv törzsek és uralkodók között fennálló ellentétekről. Ugyanakkor a kereszténységet felvevő és a pogányság hitvilágát megőrizni akaró rétegek összeütközéseit is ábrázolva kirajzolják Pribina, illetve Mojmír döntéseinek feltételezett fogadtatását. (...) Míg Steigerwald burleszkje - a Foxtrott - a kispolgár életét mutatja be, s Örkény groteszk játéka, a Kulcskeresők bizonyos mértékű könnyebbséget képvisel a repertoárban (ami természetesen nem jelenti az olcsó humorhoz és a felszínes attraktivitás- hoz való közeledést), addig Soloviő Meridiánjának a sznf 40. évfordulója alkalmából történt bemutatása, a tradicionális színpadi értelmezéssel szemben, a fiatal Benedik- fiúra épült. Martin Kákoá rendező és Darina Miért? Miért, hogy a legtöbbet kárhoztatott, hogy a színikritika által legtöbbször becsmérelt, felsőbbek által Oly mély elvszerűséggel és oly magas igényességgel annyiszor megfedett, leleplezett, megbírált, feldolgozott színpadi kisded játékocska az, hogy amikor a színpadon isznak, s a színész megcsóválja a fejét, vagy kiguvasztja a szemét, vagy krákog, vagy a hasát simogatja, az még mindig él; és mindig akad még a nézőtéren valaki, aki azon röhögni, vihogni, vagy legalábbis kuncogni képes, netán tapsolni is? Mi van ebben, mi lehet a pikáns? Mi a pikáns abban, ha valaki iszik és rájön, hogy amit iszik, az olyan, amilyen? Miért nem magyarázza meg ezt már nekem valaki? Otvenegyedik éve járok színházba, és nem túlzók, ilyen jelenetet láttam a színpadon ötszáztízszer, és mai napig nem tudom, mi van ezen vihogni való, és miért kell azért színházba járni, hogy ilyent lásson az ember? Kárová elég váratlanul Jana Kákosová régebbi darabjához nyúltak (Száz óra az alkonyaiig) és radikális átdolgozás után Névtelenek háza címmel vitték színpadra. Ebben az írónő a fasiszta Németország egyik legszörnyúbb és legképtelenebb bűntettjére irányította a figyelmet, öt hősnőjét egy szigorúan titkos „tervezett szaporodást szolgáló“ intézetbe helyezi, ahol fajilag felsóbbrendű egyénektől, válogatott német tisztektől kellene gyerekeket szülniük. (...) A dráma nyitrai változatában visz- szafogottabb a lányok érzelmi életének feltárása, ami az előadás javára válik, hiszen így az eredeti változathoz képest nincs alkalom a túlzott érzelmi kitörések színpadi megjelenítésére. Ha a Névtelenek háza kapcsán dramaturgiai meglepetést emlegetünk, akkor még inkább így említhetjük Ibsen Kísértetejének bemutatását, amelyet Jozef Bednárik rendezett. (...) Ezt elsősorban úgy értelmezzük, mint rendezői kísérletet egy, az eddigiektől merőben különböző drámaírói poétika birtokbavételére. A végeredmény azonban azt jelzi, hogy Bednárik nem is annyira a lélektani ábrázolás mélységét, hanem a színpadi metafora segítségével megfogalmazott gondolatiságot kereste. (...) Mindent egybevetve megállapítható, hogy a tavalyi évadban Nyitrán több inspirativ és tanulságos előadás született, s ezek feltételezhetően meghatározzák majd a színház vezetőinek további orientációját is.“. És miért van az - bár még mindig érthetőbb, mint a Nagy Krákogás Humora -, hogy még mindig büszke egy színész arra, ha jól eljátszott egy részeget? Én annyi részeget ismerek, akit színész soha meg sem közelített humorban, színben, szellemben, mocsokban, ocsmányságban, unalmasságban, akárhogy is felépítette a szerepét - és nem tudom, mi van ezen még eljátszani való? Ha nem is tetszik, de azt még értem, hogy attól kacagnak, ha a színésznő ri- szálja a csípőjét,, érzékeltetendő, hogy ő tüzes; hogy a színész úgy tesz, mintha egy nagy görögdinnyét simogatna, ábrázolandó, hogy ö vágyakozó? Ha nem is szép mindez, de mond, sejtet, idéz, sugall valamit. De mit a magasságos vagy mélységes izét mond, mit sejtet, mire céloz, milyen lelki mélyrétegeket kavar fel, filo- és onto- genetikusan, hogy mi abban az érdekes, ha valaki iszik, és pláne, hogy kaparja a torkát az ital? Miért nem tisztázza ezt már az őslélektan? Ittam is eleget, színházba is jártam már eleget, mégsem értem: mi van emögött? SZÓCS ISTVÁN Világszínház • Immár fél évszázada játsszák á világ színpadain Alekszej Arbuzov drámáit. Ebből az alkalomból a moszkvai művészeti könyvkiadóban megjelentettnek egy könyvet, amely a szovjet író munkásságával foglalkozik. Három része lesz: Arbuzov a kritika tükrében, Emberek és a kor Arbuzov műveiben, valamint Arbuzov drámai műhelye és a színház. • A kótezeréves indiai színházművészet tájainkon csak töredékesen ismert. Ezért is várhatóan nagy érdeklődésre tarthat számot a prágai Odeon kiadóban megjelenő kötet, amely Az egek királyának zászlajá alatt (Pod praporem krále nebes) címmel ezt az egzotikus színházat hozza közelebb leendő olvasóihoz. A többnyire töredékesen és hézagosán ismert indiai szinházkultúráról tekintélyes cseh színházi szakemberek írtak ismertetőket. Megismerhetik az olvasók az indiai dráma eredetét és az eszközrendszereket, amelyekkel a színház dolgozik. • Roland Petit francia koreográfus újra színpadra állította - ez alkalommal Nyu- gat-Berlinben - Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének balett-változatát. A balett zenéjét Beethoven, Wagner, César Franck, Camille Saint-Saens, Gabriel Fauré, Claude Debussy és Regnaldo Hahn műveiből állította össze a koreográfus. Az előadás első felvonása a „paradicsom epizódjait“, a második pedig a „pokol epizódjait“ mutatja be tizenhárom képben. A főbb szerepeket Reda Sheta, Silke Sense és Vladimír Galvan táncolta. • Ez év jahuárjában volt Csehov születésének 125. évfordulója. A tübingai egyetem és a kiéli egyetem szláv szemináriumának szervezésében került sor októberben a Csehov-szimpozionra. A színhely Badenweiler (NSZK), a fekete-erdei kis üdülőhely volt, ahol 1904-ben tüdőbajban elhunyt a nagy író (Taganrogban született, 1860-ban). Felmérések szerint külföldön Csehov a legnépszerűbb orosz író, mi több: e század csaknem valamennyi jelentős Íróját befolyásolta, elsősorban a drámaírókat és a novellistákat. • Változatok Bulgakov-motívumokra - így jellemezhetők azok a produkciók, amelyek az elmúlt évadban megjelentek a moszkvai színházak színpadán. A legérdekesebbek közé tartozik Fegyenyev Hold az ablakban című kompozíciója, amelyet a Puskin Színházban játszanak. Fegyenev és a játék rendezője, Borisz Motozov a fiatal Bulgakovot igyekeztek bemutatni. Az előkészítés alatt álló háromkötetes Bulga- kov-drámák kiadásával egyidőben a szovjet kritika nemcsak a drámák szövegelemzésével foglalkozik, de kutatja a mai néző számára fontos mondanivalót is. Például a Turbin család Szovremenyik Szinházbeli bemutatója kapcsán Marija Csudakova a Lityeraturnaja gazeta egyik számában megállapította: „Ma az előadásokról úgy távoznak a nézők, mint megelégedett múzeumlátogatók. De a színház nem múzeum. Mig a Mester és Margaritában az író közvetlenül szól a mai olvasóhoz, minden külső közbeavatkozás, segítség nélkül, addig drámáinak színrevitelével már több a gond. Vagyis nem elég csupán a szöveg- hűség, a szöveg felmondása. A szerző autoritására való koncentráláskor jobban oda kell figyelni a nézőre. A szerző keresése után önmagunk keresésére kell indulnunk. “ ÚJ SZÍ 14 1985.X.
